Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától-szombatig
Kázmér, a Balta család szemefénye, hosszú, nyurga, beesett arcú fiú, akin a ruha úgy lógott, mintha a padlásról hányták volna reá, be-becsukló léptekkel, fehér tornasipkáját a kezében lóbálva járkált a konyhakertben. A falu vén koldusa állott az útjába. Elpirult, amikor el kellett utasítania. Olvasott. Rousseau "Társadalmi szerződés"-e volt a kezeiben s csodálkozó, nagy, kék szemei, amelyek csupa naiv vágyakozással tekintettek az életbe, a kígyótól megrettentett őz kábultságával szögeződtek a sorokra; a százados gondolatok újak, merészek voltak előtte, mert merőben ellentétesek mindazzal, amit családja, környezete, diákpajtásai beszéltek néki a világ folyásáról. Agyának korlátoltsága miatt határozottan soha meg nem nyilvánuló, bizonytalan gondolatait látta a könyvben varázslatos világossággal megelevenedni. A nagy francia társadalomrombolónak az emberek teljes egyenlőségét hirdető eszméi rávezették Kázmért, hogy miért idegenkedett annyira a környezetétől, családjától: a konvenció fanatikusaitól, akik úgy vélték, hogy a király rettenetesen nagy úr és a szolga, az senki. Esténként néha a társadalmi kérdésekről is szó esett. Egy nyugalmazott kapitány vitázott a többiekkel kemény hangon és lenéző hangsúlyozással; a fiú ilyenkor közelebb húzta hozzá a székét és kék szemeivel percekig elbámulta a vitában élénken égő arcát. A Rousseau-t a kapitány adta Kázmér kezébe, amikor nagy sokára észrevette a fiú lelkesülését s ő két óra alatt száz oldalt falt be a könyvből, mely valósággal forrongásba hozta a semmittevés felé hajló temperamentumát. A merész mondatokból ráismert a kapitány gőgös hangjára, amelynek - így gondolta - a felsőbbség biztos tudata adott oly sajátságos színezetet, majd elkapatva ettől a megállapításától, amelyből lényének eredeti és önálló voltéra következtetett, odáig merészkedett, hogy Rousseau alakját is megkonstruálta. Hatalmas, szélesvállú embernek képzelte, aki kék szemeit mosolyogva jártatja végig a roueni kereskedők hivalkodón aranyló cégtábláin. Majd gondolataiban végigfutotta Rousseau egész élettörténetét, amelyet a fordító előszavából ismert és különösen az volt nagyon ínyére, hogy dicső mestere korán odahagyta az iskolát. Egy pillangó szállott előtte, feléje csapott a karjaival, de a félúton megállott: nem tartotta méltónak magához a lepkefogás barbár gyönyörűségeit s erre vékony termetét büszkén megfeszítve tovább olvasott.
Kissé nehézkesnek találta Rousseau nyelvét, de ez csak csudálattal töltötte el s keserűen butasággal vádolta magát, amikor egy-egy mondatot ötszöri elolvasás után sem értett meg; viszont, ha egész oldalakon akadálytalanul siklott keresztül, valósággal fölujjongott. Kiváló szellemnek képzelte magát és kárörömmel gondolt arra, amikor majd hódolásra kényszeríti diáktársait, akik azelőtt mindig legyűrték a vitatkozásban. Az olvasott dolgok hatása alatt, az önelégültség szögletéből kezdte vizsgálgatni önmagát s a szerény és tartózkodó fiú egyszeriben sokat képzelt magáról; már az embergyűlölet oszlopéra, oda a lángelmék mellé helyezte magát, amiért bánatosan emlékezett az erőtlen, rongyos falukoldusára. Amint így elgondolkodva, egyre lassúdó léptekkel ődöngött a konyhakert csenevész bokrai között, megérlelődött benne az elhatározás, hogy nagy emberré lesz és vezetni fogja a tömeget.
Megzavarták.
- Jöjjön az ifiúr vacsorálni, mert a kisasszony haragszik már!
Lompos, jelentéktelen leány állott előtte. Kék kötényén hamuszínű zsírfoltok sötétlettek: a déli mosogatás tanújelei. A haja kócos volt és hátul kis kontyba kötött. Már megismételte a hívást, amikor Kázmér ráförmedt:
- Mit akar Juli?!
A durva hangra a leány minden megilletődés nélkül, szinte mentegetőző mozdulatokkal mondta el, hogy a kisasszony vacsorára hívja az ifjú urat s egy arcizma sem rándult fájdalmasan... Kázmérra azonban mégis megszégyenítő hatással volt. Hogy a leány nem ütődött meg a kemény válaszon, elröstelte magát. Maga elé képzelte, mennyire fölháborodik ö, ha valaki így mer véle szólani: holott minden ember egyenlő. Ebben a tűrésben krisztusi megalázkodást látott s ez eszébe juttatta, mily sok önmérséklésre van még szüksége, ha jogosan emelkedett szellemű embernek akarja magát tartani. Úgy vélte, bocsánatot kell kérnie a leánytól, de ezt nagyon nevetségesnek találta s csak ennyit mondott:
- Jól van Juli, köszönöm, köszönöm!
Nagyon barátságos akart lenni s önkéntelenül a hangja érzelmességével pótolta azt, amit a szavakban elmulasztott. Heves indulatai miatt azonban mondanivalója akadozva, a nagyot csalódott emberek remegésével tolult ki a torkán s az arcán is pirosság ömlött el. Érezte helyzetének félszeg voltát s ez még inkább megzavarta; hirtelen megrángott térdeiről a földre esett a könyv. Utána hajolt, de a leány megelőzte, miközben Kázmér mellét végigsúrolta a kontyával. A beporosodott könyvtáblákat buzgón megtörölgette a kötényével, azután visszaadta a félig álló, fülig elvörösödött fiúnak, akinek az asszonyi test érintésétől szaladt meg a vére. Kázmér, anélkül hogy rá mert volna nézni a leányra, háromszor is elismételte: köszönöm, köszönöm, köszönöm, mire futva megindult a verandának, ahová türelmetlenkedő nénje is kijött.
- Kázmér, gye...
A hang megakadt a torkán, mert Kázmér, akit eddig egy orgonabokor takart el, abban a pillanatban előtte termett, ám újból rákezdte:
- Hol a fenébe csavarogsz ennyi ideig? Már vagy tíz perce lestek; még csak az kellene, hogy ilyen haszontalan kölyök várasson, mint valami méltóságos úr!
Kázmér egyetlen szóval sem válaszolt s nyakába húzva a fejét, szorosan a fal mellett suhant a szobába.
Már együtt volt a család: az apa, a nyugalmazott falusi tanító az asztalfőn ült s éppen a pecsenye földarabolásával bajlódott. Mellette a kisebbik fiú, a szöszkefürtös Gyurka, aki nagy áhítattal szemlélte az apja mozdulatait, amint az a villán keresztülát erőszakolta a húsba a kést. Ilona, a néni, az egyetlen vendég, a kapitány mellé telepedett: Kázmér szemben ült velök. A vacsora fölött nem sokat beszélgettek. Mindenki hozzálátott az evéshez s a szobában egy darabig nem volt semmi más nesz, csak a húst szaggató fogsorok csikordulása és az a kellemetlen zaj, amit a csámcsogó apa okozott. A kis Gyurka elevensége nagyon is kivált. Többször ráfektette állát a tányérjára, rostonkint marcangolta fogaival a húst és közben ugatott: mint a kutyák. Kázmér, akit öccse illetlenkedése a kapitány miatt igen ingerelt, többször rászólt:
- Gyurka!
Halkan szólott, de hangjában nagy dühre valló indulat rejtőzött; egyszer-kétszer meg is rúgta az asztal alatt, ám hasztalanul; az tovább is kutyamód evett. Az apa gyönyörűséggel szemlélte fia e kedvtelését, a kapitány pedig tudomást sem vett róla: az arca komoly maradt és igen zárkózottnak látszott. Kázmér ezt öccse illetlenkedésére vezette vissza és gyűlölködve mérte végig; izgett-mozgott a székén s amikor Gyurka keserves vonítással az utolsó falatot is lenyelte, hatalmasan belerúgott a lábába. A kis fiú pityeregve méltatlankodott:
- Ne rugdalj, Kazi, nem vagyok a kutyád. Érted, nem vagyok a kutyád!
Sírásba fogott s a könnycseppek sebesen peregtek alá a pecsenyétől zsíros orcáin. Az apa éppen Kázmér leszidására készült, amikor megszólalt a kapitány:
- De bizony kutya vagy, Gyurka öcsém! Nem ugattál-e, hát a fogaival ki marcangolta a húst?! Mi!
Tréfás hangon mondotta ezt, de Gyurka annál keservesebben bőgött s erre az apa szemrehányóan nézett a kapitányra. Ilona odarohant Gyurkához, aki már az öklével akarta a szemét kidörzsölni és kivitte a szobából.
- Álmos már, azért rosszalkodik; megyek és lefektetem.
Míg odajárt, csönd volt a szobában. Az apa följebb csavarta a lámpabelet, azután pedig a sarokban álló pipatóriumhoz ment. Dohogott az öreg, mert vacsora után rendesen Gyurka szokta megtömni a pipáját és rosszul esett nékie, hogy megfosztották e kényelmétől. A kapitány szivarra gyújtott s hogy gyors egymásutánban négy-öt karikát röpített a levegőbe, diadalmasan szólt az apához:
- Láttad-e, komám, egymásután öt karikát csináltam.
- Nagy kunszt, nagy kunszt, én is megcsinálom.
Hosszas kísérletezés után végre tüzet fogott a dohány, de hiába csücsörítette a száját, a füst csak gomolygott, gomolygott: nem sikerült a karikafúvás. A kapitány szemében valami kárörömféle csillog, ami megint megharagította az apát
- Az az oka, az az oka, mert Gyurkát lefektették; én már nem tudom megtömni a pipám.
Egészen izgatott lett s oly gyors tempóban szívta a dohányt, hogy köhögni kezdett.
- Öch, öch, öch, öchöchöch, öch.
Megrázkódott a teste s mert az utolsó szippantásnál megakadt torkán a füst, elszédült. Fejét lehajtott csuklójára támasztva az ételmaradékokat nézte s egy-egy szem cseresznyét, amely a terítőre gurult, a kezével csipegetett föl. A kapitány meg sem kísérelte, hogy szólásra bírja s Kázmérhoz fordult:
- Nos, fiam, hogy ízlik a könyv!?
Kázmér meghatottan nézett a kapitányra s fülig vörösen mondotta el, hogy már száz oldalt elolvasott és hogy nagy gyönyörűségére vált. A kapitány biccentett a fejével s ezzel vége volt az audienciának, pedig Kázmér még szükségét érezte annak, hogy közölje valakivel gondolkodásának átalakulását. Szerette volna elmondani, milyen elégedetlen a mai társadalmi berendezkedéssel s mennyire lelkes híve a korlátlan és teljes egyenlőségnek. A kapitány azonban nem volt kíváncsi ezekre s Kázmér nem is neheztelt emiatt reá. Az olyan komoly és tudós férfiút, mint ő - gondolta - nem is érdekelhetik az én gyerekes gondolataim. Most, ebben a pillanatban, a kapitány méltóságos zárkózottságának hatása alatt érezte csak igazában, mennyire elmaradt még ő és hogy éjjeleken át, hónapokon keresztül kell szorgalmasan tanulnia, ha méltó akar arra lenni, hogy a kapitány szóba álljon vele: mint egy komoly férfiúval. Titokban hozzáért a kapitány kabátszárnyához és azt mutató- és hüvelykujja között szorongatva, bolondos hevültségében úgy gondolta, a kapitány ruhájának érintése is elég erőt és elég energiát ád arra, hogy megbirkózhasson a művelődéssel, ami most sisifusi föladatként tűnt föl előtte. Az apjára már némi lenézéssel gondolt: nagyon primitívnek és ami a legjobban bőszítette, a magánál nagyobb urakkal szemben nagyon alázatosnak találta. De apjára még mindig több szeretettel gondolt, mint a nénjére, aki a boldogtalan házasságából és egy szerencsétlen, mindenki előtt titkolt szerelmi viszonyából származó minden embergyűlöletét belevitte két öccse nevelésébe. Csak semmi érzelgősség: ez volt pedagógiájának sarktétele és ezt fölötte gyakran hangoztatta. Kázmér a szigorúságáért és az örökös munkára való serkentgetéséért ezelőtt is gyűlölte, de most már meg is vetette. Állatiasnak deklarálta az életét, amelyből száműzve volt minden nemesebb érzés, amelyben ismeretlen volt az úgynevezett magasabb célok iránt való hevülés.
Gondolataiból nénje zavarta föl, aki haragosan rontott a szobába.
- Alig tudtam lefektetni s ez még nem volt elég; Julit is hiába keresem. Juli! Juli! Juli!
A kapitány csitítgatni próbálta, de Ilona tovább pattogott:
- Tudhatná az a leány a rendet. Egy éve van itt és még most sem tanulta meg, mikor kell lehordani az asztalt.
Beszéde mind hangosabbá vált és a végén szinte kiáltozásba csapott, Nagy ingerültségében a késfokával a tányéron csörömpölt:
- Juli! Juli! Juli!
Az apa megfélemlítve leánya haragosságától, motyogott valamit, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik és esetlen félénkséggel közeledett az asztalhoz, hogy letakarítsa; Ilona azonban megakadályozta:
- Hogyisne, még csak ez kellene. Hát a leány mire való?! Juli! Juli!
Az öreg rögtön otthagyta az asztalt és a kapitányhoz sietett, aki a pörpatvar elől az ablakmélyedésbe menekült: a muskátlira hullott pelyheket szemelgette. Háttal állott az öregnek és még akkor sem fordult meg, amikor az beszélni kezdett hozzá. Ettől a ridegségtől visszarezzent a tanító; kigombolta, meg újra begombolta a kabátját s csak azután fogott a mondanivalójába:
- Nem gondolod, kapitány barátom, mily gyalázatos, dologkerülő nép a paraszt. Büdösek a lustaságtól.
- És mindig erkölcstelen - vágott közbe Ilona. - Vagy a lopáson, vagy a legényen-leányon törik a fejüket. Ha az ember nincs a sarkukban, sohasem tenne egyik sem egy tapodtat is. Itt van ez a Juli is! Egy órája kiáltozok utána és mégis hasztalanul. Juli! Juli! Juli!
Kázmér összegubbaszkodva ült a székén és a fejét behúzta a nyaka közé. Egy szót sem mert szólni és csak loppal vizsgálgatta az apja és Ilona vonásait. A kapitány nyugodt és egykedvű volt és olyan maradt akkor is, amikor a tanító nagyon is merészen és nagyon is bántó modorban filozofált az emberi lustaságról, amelyre vakmerően a Juli esetéből mutatott:
- Igen, kedves kapitány barátom - a tanító hangjában, talán életében először, fölcsillámlott a fölényesség, ami minden bizonnyal a füstkarikák miatt való bosszankodás és leánya határozottságának eredménye volt - igen, a paraszt koncentrálódik ebben a Juliban. Ilyen lusta mind egytől-egyig és hét közben csak azért dolgoznak, hogy vasárnap mulathassanak. Aztán ne gondold ám, hogy csak a lánya ilyen: itt van elriasztó például ez az öreg koldus. Az uraság, az a mi kegyes, jó patrónusunk már többször hívta a kastélyába. Kapott enni-inni, de nem maradt. Inkább koldulni jár, semhogy elvégezze azt a kis favágást. Nyomorult, utálatos nép ez a paraszt.
A kapitány hiába figyelmeztette, hogy az öreg koldus a testét is alig bírja nemhogy munkát végezhetne, a tanító rá sem hederített. Beszélt, pattogott azoknak az embereknek a túltengésével, akik piros betűkkel jelezhetnék életük ama napjait, amelyen vitatkozni merészelnek valakivel. Szidta tovább a parasztokat és amikor Ilona is helyeslőn biccentgetett, annyira vérszemet kapott, hogy egyenesen a kapitány nézeteit kezdte ki:
- Azok a te filantropikus, meg humanisztikus szempontjaid egy fabatkát sem érnek. Városi emberek csinálmányai, akik még soha nem láttak, legföljebb messziről eleven parasztot. Én mondom neked, én közöttük élek, csak én tudhatom igazán, milyen nyomorult, utálatos nép ez.
Keresett valami latin idézetet, amivel hatásosan befejezhette volna filíppikáját, de egy sem jutott az eszébe s azért csak ennyit mondott: Dixi.
Kázmér fölháborodva hallgatta apja szofizmáit. Már a torkán volt a szó, hogy a délután olvasottak segítségével ízzé-porrá törje a silány érvelést, mert a szülő tekintélyét végleg lerontotta benne az ember korlátoltsága s úgy érezte, neki, mint fölvilágosodott szellemnek kötelessége, hogy védelmére keljen a méltatlanul meghurcolt parasztságnak. Nem jutott azonban szóhoz, mert amint rápillantott a kapitány arcára, hogy mintegy ihletet, erőt, bátorságot merítsen, megbénult a nyelve. A mindig szenvtelen, az örökkön nyugodt kapitányt még sohasem látta ilyen fölhevültnek. Fogaival beleharapott az ajakába és az arcizmai idegesen rángatóztak. Ujjaival körülfonta a muskátlicserepet és majd összeroppantotta, azután pedig, mint, aki igen nagy elhatározásra szánta el magát, görcsösen, hogy az erei kidagadtak, a kihajtásánál megmarkolta a kabátját. Fejét fölszegte keményen és elnézve az öreg feje fölött, megszólalt:
- Kedves barátom: tanító! Nem vitatkozom veled. Te mindig ócska cigarettát szívsz és ezért a világ legnemesebb ura lesz előtted az, aki egy finomabbal kínál meg. S te mégis arisztokrata vagy? hát én nem kérek az ilyen urakból.
Körülnézett egy-két pillanatig, kereste a kalapját s azután köszönés nélkül (csak Kázmért üdvözölte egy kézmozdulattal) eltávozott.
Csönd támadt egy pillanatra, de Kázmérnak volt már annyi pszichológiai. érzéke, hogy megsejtse, amik következnek. Tudta, hogy apja, akit a kapitány most megsértett, a keresztvizet is leszedi egykori barátjáról és tudta azt is, hogy Ilona a legkevésbé gátolja ebben. Egy sarokban megpillantotta a kapitány kalapját. Fölugrott, hogy utána vigye. Igy akart megmenekedni attól a kellemetlenségtől, hogy végighallgassa, amikor a legjobb barátját szidalmazzák. Alig tett azonban két lépést, megnyílt az ajtó és belépett Juli.
Alázatosan köszönt és sebtében az asztal lehordásának látott. Egy evőeszközt véletlenül erősebben tett a tányérra s ez a csekélyke zaj is elegendő volt arra, hogy kiváltsa az Ilonában lappangó indulatokat:
- Nem tudsz vigyázni, te ostoba liba?! Egész nap a színedet se látom, betegre kiáltozom magamat utánad és még kárt is csinálnál! Mi!? Hol kószáltál egész este? Mit? Átkozott lusta, te. Te. De nem is vesződöm véled tovább: holnap mehetsz. Isten hírével. Amerre neked tetszik.
Juli egyetlen szóval sem mert válaszolni; lesütötte a szemeit s nagy kapkodással rakta rakásra az asztalon lévő tányérokat. Alázatosan, meglapulva, mint a megvert kutya sompolygott ki az ajtón. Kázmér utána bámult, meredt, értelmetlen tekintettel. Ereiben hidegedni érezte a vért s az volt impressziója, hogy mialatt Ilona a szolgálóleányt korholta, minden egyes lélekzetvétellel teher szakadt le a szívéről. Valami kábultság, zavarodottság fogta el s amint ott állt a fal mellett, ujjaival kapargálni kezdte a vakolatot. Rá akart rontani Ilonára; befogni a száját, betömni valami ronggyal, hogy megakadályozza a beszédben, a korholásban. Még mindig ott állott a fal mellett; térdeivel és hátával szorosan odasimult és gyűlölködve tekintett a nénjére. Röstelkedett önmaga előtt, szégyenkezett a családja miatt és mintha a jövő küldené intő, óvó szavát, úgy érezte, hogy ebben az alantas körben elpusztul, elsorvad minden nemesebb lélek. Amíg Juli benn volt a szobában, rá sem mert nézni s az volt az impressziója, hogy a szidalmak Juli felé röpülnek ugyan, de néki szólanak. Teljesen azonosította magát az alázatos szolgálólánnyal s ez a méltatlan sértegetés közelebb vitte őt Julihoz.
Nem maradt sokáig a szobában; kezében a kapitány kalapjával kiment. Az utcaajtónak indult, de a konyhából széles sávban kiáramló fény odahúzta az ablak közelébe: nézte Julit. Kázmér derékban meghajolva egyre közeledett az ablak felé; vágyva és rettegve attól, hogy Juli egy pillanatra abbahagyja a munkáját és meglátja őt. Állt és nézett. A cselédleány, mintha mi sem történt volna, jókedvűen és dúdolgatásra csucsorított szájjal mosogatott. Kázmér követte minden mozdulatát; mint hajladozik a tányérok fölé és igen kedvesnek találta, amikor a piszkos, zsíros vizet végigcsurgatta a könyökén. Juli a melle táján a blúzába dörzsölte a nedves karját, de Kázmér ebben sem talált semmi kivetni valót.
Az ajtóban Ilona jelent meg; Kázmér annyira megijedt, hogy elállott a szívverése s gyors lépésekkel szökött ki a kertből az utcára: csak most jutott eszébe a kapitány kalapja. A lakása zárva volt, azért a nyitva maradt ablakon tette be a kalapot s azután méla-tétova léptekkel csavargott a ház körül. A kapitányra várt, de tíz perc múlva elunta s holott máskor óraszámra sem röstelte az ácsorgást, megindult hazafelé.
Csend volt a lakásban, úgy látszott alszik mindenki, a konyhaajtó repedésein keresztül azonban világosság szivárgott. Rátapasztotta a szemeit a kulcslyukra, de semmit sem láthatott: Juli a konyha másik részében volt. Habozott egy pillanatig, majd anélkül, hogy tudta volna, mivel indokolja a késő látogatást, elszántan benyitott. Juli írt s az ajtónyitásra ijedten rezzent föl, hirtelen hátracsavarta a felsőtestét megtudni, ki háborgatja. Rámeredt Kázmérra, mintha nem hinne a szemeinek s tintás újját a kötényén tisztítgatva állott föl.
- A, a, a sapkámat nem látta Juli?
- Nem, de hiszen a fején van az ifiúrnak!
Kázmér lekapta s megnézte, mintha meg akart volna győződni az állítás igazságáról; forgatta a kezeiben s azon táprengett, nem-e az udvariatlanságára célzott Juli feleletében. Ezt az aggodalmát csakhamar elnyomta a másik; valami mentőgondolatot keresett, nehogy hazugságon kapják.
- Igen, tudom. Nem ezt keresem, a másikat. Tudja a fehéret.
- Én nem láttam ifiúr, nem láttam. Bizonyosan a nagy szobában lesz.
Arrafelé intett a kezével s már nagyon szerette volna, ha a fiú eltávozik. Kázmér azonban nem mozdult.
- Mit csinál Juli? Ír? Kinek!?
A leány megint összerezzent és sietve az írásai után kapott. Kázmér azonban, akiben hirtelen olyan érzés kapott lángra, amelyről magának sem tudott számot adni, megelőzte. Komor arccal vizsgálta a levelet, mialatt Juli kétségbeesetten nyújtogatta az után a karját. Fönt a középen cinóbervörös, éktelenül nagy és esetlen szív volt; ezt kéknefelejts koszorú övezte. Az írás, olyan ormótlan betűk, amikből hat egy sor, szerelmeslevél volt. Valami Jancsinak szólott, aki nyilván hűtlen lett, mert Juli a csalfaságán kesergett. Kázmér hatszor is elolvasta a három mondatot s mindig valami szomorúságfélét érzett, amikor a helyesírási hibákkal találkozott, de a szavak értelmével mégsem volt tisztában.
- Hát maga szerelmes, Juli?
- Én, nem, dehogy, csak úgy - írtam.
Kázmér hitetlenül csóválta a fejét.
- Óh, tudom, ismerem... az ilyesmit nem írják le csak úgy.
Inkább csak a maga megnyugtatására mondotta, alkalmat kínált ilyen módon a cáfolásra, de a leány azt hitte, hogy Kázmér egészen bizonyos a dolgában s azért nem is tagadott tovább.
- Igen a Jancsinak írtam a mi falunkból. Azt ígérte, feleségül vesz, de megcsal, tudom.
- Hát honnan tudja?
A leány egészen jogosnak találta a kíváncsiságot annak a családnak egyik tagjától, amelyiknél szolgált és Kázmér beleártásában sem volt semmi sértő; hangjából inkább a részvét csengett ki, amit Juli nem igen szokott meg az urak részéről.
- Mondták; a Panna néni mondta, aki tyúkokat vett ma reggel.
Kázmérnak hirtelen eszébe ötlött, milyen vidám volt a leány mosogatás közben s valami nagy szomorúság után most is hiába kutatott az arcán; azt gondolta mókázik véle a lány; ő úgy olvasta ugyanis, hogy a megcsalt szerelmesek igen boldogtalanok. Nem mondhatta el kétségeit, mert Juli hirtelen, minden átmenet nélkül sírni kezdett.
Hiába igyekezett visszatartani a könnyit és hiába dörzsölte vörösre a szemeit, egy pillanatra néma maradt ugyan, de azután csuklott egyet és újból megeredt a könnyzápor. A sírás mindegyre hangosabbá vált és Kázmér attól tartott, hogy a zaj fölébreszti az alvókat és ijedten igyekezett az ajtó felé. Juli ekkor még hangosabban zokogott, kezeit reászorította halántékára s kötényét szélesen kiterítve a tisztára súrolt konyhaasztalon, arra hajtotta az arcát. A szakadatlan sírást csupán egy-egy pillanatra akasztotta meg a csaknem szabályos időközökben visszatérő csuklás: a teste ilyenkor egészen a csípőjéig vonaglott, olyan mozdulatokban, mint a félig a levegőben tartott kötél ha rángatják. A zokogás egy kis idő multán enyhült, de a leány mind mélyebben fúrta fejét a kötényébe. A kékvászon kötény már nagy darabon keresztülázott, amikor Kázmér megérintette Juli vállát. A leány fölpattant: az arcán tragikus szomorúság terült el és a szemeinek is olyan fénye volt, mintha befelé néznének. Kázmér meghatottan nézte: a szomorúság megnemesítette a vonásait s úgy tetszett neki, mintha Mária Magdaléna lenne előtte amint csúszik a Krisztust űző poroszlók nyomában. Újra átérezte, hogy ő a szenvedők, a letiprottak és a nyomorultak fölsegítésére hivatott s lassanként úrrá lett agyában a gondolat, hogy kötelessége a leány segítségére sietni, annak mély és fájdalmas bánatában. Újra megérintette a vállát és most nem érezte azt a borzadásszerűen végigfutó s mégis kellemes zsibongást, mint délelőtt, amikor a leány teste odasúrolódott az övéhez. Az ujjait ott nyugtatta a meztelen nyak közvetlen közelében; a forró hús szinte égette a bőrét, de nem érezte ezt sem. A leány előbb föleszmélt és amikor megérezte a fiú ujjait, hirtelen kiegyenesedett; a szemeiben dacos harag látszott és a karjait befelé, a teste felé húzva ökölbe szorította mind a két kezét. Volt a tartásában valami fenyegető; nagyon hasonlatos a fecske megrettent ellentállásához, mikor az otthonát félti a közelgő ragadozótól. Kázmért valósággal megfélemlítette; hirtelen, mintha kirántották volna a lábai alól a talajt, elvesztette a társadalmi magasabbrangúság és a műveltség adta fölényét: úgy állt a leánnyal szemben, mint a humanista, aki retteg attól, hogy félremagyarázzák nemes intencióit. Zavarodottan tekingetett körül s valami ügyes kifogást keresett, ami kisegítené az ajtón túl. Az energiátlan embereknek kettős a tragikumuk: kínlódnak míg elhatározzák magukat valamire s kínlódnak, ha az elhatározásukat végrehajthatják. Most ebben a pillanatban ugyanolyan erős volt benne a rögtöni távozás vágya, mint az, amely a konyhába húzta. Becstelennek érezte magát. A leány ösztönszerű, rettegő védekezésében látta életre tükröződni azokat a vágyakat és gondolatokat, amelyek a mai napon oly különössé tették a viselkedését, anélkül, hogy határozott fogalma lett volna azok mibenlétéről. Most gazoknak, aljasan állatiasaknak érezte azokat, olyanoknak, amelyek semmiképpen sem méltóak az ő magasratörő lelkéhez.
A leány, még mindig ösztönei föllázadásában, ellenséges pillantásokkal mérte végig Kázmér alakját s a tartása sem veszített semmit a fenyegető jellegéből, de egy reakció hatása alatt, amely a fizikumban és agyban egyaránt primitív embereket mindjárt az ellenkező végletre ragadja, újra reáborult az asztalra és keserves sírásba fogott.
- Jancsi, Jancsi, miért hagytál el, miért hagytál el!
Ott sírt tovább öt percnél, de a sírása most mindvégig halk maradt. Amikor újból fölpillantott, Kázmér könnyező szemekkel állott előtte. A leány feléje tárta a karjait és végtelen lassúsággal, alig hallhatóan susogta:
- Jancsi! Jancsi!
Kázmér visszahőkölt és meglepetten tekintett a leányra, akiben most látta meg a harmadik asszonyt: kiült annak arcára a vágyakozás, minden egyes izma az ölelés után sóvárgott és egész lénye átömleni látszott valami nagy, valami ünnepnapian nagy vágyakozásba. A karjai érzéketlenül, mintha a szív nem is szállított volna beléjük vért, csüngöttek és súlyukkal maguk után húzták a vállakat és a fej meghajolt. Olyan mozdulatlanságban ült a leány, mint a közelgő vihartól megbénult levegő s csak nagy néha mozdultak meg a térdei reflexszerű rángással. Ez a nagy és néma szenvedély átömlött az ő ereibe is; a nyelve kiszáradt és a torkán feltörő lélegzés olyan forró volt, hogy égette a szájapadlását. A szívét a torkába érezte dobogni és az agyában mintha éles csákányok szaggatták volna ízekre a velőt. Inogva, teljesen öntudatlanul hajolt a feléje nyúló karok irányába és térdre rogyott, amikor két kéz mohó sietséggel siklott át kétfelől a derekán, hogy a hátán összekulcsolódjanak. Arca ráesett egyenesen a leány térdeire, akinek karjai most a koponyáját szorították. Egy pilla-villanásig tartott az egész: Kázmér mágikus erőnek engedve emelkedett föl térdeplő helyzetéből s karjai egy pillanatra sem bocsátották el a leány derekát. Így csúszott följebb-följebb amíg a leány nyakát szorongatta; leheletnyi idő telt el s az ajkai odatapadtak a leány tüzelő szájára. Egy csókot váltottak csak s azután idegenkedő pillantásokkal elbocsátották egymást.
Elemezhetetlen erővel ható és követhetetlen gyorsasággal növekvő vágy volt az, amely egymás karjaiba hajtotta őket: az a szent és magasztosult érzés, amely messze fölülemelkedik a korlátokon, amely gyatra pislákolásnak érzi a maga rettenetes lobogásával szemben a kultúra és a társadalom minden tiltó őrtüzét; annak a pillanatnak a varázsa alatt állottak, amelyből vasegészségű, örökkön mosolygó és hánykolódóan erős élet fakad és amely csak egyszer következhet el még az olyan ember életében is, aki a teljes megérés pillanatáig nem is tud nemi rendeltetéséről, az a pillanat hatalmasodott föléjük, amelynek édes boldogságát egy hosszúra nyúlt emberélet minden konvencionális gyönyöre sem tudja elfeledtetni, és amely még a búja tivornyában is megállítja az embert.
Az elvadult vágtatásba kapott érzékek lassan lecsillapodtak s a visszafejlődést már azok a csókok sem gátolhatták, amelyeket közben váltottak. Lassan, lassan hűlt ereikben a vér. Az első ifjúságban a szenvedély lecsillapítására fölösleges a teljes egyesülés; az egészséges és vágy nem szántotta testű ifjak meg sem látják a fán csüngő almát; nekik akkor, először hiába sziszeg, hiába fondorkodik a kígyó. Amikor teljesen lecsillapodtak s csak egymás kezeit fogták, de olyan tartásban, amely egy egész életre megkötött szövetség szimbóluma, az egész világon fölülálló önbizalommal tekintettek egymásra. A leányból is kitakarodott a szolgáló utolsó szikrája, hogy többé, teljes mértékben vissza se térjen, Kázmér pedig úgy tekintett a csillogó edényekkel telt konyhafalra, mintha százezerszeresen megnagyobbodott volna és növekedett egyre ijesztőbb méretekben. Merengőn néző szemei elől a messziségbe veszett a fal s féktelen rohanásba kapott fantáziájával diadalmas Fülöpnek látta magát. Kázmérban most az önérzet és a kiemelkedés után való vágy dagadt az ifjúságnak azzal a szertelenségével, amelyet még nem kötöztek le az élettapasztalatok, de most már nem volt egyedül, ott ült mellette Juli a szolgálóleány: szövetségesévé, fegyvertársává tette és Kázmér úgy érezte, most már kettőjükért kell küzdenie, verekednie és e megsokasult kötelességet csak annyiba vette, mint telivér paripa a nyergébe tett gyerek súlyát. Megtízszereződött ereje és extázisában, mint nagy pillanatokban mindenki, egy konvencionális mondatot súgott a lány fülébe:
- A lábaid elé rakom a világot!
A leány megborzongott, mint amikor valaki ismeretlen tájra téved, amely láthatatlan erők fenséges nyomait mutatja: a nagy kijelentés túlhaladta az ő értelmi körét és csak annyit susogott: te Kázmér, te - Kázmér! Nem tudta fölfogni mi az a világ, csak érezte, hogy valami nagy, valami rettenetesen erős, olyan hatalmas, amely lapdaként bánik még az ő Kázmérjával is. És félt ettől a világtól: a nők finom ösztönével megérezte, hogy onnan csak veszedelem származhat reájuk és a megrezzentett lepke remegésével kulcsolta át szerelmese derekát. Nem szólt egyetlen szót és talán kifejezést sem tudott volna adni azoknak az aggodalmaknak, amelyek a szívét szorongatták. de a két lélek egybeolvadásának ez illethetetlenül finom pillanatában a reszketése is eleget beszélt. Kázmér a pártfogó szerelmes szelídségével és az egyaránt eszes és erős ember önbizalmával tette fejére a kezét s úgy szakadt ki belőle a szó, hogy akarattalan folytatása lett a leány gondolatainak:
- Ne félj Juli, ne félj!
A kábultságuk fokozatosan oszlott s amint a leány egyre nagyobb mértékben nyerte vissza az öntudatát és a szemei meglátták már az őt környező tárgyakat: a mosogatódézsát, a tiszta és szelíd fényben ragyogó tányérokat és a hivalgón csillogó, komorfényű rézedényeket, kipusztult belőle az ember, akit a föllobbant vágy ültetett az alázatos szolgálóleány helyébe. Egy pillanat alatt évtizedek kultúráját átfinomodott érzékei visszaestek a régi és a rendes állapotukba és végül, amikor már arra is volt gondja, hogy egy tányért, amely megrontotta a többi vonalharmóniáját, visszaigazítson, Kázmérban is meglátta az urat, annak a családnak a tagját, amelynél ő szolgált. A tartása egyre félénkebb lett és szemeit, amelyek azelőtt oly bátran kereszteződtek Kázmér pillantásával a cipői hegyére szögezte. Összerázkódott és mint valami idegent, úgy vizsgálta magát, amikor arra gondolt, hogy tegezni merte Kázmért és hogy egyáltalán Kázmérnak merte szólítani. Káz-mér, Káz-mér, tagolta a leány, milyen finom, milyen úri ez a név; akárcsak a ruhája. Egyre veszítette a bátorságát és egyre idegenebbnek érezte magát a helyzetében, amint ott ült Kázmér mellett, a konyhában, az olcsó petróleumlámpa fényében. A csókokra, amelyek még most is égették az ajkát és amelyek édessége már levonult a szívébe, mint valami édes, mint valami örökre felejthetetlen emlék, már nem is mert visszaemlékezni: álomnak tűnt föl előtte, ragyogd és szép álomnak, de amely éppen ezért álom. Kázmér, aki látta, mint változik el fokozatosan Juli tekintete, most már nem tudta követni a gondolataiban. A társadalom, amely a kultúra különbségeivel választja el az egyes kasztok embereit, már közéjük feküdt gátul; olyan gátul, amely folyton emelkedik, mert az egyik nem is tud a létezéséről, a másik pedig egészen természetes dolognak tartja azt. Ez a gondolatbeli eltávolodás valami hidegséget árasztott kettőjük közé és Kázmér újra érezte a vágyat: menni, menekülni, futva rohanni innen. Föl is állott, átkarolta, a karjaiba szorította és megcsókolta a leányt, de most már megütötte az orrát az olcsó pomádé és az ételszag, ami a leány ruhájából áradt s Juli csókját is meghűtötte az alantas ember inferioritása, azé, aki még gyönyörködtetni sem mer a vágya szerint. Ez az embriója a távolodásnak azonban még sejtésszerűvé sem izmosodott Kázmér agyában, csak valami kikutathatatlan érzés alakjában élt ott; egynéhány csepp vére lázongott ezért, az a néhány csepp, ami az apja agyára formálódott. Megcsókolta még kétszer, még harmadszor is s a leány is visszacsókolta: a közöttük lévő árny halványodni kezdett s még egyszer úgy érezték, mintha föl tudnának szállani addig a gyönyörűségig, ahol először röpködtek. A vágyaik azonban már megfakultak egy-két kontúrnyival úgy, hogy a csókok végén Kázmérnak csak nagy rábeszélés árán sikerült kimondatni a leánnyal: te, Kázmér.
Kázmér már az ajtóban volt, amikor a konyhaasztalon megpillantotta a levelet, amelyről a nagy, az esetlen, a cinóbervörös szív gúnyosan mosolygott az arcába, mintha valami örök természeti törvény szószólója lenne. Visszament érte, rátette a kezét és amikor Juli szemében semmi tiltakozást nem látott, megmarkolta, összeroppantotta, olyan erővel csukva össze az ujjait, mintha soha, de soha el nem bocsátaná a zsákmányát. Azután csak megindult kifelé, szemeivel folyton Juli arcát vizsgálva azzal a bizalmatlansággal, amit a szerelmes ember oly mesteri ügyességgel tud a vágyakozás álarca alá rejteni, de Juli tekintetében nem volt egyéb szerelemnél; a rabszolga odaadásánál, aki isteni törvénynek tekinti parancsolója minden szeszélyét. Kázmérban újra megélemedett a diadalmas Fülöp és büszkén, peckesen, a cipőivel lármásan kopogva, mintha mit sem jelentene ha meglátják honnan jön, bement a szobájába.
Folytatása következik.