Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Laczkó Géza: A porosz levél (elbeszélés)

Laczkó Géza: A porosz levél (elbeszélés)
I.

Biby néni fogatlan száját fülig húzva hallgatózott; tanácstalan mosolygással nézett hol a rozoga ajtóra, hol a kezében tartott tálcára, amin egy csésze kávé bőrödzött a várakozásban. Két kicsi zsemle szerényen pironkodott a pakfong kanál mellett. Biby néni végre is óvatosan megrúgta az ajtót. Semmi válasz. Ekkor a kis kémlelő ablakot próbálta benyomni újjal. Engedett.

A szoba teljes világításban állt. Az asztalon egy piszkos ing, pár könyv, kifli-vég, csokoládé-papír hevert. A földön szétesett hassal fekvő, használt bőrönd mellett egy sáros fűzős-cipő állt őrt. Az ágyban Lacrouze tanár úr feküdt, elég illetlenül, egy szál úszónadrágban. Biby néni nem nézte az úszónadrágot, csak a kötelességét s ezért hangosan beszólt:

- Gaston úr!

Az ágyból egy barna, riadt arc meresztette még bedagadt szemét bizonytalanul a hang irányában.

- Tante Bibette! Maga az?

- Én és a kávé.

- Be vele!

Gaston kiráncigálta a párnák alól az ágylepedőt, beleburkolózott s ment ajtót nyitni.

- Jer, Volumnia, hozd a római kávét. Coriolanus éhes. Coriolanus togatus -, szólt sajátmagához, nagyokat lépve a fehér lepedőben.

Biby néni értelmetlenül mosolygott.

- Bonsoir, madame la Lune... la Lu-ne, trarilallá!

Biby néni tudta, hogy ez egy párizsi diáknóta, amit Gaston úr - saját bevallása szerint - sokszor ordított éjente a Pont des Arts-on hazafelé tartva. Lacrouze úr tudniillik párisban végzett, amiért nem kis megbecsülésben részesült Pédebidoult városkájában.

- Istenem, maga olyan jókedvű és fáradhatatlan, Gaston úr.

- Tante Bibette, fiatal vagyok -, de a kávé már hideg, már hideg, má-ár hideg.

- Bocsásson meg, Gaston úr, de sokáig álltam az ajtó előtt, nem mertem fölébreszteni. Olyan kedvesen horkolt. Gondoltam, fáradt a hosszú utazástól.

- Nem vagyok fáradt, Bibouly-Bibette. Én sohase vagyok fáradt. Különben is kitűnően aludtam tegnapelőtt Bázelben.

- Hogy mulatott, Gaston úr, Svájcban?

- Rosszul, Tante Biby; rosszul.

- No, no!

- Rossz a bor, rossz a szerelem...

- Ó, óh!

- Hallgassa csak, Tante Bibouly!

- Nem lehet, dolgom van -, szólt vissza piruló arccal a vén leány az ajtóból.

A tanár úr kajánul röhögött.

- Fél a szerelemtől. Mért fél tőle a jó öreg? Különben igaza van, félni lehet attól.

És egy bizonytalan berni nőre gondolt s megvakarta a fejét.

Fölkelt az asztaltól, a mosdóhoz ment, a szappan mellé tette fél zsemlyéjét, amibe mosakodás közben bele-beleharapott. Azután beletörülközött az asztalon heverő ingbe és a terpesz bőrönd mellé guggolt. Kihalászott belőle egy pár harisnyát, fölhúzta; elegáns kecsege-orrú cipőt illesztett óvatosan fölibe, tarka mellű ingbe bújt, lapos angol gallért gombolt rá, amibe habos kis pillangó-nyakkendőt kötött; előkereste a szekrény tetejéről cilinderét, a puha úszónadrággal fényesre simogatta; fekete ruhát öltött s a tükör elé állt.

- Szép fickó vagy, Monsieur Gaston Lacrouze!

Kesztyűt húzott, pálcát vett a kezébe és kilépett a szobából. A kis deszka-folyosón önérzettel dobogtatta lépéseit és kipróbálta, hogy melyik lábán csikorog szebben a cipő: arra erélyesebben hágott. A falépcső fénylett a viasztól s mintha örömmel recsegett volna a hazatért Tanár Úr léptei alatt. Az udvaron Snow kutya bolhászkodott s egy sánta kakas bicegett a szemétdomb felé, ami mögött a konyhakert veteményei közül Biby néni sovány hátulja emelkedett ki.

Gaston megállt a kapuban, a fehér úton senki. Megindult a város központja felé a mellig érő zömök kőfalak szegélyezte úton. A falak mögött, szőlő-telepek zöldje alól színes fürtök lógtak le a porba.

A kis, görbe fűszeresnél kis, görcsös szivarokat vásárolt és röviden jelezte a svájci hegyek természeti szépségeit.

Száz lépéssel odább Bazoche úr kocsmája szerénykedett négy darab poros platán mögött.

- Jó napot, Bazoche úr!

- Isten hozta, Gaston úr! Szép utazást tett, Gaston úr!

- Szépet, uram! - szólt Gaston egy görcsös szivarra gyújtva, amiről a svájci hegyek természeti szépségei jutottak eszébe. - Ezt már elmondtam ma egyszer!

Azzal szó nélkül odébb állt.

Találkozott még Larive asszonnyal, Goudardeau úrral s Mimizan kollégájával.

- Ó, kedves kolléga, már visszajött?

- Kedves kolléga, örülök.

- Azt hittem, egész szünetjét utazásban tölti!

- És ön? Hogy van?

- Hja, hja!

- Tudom, kedves Mimizan úr, az index, ugyebár?

- Igen, az Études des langues scandinaves indexe sok munkát ad.

Most vagyok az L. betűnél, csak erre az egy betűre kétezer-ötszázötven cédulám van. Persze, van köztük sok olyan, ami csak a címszót adja s egyszerűen utal egy más címszóra. De, Istenem, azért csak kell egy cédula, nemde?

- Isten önnel, kedves kolléga.

- Áh, ön siet?

Gaston misztikusan mosolygott:

- Mit tegyek?

- Nem leszek indiszkrét, a viszontlátásra. Apropos! Lejön este Sellierhez egy pohárkára?

- Igyekezni fogok. Isten vele.

Az iskola előtt megállt Gaston, zsebkendőjével letörülte cipőiről a port s belépett a hűs bolthajtásos kapualjba.

Cacolet néni, a portás felesége, látva, hogy Gaston a verandának tart, utána szólt:

- Nem arra, jó uram, a kertbe tessék.

Gaston tehát a kertnek fordult. A szőlő-lugas padján aludt az igazgató úr, örökös, gyűrött fekete nadrágjában, amit ócska nadrágtartó feszített meg domborodó hasán. Öltözete másik darabja, az egy szál ing, ki volt gombolva s kövér, majdnem nőies terjedelmű mellet mutatott a fekete sörték között. Gaston tiszteletteljes undort érzett. A földön egy könyv hevert: Paul Gaultier, La vraie éducation.

Pár percnyi tanakodás után Gaston egy távolibb fa mögé vonult figyelni és várni.

A Vraie éducation címlapjára egy fecske-szemét hullott. Egy félig megevett körtén veréb csipegetett piciket, kényeseket. Az igazgató úr horkolt. A vakító kék égen két nagy madár úszott. A lugas asztalára egy nagy szürke macska ugrott. Larive igazgató úr felriadt és haragosan nézte a macskát; szemét le nem véve róla hajolt lassan az asztal alá a könyvért; kiáltott, a macska elugrott s a könyv több darabban hullott vissza a lugas faláról.

De ekkor már kemény csikorgással érkezett Gaston a nagy középső úton. Az igazgató úr leakasztotta a szögről a kabátját, fölvette s az inget begombolta:

- Isten hozta, kolléga úr!

(Ez az igazgató úr specialitása: kollégáinak nevezi az alája rendelt tanárokat.)

A fiatal tanár tiszteletteljesen hajolt meg s szeme gondolkozva állt meg a szertehullt könyvlapokon.

- Látja. kolléga úr, mit csinált ez a haszontalan macska. Egy pillanat műve volt. Letettem a könyvet egy percre, elgondolkozván egy mondatán s azalatt ezt mívelte Minette. De hagyja, kedves kolléga, hagyja.

Lacrouze nem hagyta, összeszedte.

- Tegnap érkeztem meg, igazgató úr s első látogatásom Önnek szól.

- Lekötelez, kolléga -, ásította Larive. És szája barlangjából mintha fagyasztó; alattomos, bűbájos szél suhant volna ki, a két beszélő elhallgatott.

A csönd alatt Lacrouze néma tisztelettel nézte Larive széttaposott, á la poulaine kunkorodó orrú cipőit, míg a cipő tulajdonosa azokon a sebtében összeszedhető írásos munkákon gondolkozott, amiket fiatal tanára nyakába sózhat.

- Remélem, jól szórakozott, kolléga úr.

- Jól szórakoztam, igazgató úr -, felelt révetegen a másik.

- Én látom, hogy kissé unatkozott.

- Egy kissé, igazgató úr.

- Na látja! Ugye? Kitaláltam. Olyan ember, mint ön, nem is élhet meg munka nélkül.

Lacrouze szerény mosolyára az igazgató nevetve folytatja:

- Na, nem baj, lesz itt munka elég, felterjesztések, levelek satöbbi s ami jön, majd meglátjuk.

- Igazgató úr tudja, hogy mindig a legkészségesebb örömmel állok rendelkezésére. Ez a kitüntetés...

- Ugyan, ugyan kolléga úr! Ezt ön megérdemli. Miért ne munkálkodhatna együtt egy öreg igazgató egy fiatal tanárjával? És én önt szeretem, atyaian. Talán bemennénk az irodába!? Sógorom, a maire, mondja is néha, miért szeretem úgy azt a kis szeleburdit. Bocsánat, de így nevezte kollégát. Nem tudom, miért mondta ezt... Ő talán jobban szeretné, ha Mimizan, a cédulás... de erről szó sincs. Jöjjön, kolléga.

Lacrouze érezte, hogy igen kiizzadt a hóna alatt; ez nála mindig nagy belső felindulást jelentett. Újjászületve, megfiatalodva sietett igazgatója nyomán az irodába.

Az igazgató irodájában két íróasztal állt: egyik az ablaknál, tele iratokkal, könyvekkel, gyönyörű tintatartóval koronázva; a másik hátrébb csámpáskodott üresen, posztója se volt, egy tintásüveg, amolyan bolti, s egy fekete vékony tollszár volt dísze s felszerelése.

A közös munkálkodás úgy történt, hogy a "kolléga úr" félrevonult egy-egy irattal, mint kutya a konccal, elkészítette s visszahozta az igazgató úr asztalához, ahonnan újabbat vitt magával félre, míg patrónusa szivarozott, olvasott vagy átolvasta, amit alá akart írni. Így, a munka alatt a fényes asztal tárgyai átvonultak lassan a szerény asztalra: aktacsomók, ceruza, gumi, lénia, itatós, olló. Rendesen ebédig, az igazgató ebédjéig dolgoztak így együtt. Ma azonban a szokásos idő előtt át perccel egy széles, joviális mozdulat után így szólt az igazgató úr:

- Hagyja abba, édes kolléga úr és beszélgessünk.

- Óh, uram... Csak ez a felterjesztés...

S ezt örömtől fényes arccal, jókedvűen mondta a fiatal tanár, aki szívesen dolgozott igazgatója helyett, mert homályosan sejtette, hogy ama renaissance-homlokzatú ház uzsonnáinak dús volta egyenesen aránylott az igazgatói iroda elintézett aktáihoz.

- Hagyja! Mi az?

- Az a fiú, aki Angliában tanult eddig, a miniszterhez folyamodik.

- Hagyja! Hagyja csak -, bólintott az igazgató. - Ráér! Ezek a szülők olyan tudatlanok iskola-dolgokban. Hát nem voltak sohase fiatalok, vagy mi? Az a folyamodvány nincs is jól címezve! Némely szülő igazán olyan, mint az állat. Szül, és azzal vége. Azt se tudja, hogy hol van a közoktatásügyi minisztérium... No, hagyja.

Lacrouze engedelmesen letette a tollat, ami a piszkos asztalon végighengeregve minden fordulatnál egy pocát hagyott maga után: hasonló, de folyton kicsinyedő ovális formájúakat.

Az igazgató úr nézte, nézte a fiatalembert s egyszer csak felkiáltott:

- Mondom, mondom, láttam, hogy valami változás van önön, kolléga, de nem tudtam hamarjában kitalálni, mondom, mondom, megférfiasodott.

- Óh!

- De igen. Egészen megférfiasodott a nyáron. Egy meglett ember. Házasodhatik!

Az igazgató atyai felindulását és Gaston bambaságát mint krétarajzokat törölte el egy kopogás. A szobalány jött jelenteni, hogy az ebéd kész.

- No, ha az ebéd kész, nem tartóztatom tovább kedves kolléga urat. Viszontlátásra, holnap.

- Igen, igazgató úr, holnap. A viszontlátásra.

Lacrouze vette cilinderét és megelégedetten indult haza felé. Úgy érezte, hogy csodálatos, rejtett összefüggés tartja a világot s ő ez összefüggésben egy láncszem. Az igazgató úrra gondolt s aktáira, majd az igazgató úr sógorára s a sógor leányára. Óh, Hortense! Hortense, jó lenne veled aludni! Óh, Hortense, mért vagy a maire leánya?... Milyen éhes vagyok, pedig még nincs késő. Lisette csak most megy Goudardeau ebédjéért.

S nézte az előtte trappoló kis lány vékony görbe lábait, amint sietésükben barna csíkokként ugrándoztak a poros úton. Az üres piacon a gyógyszertár piros-fehér csíkos vászonfüggönye volt az egyetlen vidám pont. Sellier-nél csak a pincérek szunnyadtak egy sarokban; a kis kerek márvány-asztalkák engedelmesen húzódtak meg az árnyékban. A kis uccák házai zsalukkal zárkóztak el a melegtől s csendjükben Lacrouze zavartalanul élvezhette cipői csikorgását:

- Mégis csak a jobb lábamon csikorog jobban!

Bazoche ár már aludt, mert a felesége ült most a platánok alatt a padon s vastag harisnyákat kötött télire a fiának, aki katona valahol. A fűszeresbolt külső vasajtaja félig be volt hajtva, ez jelentette a déli órákat.

Az udvaron minden csendes volt, csak a trágyadomb felett vibrált a levegő. A sánta kakas egy alacsony ablak párkányán ült és Snow nem volt sehol.

A család, melynek a tanár úr kosztosa volt, már egybegyűlt az ebédlő ovális asztala körül. A főhelyen ült Jean, Biby néni bátyja, szembe vele, a falon, Franciaország távíróhálózatának térképe. Jobbra Gaston úr szokott ülni, balra Biby néni. Gaston mellett Louise mímeli az evést. Jean szövött árúkkal kereskedik nagyban; feje kopasz és arca vörös. Louise, a húga, az óriási helyiségben irodaszemélyzetül tartózkodik; reggeltől estig fűzőben van, hangja vékony, de azért kellemes; merev, mint egy középkori relief-szűz. Az asztalnál Biby néni szolgál föl.

A fekete kávé után Jean a hűs raktárhelyiségekbe vonul, Louise a málnabokrok közt Lamartine-t olvas, Gaston pedig aludni tér. Jól bevackol magának a bevetett ágy tetején és elalszik.

Csöndes szellő lengeti az ablak sárga vászonfüggönyét, az ágy alatt egér zörög s az alvó szája szögletén egy nagy légy szürcsöli a tiszta nyálat.

...A tó partján ül. Este van. Szembe vele borzong a tó lila háta. Minchen jön és megcsókolja. Aztán megöleli, magához húzza, egészen, a fejét babrálva simogatja. Karcsú dereka melléje feszül. Aztán szájával rátapad; mintha egész valója a csókba szívná föl magát, megkisebbedik a teste, olyan, mint egy tizennégy éves leány... édes. Aztán még kisebb lesz. Mint egy baba, egy illetlen, szerelmesen illetlen baba, úgy, olyan kicsinek fekszik a mellén... Folyton kisebbedik. Odaül az ajka szélére és pici szájjal mikroszkopikusat csókol... egy légy... pfüj, pfüha, fszt.

Gaston köpködve ébredt, a szeme vörös, az arca kiizzadt... Fölkelt, cigarettára gyújtott és mosakodni kezdett. Nyári, világos ruhát öltött és megindult; a sánta kakas a konyhában ugrált, Biby néni az ajtó előtt ült és Snow nem volt sehol.

- Minden a szokott rendben -, gondolta Gaston és odébb állt. A fűszeres sarokra nyitotta boltja vasajtaját, melynek egyik szárnyán csúcsos süvegű amerikai tette egy "Petroleum" föliratú hordó vállára a kezét atyai mozdulattal; a másik szárnyon fűszerszámok csendélete rikoltozta fakult színpompáját a tikkadt levegőbe. Gaston megállt hallgatózni:

- Áhá, a fűszeres most a kulimászos hordón ül és citerázik.

Bazoche platánjai alatt egy-két munkás ült és valami színes levet ivott. Bazochené barátságosan integetett.

- Bazoche úr most Sellier-nél van, mint minden délután és biliárdozik -, gondolta Gaston.

Ahogy elhagyta a korcsmát, Lacrouze bátran lehajtotta a fejét és gondolataiba merült. Tudta, hogy a maire házáig senkivel sem fog találkozni. Nem is találkozott.

Az ucca közepe tájáról ismerősen tűnt eléje a renaissance-homlokzatú ház. A szürke kövek láttára elérzékenyült: Ifjú délutánok, ifjú lángolások! Mennyit járt ő ide és mennyire szereti... az ördög vigyen el... könnyezem... Hortense... kívánatos kis béka... édes kis mellecském... finom kis lábacskám...

Gondolkozva gyújtott egy cigarettára.

- Akarja-e az apád, hogy megkérjelek? Nem adna-e kosarat? Hortense! pici Hortense! édes, meleg szájacskám... december huszonegyedikén leszek huszonnégy éves... Larive is mondta, hogy megférfiasodtam... édes kicsi hátacskám, hajlékony derekam...

Gaston rátette az ujját az uccai csöngő gombjára. A felharsanó recsegő csengetéstől maga is felrezzent. A nagy kapuban fordult a kulcs. Lassan nyílt a rés a tömör szárnyak között... és előtte állt Hortense piros-piros arccal. Gaston körülnézett és látta, hogy lehet. Magához ölelte a kis lányt, csókolta és sugdosta:

- Édes picikém... édes picikém.

Hortense csak nézett, nézett a fiúra s nagy szeme szögletében egy könnycsepp gyöngye fénylett. Aztán kibontakozott Gaston öleléséből:

- Be kell most menni.

- Csak még egy csókot.

A csókba beleszédült. megtántorodott az összeölelkezett pár.

- Hogy megtelt ez a lány, nagylányos lett, ez a puha mell... - gondolta Gaston.

- Vajon kinek a csókja izét hozta el az ajkán? - gondolta Hortense, mialatt a szalonnak tartottak. El is pirult rögtőn. Hát ő? Ő lány. És jobb? S a Goudardeau-fiú?... Ő állt s a Goudardeau térdre esett és úgy ölelte és csókolta s a Goudardeau-fiú úgy tett, mintha nem lenne észnél és csókolt, csókolt:...

- Gaston! - kiáltott föl Hortense a lépcsőn és... a Goudardeau gyújtotta tűznél Lacrouze melegedett. A szalon ajtajánál társalgási könnyű hangra váltva a szerelmes remegéseket, hangosan kezdtek beszélni.

- Ugyan, Lacrouze úr, sose zavar... a mamát se zavarja... tessék.

- Óh, kisasszony... tessék csak... csak ön után.

A szalonba igazán úgy vonultak be, mint egy idegen királyné és a köztársaság elnöke; de a szoba üres volt.

- Sok hűhó semmiért! - nevetett Hortense.

- Mi az, Hortense? Te vagy? - szólalt meg a szomszéd szobában egy hang, melynek unott méltóságú rikácsolásáról az idegen is kitalálta volna, hogy a maire felesége szólt.

- Igen, mama és még valaki.

A szomszéd szobában rakosgatás, mozgás és hümmögés. A tőle telhetően elősiető tisztes nő kíváncsian emelte föl fejét.

- Lacrouze? Csakugyan? Isten hozta, tanár úr! Jöjjön, jöjjön.

(- Most jön a kézcsók a nyirkos háj-kacsókra -, gondolta Gaston.)

- Ejnye! - egy idegen férfi feleségem kezét csókolja? - zúgott végig egy öblös hang a szoba másik oldaláról.

- A papa! - viháncolta Hortense.

- Ó uram! - restelkedett Gaston.

- Szervusz, fiú!

(- Most jön a karom tőből való ráncigálása -, gondolta Gaston.)

A hatalmas kézszorítás után helyet foglaltak.

- Hortense, cigarettát a tanár úrnak!

(- Most jön az egyiptomi -, gondolta Gaston.)

- Szép utazást tett, tanár úr.

- Szépet, asszonyom.

- Monsieur Loully beszélt nekem a minap ugyanarról a tájékról.

- A polgármester úr járt arra? - kérdezte a fiatalember.

- Igen! Az annak az évnek a közepén történt, amelynek végén elvettem feleségül Madame Loully-t. Szép idők!... Madame Loully éppen olyan volt akkor, mint most Hortense...

(- Éppen olyan? - kérdezte magában a lány és a Goudardeau-fiú csókjára gondolt.)

- És én... én olyan csinos, intelligens és erős fiatalember voltam, mint ön, tanár úr.

- Mama, mama -, szólt pirulva Hortense -, én azt hiszem, nekem dolgom is van. Bocsánat, tanár úr -, pukedlizett Gaston felé, de az ajtóból visszanevetett rá a szemévet.

- Szégyenli magát -, magyarázta a mama.

- Hát sokat tanult a tanár úr?

- Igen. polgármester úr, tanultam is.

- Is?

- Egy kicsit mulattam is.

- Helyes, amíg az ember fiatal, legyen fiatal.

Ekkor hirtelen beállt a Csönd, az egymásnak mondani mit sem tudó emberek félős ellensége és leült Madame Loully mellé, átvette arca merevségét s tokát eresztett, mint ő. A révedező Gaston előtt a két alak lassan-lassan egymásba olvadt. A polgármester úr a bajuszát sodorgatta sokáig, míg egy mentő gondolata támadt:

- Talán még egy cigarettát, tanár úr!

- Köszönöm.

De amint rá akart gyújtani, megjelent az ebédlő ajtajában Hortense:

- Tanár úr, kérem, ne gyújtson rá. Az uzsonna vár. Tessék.

Uzsonna után lesétáltak a kertbe. Madame Loully Monsieur Loully karján rótta az utakat s a két fiatal előre sietett.

- Gaston, szeretsz?

- Szeretlek.

- Na, azért.

- Féltesz?

- Már nem. De egész idő alatt féltettelek.

- Hortense! Mit gondolsz?

- Azt, hogy nagy huncut vagy. Hány svájci leány fejét forgattad el?

- Ugyan! Egyét se.

- Nono!

- Ne szekírozz.

- De szekírozlak, mert apáék nem tágítnak a nyomunkból. Egy csókot akarok, ég a szám utána.

- Édes... édes -, nézett rá Gaston gyöngéden és ölelte, csókolta a tekintetével.

- Gaston, nem haragszol meg?

- No? Mi az?

- Ne maradj ma sokáig. Papa fürdeni akar s olyankor korán szeret lefeküdni. S ha későre marad a fürdő, dühös és gorombáskodik.

- Jó, jó. Megyek mindjárt.

- Menj, menj! - szólt Hortense és szemében csók-ígéret csillogott.

- Hogyan, tanár úr, már megy?

- Igen, polgármester úr, már megyek. Dolgom van.

- De kár -, vélte a mama.

- Na, ha dolga van, akkor nem szabad tartóztatni, a viszontlátásra... Anna! Anna! - kiabált Loully.

- Fölösleges, papa, ne fáradj. Anna a mosókonyhában van. A kapukulcs meg nálam van.

- Hát akkor kísérd ki a tanár urat!

- Szívesen, papa.

- A viszontlátásra, Gaston úr, minél hamarabb! - szólt a mama kezét csókra nyújtva.

- Jó napot, polgármester úr, kezét csókolom, asszonyom.

A távozó fiatalokat elégedett mosollyal nézte a polgármester és a felesége.

- Szép pár lennének!

- Mért lennének? - kérdezte szemrehányó hangon az asszony. - Szép pár! Azok!

A sötét kapuszögletben összeölelkezett A két fiatal. A mélységes csóktól Gaston egészen megzavarodott; egy lázas mozdulattal a lány mellére hajtotta a fejét és csókolta a puha nyári szöveten átsugárzó fiatal testet. Aztán lehajolt, a lányt derekánál fogva ölelte magához,... térdre zökkent és átkarolta a lány finom lábait. A heves mozdulattól keze a félig hosszú könnyű szoknya alá került s egy percre ott, ahol a harisnya végződik, puha, födetlen, meleg húst ért az ujja. Ujjongva kelt fel és a tiszta, szavakban szemérmes, mozdulatokban merész és vad szerelem nagy gyöngédségével mélyen Hortense szemébe nézett:

- Édes... édes... kis feleségem.

Hortense megszédült a szótói. Gaston, az uccára érve megállt és fölsóhajtott, egy pillanatig szomorúan nézett a földre, aztán kivilágosodott arcát felvágva, hangosan szólt:

- Holnap megkérem a kezét. - S pálcájával a köveket ütögetve, fütyörészve hazafelé tartott.

Annak az egy ujjnak az érintése elsöpört Hortense lelkéből minden Goudardeau-t:

- A Gaston felesége leszek! Csak a Gastoné!

S a vére mind oda futott, arra az egy pontra s a lüktető hullámok sietve vitték szét a hírt: a Gaston ujja ért oda. A mi Gastonunké...

A mi Gastonunk félálomban tartott hazafelé. Bazoche urat biztosította, hogy nála derekabb kocsmáros még nem született; a fűszeresnél "saját termésű" körtét vásárolt, amivel nagyon meghatotta a kereskedőt.

Az udvaron Tante Biby hajtotta aludni a sánta kakast és Snow sárosan szaladt elébe.

- Éhes vagyok, Bibouly-Bibette. No, Snow, hol jártál?

A kutya alázatosan csóválta a farkát. Gaston lehajolt hozzá s a rémült kutya fülébe súgta:

- Nem baj, öreg, én is nő után jártam. Szervusz. - Jó estét, Louise kisasszony! Mit olvas? Lamartine-t? Ó, az szép költő.

"Pâle lampe du sanctuaire,
Pourquoi dans l'ombre du saint lieu,
Inaperçue et solitaire,
Te consumes-tu devant Dieu?"

Louiset meghatotta a figyelem:

- Nem is tudtam, hogy a tanár úr Lamartine-t is olvas. Szereti?

- Szeretek én mindenkit, Louise kisasszony.

- De Lamartine-t szeretni nem kis dolog. Lamartine-om lelke olyan finom és fehér, hogy csak éppen olyan finom és fehér lélekkel lehet feléje közeledni. Lamartine-t szeretni szellemi kiválóság.

Asztalnál a legjobb hangulat uralkodott.

- Kedves Jean, hogy megy az üzlet? - kérdezte Gaston.

Jeant is meghatotta a szokatlan figyelem:

- Gaston úr, az idén kevés úszónadrágot vettek!

- Hogyan?! Keveset azokból a csinos vörös-fehér csíkos gatyácskákból?

- Igen, sajnos.

- Tudja, Gaston úr, az erdőszéli tavacska miatt a gróf már régóta pörli a községet. Eddig szabadjára volt hagyva, s ott fürdött Pédebidoult ifjúsága egész nyáron át, természetesen az én nadrágjaimban. De a pör az idén eldőlt. Kisült, hogy a grófnak van igaza, s a gróf elzárta a tavat, halat telepít bele, hogy az is jövedelmezzen.

- Igazán kár! Nagy kár.

Mindnyájan vidáman keltek fel az asztaltól. Biby néni aludni vonult. Louise a kertbe ment sétálni és Jean egy kis bor mellett újságot készül olvasni az ebédlőben.

- Jó sétát, Louise kisasszony. Jó éjt, Bibouly-Bibette. Jó mulatást. Jean úr! Szervusz, Snow! Alászolgája! Trallalla rí, trarirarí, tirurirallallalla trarí!

A kapun kiérve lecsitította a hangját:

- Hohó! Bazoche sógorának a fia tanítványom, a IV. B-be jár, lassabban tanár úr!

A vacsora kissé megnyugtatta az idegeit, tartalmasabbá, kevésbé mozgékonnyá tette az örömét s így egész okos hangulatban ért Sellier-hez. Gaston közéje telepedett a hallgatagon dohányzó társaságnak, amelynek központján Dorgčres, a festő, forgatta csendesen a "London News" legutolsó számát, amelyet most adott át neki Hochard, a költő. Uzellois, a helybeli "Vignoble" szerkesztője már látta és Mimizant nem érdekelte Meredith halála, kastélya, kedves szamara és sírhelye. Gastont megindították ezek a képek és szerelmes vágyódása azt súgta neki: "Ha te is dolgoznál... a dicsőség... Hortense-ért..."

Dorgčres a normand tengerpartra gondolt s egy képére, amit ott festett; ki lesz-e állítva Párisban? Uzellois látta magát a Boulevard-on, szemben a Théátre des Nouveautés-val egy kávéházban, amint újságot olvas. Hochard most kopogtatott be Henri de Régnier ajtaján első kötetével, amit neki ajánlt. Ó Párizs! La capitale! S a kisvárosi szívek ambíciója szeretettel simogatta képzeletük városát. Mert nincs is szebb város az "elképzelt" Párizsnál! Ott van az élet, a művészét! Csak Mimizan gondolt az igazgató úrra.

Hochard meghúzta lelógó gall bajuszát, monokliját megigazította s finom kezének hosszú ujjait egymásba fonta: s tudta magáról, hogy most Henri de Régnier egy arcképéhez hasonlít.

Dorgčres fölemelte a fejét és halk hangon Verhaerenből szavalt:

"Les grand'rutes tracent des croix
A l'infini, travers bois;
Les grand'routes tracent des croix lointaines
A l'infini, travers plaines;
Les grand'routes tracent des croix
Dans l'air livide et froid,
Ou voyagent les vents déchevelés
A l'infini, par les aliées."

- Les grand'routes tracent des croix... travers plaines... - ismételte Gaston.

És mindenki az elutazásra gondolt s erre a börtönszerű kisvárosra...

- Hé, garçon, egy whiskyt! Mi van ma velünk?

Uzellois finoman mosolygott, benne volt bátorság nyíltnak lenni:

- Elkívánkozunk innen, Hochard, nagyon elkívánkozunk innen, Hochard. Fene mód elkívánkozunk innen, Hochard.

A kis várost már rég fojtogatta az este, sötétjével ráfeküdt, elborította; mindeddig csak Sellier állott ellent. Most az is megadta magát. Sötét árnyak váltak ki a világosságból, összeverődtek, távolodtak, elhagyták a fénykört s beleolvadtak a sötétbe. A kávéház fénye egy lépéssel közelebb zökkent a sötéthez, aztán még eggyel, megint eggyel, ismét eggyel s már csak egy nagy ívlámpa égett, de az is bent s annak is a fényét csakhamar eltakarta a lármázva leszaladó vasfüggöny.

A piacon még egy ideig hallatszott a távolodó léptek visszhangos kopogása.