Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Színdarabokról
A kollektív kiállítások, elméletben legalább, vonzóbbak, mint a tömérdek festő s még tömérdekebb kép összehajigálásából keletkezett vásárok. Egyetlen művész, egyetlen alkotóerő produktumai vonulnak fel. A zsűri maga az érdekelt fél s ez lehet elfogult, de elfogultsága a helyes megítélés szempontjából nem árt. Mert ha kevés benne a kritikai erő: a saját gyengéit tárja fel s gyengéiből végre csaknem olyan igazságos képet tehet alkotni valakiről, mint ha tudjuk róla, hogy a kedvünkért pompázó ruhába öltözött, ünnepi ábrázatát vette fel, hogy tetszeleg, kelleti magát, mint a menyasszony-jelölt, akinél lánynézőbe járnak. Apró marakodások a jobb helyért, a világításért, az előkelőnek s kevésbé előkelőnek vélt teremért - a társulati kiállításoknak ezek a megszokott kellemetlen előzményei - elmaradnak. Az érvényesülés s a kellemes megjelenés után való vágy, az önzés, a legnagyszerűbb emberi tettek rugója, gyönyörűen kitombolhatja magát. A rendezéssel, az elhelyezés fogásaival néhány művet kiemel, aláhúz, különösen figyelmünkbe ajánl a művész: elárulja legtitkosabb gondolatait, bevallja, mi nőtt egészen a szívéhez, mikor volt őszinte, mikor adta önmagát s viszont mely dolgai keletkeztek a divat nyomán, a máshol megfigyelt sikerek hatása alatt, a tömegek ízlésére spekulálva.
Egy-egy rövid korszak, egy ország művészeti állapotaira nézve is sokkal jellemzőbb a kollektív kiállítás, mint amennyit a kiállító egyénisége tulajdonképpen jelent. A legfiatalabb próbálkozások, a legmerészebb kísérletek ritkán jönnek ezen az úton a nyilvánosság elé. A külön utakon járó, az önmagát végképp egyedüllétre kárhoztatott ember se tud oly tökéletesen tömegtől független lenni, hogy a meg nem értök kacagásában rejlő félelmes erővel egyedül szembeszállna. A forradalmárok jobban szeretik a kis társaságokat, respektálják az erőegyesítés ősi jelszavát s legszívesebben nyolcad-tizedmagukkal állanak a gúny elé. A kollektív kiállítás egymaga már bizonyos megállapodottságot jelent. Aki termeket tölt meg a műveivel, annak van bizonyos közönsége. Lelkes, vagy mérsékelt, jóízlésű, vagy cukros, szirupos apróságok után szaladó, de közönség, fogyasztó-tömeg, megfigyelésre érdemes. A művésznek a publikumhoz kötött voltát ki merné tagadni? S a kollektív tárlatok megbecsülhetetlen tulajdonsága, hogy falaikról pontosan le lehet olvasni: rendezőjük mely rétegekkel tart fenn összeköttetést, egyáltalában milyen kottériák találhatók egy bizonyos tömegben.
Csak rá kell nézni a műcsarnokbeli Tölgyessy-kiállításon egy középnagyságú, de jó helyre tett, drága rámával elhatárolt tájképre: előttünk van rögtön egy szalon s szinte egész berendezését, minden díszét, minden darabját, darabjai nyomán a gazdáját látjuk. A kép természetesen erdőt ábrázol, de van rajta víz is s a nap éppen lemegy. Már a sugarai is elvesztek, csak az a bizonyos aranyos köd lebeg a tisztáson, oszlik szét a fák között s vonja be az egészet egy meleg, aranybarna tónussal. Közismert neve ennek: galéria-tónus. Én inkább szalon-tónusnak mondanám. Ha jól megfigyeljük, el kell ismernünk, hogy Tölgyessy jól tud vele bánni. Finom átmeneteket érzékeltet bennük, eljut az aranytól a kevésbé lejáratott ezüst-szürkéig, emlékeztet Corotra, vagy akit magyar egyértékésének mondanak olykor: Mészölyre. Néha nagyon is beállítottak, idealizáltak, túlságosan szépek, szentimentálisak a tájak, de van karakterük: szalon-karakter, kissé kimért, de kellemesen kimért, csendes, szőnyegekkel s dísztárgyakkal túlzsúfolt, nem nagyon régi, de már nem divatos parfümöt lehellő szobának megfelelő. Az ablakokon nehéz, selyem és posztófüggönyök, rojtos szélűek. A bútorok minden tája be van borítva kárpitozással, hogy a konstrukció még csak nem is sejthető. Velencei és fürdői emlékek okvetlenül vannak jelen s egy kis asztalon díszkötés ű könyvek is. A szalon gazdája már a nyolcvanas években visszavonult s egy csendes józsefvárosi házban lakik, vagy az Andrássy út egyik magasföldszintjén.
Aligha tévedtünk sokat: ez a Tölgyessy-képek igazi miliője. A legjellemzőbb darabokról azt mondja a katalógus, hogy magántulajdon. Bizonyára nem szívesen adták kölcsön, nehezen fosztották meg a szalont megszokott díszétől. Abban az alig letűnt korban, amikor ezek a képek népszerűségük csúcsán állottak, nem élveztek még Budapesten öntudatosan piktúrát, de bizonyos kötelességérzet parancsolta a hirtelen gyűlt s gyorsan konzervált vagyonok polgár-urainak, hogy képet is - mint ruhát és fűszert - jő cégtől vegyenek és megadják az árát. A szalont a tapecirer rendezte be, adott képeket is, a főhelyre azonban igazi kép került s akkor tudtak annyit, hogy igazi az, amit tisztelettel emlegetett nevű ember csinált s aminek becsületes ára van.
Tölgyessy nem számításból, hanem tiszteletreméltó benső meggyőződésből festette ezeket a túlfinoman részletezett, nagyítóüveg-vizsgálatig befejezett képeket. Az ő idejében, az ő virágkorában már fejlődése tetőpontjához közeledett egy új művészeti hitvallás, a francia, a világosságimádó, a színes, amely sehogy sem illett a homályos és meleg, szinte dunsztos szalonokhoz. Tőlgyessy nem tudott róla s amikor Párisba ment, amikor új ismereteket szerzett, egészen megzavarták ezek, kiölték belőle a régi nyugalmas megelégedést, anélkül, hogy új harmóniákkal ajándékozták volna meg. Sem a régi hitet, sem a régi hívőket nem találta meg többé. A nagy, gondosan és alaposan elrendezett, kulisszákkal, háttérfüggönnyel, teljes színpadi berendezéssel ellátott képek számára nem nyíltak többé szalonok. Az új Tölgyessy - fejezzük ki finom szalonnyelven - az új idők változott gazdasági helyzetének megfelelően festett, félelmes mennyiségben, apró képecskéket. kis tájakat, amelyek minden tájra hasonlítanak és minden szobába illenek és semmiféle nyugalmas hozzánemértést fel nem háborítanak. Szapora, olcsó mivoltukkal pedig kitűnően illusztrálják, hogy immár elaprózódtak a vagyonok s a hajdani három-ablakos, legalább egy generáción át egyformán maradt parádés szobák helyett a keskeny, világosabb, rikítóbb, de semmivel sem jobb ízlésű szalon az uralkodó - két évenként legalább egy költözködéssel.
Glatz Oszkár kollektív kiállítása egy időben nyílt meg Tőlgyessyével. Glatz sokkal fiatalabb ember. Legelső tanulása, próbálkozása esik talán arra az időre, amelyben Tőlgyessy legnagyobb s legnépszerűbb képeit már befejezte s néhány bátortalan színt hozott Párisból. Azonban Glatz Oszkár mögött is van már egy jelentékeny pálya, hosszú évek, amelyek alatt népszerű volt Tölgyessy s keresetté vált Glatz, akinek szinte tökéletesen más berendezésű a szeme, akinek a plein air nem csupán egy ötlet, egy divat, amelynek úgy félig-meddig koncessziókat kell tenni, hanem program, hitvallás, az egész építmény alapja. Az a generáció, amelynek egyik legértelmesebb képviselője Glatz Oszkár, már nem a ráma adta határok között konstruált képet, hanem a képet megkereste, kivágta odakünn, a domboldalon, a napsütötte zöld táblán, amelyen csaknem mindig találkozott néhány tarka színt hordozó emberi alak, ruha, vagy egyéb tarkaság. Ebben a képkeresésben is van valami mesterkéltség s eredményeiben bizonyos egyformaság. Megkötöttség is van benne Túlságosan is természethez merevített ez a piktúra, különösen az olyan festőnél, aki annyira fegyelmezett, mint Glatz, annyira fel van fegyverkezve tudással, olyan éles szemű s oly pontosan konstatál. Mégis, a természethez kötöttség jelentékenyen magasabb rendű állapot, mint a közepes szalonokhoz kötöttség. Eredménye, a józan naturalizmuson alapuló tájkép, amelynek Glatz oly hívatott művelője, derűsebb, világosabb, érthetőbb, nem affektált, nem spekulál a hígabb közízlésre. Elvei mégis vannak s nem is éppen a legválogatósabb, a legtöbbet, legegyénibbet követelő, tehát a leggyérebb közönség soraiban, hanem, mondhatni a tömegek között. Szinte népszerű az a piktúra, amelyet Glatz képvisel s amely nálunk, nem sok évvel ezelőtt, még forradalmi volt, noha nyugalmas egyszerűsége semmitől sem áll olyan messze, mint a felforgató törekvésektől. Hogy népszerű, ugyanabban az időben, amikor a Tölgyessy-képek is népszerűségnek örvendenek, ez azt jelenti, hogy valamelyik - talán mindkettő - iránt a tömegek kegye nem a legőszintébben nyilatkozik meg. Kétfajta közönség, az Magyarországon nincs. Egyesek vannak csupán, akik mélyről fakadó, őszinte szeretettel kutatnak friss talentumok megnyilatkozásai után s kívülük egy csupán árnyalati változatokat mutató tömeg, amely ott van a Tölgyessy-kiállítás megnyitásán s ott van a Glatzén, egészen jól érzi magát itt a frissebb levegőn, de mégis jobban szereti, ha nem olyan "elnagyoltak", ha finoman kidolgozottak s - üveg alatt - jobban érvényesülők a képek. A Glatz arcképei is akkor aratnának igazi sikert, ha több részlet - szövet minősége, arcbőr, selyem - volna felismerhető rajtuk, holott e portrékon érezhető engedményeket tesz Glatz megrendelőinek, vigyáz a beállításra, csaknem mindig snájdig, elegáns, egyszóval a képen kívül fotográfiát is ád. Nevesebben lelkesedni Glatzért csak azért nem lehet, mert - amint már kiemeltük - nagyon is értelmi alapon áll s józan hidegsége a fellendülésig nem engedi. Lehet, hogy ez is a közönség hibája.
Glatz meglehetős készen kezdte pályáját, technikailag jó régen teljesen fel van fegyverezve. E pálya kezdetén azonban rendbontó gyanánt szerepelt s örülnie kellett, hogy a megbocsátásig eljutott. A rendbontás folytatására, fejlesztésére itthon nem kapott bíztatást. Ellenkezőleg: megbecsülése jelentékeny részét azoknak a szénnel készült portréknak köszönhette, amelyeken a szokványos publikum nem talált semmi szertelenséget -, ellenben nagyobb fáradtság nélkül felismerte a gyorsán odavetett vonásokkal készült képen kedvenc íróját, színészét, politikusát, korzói lovagját. Ez az arckép tetszetős, kedves, közérthető, a tájak pedig, amelyek ugyanettől a művésztál valók, "modernek" s mint ilyenek, illenek a már jobb asztalostól berendezett, újabb, világosabb lakásokba, a Lánchíd és a Margithíd között, ahol a felfogó képesség frissebb, de nem alaposabb, az ízlés jobban tud alkalmazkodni, de semmivel sem őszintébb, mint ama csendes és tiszta józsefvárosi bérházakban, vagy, mint annak idején mondották: bérpalotákban.
A teljesség kedvéért jegyezzük fel, hogy Glatz Oszkárral együtt felesége, Wildner Mária is kiállított néhány erőteljesen színezett virágképet amikkel nyugodtan nyilvánosságra léphet önállóan, a világ szemében elvégre mellékes házassági köteléktől függetlenül is.