Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Laczkó Géza: A porosz levél (elbeszélés)
Tante Biby az udvaron ácsorgott Snow és a sánta kakas társaságában s erősen gondolkodott. Nézett, nézett, nyugtatan, szúrós szeme hol a kakastól, hol Snowtól kért tanácsot.
Megindult s a kapunak tartott. Nyugtalanul tipegett át a kőfal-peremes úton a fűszereshez.
- Jó napot, Tante Biby! Ilyen korán reggel! Parancsol?
- Egészen kifogytam a borsból, adjon, kérem, két sou-ért.
- Hogy tetszik lenni?
- Köszönöm, Blum úr, megvagyunk mindnyájan, én is, Louise is, Jean is... Gaston úr is.
- Óh, Gaston úr igen finom úr!
- Finom úr, Blum úr!
- Mindig előzékeny és vidám.
- Na! Ma elég szomorú volt.
- Ugyan?
- Nem nagy jelentőségű dolog. A levél... szokott Gaston úr önnel beszélgetni, Blum úr?
- Sokszor, Tante Biby, sokszor. Tegnap is beszélt a svájci hegyekről...
- Igen, ő sokat utazott. Kiterjedt ismeretsége van. Berlinben is vannak barátai.
- Áh!
- Legalább az a levél Berlinből jött.
- Az, ami elszomorította?
- Igen, Berlinből jött az, ami ma jött.
- Sosem hittem volna, hogy Lacrouze úr porosz ismeretséget tart fönn. Ha nem ismerném, azt mondhatnám, hogy ez nem szép.
- Blum úr, az embert sosem lehet kiismerni. Utóvégre, mit tudunk mi Gaston úrról? Két éve, hogy itt tanít.
- Igaz, nálam csak szivart szokott vásárolni.
- A viszontlátásra, Blum úr.
- Jó napot kívánok, Tante Biby.
- Ez a Blum ostoba ember -, gondolta Biby néni. - Mért is fordultam hozzá? Mit tudhatna ez?
Blum pedig bevonult a szobába a feleségéhez s közölte vele nagytitokban, hogy a szomszéd tanár titkos levelezést folytat Berlinnel.
Gaston akkor ért le az udvarra, amikor Biby néni belépett a kapun... A sánta kakas félszemét égnek fordítva nézte a fehér felhők szaladását és. Snow nem volt sehol.
A fehér út szabályosan kerek fordulatokkal kanyargott a város belseje felé, mint egy folyó. A nagy szőlőlevelek halkan remegtek a kőfalakon túl. A Bazoche kutyáját verték, vonított.
Míg Gaston Hortense finom lábára gondolva haladt az úton, Larive igazgató íróasztala előtt ott állt Mimizan s pattanásos arcán szokatlan pírral beszélt.
- Igazgató úr! Ez még nem történt meg Pédebidoultban. Egy porosz levél érkezett egy magános számára. Nem is üzleti levél. Én ma reggel, amikor nővérem irodájában nézegettem az érkezett leveleket, (ti. én segítek neki szortírozni!) majd elhűltem. Berlini pecsét volt rajta és vastag és nagyon lepecsétviaszkozott levél volt.
- S ez, mint mondja tanár úr, engem is érdekel?
- Igenis, igazgató úr. Bocsánatot is kértem már öntől, hogy zavarom, de önnek kötelessége, igazgató úr, őrködni az alatta működő tanerők erkölcsi élete felett.
- Az alattam működő tanerők...? Hisz, önön kívül más tanárom nincs, csak...
- Úgy van, igazgató úr, a levél Lacrouze Gastonnak van címezve.
- Kinek? - szólt az igazgató úr fölpattanva s hasát összefogott két kezével megemelintve.
- Ismétlem, igazgató úr, Lacrouze Gaston a mai postával gyanúsan vastag és pecsétes levelet kapott Berlinből.
- Köszönöm, tanár úr, az értesítést, s örülök, hogy ilyen lelkiismeretes tanárom van. S habár háláról szó...
- Igazgató úr, én önzetlenül cselekedtem. De ha... különben...
- Tessék, kérem!
- Nem, igazgató úr, nem leszek annyira szerénytelen, hogy szolgálataimat merném... Engedje meg, uram, hogy visszavonuljak.
- Isten vele, kedves kolléga úr!
Az alig egy negyed órával később belépő Gastont erőltetetten vidám arccal nézte egy darabig, majd komolyan rontott rá:
- Hallotta, hogy Pédebidoultban áruló van?
- Nem -, felelt őszinte nyugodtsággal Gaston.
- Aki Poroszországnak katonai titkokat ad el...
- Most hallom először -, csodálkozott Gaston.
- Mindegy... azt hittem...
A munka szótlanul folyt a csámpás asztalon. Az igazgató úr szórakozottan füstölt. Gaston dolgozott és Hortense-ra gondolt: a nagy T-re olyan fedelet húzott, mint Hortense szemöldöke, a nagy L-t olyan gömbölyűre kanyarította, mint a leány melle...
- Kérem, kolléga úr, hagyja abba... kérem. Kolléga úr! - kiáltott föl egyszerre csak ideges türelmetlenséggel Larive. - Én mindég úgy éreztem, hogy apja vagyok önnek. Egy szellemi apa vonzódását éreztem magamban önhöz. Hogy áruló van Pédebidoultban, köztudomás és ezért óhajtandó, hogy mindazok, akik külföldi levelezést folytatnak, tisztázzák magukat. Én tudom, hogy ön ma egy levelet kapott Berlinből. S mint e kis intézet igazgatója, kötelességemnek érzem, őrködni az alattam működő tanerők erkölcsi élete felett is, ugyebár?
- Feltétlenül, igazgató úr.
- Ezért egész röviden, minden ide-oda húzogatás nélkül legyen szíves kolléga úr velem közölni annak a levélnek a tartalmát, amit ön ma Berlinből kapott.
Gaston igen nagy zavarba jutott.
-Igazgató úr, kérem, szolgálatjára állok, de az a levél olyan természetű, hogy rajtam kívül más nem ismerheti a tartalmát. Személyes, legszemélyesebb ügyeim... s másról is van benne szó... Igazgató úr! A diszkréció nem engedi. Arról biztosíthatom igazgató urat, hogy... hogy...
- "Hogy... hogy..." Beszéljen, uram, világosan, itt a haza üdvéről van szó.
- Igazgató úr, az a levél nem veszélyezteti a haza üdvét.
- Ez minden, amit mondani tud?
- Körülbelül, igazgató úr.
- Igen vagy nem!
- Igen, igazgató úr.
- Mondja, kolléga úr, nem vethetnék én egy tekintetet arra a levélre?
- Semmi esetre se! - kiáltott magáról megfeledkezve Gaston.
- "Semmi esetre"? - kérdezte gúnyosan Larive, s igen ridegen vált el ma Gastontól, aki hazafelé vak haraggal támadt magában igazgatójára, de megfeszült a vágy húrja benne, látta Hortense alsószoknyájának a csipkéjét, a renaissance-homlokzatot, a dús uzsonnát és Lariveval apródonkint egészen megbékült.
Délután pontosabb volt Loullyéknál, mint máskor. A halkan csukódó kapu mögött Hortense csókja várta. Gaston könyörögve nézett a lányra, a lány szemébe könny szökött.
- Te, Hortense, az apád... itthon?
- Mi bajod?
- Csak... izgatott vagyok... ne, ne... Semmi! Itthon van? Igen? Beszélni szeretnék...
Pár perccel később a két férfi átvonult a dolgozóba s Madame Loully egyedül maradt leányával a szalonban...
- Jer ide kicsikém.
- Igen, mama.
- Mit gondolsz, leánykám, miről akar beszélni Gaston tanár úr édesatyáddal?
Hortense-ban gyors vérhullámok ritmusa zengett.
- Én tudom, leánykám -, szólt leereszkedő hangon Madame Loully. Rólad beszél Gaston tanár úr.
Hortense lángoló arccal érezte magán Gaston ölelését.
- Ha nem csalódom, s én sohasem szoktam csalódni, most a kezedet kéri meg Gaston úr.
Hortense finom kezének idegei egy szikrát menesztettek nőisége szentélyéhez.
- Én Gastont derék fiúnak tartom -, fejezte be nyomatékos, szinte parancsoló hangon Madame Loully.
A dolgozó ajtaja megnyílt s a polgármester karonfogva hozta ki rajta Gastont. Helyet mutatott mindenkinek, maga is leült s így szólt:
- Örömmel tudatom veletek, kedves nőm és leányom, hogy Lacrouze Gaston úr megkérte leányom kezét. Én, ismerve a tanár úr személyét, vagyoni helyzetét, szép jövőre való kilátását, részemről megadtam beleegyezésemet. S kérem most szíves véleményét úgy Madame Loullynak, mint Hortense leányomnak.
Madame Loully így szólt:
- Kedves Gaston fiam, jöjjön, csókoljon kezet.
Gaston ment kezet csókolni s amint lehajolt, Madame Loully villámgyorsan, egy pillanatra fiatal fejére helyezte kezét. Áldás volt vagy bátorítás?
Hortense mellének két kis almája zihálva ment fel s le és elfordított fejével igent intett.
Az ajtón kívül Gaston letörülte zsebkendőjével a Loully pár nyálas csókjainak nyomát az ajkáról, s a kapu alatt kékre szorította Hortense finom kis karját.
Cigarettája füstjét nagy lökésekkel fújta ki és dalolva ment haza. Ma mindennel meg volt elégedve, a sovány vacsorával, unalmas asztaltársaival, a Sellier-vel -, az egész világgal.
Ez este Larive-ék Loullyékhoz voltak vacsorára hivatalosak. Mire Hortense előkerült a kertből, ahol málnát evett és Gastonra gondolt, már asztalnál ültek.
Az igazgató úr megtapogatta a friss arcot rücskös kezével, a vékony, görbe hátú Larivené magához vonta gyöngéd csókra. A polgármester úr ma nem figyelte, hogy sógora hány gyönyörű körtéjét eszi meg, de Loullyné se leste a vajfoltokat, amikkel az igazgató úr szokta kipötyögtetni a táltól a tányérjához vezető utat. Sokkal fontosabb újság bizsergett bennük, mint félig nyitott üvegben a pezsgő türelmetlen habja.
- Hortense, add ide a szivardobozt.
S amint rejtett izgalommal kínálta meg a sógort Loully, megszólalt:
- Újságot akarok közölni veletek.
- Jó, hogy mondod, én is. Azt hiszem, terveink...
A Loully-pár összemosolygott: mi lehetne újság olyan érdekes, mint amit ők akarnak mondani?
- Kedves sógor, kőtelességem s örömömre is szolgál, hogy először veletek közlöm, hogy ma Lacrouze tanár úr megkérte Hortense leányom kezét.
- Jé -, sipegte a sovány Larivené. - Igazán gratulálok.
Larive arcszíne sötét-vörösre vált.
A polgármesterné apró kis nyársakat lövellt szemével a késedelmező gratuláló felé.
Az ajtón kopogtak.
- Jó estét kívánok, az esti posta -, szólt az ajtónyíláson begörnyedő Cacolet néni.
Loully átvette a pár levelet és lapot s letette az asztalra. Larive ezalatt magához tért:
- Isten éltessen benneteket, szívből örülök és gratulálok. Gyere ide, kis majom, hadd csókoljalak meg. Most pedig eredj szépen a szobádba, álmodozni a vőlegényedről. Jó éjt.
Mikor a távozó Hortense után becsukódott az ajtó, Madame Loully vontatva kérdezte:
- Mit jelent ez?
- Ez azt jelenti, hogy beszédem van veletek, amit nem akarom, hogy Hortense halljon.
- Titok? - kétkedett Loullyné.
- Az! - vágott vissza Larive. - Úgy gondolom, hogy terveink Hortense-t és Gastont illetőleg... igen... Lacrouze-ról van szó...
- Mi? - kiáltott fel Loullyné s nem nézte, mint máskor, hogy miképp tapossa szét szőnyegén Larive a szivarja hamuját.
- A dolog igen egyszerű. Én mindig szívesen láttam ezt az ifjút nálatok is, nálam is.
- Nálad dolgozott, s nálunk evett! - szólt Madame Loully nem minden megvetés nélkül.
- S ma egy komoly személy megjelent irodámban s elmesélte, hogy a mai postával Lacrouze egy nagy pecsétes és gyanús levelet kapott Berlinből.
Loully a feleségére nézett.
- Hát ez valami? - kérdezte hidegen Loullyné.
- Ismétlem, kedves húgom, gyanús levelet kapott.
- Mi az, hogy gyanús?
- Államellenesen gyanús, húgom.
- Ha gyanús az a levél, mi sem könnyebb, mint meggyőződni a gyanú alapos vagy alaptalan voltáról.
- Hát ez az, hát ez az! - kiáltott föl Larive. - Én vettem magamnak azt a fáradságot és megkérdeztem Lacrouze-t a levelet illetőleg.
- És?
- És... és semmi. Azt mondta, ártatlan magánlevél és nem akarta megmutatni, "semmi esetre", így mondta, nem fogja nekem megmutatni.
- Neked?! - fitymálkodott Loullyné. - Majd ha Monsieur Loully fogja kérdezni, majd megmutatja a levelet, ami - biztosan - csakugyan csak magánlevél.
- Bár úgy lenne -, óhajtotta Larive.
- Ezért nem volt érdemes Hortense-t ágyba kergetni, kedves bátyám!
- Na, hagyjátok -, szólt Loully s szórakozottan kezdte bontogatni az újságokat, nyitogatni a leveleket. Larive sértődötten gyújtott egy második szivarra, a felesége az asztalterítő rojtjával játszott. Loullyné konokul hallgatott és maga elé nézett, de figyelme csakhamar férje felé fordult, aki egy borítékból összehajtott ívpapírt húzott ki.
Elkezdte olvasni lassan, messzire tartva, aztán maga elé húzta egészen, ráhajolt és sietve rohant rajta végig. Mikor elolvasta, sápadtan nyújtotta át Larivenak, aki mindeddig a körme feketéjét piszkálgatta egy félig elrágott fogpiszkálóval.
- "Nagyra becsülve szeretett polgármesterünk! Szeretett Franciaországunk az évszázadok küzdelmes viharjaiból csak elszántságának vezérfáklyájával juthatott a Béke kikötőjébe. Sajnos, korunk a széthúzás kora lévén, vannak elaljasodott francia lelkek, akik csak undok szenvedélyeiktől vezetve rohannak az oly vétkes kozmopolitizmus karjaiba. Vannak, akik megvetve Hazát és Elnököt, árúba bocsátják lelkiismeretüket.
Városunk, Pédebidoult polgárságának nagy része megrendülve a veszélytől, amit egy ilyen veszedelmes ember jelenléte magában rejt, Polgármesterséged lábához borulva felkiált: Oh, Loully, áruló van köztünk s ezen undok nem más, mint Lacrouze Gaston tanár, a söpredék. E Söpredék állandó összeköttetésben van Poroszországgal, melynek dicsőséges seregünk hadititkait árusítgatja nyomorú német pfennigekért. A kém szemérmetlen merészségében oda vetemedett, hogy közvetlen levelezést mert indítani Berlin és Pédebidoult között, ez utóbbi szégyenére. Nemes Pedesbidunum ősi árnyai búgva suhannak a sétatér fái között és sápadt ajkaikról e szó zúg fejünkre; "Bosszú"!
Teljes tisztelettel
Pédebidoult város polgárságának
ötven tagja".
- Nem megmondtam? ugye megmondtam? - fejezte be szinte diadalmasan Larive.
- Jé! - kiáltott Larivené.
Madame Loully szívszorulást kapott. Loully sápadt volt.
Közben a petróleumlámpa lángja fölszaladt s a hosszan elnyúlt lángnyelvecske vége kormozó füstfonálba remegett át. Fölöttük puha léptek dobogása neszelt. Hortense hálóingben táncolt ott kibontott hajjal valami bolondos kalamajkát; majd meztelenül a nagy tűkör elé állva édesen aggodalmas baba-pofikával kérdezte magától:
- Vajon elég szép leszek-e Gastonnak?
Tatán 1870 óta egy éjjel se gondolkoztak annyit Pédebidoultban, mint a main. Hortense esze Gastonon járt, Gaston képzelete Hortense finom mellén pihent; Larive alig győzte magát dicsérni, hogy még ideje korán megakadályozta ezt a "szerencsétlen nász"-t; Loullyné dühvel gondolt a lányára, ennek is ő az oka, s a sok kárbaveszett befőttre, tejszínhabra, amit Gaston fölemésztett; Loully hol kitakarta, hol a takaró alá simította szakállát, nem tudott megegyezni magával abban, hogy mit tegyen; Mimizan látta magát Larive irodájában, ahova Hortense kisasszonnyal érkezik karon fogva. Mire a kisütő nap a rongyos városkára nagy fényfoltokat dobott, Hortense és Gaston kivételével mindenki megnyugodott s visszanyerte azt a méltósággal és mézmázzal kevert önuralmat, amivel kisvárosi ember eltitkolja fontos gondolatait.
Loully polgármester úr megállapított tervéhez híven korán reggel egy városszolgát küldött Gastonért, aki izgatottan sietett Hortense-ékhoz.
A városszolga megjelenése a házban könnyű pírt hajtott Biby néni asszú arcára; de Blum és Bazoche úr sem mulasztották el megjegyezni e ritka jelenséget. Biby néni úgy vélekedett a fűszeresnél, hogy "nyomon vannak". Bazoche igen sápadtnak találta az "áruló" arcát.
- Kedves tanár úr, fontos beszédem van önnel -, fogadta Gastont Loully.
Sem Hortense, sem Loullyné nem mutatkozott. A polgármester úr feltűnően sokat simogatta a szakállát, épp úgy, mint mikor a kis szobrot leplezték le a nagy téren. Cigarettával sem kínálta vendégét. Rossz előjelek a nagy hallgatásban.
- Kedves öcsém, ön tegnap megkérte leányom kezét. Helyes. Én szívesen adom.... adnám önnek. De beláthatja, hogy egy szerető apának mindenre kell gondolni... a jövendőre... a jelenre... sőt a múltra is. A múlt, uram, a jövő tükre. Aki milyen volt a múltban, olyan lesz az a jövőben is, Aki ivott, az inni fog; aki kéjelgett, az kéjelegni fog; aki Napóleon volt, az Napóleon marad... igen... s aki Ephialtesz volt, az Ephialtesz lesz sírja zárultáig. Ne szakítson félbe, uram! Sírja zárultáig, igen. Tanár úr, ön ellen súlyos vádat emeltek.
- Kedves apósom, ön tréfálkozik?
- Uram! Én még nem vagyok az ön apósa és nem tréfálkozom.
Gaston igen gyámoltalan látvány volt megmeredt mosolyával.
- Vádat emeltek, igen. Illetékes helyről figyelmeztettek, hogy ön gyanús... igen... gyanúsan viselkedik, olyan gyanúsan, mint az az ember, aki megfeledkezik a hazája iránt tartozó kötelességeiről. Tartozó kötelességeiről. Igen. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy leányom kezét attól a feltételtől teszem függővé, hogy ön tisztázza magát.
- Az nagyon könnyű lesz, polgármester úr -, szólt Gaston ismét bátorságra kapva. - Én a múltban is rendesen viselkedtem s így remélhetem, hogy jóhírem - szerénytelenség nélkül -
- Uram! Itt nem szavakra van szükség, hanem tényekre. A tény... igen... tényekre! Tanár úr, önt azzal vádolja Pédebidoult polgárságának egy része... egy jelentékeny része...
- A polgárság e...?
- Hogy ön hazaáruló!
Loully fölkelt s végigsétált a szobán. Gaston először nagyon megijedt, aztán vidám igyekezett lenni.
- Polgármester úr, kérem -, én nem tudom, itt valami furcsa dologról van szó. Tegnap kedves sógora is...
- Na, a sógorom is...?
Gaston zavarba jött. Igen, a sógora is meggyanúsította hazaárulással, amiatt a levél miatt. Gaston ösztönszerűen érezte, hogy jobb most elterelni a társalgást a levélről.
- Na, uram, a sógorom is... Mi van a sógorommal is?
- Beszélt... ilyes... dolgokról.
- És?
- És hát semmi. Csak említeni akartam.
Loully szigorúan nézett az ifjúra:
- Egyszóval, uram, tisztázza magát. Ettől függ atyai jóindulatom, vagy polgármesteri megvetésem.
- De hogyan?
- Ön humorista, tanár úr. Mellékes gyanúokok mellett, csak a legfőbbet említem. Ön Berlinnel levelezésben áll.
- Egy levelet kaptam csak.
- Igen, uram, arról van szó. Megmutathatja?
- Nem, polgármester úr!
- Ne-em? - kérdezte gúnyosan Loully. - Hát nekem se mutathatja meg? úgy leányomról is le kell mondania, uram. Ez a gyanú, amit ön nem siet szétoszlatni...
- De...
- Ez végső határozatom. Még egyet! Ha nekem nem hajlandó bizalmasan megmutatni, találunk majd módot, hivatalosan módot... kénytelen lesz megmutatni.
Rövid hallgatás után Gaston fölkelt, hangtalanul átadta a levelet és félrefordított fejjel leült. A szétnyitott levélből morzsa és dohányszemecske hullott a földre. A polgármester végigszaladt a levélen; első pillanatra mintha megnyugodott volna. De egyszerre, átmenet nélkül sápadtsága bíbordühre vált.
- Mi ez?... Ah, ön nyomorult. "Kedves Gaston, ló ...ah, ah, ...hogy vagy? Én jól Minchennel egy ágy ...ah, ah, ...én csókolom, amit te megfogni se tudtál... ah, ah, ...Hiába szaglásztál... ah, ah, ...körül, Minchen... ah, ah, ...rád nagyot ...ah!" Mit jelentenek ezek a vaskos illetlenségek, uram?
- Bocsánat, polgármester úr -, szólt Gaston Hortense-ra gondolva -, méltóztatik látni, hogy itt szó sincs hazaárulásról.
- Hogyan, tanár úr? Ez nem árulás? S ön ily fokban romlott lélekkel mert az én tiszta Hortense-omhoz közeledni? Ön azt hiszi... ah! ön nem hiheti azt! Lehetetlen. Ez után lehetetlen.
Gastonban megcsuklott a bátorság a dühöngő Loully láttara.
- Nem is kérek öntől felvilágosítást ezt a botrányosan aljas levelet illetőleg. Hagyom önt ott fetrengeni az erkölcsi posványban. Hanem rendelem, mint polgármester és kívánom, mint atya, hogy házamat ezentúl kímélje meg becses látogatásától. Az ajtóm arra van!
Gaston szólni akart, de Loully tiltóan tartotta a mennyezet felé nagy tenyerét. Gaston meghajolt és távozott.
Az uccán megállt. Egy taligás ember haladt előtte a nehéz teher miatt szaggatott lépésekkel. Két veréb csipegette a lóhulladékot az út közepén. A szemben lévő kert fájáról egy gesztenyegyümölcs esett a földre; a száradó burok felpattant és három fényes barna szem gurult szét.
Mi az istennyilát csináljon most? Gyorsan az iskola felé vette útját. Larive talán... ha beszélek vele... s a Loully haragja múlik... Amint benyitott az iroda ajtaján, megállt. Larive asztalánál szivarozott újságot olvasva s a csámpás asztalnál Mimizan dolgozott. Sarkon fordult és bevágta az ajtót.
- Mi volt ez, kolléga úr?
- Igazgató úr, nem figyeltem oda.
- Valaki benyitott -, szólt Larive, aki nagyon jól megismerte Gastont.
- Talán egy koldus, igazgató úr.
- Lehet.
Mimizan kis száraz szíve nagyokat ugrott örömében. Gaston nagy léptekkel igyekezett haza. Az udvaron elhessentette a sánta kakast s a megrúgott Snow vonítva szaladt a konyhába.
- És mindez ezért a szajha Minchenért, aki velem a szüzet játszotta... és csók és ladikázás és cukrászda... és más nem, s mert dr. Stein úrnak behódolt és a doktor úr elvitte ágyasának Berlinbe s erről engem, a disznó, ezért most ilyenek történjenek velem! A szobájába érve tehetetlen dühében felrúgott egy széket.
Pár percre rá Biby néni felküldte a szolgálót, hogy a szobaúr ne bántsa az állatait és a bútorát meg kímélje.
Pédebidoult hamar rájött, hogy Lacrouze már nem jár Loullyékhoz, sőt nem is ismerik egymást az uccán. Loully gondosan elhallgatta a levél valódi tartalmát, s azzal sem dicsekedett, hogy a kérdéses egyénnek már oda is ígérte volt a leányát; csak annyit mondott, hogy Lacrouze csakugyan söpredék. Rendőri közbelépésnek nem lehet helye, de derék ember nem érintkezhetik ilyen alakkal.
Biby néni folytonosan piszkálta Gastont, aki miatt hol Jean, hol Louise maradt szobájában, vacsorára, ebédre. Végre is Gaston megértette a célzást s attól a naptól kezdve állandóan a szobájában étkezett. A fűszeres többszár nem adott neki szivart, azt vetvén okul, hogy kifogyott. Ha este ment haza, Bazocheék rája uszították nagy kutyájukat. A dög egyszer a bokájába is harapott. Selliernél csak Dorgčres állott vele szóba, de az sem a nagy nyilvánosság előtt. És Mimizan alig köszönt neki, kikerülte, és esténként a kávéházban sokat beszélt most a hazafias kötelességről. Larive megizente neki, hogy már nem tart számot szolgálataira. A Bazocheék rokona, aki tavaly a IV. B-be járt, múltkor a szőlők közül Priapus jelvényét mutogatta feléje vékony karjával. Gaston hallgatott és tűrt, nem tisztázta magát a levél felmutatásával, mert még mindég azt remélte, hogy Hortense-ékkal kibékülhet.
De jött az ősz és a harag még mindig tartott; hiába jelentkezett egyszer-kétszer a renaissance-homlokzatú ház kapujánál vagy Larivenál, nem eresztették be. Hiába írt levelet, nem kapott rá választ.
Pédebidoult négyezer lakója közül az eszükkel már és még élni tudók megvetették Gastont s megvetésükben valami kényszeredett meghunyászkodás is volt.
Meg volt mindenki győződve, hogy a polgármester úr helyesen cselekszik. Biztosan oka van rá, hogy nem adja a törvény kezére Gastont. De, hogy megveti és hogy nem akarja ismerni, az nyilvánvaló. Mindenki úgy tett tehát, mint a polgármester. Csak abban nem tudtak megegyezni, hogy miért kell kímélni az árulót, a söpredéket. Biby néni úgy vélekedett, hogy Gaston Loullynak rokona. A kocsmárosné biztosan tudta, hogy Gaston egy oláh hercegnőnek és egy francia szakácsnak törvénytelen gyermeke. A fűszeresnek azt írta a testvére a megye székhelyéről, hogy a kérdéses egyén egy volt miniszter elzüllött fia. A piacon azt beszélték, hogy egy hatalmas európai királyt ajándékozott meg Gastonnal az a dajka, akit a felséges úr Franciaországból hozatott negyedik gyermekéhez. A kávéház törzsközönsége úgy volt értesülve, hogy a párizsi német nagykövet vetette magát közbe Gastonért. Az alsóbb néprétegekben azt beszélték, hogy Lacrouze megvette a kormány és a rendőrség elnézését egy millió ötszázhatvanötezer frankért.
De mindez a vélekedés csak szájból fülbe két tenyér közt terjedt, csoportosult meg oszlott titokban, mint ahogy a talajvíz vándorol a föld alatt.
Gastont igen bántotta Pédebidoult csöndes megvetése, de azért nem esett egészen kétségbe, mert bízott a kibékülésben. Élt napról-napra egyedül és némiképp búsan, csak a vasárnapok hoztak derűt számára, mert akkor látta Hortense-t a templomból kijövet.
Ma, kitiltását követő harmadik vasárnap is ott állt Gaston a piacon és nézte a templom oszló közönségét. Első vasárnap szerelmes könnycsepp remegett Hortense szeme szögletében. A második vasárnap Hortense jobb kedvűnek látszott, amiből Gaston reményt merített a jövőt illetőleg. És ma?... Mindjárt észrevette a karcsú alakot, ahogy megjelent a templomajtó nyílásában... Mi?... Gaston szeme pillanatra elhomályosult, sok apró kis fehér csillag rajzott előtte. Összehúzta gyorsan a szemöldökét és látta Hortense-t elvonulni a Mimizan karján. A lány, mikor elébe ért, elfordította a fejét és közelebb simult a rücsköshöz.
Ez a jelenet volt Pédebidoultban a hét szenzációja: tehát Mimizan fogja megkapni a maire leányát...
Biby néni másnap ebéd előtt felmondta a lakást Gastonnak.
Lacrouze össze volt törve. Ha fölmondják az ember lakását, az ember újat keres. De mit tesz az ember, ha elveszik a jegyesét?... Vette a kalapját és lement az uccára.
- Hát ez volt Hortense?... Az istenit!... Ez a fogatlan banya is... Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném...
- Igazán, sajnáljuk, már ki van adva.
- Igen? Jó napot... - Fenét van kiadva... Mi lelte ezeket a rüheseket, hogy a bőrömre éheztek mind?... Menjünk amoda át... Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném...
- Nem lehet, uram, haza jön a fiúnk, most ő fog benne lakni.
- Igen? Jó napot... - Jön a nyavalyát... Mi ez? Amiatt hülye levél miatt?... Mi lesz itt belőlem?... Hortense másé... Larivenál Mimizan... taposnám ki a beledet... senki se akar itt ismerni... Menjünk a Vasút uccára... Tán ott a zsidóknál kapok szobát... Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném...
- Itt nálunk? Vegye ki, a maire házában a bútorozott szobát...
- Igen, hát jó napot.
Gaston szíve összeszorult, amikor az uccára ért. Az utat szegélyező fák széles levelei tagadást intve lebegtek a kerekedő szellőben. Jobbra nézett: ide látszott a piac sarka a Sellier-vel. Elfordult. Balról csöndesen és elhagyottan kanyargott kifelé a fasor. Erre tartott lassan, elkeseredetten... Szép csendesen kiért a kis állomásra.
Egy jelző harang kalapácsa lebillent és zengő hang támadt. Egy pocakos bácsi jegyet váltott. Vonat robogása hallatszott messziről. Gaston az órára nézett: mindjárt hat óra! A párizsi gyors!
- Kedves uram, ne féljen tőlem... adja ide hamar azt a jegyet, elutazom, Párizsba utazom... na... úgy. Isten áldja meg.
Gaston lázas örömmel vett még szivart és gyümölcsöt és elsőnek mászott föl az alig megállt vonatra. Minden pillanatban az óráját nézte: még se indul, mégse, no végre,... elindult,... most jön a jobb élet... a szabadság... Párizs... vagy más város... ahova majd áthelyezik... meg fogják tenni biztosan...
A fordulónál kinézett a kis völgyi városra Gaston és kikiáltott a mezőkre:
- Éljen Pédebidoult!
Aztán a szemben ülő úrhoz fordulva így szólt:
- Bocsánat, uram, igen szép ez a város.
- Igen, uram, szép.
- És derék nép lakja.
- Igen... igen... derék nép.
Gaston elnevette magát s cigarettára gyújtva kiment a folyosóra.