Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek

Hatvany Lajos: Könyvek
Az öreg Strindberg

II.

Az első darab tökéletlen Szimbolizmusán keresztül, valami ilyest véltem kiolvasni: Nyugalmat ád ugyan az öregség. De ez a nyugalom nem ér semmit. Nem kárpótlás mindazért, amit az életből elmulasztottál. Azok az illatos, csendes, rendes szobák, ahol kedves öreg bácsik és nénik beszélnek halkan és járnak lassan, vagy el-elüldögélnek egy-egy játszma sakk mellett, a visszafejlett test, a szűkült lélek és elme szomorú mentsvárai. Ha az élet még egyszer életet kínál föl az aggnak, nem tudja mitévő legyen vele. Csak elveti. Mert az öreg ember önző - nem a fiatalság diadalmas önzésével, hanem gyávaságból.

A darab úgy végződik, hogy az öreg úr, aki rég elvesztett nejét és gyermekét visszakaphatta volna, hagyja őket szépen menni a maguk útján. Minek beleavatkozni a más dolgába? És az öreg úr kiül a házbéli cukrászda elé, beszélget a cukrásszal - esteledik... a lámpák kigyúlnak...

Ez a Strindberg művészete. Ezek az intim jelenetek, mikor a cukrászék boltjában jönnek-mennek az emberek - mikor az öreg úr a fiatal házvezetőnővel rendezkedik a lakásban - és a nagy végső tabló: az öreg ember és az esteledő város.

Senki a házakkal, lakással, szobákkal, bútorokkal nem foglalkozott annyit, mint Strindberg. Neki ez az eleme. Érzi az ember bútorának és házának kísérteties hozzánk tartozását - baráti melegségét, kísérteties rémét.

A második darab teljesen a házé: a családi házak tragédiája. Egy rég kivándorolt ember épp az nap tér haza, mikor a családi ház leégett. A romok közt lim-lomban hever a sok régi, megszokott bútor: az egész gyerekség. Hát ez a rossz, poros szerszám volt az óra, mely ott díszelgett az ebédlőben és kongva-bongva mérte az időt, a gyermek boldog idejét? Ez az ágy? Ez az asztal? És ily csúf vakolat búvik meg a tapéták mögött? És megjelennek a gyerekkori játszótársak, a rokonok, a pajtások - megöregedten, megtörve, az élettől lecsúfolva. Ami emléket múltakból fölidéznek, mind a való színét mutatja: lefakult, lerongyott, nyomorult, kisemmizett, a maga való, szomorú lényét mutató. Még a szülők tisztelt képe is hazugság - emberek voltak, tehát élettől szennyes párák. Ezért épp oly reménytelen a gyermekálomba menekvés, az illúziótól ment férfiú számára, mint a legnagyobb hazugság, Strindberg örök ellenfele, a szerelem, melynek a vén szerelmi csatár a harmadik darabban még egyszer hadat üzen.

Véres, utolsó leszámolás ez. (Utolsó? Talán tartogat még néhány utolsóbbat, hajmeresztőbbet is?) Az öreg urat (Strindberg ritkán ád nevet hőseinek - csak annyit mond: az öreg úr, az anya, a lány stb.) hordszéken tologatják és az egészen elhülyült generálisné, a régi, szép és sokszoros szerelemben vétkes asszony, az öreg úr hajdani kedvese, már csak olyan hangot hallat, mint a papagáj: kurre... geigei... kurre... Ha társaság gyűl össze a pensionált generálisnál teára, nem is beszélnek. Mit is beszéljenek? Tudnak egymásról mindent. Ez becsapta azt, amaz kifosztotta emezt, az egyik elcsábította a másik nejét - ... de mindez csak volt. Az öregség egymás mellé tapasztja a bűnöket, megkülönböztető válogatás nélkül. Már nem is emberek - hanem a kor konzervskatulyáiban egymás mellett rohadó tetemek. De azért még esznek, isznak, uzsonnáznak és élni akarnak. Még az életvágy is csúf az öregben. Van egy jelenet, melyben Strindberg megmutatja ezeket a kísérteteket, amint uzsonnáznak.

A másik szobában fiatal ember enyeleg a generális bűnben fogant, betegvérű, szépséges szép leányával. Amit a romantikusok mélabúsan, muzsikáló strófákban messziről körülenyelegtek, az örök témát, a mulandó emberfiáról, ki változó világban örök szerelemről szól, azt Strindberg kínos közelségből szorongatja. A fiatal férfi esdekel és szaval, ahogy nagyon fiatal és nagyon szerelmes fiatal emberek szoktak, míg a jácintok illatától mámoros szobában ott áll a fiatal leány és elutasítja. Úgy érzi, hogy el kell utasítania. Hisz a jácintos szobát mindennap le kell porolni, ki kell takarítani, különben porba, szennybe, piszokba vész minden. A nő, akit a férfi istenít, nem egyéb, mint e piszokkal küzdő, szomorú, kis állat. Egész élete csak harc evvel a szennyel - szerelmesen végigsimogatott két szép keze csak fegyver ebben a csúf harcban. És övé, a nőé, a konyha gondja is. Ügyelnie kell erre az utálatos hullakamrára, ahonnét az élet jő, még annak az élete is, kit a férfi balga érzelemmel mások fölé emel. A lány úgy érzi, hogy szeretkezni csak ott lehet, ahol mindez nincs.

A nagy szerelmi kettőst megszakítja a belépő szakácsné. Olyan szakácsné, kiben Strindberg betegre izgult képzelme mitológiai rémalakká hevítette mindazt, amit trécselő asszonyok éhesen, sóváran, kapzsian, cselédekről, főzésről, olcsó vagy drága étkekről valaha mondtak.

Strindberg a nőt főleg nagyétkű, falánk voltáért, hideg, de kicsinyes józanságáért utálja. Ilyen a menyasszonyod, de tudd meg, te, akit asszony fájdalommal szült s ki ezért imádatban borulsz le előtte, tudd meg, hogy olyan az anyád is.

Az anya az, aki vérig kínozza és megcsalja apát.

Az anya az, aki eleszi a család elől az étel javát még a konyhában, és kifőtt, ízetlen, semmiízű húst rak a családi asztalra.

Az anya az, aki nem fűttet fia szobájában és elszedi a tanulmányaihoz szükséges garast.

Az anya...

De nem is lehet folytatni, eláll a szívverésem, ha a nagyszerű hóbortú svéd ember arra kényszerít, hogy az anya ellen emelt vádjait ismételjem.

Az egyik fölvonás nagy "slágere", a zárójelenet épp az, hogy a fölserdült lány, aki különben az anya egykori kedvesének neje, elhatározza, hogy jó ízes húst fog főzni:

Gerda: Jertek, menjünk. Rajta, Uraim, rajta. Olyan beefsteaket fogtok kapni, hogy no.
Anya: Kitől?
Gerda: Tőlem... Az én házamban.
Anya: Hogy henceg!
Gerda: (kézmozdulattal, az ajtó felé mutat) Kérem, Uraim...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Függöny.

A publikum tán kacag, Strindberg str. Nem a publikum hibás, hanem Strindberg. Nem tud oly higgadtan sírni, ahogy drámaírónak kell. Pedig elégszer bebizonyította, hogy Ibsennél is rejtettebb, tehát tökéletesebb technikával dolgozik. De akkor a szerelem, a párosodó férfi és nő annyiszor és annyi formában dramatizált kérdéseiről volt szó. A keserűség új és végtelenbe vesző területei, ahol most aggfővel először jár, némileg elszédítik. Mint a primitív festőknek, nincs perspektívája. Pedig csupa színpadi, zseniális ötlet. Még az üres színpadot is boszorkányosan meg tudja eleveníteni. Amint az ajtó-ablak tárva nyitva, a léghuzamban kialszik a lámpa, az asztalon elkezdenek kavarogni a halott apa írásai és kísértetiesen himbál ennek az agyongyötört embernek hintaszéke. Torkomban fojtogat a könny, csak a puszta instrukciót olvasva.

Ilyen szcénák emlékezetbe maródó emlékeit viszi magával az is akit Strindberg kamarajátékainak olvasása közben, a sokszor megszakadt és kifejthetetlenül összebogozott fonál egyenetlen rángásai méltán megzavartak. Félmunkák, de egész művész munkái, kinek elrajzolása mögött is ott van az ő egész világa. Ha ebből az egész világból lépnek ki s ismét oda tűnnek el, a színpadon csak átsiető alakok, akkor a darabnak lehet sikere vagy bukhatik, lehet világos vagy homályos - tulajdonképpen egyre megy. Direktort nem lehet rá kényszeríteni, hogy az ilyen darabot előadja, színészt, hogy eljátssza - de a kritikusnak se lehet megtiltani, hogy a művész művészetét át ne érezze s ha átérezte, be ne vallja: Sok finom és ügyes színműíró mulattatott és érdekelt. Nem vagyok nagyképű - dehogy tagadom le! - hálát érzek irántuk. Adhat-e többet ember az embernek, mint egy kis mulatságot? Ez a két balkezű skandináv ugyan nem mulattatott. Sőt. Bosszantott, fölingerelt, fölkavart és megzavart. De teli vagyok vele - magammal hordom őt. Adhat-e többet ember az embernek, mint, egy kis mulatságot? Adhat, igenis adhat - odaadhatja önmagát.