Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám

Pákh Albert Gyulaihoz írt leveleiből
Közli: Kuncz Aladár

Régi dolog, hogy a magyar irodalom alakjai közt több a félbemaradott, a megállott, az elhallgatott és elhallgattatott, mint bármely más irodalomban. Pillantásunk, mellyel végigtekintünk irodalmunk fejlődésén, csak szomorú lehet Mennyi félrevonulás, mily sok elnyomás, mennyi keserves tragikum, mely mind irodalmi életünk áldatlan talajában gyökerezik. Melyik irodalomnak van Csokonaija, aki magába szíva a legpompásabb, legkifejlettebb irodalmak minden gyönyörét, rousseau-i álmokat, Montmorencyt keres nálunk s ide-oda hányatva, hatalmas zsenijét magyar sziklákon tördelve és összetörve, mégis gyönyörű dolgokat ír? (És kegyetlen a magyar tragikum: Csokonai minden fáradozása mellett se tudta műveit összegyűjtve kiadni, úgy hogy nem volt a maga idejében olvasók özönsége, s ami még szomorúbb: mostani, használhatatlan kiadása miatt ma se olvassák,) Hol találunk egy ekkora költőt, aki tulajdonképpen sohase hatott és hathatott, legfeljebb másokon keresztül, az olvasóközönségre? Csokonai torzóélete, mellyel egy báróné temetésén agyonkínzott, meghűlt tüdeje oly korán végzett, kicsiben képe a mi egész, szomorú torzó-irodalmunknak.

*

Pákh Albert huszonkétéves korában kezdett írni, három évig írt, aztán mindörökre elhallgatott. E három év alatt írt humoros rajzai csak szép ígéretek s mégis felérnek sok más hosszú, egész életbe kerülő munkásságának eredményeivel.

Mért hallgatott el írói munkásságának úgyszólván a legkezdetén? Megpróbáljuk ezt élete folyásának rövid vázolásával megfejteni.

A soproni és debreceni diákévek után, 1845-ben, huszonkétéves korában Pestre került. Rövid idő alatt a "Pesti Hírlap" munkatársa lett, ahová írt riporttárcái hamar ismertté és kedveltté tették őt különösen a fiatal írók között. Így került Petőfiék társaságába s ezért írta humoros novelláit az ő akkori lapjukba, az Életképekbe. Mindkét irányú működésében egyszerű, tiszta és mesterkéletlen stílusa, mely csak gúnyjával kereste az akkor divatos szó- és kifejezésvirágokat, mély és nemes humora, kitűnő szatírája jellemezte. A Pesti Hírlapnál riportban az volt, ami Kossuth a vezércikkben. Az első modern hírlapíró, aki ki tudta választani a napi események közül a megírni valót és meg is volt a hozzávaló könnyed, élvezhető stílusa. Aki ismeri az akkori, s Pákh által is annyira kigúnyolt divatlapok élettelen, egyoldalú cikkeit, nem fog csodálkozni azon, hogy Pákh az első pillanattól kezdve feléjük kerekedhetett nagy és egészséges írói talentumával. E tárcák, nemcsak mint hírlapirodalmunk első, érdemleges termékei, de önmagukban is, mint mindig érdekes, gyakran értékes megfigyelések és rajzok, megérdemelnék már egyszer az összegyűjtést.

E három év alatt írt tíz humoros rajzát és novelláját még 1870-ben adta ki a Kisfaludy Társaság. A könyv már rég nem forog közkézen s azóta se jutott eszébe egy népszerű füzetes vállalatnak sem, hogy közülük a legjobbakat, az igazán örök értékű és művészi Fiatal óriást például, vagy a Honszerelmeseket, melyek nemcsak kitűnően megírt, mulattató humoreszkek, de mint a negyvenes évek novella-stílusának paródiái, egyszersmind irodalomtörténeti fontosságúak is, megismertesse a mai olvasóközönséggel.

Petőfiék a magyar Thackeray-t üdvözölték benne s ő valóban nagyon jó úton haladt, hogy az első magyar humorista váljék belőle. Több érzéke volt a jellemkomikumhoz és sokkal mélyebbről fakadt humora, mint Jókainak, aki az időben még egyáltalában nem, s később is csak a genre-es komikumot művelte. Pákh az első, aki minden novellista kortársával ellentétben, meglátja a nagyvárossá fejlődő Pest életében és társadalmában rejlő novellaanyagot. Ő fedezi fel nálunk az irodalom számára a hónaposszobát s a velejáró poézist és ő alkotja meg a ma már annyira ismert novella-szobaurak ősét Sodrony Ignácban, kivel oly kitűnő szatírával udvaroltat a Pesti Divatlap illemnyelvén ideáljának, Konstanciának. Ami a romantikába belebolondult írótársainak jelentéktelen, banális és hétköznapi volt, abban találta ő meg legjobb témáit, s míg azok a legszínesebb tárgyat is csak unalmas, közhelyes novellákban tudták feldolgozni, addig ő a színtelennek, mindennapinak látszó témákat átitatta írói talentumának ezer színével és ragyogásával.

Erősödő és mélyülő művészetének ily fokán érte őt egész életére végzetessé váló betegsége, mely talán rossz kezelés miatt nyomorékká tette s éppen a forradalom esztendejében egyik fürdőből a másikba űzte. 1850-ben tért vissza megviselt, beteg testtel Pestre s e ránézve majdnem teljesen ujjá és idegenné vált városban megélhetési eszközök után nézett.

Humoros tárcák számára alig kapott volna közönséget, hozzá méltó lapot pedig semmi esetre sem, s különben is ettől az időtől fogva egész élete nem egyéb, mint egy nagy küzdelem az egészségért, a fizikailag jó testért, mely annyira lefoglalta majd minden gondolatát, hogy alkotásra többé nem tudja koncentrálni szellemi erejét. Egy egészséges lábért szívesen elcserélt volna minden halhatatlanságot és hírnevet.

Ily körülmények közt, hogy a megélhetését némileg biztosítsa, elvállalta az Újabbkori Ismeretek Tára c. füzetekben megjelenő lexikális mű szerkesztését, melyből öt éven át valahogy fenn tudta tartani magát. 1853-ban megalapította a legjobb írókkal a Szépirodalmi Lapok-at, mely azonban csak egy félévig tudott élni. E lappal való kudarca azonban nem vette el kedvét s egy év múlva már megindította a Vasárnapi Ujság-ot, melyet aztán élete végéig, tizenkét éven át szerkesztett.

Közben pedig egyre veszett el benne az író és humorista. Betegsége, folyton gyötrő szervezete csak a szerkesztői átírásokban engedte benne az írót s a társalgásban a humoristát szóhoz jutni.

Mint a Vasárnapi Ujság szerkesztője folytonos aggódások, fizikai gyötrelmek között végezte a legnagyobb kultúrmunkát, amit valaha magyar lapszerkesztő végzett. Az általános lehangoltság és az irodalom iránt való, majdnem teljes érdektelenség között, lapjával olvasóközönséget csábított és nevelt. Minden cikket, a legjobb írókét kivéve, átdolgozott, formássá és érdeklővé alakított s mintegy megteremtette az újságnak azt a formáját és nyelvét, mellyel nagyobbrétegű közönségre lehetett hatni.

Még 1851-ben ismerkedett meg Gyulaival, ki akkor már hallatta kemény szavát Erdélyből. Pákh felszólította őt, hogy dolgozzék az Ujabbkori Ismeretek Tárába s levelezést kezdett vele. Leveleik által közeledtek egymáshoz mindinkább, úgy hogy mikor Gyulai Pestre költőzött, legjobb barátokká váltak s együtt is laktak az Úri utcában. A közös háztartás és folytonos együttlevés teljesen bizalmassá és bensővé tette barátságukat, melyet személyes összeszólalkozás sohase zavart meg s az elvi ellentétek, melyek Gyulaival szemben elkerülhetetlenek voltak, még jobban erősítettek. Ilyen elvi ellentét miatt lépett ki Gyulai a Vasárnapi Ujság dolgozótársai közül s bár továbbra csak lakótársak s jóbarátok maradtak és nem közös munkatársak, mégse mulasztá el Gyulai a lapról való különvéleményét közölni szerkesztő-barátjával, minden reggel e köszöntéssel lépve be hozzá: "Jó napot -, jobb lapot!"

E kedves, igaz és mély barátságnak dokumentumai e levelek, melyek itt következnek. Kettőjük barátságos viszonya bizonnyal teljesebb világításban állna az olvasó előtt, ha Gyulainak Pákhhoz írt, s azóta valahol elkallódott leveleit is közölhetnénk, de talán e levelek magukban is elégségesek lesznek arra, hogy egy rég elfeledett, rokonszenves író és kultúrmunkás iránt melegebb érdeklődést keltsenek az olvasóközönségben. Sok jellemzőt találunk bennük az akkori irodalmi viszonyokra s emberekre vonatkozólag, de mégis a legértékesebbek és legszomorúbbak bennük azok a helyek, melyek egy beteg szervezetben vergődő és elhaló művészléleknek őszinte vallomásai.