Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám
A miniszterelnök július 28-án adta meg a választ Tisza Kálmánnak, valamint Madarász és társainak a külügyi politika tárgyában hozzá intézett interpellációira. Válasza - mint ez másképp nem is gondolható - teljesen megfelelt a közös minisztertanácsban szótöbbséggel hozott s az uralkodó által enunciált határozatnak. A miniszterelnök tudatta a képviselőházzal, hogy a háború hivatalos notifikációjának napján, vagyis július 20-án a közös minisztérium körlevelet intézett Európa minden udvarához, melyben Ausztria-Magyarország neutralitása kimondatott. Kijelentette, hogy a kormány nem felelne meg a monarchia érdekeinek és nem találkoznék a közvéleménnyel, ha a neutralitásnak oly formát akarna adni, mely bármely hatalmat feljogosítana arra, hogy ebben kihívást lásson. De nem szándékozik teljesen tétlenül és fegyvertelenül bevárni a hadjárat esélyeit. Legnagyobb megnyugvást keltett Andrássy beszédének következő passzusa: "Valamint a kormány, mint már szerencsém volt kifejezni, el van határozva a birodalom függetlenségét, biztosságát és érdekeit minden irányban megvédeni, úgy a kormányban és döntő körökben egyáltalán nincs meg az a szándék, hogy a Németországban 1866-ban felhagyott állás visszaszereztessék, ami az én meggyőződésem szerint is a birodalomra hasznot nem, de kárt és veszélyt hozhatna". (Általános élénk helyeslés.)
Tisza teljes örömét és megnyugvását fejezte ki a német politika felől tett nyilatkozat felett. A Madarászféle interpelláció aláírói közül pedig a legszélső baloldal egyik tagja Csanády Sándor szintén elismerését fejezte ki afelett, "hogy a kormány nem kíván a német nemzet magasztos törekvései elé gátat vetni."
Andrássy teljes joggal beszélhetett úgy, ahogy beszélt. A július 18-iki közös minisztertanács határozata után nem is lett volna joga másképp beszélni.
De a katonai "revanche"-párt és Beust maga csak látszólag hajoltak meg a közös minisztertanács határozata előtt. El voltak határozva ezt kijátszani s az eseményeknek a gyakorlatban e határozattal ellenkező irányt adni.
Ugyanazon a napon, melyen a monarchia neutralitási nyilatkozata a hatalmaknak elküldetett, azaz július 20-án, Beust titokban, Andrássy tudta nélkül, Metternich párisi nagykövetünknek ezt írta "Ismételje a francia császár és miniszterei előtt, hogy híven a kötelezettségekhez, amint ezek a múlt év végén a két uralkodó közt megállapítva lettek, mi Franciaország ügyét a magunkénak tekintjük s a lehetőség határain belül fegyverei sikeréhez hozzá fogunk járulni".
A jegyzék ezután előadja, hogy mivel Ausztria-Magyarország közbelépése maga után vonja Oroszországét, Ausztria-Magyarországnak azon kell lennie, hogy Oroszország semlegességéből mindaddig ki ne lépjen, míg az előhaladott évszak csapatai összevonását rá nézve lehetetlenné nem teszi. Ezután pedig így folytatja: "Ilyen körülmények között e szó: neutralitás, amelyet nem sajnálat nélkül ejtünk ki, parancsoló szükség reánk nézve. De ezt a semlegességet csak eszköznek tekintjük, hogy közelebb jussunk politikánk valóságos céljához, az egyetlen eszköznek, hogy hadi készülődéseinket befejezzük anélkül, hogy kitennők magunkat Poroszország vagy Oroszország idő előtti támadásának". Gramont herceg állítása szerint Metternich ugyanazon a napon, amikor vele e jegyzéket közölte, azt az írásbeli nyilatkozatot is tette, hogy "szemben azzal az állapottal, amelyben a háború Ausztriát meglepte, ez szeptember eleje előtt nem szállhat síkra". Ugyanakkor Gramont, Vitzthum és Metternich megállapították alapvonásait, sőt cikkeit annak a szerződésnek, amely szerint Ausztria fegyveres semlegessége valóságos együttműködéssé alakulna át Franciaországgal Poroszország ellen. (L. Kónyi, Beust és Andrássy 30-31. l.)
Ezekből megértjük, miért küzdött Beust a július 18-iki "koronatanácsban" körömszakadtáig Andrássy javaslatának ama része ellen, mely szerint Ő felsége az észak-német szövetség nagykövetét magához hívatta volna s ennek útján bizalmasan szavát adta volna Vilmos királynak, hogy akárhogyan alakuljon a helyzet, ő mind Franciaország, mind Poroszország irányában a legpártatlanabb jószomszédi viszonyt fogja fenntartani.
Andrássy Beustnak Metternichhez intézett titkos jegyzékéről semmit sem tudott. A háborúpárt machinációit gondosan titkolták előtte. Beust a július 18-iki közös minisztertanács után már bukott embernek látszott. A reakcionáriusok terve ez időben az volt, hogy b. Hübnert teszik Beust helyébe. B. Hübner, ki ez időben Amerikában utazott, sietve, egy heti időzés után visszatért Bécsbe, de már későn jött. Beust a császárnál ismét felülkerekedett.
A weiszenburgi, wörthi és spichereni német győzelmek lehetetlenné tették ugyan a francia császárral történt, fentebb említett megegyezés végrehajtását, de azért Beust nem adta fel háborús terveit. Most már azt az újabb tervet gondolta ki, hogy Oroszországot összeveszíti Poroszországgal. Ez irányban tett lépéseit is titkolta Andrássy előtt.
Eddig azt hittük, hogy az oroszok kezdték a közeledést, mivel megijedtek a németek augusztus 12 és 15-ike közti győzelmeitől. Legalább Beust, mikor az Oroszországgal szövögetett terveket Andrássy előtt tovább nem titkolhatta, ily színben tüntette fel a dolgot előtte s azt ajánlotta Andrássynak, hogy az orosz előzékenységre hasonló előzékenységgel feleljünk s fogjunk kezet az orosszal az ő általa - Beust által - indítványozott közös mediációra, melynek célja Franciaország integritásának megmentése lett volna.
Most már tudjuk, hogy nem így történt a dolog. Mikor a Franciaországgal való, szeptember elejére tervezett, együttműködés dugába dőlt, akkor Beust maga kezdte a közeledést Oroszországhoz és pedig azzal, hogy az Oroszországra nézve oly terhes 1856-iki párisi szerződés megváltoztatásának javaslatát -, mellyel egyszer 1867-ben már Oroszországot megnyerni megpróbálta - most újból felvetette. Schweinitz gróf ugyan csak azt írta Bismarcknak, hogy Beust ezt az ajánlatot csupán tervezte, de Orczy azt írja naplójában szept. 12-én, hogy ez az ajánlat tényleg megtörtént. (L. Wertheimer, Andrássy élete, 640. l.)
Hogy erre Sándor cár, aki tudta, hogy hova céloz Beust javaslata, barátságos arcot mutatott, az nagyon érthető. Beust és a "revanche"-párt már biztosan számított az Oroszországgal való kooperáció sikerültére s ez eszmének már Lónyay közös pénzügyminisztert is megnyerték. Sándor cár azonban Beust kísérletéről rögtön tudósította Bismarckot. Esze ágában sem volt Ausztria-Magyarországgal kooperálni Poroszország ellen. A párisi szerződésre vonatkozó jó tanácsot azonban megfogadta s mikor erre az időpontot legalkalmasabbnak tartotta, elő is állott a Pontus-kérdés felvetésével.
Beust felsülése tökéletes volt. "Beust és szegény Chotekünk Péterváron - írja Orczy Naplójában 1870. szept. 12-én - elfújhatnák a nótát arról, hogy betörték az orrukat a pétervári kabineten, azért a föltevésért, hogy velünk majd cause commune-t csinálnak Poroszország ellen."
Ezekről a mesterkedésekről Andrássy csak akkor értesült, mikor Bécsbe már megérkezett Chotek jelentése az orosz kormánynál kifejtett fáradozások sikertelenségéről. Mikor megtudta, nagy haragra lobbant, mert most már Oroszország levetette az álarcot és követelte fegyverkezéseink beszüntetését. Nemsokára pedig többet is tett: előállott a Pontus-kérdéssel.
Míg Beust kapkodó eljárásával egyik kudarcot a másik után vallotta, azalatt ő és a revanche-párt nem szűnt meg a császárt Andrássy ellen izgatni, ilyenforma modorban: Nyitva állt volna az út Berlinbe, de Andrássy nem akarta, hogy Felséged megszerezze magának ezt az elégtételt. Ugyanakkor Beust a külföldi sajtóban azt híresztelte Andrássyról, hogy minden áron bele akarta vinni a háborúba a monarchiát. Később a delegációk előtt is (decemberben) folyton azt állította, hogy a felelősség a hadsereg felszerelésére kívánt összegekért kizárólag a két miniszterelnököt, Andrássyt és Potockit terheli. (L. Lederer, Andrássy Beszédei, II. 333. l.)
Hiába mondotta meg Andrássy magának Thiers-nek, ki szeptemberben körutat tett az európai udvaroknál, hogy ezeket a Franciaország érdekében való akcióra indítsa -, hogy ő a franciákkal karöltve folytatandó revanche-politikának ellene volt, hiába igyekezett másfelől Schweinitz tábornokot meggyőzni, hogy Poroszország semmi hálával nem tartozik Oroszországnak azért, mintha Ausztria-Magyarországot a háborúban való részvételtől ő tartotta volna vissza. Még Bismarckra magára sem maradtak hatás nélkül az Andrássyról rendszeresen terjesztett valótlanságok. Ez irányban, Beust machinációin kívül, hatással voltak Waecker-Gotter budapesti észak-német főkonzul jelentései is, ki azt írta Bismarcknak, hogy Andrássyt szíve Franciaországhoz húzza s hogy ebben őt megerősíti hasonló érzelmű felesége is s hogy csak a fényes porosz győzelmek vetettek véget a kemény harcnak feje és szíve között. (L. Waecker-Gotter levelét Bismarckhoz nov. 20. Wertheimernél, Andrássy Élete 644. l.) Waecker-Gottert, ki a poroszellenes budapesti újságcikkeket napról napra elküldötte Schweinitz-nek, úgy látszik mégis tévedésbe ejtette az a körülmény, hogy ama cikkek egy részének szerzői a budai sajtóirodában ültek, ami szó szerint, de csak szó szerint volt igaz.
Rendkívül érdekesek e tekintetben azok a levelezések, melyeket Wertheimer a porosz állami levéltárakból napvilágra hozott. Schweinitz tábornoknak Bismarckhoz intézett leveleiből látjuk, hogy Andrássynak vele folytatott beszélgetéseiből átcsillámlott az az aggodalom, hogy Poroszország és Oroszország közt a kelet jövőjére nézve valami megállapodás létezik. Bismarck azt írja Schweinitznek, (1870. okt. 3.) hogy különös, hogy éppen az a két ország, mely Poroszországnak legtöbbet köszönhet, ti. Olaszország és Magyarország, leghálátlanabbnak mutatkozik Poroszország iránt. Ezek a nemzetek jobban rokonszenveznek ellenségeikkel, mint azokkal, akikről tudják, hogy köszönettel tartoznak nekik. Ez időben tehát Bismarck félre volt vezetve Andrássy politikai magatartására nézve.
Érdekes, mily világosan fogta fel a német kancellár Magyarország helyzetét a francia-porosz háborúval szemben: "Vagy az lesz - írja gr. Schweinitznek - hogy a szövetkezett Franciaországot és Ausztriát leveri az osztrák közbelépés által felidézett porosz-orosz szövetség. Ez esetben aztán az az elkeseredés és bizalmatlanság, amelyet Magyarország viselkedése Németországban támasztana, önként érthetőleg további gyümölcsöket is teremne. Vagy pedig Ausztria és Franciaország győznének: akkor kétségtelenül helyre állana az (osztrák) központi kormány képessége, hogy Magyarországot ismét az 1866. előtti állapotba juttassa. Hogy az akarat is megvan ehhez, azt Bécsben és pesten jobban kell, hogy tudják."
Bismarck felfogása lényegileg fedi Andrássynak és a magyar vezető politikusoknak véleményét s ez a felfogás megadja a kulcsot Andrássy magatartásához.
Mikor az Oroszországhoz való közeledési kísérlet is csütörtököt mondott, akkor már semmiféle mesterkedés sem rejthette el az uralkodó előtt, hogy Beust politikai belátása és előrelátása nem állja ki a próbát, s hogy nyughatatlan ide-odakapkodása csak kudarcoknak teszi ki a monarchiát. Beust ekkor már tökéletesen lejárt államférfi volt azok szemében is, kik addig őt bizonyos célok elérésére legalkalmasabb közegnek tartották. Bukása valószínűleg már 1870. vége felé bekövetkezett volna, ha Oroszország 1870 okt. 31-én elő nem áll azzal az egész Európában óriási feltűnést keltő jegyzékével, melyben kijelentette, hogy az 1856-ki párizsi szerződésnek 11. §-át, mely a Fekete-tengert neutralizálta és a parti államoknak, tehát Oroszországnak is megtiltotta, hogy e tengeren hadihajókat tartsanak, többé kötelezőnek nem tekinti.
A Pontus-kérdés felvetése egyelőre megmentette Beustot. "Nous lui avons rendu un grand service, sans le circulaire il ne serait plus chancelier" - mondá Novikov Schweinitz tábornoknak 1870. novemberében.
Sajátságos volt Beust viselkedése a Pontus-kérdés felvetése alkalmával. Először úgy tett, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre: a november 9-én a jegyzéket átnyújtani akaró Novikovot nem akarta fogadni. Az volt a kifogása, hogy neki Veveybe utazó családja elkísérése végett Münchenbe kell utaznia, maradjon a jegyzék átnyújtása november 12-re, mikor Münchenből visszatér. Csakis Orczy sürgetésére fogadta mégis Novikovot. Ekkor azonban három napig teljesen titokban tartotta a jegyzék létezését. Sőt mikor a Pester Lloyd november 12-kén egy bécsi táviratot közölt, mely szerint Oroszország közölte a portával, hogy a Fekete-tengerre vonatkozó szerződési pontot magára nézve kötelezőnek nem tartja, Beust az ő félhivatalos lapjában a Fremdenblattban valótlannak jelenttette ki azt a hírt, mintha ily orosz jegyzék egyáltalán léteznék.
Mi lehetett Beustnak a célja ezzel a bujkálással? Egyetlen ember volt, akivel Beust ezt a nevezetes dolgot mindjárt az átnyújtás napján tudatta. Magához hívatta Rothschild bárót s közölte vele a hírt. A november 10-ki tőzsde reggel még kitűnő hangulatban volt, s a hausse-irányzat uralkodott. Ekkor egyszerre a Todesco ház mint eladó lépett fel s a papírok rohamosan kezdtek esni.
Beust már máskor is, név szerint 1868-ban kimutatta, hogy van érzéke a börze mozgalmai iránt. Akkor a török sorsjegyeknek a bécsi börzén való kotírozása érdekében exponálta magát. Ő és Gramont herceg, akkor bécsi francia nagykövet, ebben az üzletben egy millió frank erejéig voltak érdekelve. Az osztrák szabadelvű minisztérium ellenezte a török sorsjegyek kotírozását s ma már bebizonyított dolog, hogy Beust e miatt buktatta meg.
Más oka is volt Beustnak arra, hogy az orosz jegyzékkel szemben való állásfoglalást halogatni igyekezzék. Az a körülmény, hogy az ő biztatásának része volt abban, hogy Oroszország a Pontus-kérdést felvetette, arra indította, hogy igyekezett Anglia mögé bújni. S ebben célt is ért, mert ő csak november 14-kén tárgyalta az orosz jegyzéket minisztertársaival, Anglia pedig nyomban a jegyzék átvétele után, november 10-én már megadta és pedig meglehetős gyengén tartott válaszát.
Andrássyval Orczy már november 10-én közölte bizalmasan az orosz jegyzéket. Andrássy számított rá, hogy a Pontus-kérdés felvetése felháborodást fog előidézni egész Európában. A párisi szerződés megsértését az aláíró hatalmak annak idején casus belli-nek nyilvánították. Ha nem zárkózhattak is el a hatalmak az elől, hogy Oroszországnak nagyon fáj a szerződésnek a Fekete-tengerre vonatkozó határozata s hogy alkalomadtán elő fog állani a szerződés revíziójának javaslatával: az a kategorikus és kíméletlen forma, ahogy ezt most megtette, mégis méltán feltűnést keltett s éles ellentétben állott az orosz diplomácia szokott sima modorával.
Andrássy tehát kíváncsian várta Beust hivatalos közlését az orosz jegyzékről. Várt, de sem november 11-én, sem 12-én reggel nem jött semmi tudósítás. Tehát felment Bécsbe s ott megütközéssel tudta meg, hogy Beust november 10-én Münchenbe utazott.
Ennek a müncheni utazásnak is nem a családja elkísérése volt az igazi oka, hanem az, hogy Versailles-ban e napokban folytak a tárgyalások Bismarck és a délnémet államok képviselői közt a német birodalmi központi hatalom jogköréről és Beust bajor közvetítéssel rá akarta venni Württemberg képviselőit, hogy ne írják alá a szerződést. Ilyen utasítás ment is Versailles-ba és Mittnacht és Sukow württembergi képviselők azonnal haza utaztak és benyújtották lemondásukat. A württembergi király erre meghátrált, elfogadta a szerződést, mire azután Bajorország is felhagyott ellenzésével.
Beust emlékirataiban keveset foglalkozik a Pontus-kérdéssel, külügyminiszterségének e szomorú fejezetével. Azt akarja bebizonyítani, hogy Anglia lanyha magatartása okozta a meghátrálást. Ha úgymond Anglia a Bismarcknak rokonszenves Odo Russel helyett egy keménynyakú emberét küldötte volna Versailles-ba, s megkérdezte volna Bismarcktól, hogy kész-e csatlakozni az Oroszország ellen való együttes eljáráshoz s ha Poroszország erre kész lett volna, akkor Gorcsakow kénytelen lett volna meghátrálni.
"Az ember nem hisz szemeinek!" - írja Kónyi, aki közvetlenül Andrássytól kapta információit. "Ugyanaz a Beust írja ezeket, aki az orosz jegyzéket napokig hevertette, félhivatalos lapjában létezését is letagadtatta, sőt miután a jegyzéket felolvasták előtte, elutazott Bécsből, úgy hogy a hatalmak, melyek éppen ebben a kérdésben Ausztria-Magyarországtól várták az irány megjelölését s kiknek képviselői ezért megbízásukhoz képest szünet nélkül ostromolták a külügyminisztériumot, csak azt írhatták haza, hogy Beust úr nincs Bécsben. Mintha a Kelet ügyeihez éppenséggel semmi közünk sem volna, november 10-én nyugodtan Münchenbe utazott, ott áskálódott Bismarck német politikája ellen, 14-én tárgyalta az ügyet minisztertársaival és Andrássyval, megbuktatta ennek a hatalmak együttes fellépésére irányuló indítványát és csak 16-án felelt a jegyzékre, ugyanazon szellemben, mint Anglia már 10-én tette: s emlékiratában ő hányja szemére Angliának, hogy miért nem kérdezte meg 22-én Bismarcktól, kész-e valamely együttes lépéshez csatlakozni". (Kónyi: Beust és Andrássy 71. l.)
Novikov később egy alkalommal megkérdezte Andrássytól: hát ön mit tett volna, ha ön lett volna a külügyminiszter? "Elnyelettem volna önökkel körjegyzéköket papirosostul együtt!" volt Andrássy felelete.
Meg kell adni egyébiránt, hogy Gorcsakow nagyon jókor vetette fel a Pontus-kérdést. Az az állítása Beustnak, hogy Gorcsakow ez ügyben előzetesen megegyezett volna Bismarckkal, feltétlen hitelességű bizonyítékokkal meg lett cáfolva. De hogy Bismarck, ki akkor Versailles-ban Páris ostromával és a német birodalom megalapításával volt elfoglalva, Ausztria-Magyarország és Anglia lanyha magatartásával szemben józan ésszel nem húzhatott ujjat Oroszországgal, azt felesleges magyarázni. Franciaországtól, mely annak idején óriási áldozatokkal legfőbb kiküzdője volt a párisi szerződésnek s mely most ezer sebből vérezve legyőzője lábainál feküdt, nem lehetett ellenkezést várni. Olaszország mostanában tette rá kezét Rómára, örült, hogy egyesülési nagy munkájában nem zavarják. Törökország pedig, melynek első sorban a bőrére ment ez a dolog, bölcsen hallgatott, mert miután a többi aláírók mind cserben hagyták a szerződést, az ő ellenzése Oroszország hadüzenetét vonta volna maga után.
A Pontus-kérdés - Bismarck tanácsára - a londoni konferencia elé utaltatott, mely 1871. márciusig rágódott rajta. A hatalmak egy akadémikus jellegű és magától értetődő elvi deklaráció kíséretében hogy ti. nemzetközi szerződések csak az összes aláírók beleegyezésével változtathatók meg, a lényegben megadták Oroszországnak, amit kívánt.
*
A 60-as évek végén és a 70-esek elején egy Fürdő utcai kávéház, a "Kávéforrás" főhadiszállása volt egy író- és zsurnalisztatársaságnak, melynek magvát a Rákosi "Reform"-jának szerkesztősége alkotta. Ágai Borsszemjankója, mely akkor virágzása tetőpontján állott s az ellenzékre nézve félelmesebb volt a komoly politikai lapoknál, félig-meddig szintén ebben a szellemi kohóban készült el. E lapok szorosabb értelemben vett munkatársain kívül mint szívesen látott vendégek ellátogattak a kávéforrási asztalkörhöz mások is: Szilágyi Dezső, Márkus István, Rothfeld Soma, Toldy István és többen, akik már nincsenek életben. Rákosi Jenő, Ágai Adolf, Dóczi Lajos, b. Kaas Ivor még ma is díszei annak az életpályának, melynek akkor részben még kezdeténél tartottak. E sorok írója is elég gyakran megjelent ott s az órák, melyeket ott töltött, ma is kedves emlékei közé tartoznak.
Egy téli estén a miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tagja - de miért ne mondanám meg, hogy Dóczi Lajos miniszteri fogalmazó volt - egy bizalmas kérdéssel fordult hozzám: nem volnék-e hajlandó elvállalni a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetését, ha az nekem felajánltatnék. A kérdés komoly természetének megfelelt válaszom: hogy ezt a dolgot magával Andrássyval kellene megbeszélnem.
Pár nap múlva levelet kaptam Toldy Istvántól, ki Ludassy távozása után az osztály vezetésével bízatott meg, hogy Andrássy kéret, látogatnám meg. Ez megtörtént. Hosszasan, tovább egy óránál beszélt velem a miniszterelnök. Ez időben igen sok külföldi lapot olvastam s tájékozottságom a nagy aktuális kérdések körül bőségesen elég volt arra, hogy ezekről a miniszterelnök beható társalgást folytathasson velem. A németek Páris kapitulációjánál tartottak, a londoni konferencia a Pontus-kérdésen rágódott. Minket gróf Zichy Ferenc képviselt ott. Egyébiránt ez a kérdés annyira el volt rontva, hogy előre lehetett látni a konferencia eredményét, illetőleg eredménytelenségét. Azt rögtön látta Andrássy -, ha ugyan eddig is nem tudta volna -, hogy külügyi politikájának alapvonalait ismerem. Alkalmat vettem egyébiránt magamnak már ekkor, hogy rámutassak a bécsi sajtóiroda Andrássy ellen irányzott aknamunkájának egyes nyomaira. Andrássy erről alaposabb tájékozást nagyúri büszkeségből, vagy nonchalanceból addig úgy látszik nem szerzett.
De hát azt végre maga is belátta, hogy a sajtóval többet kell törődnie, mint eddig. Megmondta nyíltan, hogy megnyertem rokonszenvét és bizalmát. Hogy rám az első behatóbb szellemi érintkezés e nemes, nyílt, egyenes lelkű, lángeszű államférfival mily hatást tett, azt ha akarnám, sem tudnám méltóan ecsetelni. Nem titkoltam, hogy nem szándékozom a bürokrata pályán megöregedni, mindazáltal, míg ő áll az ügyek élén, szívesen bocsátom erőmet rendelkezésére. De van egy bökkenő! Nekem még két évi szerződésem van Falkkal, természetes, hogy ha ő fel nem ment, szavamnak rabja vagyok. Ezt bízza rám, ezt elvégzem én Falkkal, mondá ő. Egynémely részletkérdés elintézése után búcsút vettem a gróftól.
Falk pár nap múlva, miután Andrássy beszélt vele, igyekezett lebeszélni távozási szándékomról. Még azt is mondta, hogy ő már fáradt ember, néhány év múlva falusi jószágot vesz magának és visszavonul. Akkor biztos számomra a főszerkesztői állás.
Az akkor negyvenkét éves, ereje teljességében levő férfiúnak megmondtam, hogy e szándéka keresztülvitelét erkölcsi lehetetlenségnek tartom. Egyébiránt engem Andrássyval szemben szavam köt. Ha a szerződés betűjét ellenem alkalmazni kívánja, maradok, különben nem. Falk engedett s mindnyájunk örömére még harmincöt esztendeig jó egészségben szolgálta a közügyet, mint publicista és képviselő.
Új állásomba csupa régi jó ismerős és kolléga társaságába léptem be. A hivatal élén Toldy István miniszteri titkár állott, mint belletrista és publicista egyaránt kitűnő erő. Soha egy árnyalattal sem mutatta, mintha rosszul esett volna neki, hogy egy új, nálánál nem sokkal idősebb embert tettek helyette a hivatal élére. Derült világnézetű s nemes gondolkodású férfi volt, kinek lelkéhez nem fért perfid gondolat. Meghajtom zászlómat negyven év múlva emléke előtt, miután a halál harmincegy évvel ezelőtt letétette vele nagyra hivatott tollát. Ő egyébiránt szabadon választhatta meg a hivatalban munkakörét s nemsokára hozzá fogott "Öt év története" című munkájának megírásához, mely amaz évek történetéhez ma már értékes forrásmunka-számba megy.
Ott volt a hivatalban a fiatal Dóczi Lajos, ki sikerült Faust-fordításaival akkortájt indult neki a Parnassusnak, melynek havasi rózsáiból azóta oly kényelmes pihenő ágyat vetett magának. Ott volt Berczik Árpád, kinek bőségszarújából az azóta lefolyt negyven év alatt sem fogyott ki az adományok özöne, mellyel nemzetének kedveskedett, mert ez a bőségszarú épp oly kimeríthetetlen, mint az ő kedélyének derültsége. Mindazok közt, akik vele egykorúak vagyunk, ma is ő a legfiatalabb.
Ott volt közöttünk b. Kaas Ivor, ki nemrég tért haza a kelet-ázsiai expedícióval megtett nagy útjáról. A földkörüli út neki kevés volt, mert ő lelkével az eget ostromolta. Kaas, mint a többi kolléga, lelkes híve volt a deákpárti politikának. Valóban ennél fényesebb táborkar nem védhette volna Deák nagy művét az akkori ellenzék ostroma ellen. Kellő irányítás mellett bizonyára képesek, s egynek kivételével, készek is lettek volna képviselni és támogatni Andrássy nagy külpolitikai akcióját is. Kitűnt ez később Dóczinál, aki ez időben szintén a kávéforrás poroszellenes levegőjét szitta s gondolatban, érzésben ahhoz a miliőhöz húzott, melyben élt s később Andrássy oldala mellett mégis egyik leghűségesebb harcosa lett annak a politikai iránynak, melyet a nagy gróf képviselt.
A táborkar tehát meglett volna: egész serege a zseniknek. De hol volt a hadsereg? Talán a jó Medve Imrét tegyem meg hadseregnek, ki mint Tatár Péter ismert és kedvelt népíró volt akkoriban. De hát akármily tiszteletet gerjesztők voltak az ő nevei: medve és tatár - ettől ugyan az ellenfél meg nem szaladt. Az ő szép lengő szakálla, mely ma már hófehéren verdesi az ő becsületes mellét, végre sem takart valami nagy publicisztikai erőt. Meg aztán egy ember csak egy ember, még ha két neve van is.
Egy csapatja a zseniknek, kik a hivatalban verseket írtak - a versek közül azok szolgálták legjobban a politikát, melyek a Borsszem Jankóban jelentek meg - szóval csupa lángelmék, akik Pegazusaikon lovagoltak. Ezeknek a generálisa leszek hát én, az egyetlen földön gyalogló tagja ennek a hivatalnak. Hála mindnyájatoknak, hogy soha sem beszéltetek velem a Pegazus hátáról.
Ami b. Kaas Ivort illeti, ő a sorsnak különös iróniája folytán tévedhetett bele a kelet-ázsiai expedícióból ebbe a sajtóirodába, melyet bizonyára ő maga is csak átmeneti állomásnak tekintett. Ekkora tehetséggel, az egyéni felfogásnak minden alkut és alkalmazkodást eleve kizáró szenvedélyességével, hogy valakiből félhivatalos újságírót lehessen faragni - az még gondolatnak is képtelenség. Kaas Ivornak nagy tehetségével és erős individualizmusával egyenlő magaslaton állott az ő becsületessége. Ő nyíltan és határozottan kimondta, hogy nem hajlandó támogatni Andrássy külügyi politikáját. Én pedig hasonló nyíltsággal és határozottsággal kimondottam, hogy ebben a hivatalban csak egy politika lehetséges, az Andrássy Gyuláé.
Mikor ezt Andrássynak elmondottam -, jelen volt a majdnem mindennapos Kerkapoly is - távol vala tőlem, hogy valami tragikusan vegyem a dolgot, inkább a humoros oldalát domborítottam ki. A többit jóságosan és tapintattal elintézte a kedves és szelíd Kandó Kálmán miniszteri tanácsos, aki mindig jó barát volt inkább, mint hivatali felebbvaló. Búcsút vett hát tőlünk b. Kaas, a legvehemensebb és legbecsületesebb emberek egyike, akit valaha ismertem s elindult azon a fényes publicisztikai pályán, melyet negyven éven át megfutott. Az életben azóta néhányszor találkoztam vele. Ha viselkedésemből észre nem vette volna, vegye tudomásul most, midőn mind a ketten az utolsó állomás felé közeledünk, hogy bennem harag ő ellene soha egy percig sem volt. Ő úgy tett, amint neki lelke parancsolta, én is úgy tettem. Az én lelkem pedig nekem azt parancsolta: tedd meg kötelességedet.
A fennforgó esetben ezt a kötelességet az állam fontos érdeke irányította. Mert feljegyzésre méltó tény, hogy akkor az író egyéni meggyőződését komolyabban vettük és jobban megbecsültük, mint manapság szokás. Jellemző például, hogy maga a "Budapesti Közlöny" is nemhivatalos részében teljesen független lap volt, mely csak annyiban különbözött a többi lapoktól, hogy ha különös nyomatékot akartunk adni valamely communiqué-nak, akkor azt a Budapesti Közlöny nemhivatalos részében tettük közzé.
Salamon Ferenc, ez a kemény nyakú magyar, kinek az esze éles acélpenge, jelleme kristály volt, állott a hivatalos lap élén. Ez a jeles ember nem tekintette szinekúrának szerkesztői állását, hanem ambícióját helyezte abba, hogy a Közlöny nemhivatalos része egy tökéletes lap legyen. Külpolitikai része határozottan jobb és kimerítőbb volt az összes többi lapokénál, mert ezek mint laptölteléket kezelték a külföldre vonatkozó közleményeket, holott a Közlöny annyi helyet szentelt nekik, amennyit a közlendők természete megkívánt.
Magas színvonalon állt a Közlöny irodalmi és művészeti része. Az új színművekről szóló kritikái egész esszék voltak, melyek néha több számon át húzódtak s az egész hazai sajtó e fajta közleményeit felülmúlták. E magas színvonalú tanulmányokat részint maga a nagy tudású és tehetségű szerkesztő, részint Arany László írta.
Manapság szinte megfoghatatlan sajátossága volt a hivatalos lapnak, hogy nemhivatalos részében időnként nagy súlyú és terjedelmű polémiákat is folytatott politikai kérdésekről, politikailag szereplő egyének ellen. Ezeket pedig nem más, mint a hatalmas dialektikai erővel rendelkező Salamon Ferenc maga írta. Egy ízben csontig hatoló támadást intézett a Pester Lloyd és különösen Falk Miksa személye ellen. Falk, midőn hosszas sikertelen fáradozások után bejutott a képviselőházba, ott kissé prepotens fellépésre ragadtatta magát, úgy hogy Deák Ferenc maga szükségesnek látta rendre utasítani. Salamon Ferenc jónak látta irgalom nélkül megtorolni Falk tapintatlanságait. Más alkalommal Csernátonyt, ezt a nyughatatlan vérű, mindenkit megmaró újságírót vette tolla hegyére azzal a látható szándékkal, hogy ezt a Cato Censorinus szerepét játszani akaró, de ily szerepre legkevésbé hivatott embert egész egyéniségében szétmorzsolja. Ebben a cikkében mondotta Salamon Csernátony kacskaringós stílusát "egy elkárhozott lélek fájdalmas üvöltésének." A cikkből látszott, hogy még folytatásai lesznek. Ez már mégis kissé sok volt a jóból. Meglátogattam Salamont s a kormány nevében felkértem, szüntesse be a hivatalos lapban ezt az éles polémiát. A pompásan induló cikk derékban lett kettétörve, mert nem látszott észszerűnek provokálni az úgyis elég szenvedélyes ellenzék retorzióját.
Hivatalba lépésem első napján Andrássytól engedelmet kértem, hogy a grófnénál is tiszteleghessek, ami már azért is helyén való volt, mivel az a lakosztály, melyben Andrássy hivatalnokait fogadta, kiegészítő része volt magánlakásának. Pár percre tervezett tisztelgésem jó hosszúra nyúlt, mert a grófné, kinek a politikai kérdésekben való tájékozottsága meglepett, kegyes volt velem hosszabb beszélgetésbe bocsátkozni. Különösen tudni óhajtotta az ellenzék leghangosabb szavú tagjairól való vélekedésemet.
Andrássy nagyon szerette családját. Gyermekei, különösen a két fiú, Tivadar és Gyula néha bejöttek apjuk lakosztályába s a nyakába ugráltak. Andrássy szeretettel tűrte a fiúk kedves pajkosságát s látható örömmel foglalkozott velük. Egy oroszlán, mely kölykeivel játszik.
Különben szomorú napra esett hivataloskodásom megkezdése. B. Eötvös József a ravatalon feküdt. Még csak hat hónapja volt, hogy előttem az aktuális politika legfontosabb kérdéseit fejtegette. Akkor egyebek közt arról is említést tett, hogy egy nagy kultúrfilozófiai munkát tervez, sajnos, hogy a miniszteri teendők és gondok nem engednek neki időt e munka megírására. De ha majd a miniszterségtől visszavonul, erejét egészen ennek fogja szentelni. Úgy látszik, szellemi értékek termelésében gazdag életének mintegy megkoronázását látta volna egy ilyen, mély gondolkozásának eredményeit összefoglaló munkában.
Most első hivatalos ténykedésemül nekem jutott feladatul egy levél megfogalmazása, melyben Ő felsége részvétét nyilvánította az elhunyt államférfi özvegyének.
Nem oly könnyű, mint talán az emberek hinnék, eltalálni azt a hangot, a melegségnek azt a mérsékelt fokát, mely az államfő ilynemű iratához illő. Igyekeztem kellőképp temperálni azokat az érzelmeket, melyek bensőmet eltöltötték. De midőn ma előveszem régi írásaim közül ezeket az elsárgult lapokat, melyeknek tartalma az 1871. február 5-iki hivatalos lapban megjelent, úgy érzem, hogy a bensőmet eltöltő fájdalomból talán mégis túlságosan sok átrezgett ama sorokon.
"Midőn a haza a boldogultban hű és kitűnő fiát, legjobbjainak egyikét siratja, nem lehet, hogy mély sajnálatot ne érezzek én is, ki elhunyta által egy hű és bölcs tanácsadót is vesztettem."
"De túl fogják őt élni hazafias érdemei, valamint nagybecsű irodalmi művei. - A legbensőbb részvéttel -, mely bizonyára az egész országban, sőt annak határain túl is, mélyen érzett visszhangra talál -, intézem Önhöz e sorokat..." - E kiragadott sorokat olvasva, ma úgy találom, hogy a királyok nem egészen ezen a hangon, nem egészen ezzel a melegséggel szoktak beszélni.
De hát akkor negyven évvel fiatalabb voltam s ugyanannyival fiatalabb volt az a fennkölt lelkű uralkodó is, aki e sorokat aláírta.
Károly romániai fejedelem szintén meleg résztvevő sorokat intézett Andrássyhoz, mint a magyar kormány fejéhez Eötvös b. elhunyta alkalmából. A magyar király levelének az a jóslata, hogy a gyászeset élénk visszhangot fog kelteni az országban, beteljesült. Az országból özönlött a sok részvétirat Eötvös özvegyéhez.
Andrássynak sok gondot okozott, alkalmas utódot találni Eötvösnek. Egy napon a tárgyról beszélve így szólt hozzám: gondolkozzék, ki volna legalkalmasabb Eötvös helyére s ha valaki eszébe jut, mondja meg nékem.
Nem sok fejtörés kellett hozzá, hogy eltaláljam, ki lett volna a legalkalmasabb a magyar közoktatásügy élére. Politikai vezető férfiaink közt volt egy, aki igen alaposan tanulmányozta a közoktatásügyi kérdéseket: Csengery Antal. A lefolyt években egész sorozatát tette közzé a különböző országok közoktatásügyi viszonyait ismertető tanulmányoknak a Budapesti Szemlében. Én is írtam egyet e tanulmányok közül.
Délután meglátogattam Arany László kedves barátomat, ki akkor még nőtlen volt s apjánál az Akadémia palotájában lakott. Kellemes órákat töltöttünk együtt ez években Arany Lászlóval, ki egy rendkívül jó kedélyű s amellett szellemes ember volt és egy másik költő fiával, Garay Dezsővel. László szobáját csak egy ajtó választotta el Arany János szobájától. Párszor én is benn voltam nála. Egy álló íróasztal mellett dolgozott és hosszú szárú pipájából eregette a füstöt a Toldi szerzője. A pipafüst földig megtöltötte a szobát. Mintha azt a ködöt akarta volna jelképezni, mely Arany lelki szemei előtt akkor borongott, mikor azt a halhatatlan költeményét írta, melynek strófái így hangzanak ki: Jer Ossián ködös homályos énekeddel!
A költő szavai, melyekből egy kihaló nemzet véghetetlen fájdalma sír felénk: "nincs többé Caledonián nép, kit te felgyujts énekeddel" - ezek a szavak nem illettek már a mi nemzetünkre. Ismét volt már nép Caledónián, de ő maga, e népnek Ossiánja elköltözött már a ködök és az örök homály honába. Elköltözött nemes és daliás fia is László, ki abban az időben írta nagy titokban a "Délibábok hősét." Előttem, bizalmas barátja előtt is titkolta ezt s névtelenül jelentette meg. Mikor elolvastam, Lászlónak a velem való beszélgetései során elejtett szavai és gondolatai s az általa használt képek rávezettek a nyomra. "Laci - mondám neki első találkozásunk alkalmával - a Délibábok hősét te írtad. Rá ismerek." Nem is tagadta.
Délibábok hőse! Azóta igazán azzá lett. Légy üdvözölve ott a kéklő messzeségben. Te nem halhattál meg egészen, mert igazi költő voltál. Ha nyári napokon szellemed ott lebeg a Délibáb szárnyain az Alföld rónái felett, nem tekintesz-e sóvárogva erre nyugat felé, hogy Bor vitézként, mint puszta árnyék, lásd egy pillanatra azt a nőt, akit szerettél s akit oly fiatalon kellett itt hagynod? - -
És légy üdvözölve Te is, angyali gyermek, te kis Széll Piroska, két igazi költő dédelgetett kegyence, kit annyiszor ölembe kaptalak, mikor a Laci bátyád szobájába bejöttél. Miért, hogy neked is ércből öntve kell ott ülnöd a Múzeum-kertben halhatatlan nagyapád szobrának talapzatán?
Elköltözött férje után az a nemes hölgy is, az ő örömben-búban hűséges élettársa, kihez Arany János egy szomorú alkalommal költeményében így szólott: oh ne nézz rám oly sötéten, pályatársa életemnek! Alig tudom elképzelni, mekkora búbánatnak kellett lenni Aranyéknál, mikor ez a szelíd, kedves arcú nő sötéten nézett férjére.
Azon az előttem emlékezetes délutánon, melytől ezekre a délibábos emlékekre kalandozott el képzeletem, Aranyné szokott nyájas, barátságos modorában beszélgetett velem. A közoktatásügyi miniszterségre és Csengery Antalra tereltem a beszélgetést. Így tudtam meg, amit Aranyné barátnőjétől Csengerynétől hallott, hogy Csengery néhány nap előtt úgy nyilatkozott: ezt az egy tárcát elvállalnám, mert azt hiszem, a közoktatás terén sokat használhatnék.
Csengerynek ezt a nyilatkozatát másnap elmondtam Andrássynak, nem mintha komolyan remélhettem volna, hogy a dolognak gyakorlati következménye lesz, de mint mindenesetre érdekes tényt. Andrássy azt felelte: Csengerynél jobbat erre az állásra nem lehetne találni. De hát református embert a klérus miatt nem javasolhatok a királynak, bár a törvény ezt nem tiltaná.
Hát bizony szomorú, hogy a felekezetiségnek akkora hatalma van ebben az országban. A kultusz ismét agyonütötte a közoktatást. És agyon is fogja ütni mindaddig, míg a közoktatást külön nem választják a kultusztól és fel nem szabadítják a felekezetiség béklyóiból.
Egy vagy két nap múlva Andrássytól hallottam, hogy talált már utódot Eötvösnek Pauler személyében. Kérdezte, mi a véleményem róla, ismerem-e Paulert? Nekem Pauler tanárom volt valamikor az egyetemen s jó lélekkel felelhettem, hogy tanárnak derék tanár volt, ha miniszternek is olyan derék lesz, akkor szerencsés a választás. Azt hiszem Paulert Kerkapoly hozta javaslatba Andrássynak. Kollegák voltak az egyetemen, mert Kerkapoly is pár évig budapesti egyetemi tanár volt. Pauler kinevezése közoktatásügyi miniszterré - akárki tanácsolta - nem volt szerencsés választás. Benne az egyetem egy jó tanárt vesztett, az állam egy gyenge minisztert kapott.
*
A külpolitikai nagy campagne ránk nézve a Pontus-kérdésnek a londoni konferencia elé utalásával véget ért. A Pontus-kérdés nyugodtan haladt az elposványosítás felé. Páris január 29-én kapitulált. A most már német császárrá proklamált Vilmos és Bismarck hozzáláttak az új német birodalom megalapozásához. Beust politikája az egész vonalon vereséget szenvedett: E szomorú politika utójátéka a Budapesten 1870. decemberben és 1871. januárban tartott delegációkban játszódott le. Beust erős támadásoknak volt kitéve a magyar delegációban. Pulszky Ferenc Beust politikáját a tévedések komédiájának nevezte, mely könnyen válhatott volna a tévedések tragédiájává. Azonban az Andrássy előtt való tökéletes meghátrálás árán Beust megmenekült a leszavaztatástól.
A király február 6-án Bécsbe utazott. Beust február 7-én utazott el. Úgy látszott, hogy most már a nagy politikában nyugodtabb korszak kezdődik, de nem így történt. Február 7-én csendesen dolgozgatva ültem hivatalomban, mikor a távirati iroda táviratait hozták. E táviratok a Hohenwarth-minisztérium kinevezését tartalmazták. Azonnal mentem Andrássyhoz, mert gyanítottam, hogy e kinevezés őt is meg fogja lepni. Nem is csalódtam. Andrássynál, mint ez időben majd mindennap délelőtt, ott volt Kerkapoly. Andrássy olvasni kezdte a nem nagyon jó írással írott kékbetűs táviratokat. Hohenwarth és Schäffle nevénél még csak ment valahogy a dolog. Azután megakadt az olvasás. Kisegítettem a grófot, mert én már kibetűztem a táviratokat. Jirecsek, Habietinek - szokatlan, sohasem hallott cseh nevek. Andrássy elmosolyodott. A dolog azonban nagyon komoly volt. A kinevezések után következett egy terjedelmesebb császári leirat, mely Hohenwart-hoz volt intézve. Kissé hosszú lére eresztett vezércikk-féle volt ez, nyilván Schäffle tollából. Szándékos homályossága ellenére a tapasztalt szem kivehette belőle a föderalizmus körvonalait. A Hohenwarth-minisztérium a pártok felett állónak mondotta magát. Andrássy kicsinylőleg legyintett kezével e szavaknál. A kinevezett új miniszterek közül Andrássy csak Holzgethan pénzügyminisztert ismerte, ki a Potocki-minisztériumból megmaradt az új kabinetben. Andrássy kérdezte, ismerek-e valakit az új miniszterek közül. Csak Schäfflét ismertem, ki nevezetes német közgazdasági író volt, tehetséges ember, kissé extrém, félig a szocializmus felé hajló irányzattal. Híres poroszfaló volt, emiatt távozott Németországból s a bécsi egyetemen a közgazdaságtan tanára lett.
Mikor aznap délután a hivatalból távoztam, a siklón találkoztam Andrássyval. Pestre indult és pedig gyalog. Mindjárt gondoltam, hogy Deákhoz megy, mert oda rendesen gyalog szokott menni. Felszólított, hogy menjek vele. Az úton a Hohenwarth-minisztériumról beszéltünk. Andrássy úgy vélekedett, hogyha a föderalizmus Ausztriában állandósul, nem fog megállni a Lajtánál. Ebből láttam, hogy tökéletesen tisztában van az új osztrák minisztérium jelentőségével. Az angolkirályné előtt váltunk el. Andrássy felment a haza bölcséhez.
A Hohenwarth-minisztérium kinevezése az uralkodó legsajátabb ténye volt. Beust, ki öt év óta csinálta és buktatta az osztrák minisztériumokat, csak Budapestről Bécsbe utaztában az Érsekujváron megvásárolt bécsi lapokból tudta meg Hohenwarth és társai kinevezését. Már érezte, hogy bukása közel van, mert a császár egy szót sem szólt neki e kinevezésről.
Restellte mellőzését. Orczynak azt mondotta, hogy a császár már február 5-én reggel Budán egész bizalmasan közölte vele Hohenwarth kineveztetését, oly feltétel alatt, hogy ezt Andrássynak valahogy el ne mondja. Ez nem volt igaz s ellenkezik Beustnak azzal a másik állításával, mely szerint a császár Bécsben történt első találkozásuk alkalmával formálisan mentegetődzött, hogy nem vette igénybe tanácsát. "Nem akartam Önt - ezt mondta volna állítólag a császár - előzetesen összeköttetésbe hozni a miniszteri kombinációkkal, mivel úgyis azzal vádolják, hogy beavatkozik a belügyekbe. Tehát meg akartam kímélni e tekintetben a felelősségtől. De a külügyekre vonatkozólag Ön teljes bizalmamat bírja". (B. Orczy Naplója, Wertheimernél 675. l.)
Tehát hogy zavarát palástolja, most úgy akarta feltüntetni a dolgot, hogy még hálás az uralkodó iránt, hogy kihagyta őt a játékból. Pedig előbb kijelentette volt, hogy ha az új minisztériumot az ő megkérdezése nélkül neveznék ki, ő azonnal benyújtaná lemondását. Most pedig egyszerre úgy beszélt, hogy "milyen cudarság volna tőlem most cserben hagynom a császárt, ki már egy esztendő óta szinte védpajzzsal oltalmaz minden támadás ellen."
A valóság az, hogy Beust, ki előbb a németek félretolásával Potockit segítette nyeregbe s a csehekkel kacérkodott, most ismét a német alkotmánypártot szerette volna uralomra juttatni s hogy megnyerje ezt, igyekezett elhitetni a németekkel, hogy a július 18-ki minisztertanácsban ő vitte ki Andrássy ellen, hogy a monarchia semleges maradt. Tényleg rövid idővel előbb, anélkül hogy megkérdezték volna, Koller tábornok volt csehországi helytartót, a csehek ráncba szedőjét, továbbá Hopfent és Lassert ajánlotta a császárnak, de ez úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
A császár ebben az időben hallani sem akart a német alkotmánypártról, mert a németekről az egész udvar azt hitte, hogy nem megbízhatók és Németországhoz akarnak csatlakozni. Ez a szempont volt az igazi indító oka a Hohenwarth-minisztérium kinevezésének, a csehekre való támaszkodás megkísértésének s általában annak, hogy megpróbálták, nem lehetne-e a szlávok és a föderalizmus segítségével szilárdabb alapra állítani az öt év óta a német-szláv nemzetiségi küzdelmekben vergődő Cislajtániát.
Az Ausztriában beállott fordulat nálunk is csakhamar éreztette hatását és pedig először is Horvátországban. Az unionista többségű horvát tartománygyűlésnek, mely a Horvátországgal való paktumot 1868-ban megcsinálta, lejárt a mandátuma. Az újonnan kinevezett bán, a jó és szelíd, de gyenge Bedekovich Kálmán nem bírt a horvát nemzeti mozgalommal. Utólag kitűnt, hogy hiba volt az erős kezű b. Rauch Levin elejtése. Rauch ellen a horvát nemzeti párt - az azóta Horvátországban és nálunk többször bevált módszer szerint - afféle emberhajszát rendezett az akkor sokat emlegetett Lonsko-polje ügy miatt. Ez volt bukásának oka.
Bedekovich-csal egy minisztertanácsot megelőzőleg, mikor a miniszterek éppen gyülekezőben voltak, találkoztam a minisztertanácsi teremben. Keserűen panaszkodott a horvátországi sajtóban megindult féktelen izgatások miatt. Ez előttem nem volt újság, mert a sajtóosztálynak - hírlapírói ügyekre nézve - mintegy fiókja volt a fordító osztály, mely mindennap szemlét készített az összes szláv lapokból. Én hivatalba lépésem után elrendeltem, hogy e szláv lapszemlék, mielőtt a lapoknak szétküldetnének, még kéziratban elém terjesztessenek és pedig a fordító osztály főnökének, vagy egy tagjának személyes előterjesztése kíséretében, hogy kérdéseket is intézhessek netalán szükséges bővebb információ végett. A fordító osztály derék és zseniális főnöke, Ferencz József, maga is dicsérte intézkedésemet s buzgón és odaadólag támogatott.
Bedekovich nem mondott tehát nekem újat, az is világos volt előttem, hogy a horvát sajtóban észlelhető féktelenséget az Ausztriából fújdogáló szláv szél szítja. Bedekovich kért, hogy menjek le Zágrábba körülnézni s az egyik unionista lapnál fennforgó jogi és pénzügyi természetű zavarokat rendbe hozni.
Andrássynak nem volt kifogása ez ellen. Elutaztam tehát Zágrábba ugyanazon a vonaton, melyen maga Bedekovich utazott és az úton is volt alkalmam a bánnal értekezni.
Zágráb akkor még jelentéktelen vidéki város benyomását tette. Ép úgy mint Budapest, azóta bámulatos fejlődésnek indult s ma a délszlávságnak Belgráddal versenyző centruma. Sajnos, hogy a város növekedésével a magyargyűlölet is szinte mesés dimenziókban fejlődött.
Abban az időben még patriarchális állapot uralkodott a kis horvát központban s virágjában volt az a vendégszeretet, melyet mi magyar vendégszeretetnek szoktunk nevezni, de mely nem magyar specialitás, hanem rendes kísérője a társadalom primitív állapotának. A bán ebédre is meghívott. Egy fiatal eszes hivatalnokot adott mellém állandó cicerónénak s ennek társaságában bekocsikáztam a várost, a tavaszi zsendülésében gyönyörű Maximir-parkot s meglátogattam több előkelő állású férfiút, első sorban az egy év óta a zágrábi érseki székben ülő Mihalovich József érseket is. Az érsek is meghívott ebédre a másnap következő húsvét napjára.
Zágrábban akkor az volt a szokás, hogy a magasabb rangú tisztviselők minden vasárnap elmentek a templomba. E szokásnak már az érsekre való tekintetből is, de azért is, mivel belül is látni akartam a történelmi nevezetességű szép zágrábi székesegyházat, én is hódoltam. A nagyszerű, gót stílű székesegyház portáléja felett látható Szent László királyunknak, a székesegyház és a zágrábi püspökség alapítójának kőből faragott szobra, mely el nem évülő dokumentum gyanánt hirdeti, hogy azt a területet, mely ma Horvátországnak neveztetik s mely egykor Szlavóniának neveztetett, nem Kálmán király, hanem még Szent István királyunk vette birtokába. Az a Horvátország, melyet a Szent László után következő Kálmán királyunk a magyar koronához csatolt, Zágrábtól messze délre a tenger felé feküdt. Az úgynevezett török Horvátország is ehhez tartozott.
A nevezetes székesegyházban a magasabb rangú tisztviselők részére felállított karos székek egyikébe ültettek. Onnét volt alkalmam gyönyörködni a székesegyház szépségében s hallani az érsek által tartott egyházi szónoklatot, melyet ugyan nem értettem, mert horvátul volt.
Az istentisztelet végeztével az ebédidőig megtekintettem a szép érseki parkot, azután megjelentem az érseknél, ki két szép unokahúgának bemutatott. A beszéd ebéd előtt és alatt magyarul folyt, mert maga az érsek és unokahúgai oly tisztán beszéltek magyarul, mint akár jómagam.
Mihalovich érsek nevezetes ember volt. Torontál megyei származású. 1848-ban a csanádi püspöknek helynöke volt. A közügyekben való részvétele miatt az abszolutizmus hivatala vesztésére és 12 évi börtönre ítélte a hazafias papot. A börtönből való kiszabadulása után rendőri felügyelet alatt állott s csakis 1856-ban kapott lelkészhelyettesi állást Új-Besnyőn, Torontál megyében. A magyar alkotmány helyreállítása idejében címzetes apát volt, azután címzetes püspök lett s mint ilyet nevezték ki a magyar kormány befolyása folytán 1870-ben zágrábi érsekké. Később kardinális lett. Nevezetes pályát futott tehát még az a férfiú, kinek 1871. húsvét napján asztalánál ülni szerencsém volt. A horvátok eleinte ellenszenvvel fogadták, de az ő nemes, tapintatos egyénisége megtörte ezt az ellenszenvet és Mihalovich a magyar-horvát jó viszonynak egyik értékes támasza lett egész 1891-ben bekövetkezett haláláig. Nem fog tehát most már csodálkozni az olvasó azon, hogy Mihalovich és szép unokahúgai jól beszéltek magyarul.
Még egy vendégszerető családról kívánok megemlékezni. Vakanovics, akkor pénzügyigazgató, később egy ideig bánhelyettes, kit még Bécsből a pénzügyi kiegyezés napjaiból (1867) ismertem, szinte vendégül hívott. Itt a vendégszeretet ha lehet még "magyarabb" volt, mint a bánnál és az érseknél. Pedig itt már a nagyszámú társaság kedvéért németül kellett beszélni.
Az ebédnek mindjárt az elején a házi gazda egy nagy és díszes serleget vett elő és elmondta, hogy ősi horvát szokás, hogy minden vendég, ki először jelenik meg egy társaságban, ezt a serleget tartozik kiüríteni és pedig fenékig. Ezt a serleget horvátul úgy hívják, hogy "vilikom". Mindjárt tisztában voltam vele, hogy a "vilikom" édes testvére a magyar billikomnak. De se nem magyar, se nem horvát eredetű, hanem egyszerűen a német "Willkomm" szónak módosulása. Míg a serleget megtöltötték, tovább fűztem magamban ezt a kis lingvisztikai okoskodást és világos lett előttem, hogy a "Willkomm" sem német talajon termett, mert hisz etimológiailag értelme a németben nincs, hanem annyi, mint az angol "well come" = Isten hozott.
A finom borral megtöltött serleget, előbb felköszöntve a házi gazdát és kedves nejét, egy huzamban kiürítettem. De nem lett baj, bár a serlegnek az ebéd alatt még folytatásai is következtek. Mint mondani szokás, "becsületet szereztem a magyar névnek."
(További közlemények következnek.)