Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám
Mi az oka, hogy a mai nemzedék oly keveset tud a 40-50 év előtt történtekről? Első és főoka kétségkívül az, hogy ma már egy tizedrésze sem él azoknak az embereknek, akik félszázad előtt éltek. Másik oka az, hogy ennek az egy tizedrésznek is kilenctized része gyermek volt félszázad előtt. A tizedik tizedrész tudhatta volna talán, hogy mi történt akkor a nagyvilágban, de annyira el volt foglalva a saját bajaival, hogy csak töredékes tudomást szerzett a másokéról. Az ún. "legöregebb emberek" is többnyire csak elemi csapásokra s effélékre emlékeznek vissza.
Azután éppen a dolgok legfontosabb része nem is a kortársak szemei előtt szokott lefolyni. Az események csak később bontakoznak ki, rejtett indító okaikkal együtt, a hivatalos akták, levelezések, emlékiratok homályából. Legtöbbet tudnak a múltakról az öreg újságírók, mert ők nemcsak krónikásai, hanem bírálói, sőt néhanapján aktív tényezői is voltak a megtörtént dolgoknak.
A határőrvidéki kérdést például és Andrássy szerepét ebben a kérdésben a nagyközönség számára ma már úgy kell régi akták tömegéből kihantolnunk.
De nemcsak ennél a kérdésnél kellett Andrássynak egy évekig tartó akciót folytatni oly hatalmas befolyások ellen, melyekkel az akkor élt magyar államférfiak közül egyedül ő volt elég erős, sikerrel felvenni a harcot.
Még fontosabb és épp oly elrejtett része volt Andrássy államférfiúi működésének az, mely a külügyi politika körében játszódott le. Az 1867: XII. törvénycikk 8. §-a szerencsére kimondja, hogy a külügyeket a közös külügyminiszter "mindkét fél minisztériumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett intézi."
Andrássy magyar miniszterelnök korában ezt a fontos jogot komolyan vette és tényleg gyakorolta is. Az ország és a monarchia érdekében kifejtett tevékenységének legfontosabb része magyar miniszterelnökségének idejébe esik. Ami később külügyminisztersége alatt s különösen ennek a végén történt: a német birodalommal való békeszövetség megalkotása, ahhoz még mint magyar miniszterelnök rakta le az alapokat.
A külpolitikában Andrássy ugyanazokkal az elemekkel találta magát szemben, amelyekkel a határőrvidéki kérdésben oly kemény harcot vívott: a katonai párttal s ennek az udvarnál nagybefolyású vezetőivel. Ezekhez csatlakozott Beust külügyminiszter is. Sőt egyenesen ő volt irányítója annak a politikának, melyet röviden "revanche" politikának fogunk nevezni. Ez a politika a Habsburgok németországi pozíciójának visszahódítását célozta és következményeiben kimaradhatatlanul maga után vonta volna Magyarország államjogi helyzetének megrendítését és a dualizmus bukását.
Abban a korban a magyar közvélemény nagyon keveset tudott Andrássynak e veszedelmes áramlatokkal szemben kifejtett nagyarányú küzdelmeiről. A legtöbben azt hitték és még ma is azt hiszik, hogy Andrássy ereje a balközép és a szélsőbal elleni védekezésben merült ki, legfelebb a szélbali izgatások révén támadt demagóg-mozgalmak megfékezése körül koncedálnak neki némi érdemet.
Pedig hát nem így volt a dolog. Ezeket a belső csatározásokat talán minisztertársai is csak végigküzdötték volna valahogy. Azt azonban, amit a külpolitikában végzett, azt a nagy dolgot csakis ő volt képes elvégezni.
E küzdelemnek egyes mozzanatait a külügyminiszterségtől való visszalépése után, legkivált Kónyi "Beust és Andrássy" című munkájából megismerhette a közönség. E munkának különös értéket ad, hogy maga Andrássy szolgáltatta hozzá az adatokat.
Másik nagy értékű forrásul szolgál az a gyűjteményes munka, mely "Gróf Andrássy Gyula Beszédei" cím alatt Andrássy halála után 1893-ban jelent meg. Nem annyira magok a beszédek szolgáltatják ebben a leleplezéseket, mert hisz a beszédek a nyilvánosság előtt tartattak, mint inkább a beszédeket kísérő kommentárok. A közönség nem tudja, mert senki sem mondta meg neki, hogy e kommentárok ama kor legértékesebb dokumentumai közé tartoznak, mert maga gróf Andrássy Gyula diktálta őket kevéssel halála előtt titkárának, Léderer Bélának.
A napokban jelent meg továbbá - miként már Andrássyról szóló első cikkemben említettem - "Gróf Andrássy Gyula Élete és Kora" cím alatt, a magyar tudományos Akadémia kiadásában Wertheimer Ede tollából egy kétkötetes munkának első kötete. Ritka történelmi kutatónak jut az a szerencse, mely Wertheimernek jutott, hogy eddig kiadatlan naplók és levelezések, valamint az eddig féltékenyen őrzött levéltári anyagnak akkora tömege álljon rendelkezésére, amekkorához neki nagy befolyású egyének támogatásával hozzáférkőzni sikerült.
Csakis most ez eddig kiadatlan anyag alapján nyer a tudományos és politikai világ teljes bepillantást az osztrák-magyar politika 1867 utáni alakulásába s abba a döntő szerepbe, mely ebben Andrássynak jutott. E sorok írója elismeréssel jelenti ki, hogy az általa eddig ismert s részben közvetlen értesüléseken alapuló adatok a fentebb említett eddig kiadatlan anyagban bőséges kiegészítést és megvilágítást nyertek.
*
Beust Bismarcknak leghatározottabb ellenfele volt. Ez az ismeretes körülmény szolgált indító okául annak, hogy a königgrátzi katasztrófa után Ausztria szolgálatába fogadták. Beust politikájának kezdettől fogva a königgrátzi veresség miatt való "revanche", Ausztria németországi pozíciójának visszaszerzése, és a porosz hegemónia megtörése volt az uralkodó eszméje. Nem tagadhatjuk meg tőle azt az elismerést, hogy az 1867-ki kiegyezés létrejötte körül értékes szolgálatokat tett a magyar ügynek. Az ő közreműködése nélkül, a régi szabású osztrák államférfiakkal a kiegyezés talán soha sem jött volna létre.
De a szász eredetű államférfi politikai számításaiban a magyar kiegyezés csak eszköz volt. Eszköz arra, hogy a monarchia belső válságának leküzdése után németországi vezető befolyását visszaszerezhesse. Beust a magyar kiegyezést s az ezzel megállapított dualizmust bensőleg soha sem kedvelte, csakis átmeneti állapotnak tekintette. A bécsi körök egy nagy befolyású részével együtt ő is arra számított, hogy a monarchia régi katonai és politikai súlyának visszaszerzése után majdan ismét lehetővé válik a dualizmus megszüntetése, Magyarország 1867-ben nyert pozíciójának szűkebb határok közé szorítása.
Bismarck már 1867-ben Bécsbe küldötte Tauffkirchen gróf bajor minisztert, hogy Poroszország és Ausztria közt a közeledés utját egyengesse. A porosz kezdeményezés udvarias, de hűvös elutasításával Beust már megindult azon az úton, melynek célja a königgrätzi csapás visszatorlása lett volna.
Ez volt, ez maradt mindvégig az ő politikájának vezérlő gondolata. Ez teljesen megfelelt a Bécsben uralkodó áramlatnak, melynek élén Albrecht főherceg állott.
Beust ama vezető gondolatának megfelelően mindenek előtt a Franciaországhoz való közeledésre törekedett. A Tauffkirchen-féle ajánlat visszautasításáról nyomban értesítette Napóleon császárt s kieszközölte, hogy Napóleon nejével együtt még 1867 augusztus havában Salzburgba jött. Külső jogcím volt erre a Mexikóban nemrég kivégzett Miksa császárnak, uralkodónk testvérének elhunyta alkalmából való részvétnyilvánítás. A cél a francia barátság egyengetése volt.
Erre következett ugyanezen év októberében Ferenc József látogatása Párisban, mely látogatás egyik célja a kiállítás megtekintése, másik, fontosabb célja a francia-osztrák közeledés továbbfejlesztése volt. Mind Salzburgban, mind Párisban Andrássy is jelen volt az uralkodók találkozásánál. A salzburgi találkozás alkalmából Lónyay magyar pénzügyminiszter is figyelmeztető levelet intézett Andrássyhoz, hogy a Franciaországhoz való közeledés tekintetében legyen résen. E figyelmeztetés azonban felesleges volt, mert Andrássy már ekkor felismerte, hogy hova céloz a Napóleonnal való barátkozás. Beust emlékirataiban azt mondja, hogy Andrássy Salzburgban az ő kabátját fogta, hogy a Franciaországhoz való közeledéstől visszatartsa.
A párisi út előtt a Baden-Badenben időző Vilmos porosz király azt az óhajtását nyilvánította, hogy az átutazó osztrák császárt Oosban - Baden-Badenhez közel - kívánná üdvözölni. Beust ezt a találkozást igyekezett meghiúsítani, s midőn ez nem sikerült neki, annyit mégis kivitt, hogy a találkozás rövid és hűvös volt.
A két heti párisi tartózkodás alatt nem jött ugyan létre formális szövetség Napóleonnal, de Beust egyelőre nem is akart többet, mint azt, hogy a közeledés útja addig a pontig egyengettessék, hogy az alkalmas pillanatban a szövetség gyorsan nyélbe üthető legyen.
Bismarckot a párisi út politikai eredménytelenségéről Beust által terjesztett félhivatalos újságkommentárok nem tévesztették meg. Ő tisztában volt a helyzettel. Gramont herceg, akkori bécsi francia nagykövet úgy nyilatkozott a bécsi orosz nagykövet előtt, hogy Ausztria rezignációja ne tévesszen meg senkit, mert Ausztria át meg át van hatva a "revanche" gondolatától. (Werther északnémet nagykövet levele Bismarckhoz l. Wertheimernél 545. l.)
Teljesen tisztában volt Beust politikájának kétértelműségével gróf Andrássy Gyula is, ki azt a törvényadta jogát, hogy a külügyi politikára befolyást gyakorolhasson, teljes mértékben érvényesítette. A párisi tartózkodás alatt mind Napóleon, mind neje rendkívül kitüntető figyelemben részesítette Andrássyt, de Párisból nejéhez írott levelei bizonyítják, hogy e kedveskedések fejében kezeit megkötni engedni nem volt hajlandó.
Kevésbé fontos epizódokat mellőzve, Andrássy ez időbeli álláspontját abban foglalhatjuk össze, hogy ő mind Franciaországgal, mind az északnémet szövetséggel lehetőleg jó viszonyban óhajtott volna lenni. Csak abban az esetben lett volna hajlandó Franciaországgal szövetkezni, ha Bismarck vagy Oroszországot, vagy keleten akármelyik államot támogatta volna. (Wesdehlen flórenci porosz követ levele Bismarckhoz l. Wertheimer id. m. 551. l.)
Bismarck megértette az intést és tudatta Károly romániai fejedelemmel, hogy Poroszország jó viszonya Romániával csak úgy tartható fenn, ha a román részről Magyarországban szított üzelmek megszűnnek. Ellenkező esetben Poroszország kénytelen volna követét Romániából visszahívni. Erre Károly fejedelem elbocsátotta miniszterelnökét, Juon Bratianot, ki a román izgatások lelke volt. Bismarck eljárásának az volt a célja, hogy Andrássyt elvonja Beust poroszellenes politikájának támogatásától.
Andrássy és Beust közt kezdettől fogva éles ellentét állott fenn. Beust, mint már említettük, politikája céljául a monarchia németországi pozíciójának visszaszerzését tűzte ki, melyhez az első lépés egy délnémet szövetség alakítása lett volna Ausztria vezetése alatt. Andrássy e törekvéseknek a leghatározottabb ellenfele volt, mert ezt Magyarországra, Magyarország államjogi helyzetére nézve végzetesnek tartotta. De egyúttal a monarchiára nézve is a legnagyobb veszélyt látta a német hegemóniára való törekvésben, mert ez kikerülhetetlenné tette volna az összeütközést Poroszországgal. Azt pedig, hogy a német egységi törekvéseknek bármily kockázatos politikával útját vágni lehessen, Andrássy merőben kizártnak tartotta.
Hogy Beustnak veszedelmes politikáját ellenőrizhesse, követelte, hogy Orczy Béla bárót nevezzék ki osztályfőnöknek a külügyminisztériumba. Ez 1868 elején meg is történt. Orczy annak a hivatásának, hogy Andrássyt a külügyminisztériumban előforduló minden fontosabb ügyről értesítse, mint most már ismeretessé vált naplójából látjuk, kitűnően megfelelt. Beustnak ez nem volt ínyére. Úgy tüntette fel a dolgot, mintha Orczynak csak az volna a feladata, hogy tolmácsul szolgáljon a magyar delegációval szemben. De Beust tűrte ezt a helyzetet, mert tudta, hogy Andrássy a magyar delegációval bármikor megbuktathatja, állásához pedig görcsösen ragaszkodott.
Beust és Andrássy közt éveken át folyt egy neme a politikai sakkjátéknak. Ez nem úgy értendő, hogy Andrássy - mint a banális újságkifejezés hangzott - Beust állására törekedett. Ha csak ez lett volna a célja, már 1869-ben bevonulhatott volna a Ballplatzi palotába, mert Beust akkor már politikailag és erkölcsileg bukott ember volt. Az Andrássy és Beust közti sakkjátszmának célja csak az volt: megakadályozni Beustot, hogy a monarchiát és vele Magyarországot egy végzetes politikai katasztrófába belevigye.
Andrássy államférfiúi működésének alapja és célja egy nagyszabású politikai gondolat volt. Az a gondolat, hogy a monarchia szakítva a hagyományos német és olasz aspirációkkal, önmagában keresse nagyhatalmi állásának súlypontját, tekintetét pedig kelet felé fordítsa, mert csak onnét, Oroszország részéről fenyegethette komoly veszély, csak ott nyílt tere hatalmi szférájának tágítására. Beust politikájának alapja egy tökéletesen lejárt, merőben lehetetlen gondolat volt: a német hegemónia, a Königgrätzért való bosszúállás. Eszköznek minden jó volt neki, ami e célt előmozdíthatta. Innét szakadatlan kapkodása, a német államokban való bujtogatásaitól, az 1868-ban lefolyt bécsi lövészünnepélyen való tüntetésektől elkezdve a francia, olasz, sőt orosz szövetkezési kísérletekig. Andrássy politikája alapgondolatának benső értékénél, csupán kivihető célokra törő határozottságánál, eljárásának egyenességénél és következetességénél fogva határozott fölényben volt a Beusté felett, mely tulajdonképp egy ravasz, sima, kapkodó, sokszor saját egyéni hiuságát és egyéni érdekét is hajszoló kalandorpolitika volt. De jelentékeny előnyben volt Beust Andrássyval szemben a diplomáciai mesterkedések kicsinyes eszközeinek felhasználásában, különösen pedig abban, hogy valódi virtuóz módjára kezelte a sajtót s ebben a kitűnően szervezett külügyminisztériumi sajtóiroda nagy sikerrel járt kezére. Nem hiába mondották róla magáról is, hogy egy kitűnő újságíró veszett el benne.
A külügyminiszter a magyar miniszterelnök felett a sajtóra gyakorolt hatás tekintetében nemcsak a saját és közegei nagyobb ügyessége, élelmessége és az eszközökben nem válogató merészsége folytán volt előnyben, hanem abban is, hogy az ő székhelye Bécs, Andrássyé Budapest volt. A külügyminisztériumban napról napra az úgynevezett "lecture" után megjelennek az összes bel- és külföldi lapok levelezői s a külügyminisztérium, mely a dolog természeténél fogva leggazdagabb forrása a napisajtóra nézve érdekes és értékes híreknek, napról-napra kedveskedhetik nekik a barátság fenntartására köztudomás szerint nagyon alkalmas apró ajándékokkal.
Budapesten, abban az időben legalább, külföldi lapok nem igen tartottak rendes levelezőket.
Afféle kedveskedésekkel, aminőkkel - egyéb hatásos eszközökről nem szólva - a Ballplatzi sajtóiroda a lapokkal a jó barátságot fenntartotta, Budán nem volt kinek és nem volt miből szolgálni. A mi kisebb-nagyobb belső ügyeink, pártközi béka-egérharcaink nem érdekelték Európát. Ha valami nagyobb válság vagy botrány nem történt, nem sokat törődtek velünk a külföldi lapok.
Ehhez járult, hogy a mi minisztereink - s ebben Andrássy sem sokat különbözött a többiektől - csak akkor törődtek a sajtóval, ha egyik-másik lap nagyot ütött rajtuk. Ahelyett, hogy igyekeztek volna vezetni, irányítani a sajtót, ami csak rendszeres információ segítségével lett volna lehetséges, csupán szórványosan, esetről-esetre és csak akkor vették igénybe a sajtót, mikor ők akartak szívességet kérni a lapoktól. Azt nem bírták felfogni, hogy ezen a téren a kölcsönösség elvének kell uralkodni. És pedig a durva "do ut des"-nél gyakorlatilag sokkal fontosabb a "facio ut tacias". Az európai sajtó előkelőbb része oly gazdag, hogy nála a pénz jóformán mellékes.
Hogy Beust a gróf Andrássy politikájának hasonlíthatatlanul értékesebb beltartalmával szemben még akkor is tartotta magát egy ideig az ő kalandorpolitikájával, mikor ennek silányságát már a tények is kézzelfoghatólag bizonyították, azt nagyrészt annak köszönhette, hogy mint a pók, bámulatos ügyességgel szövögette hálóit az európai sajtóban. Andrássynak soká még tudomása sem volt azoktót a külföldi sajtót elárasztó levelezésekről, melyek Beustot mint a béke megmentőjét, Andrássyt mint békebontót állították Európa elé, kit csak Beust bölcs mérséklete tartott féken, hogy bele ne rohanjon a háborúba Németország ellen. Soha még államférfi a tények elferdítésének mesterségét akkora cinizmussal nem űzte, mint Beust.
Egy ízben annyira merészkedett, hogy egyenesen a Deák-párt főorganumát, a Pesti Naplót használta fel "revanche"-politikájának támogatására. Akik a hatvanas évek végén a sajtó terén működtek, azok emlékezhetnek még azokra a cikkekre, melyek 1868 vége felé Danielik címzetes püspök tollából a Pesti Naplóban megjelentek. Danielik egyáltalán nem volt az a jámbor naiv ember, akiről feltehető volna, hogy nem volt tudatában cikkei horderejének. E cikkek a Beust és Andrássy politikája közti leglényegesebb ellentétet érintették. Danielik azt fejtegette nem is egy, hanem két vezércikkben, hogy ha Poroszország át merné lépni a Majna-vonalat (vagyis az Északnémet szövetséget oly irányban kívánná továbbfejleszteni, hogy az a délnémet államokra is kiterjedjen), ezt Magyarország casus bellinek tekintené.
Danielik régi barátja volt báró Kemény Zsigmondnak. A báró kedvelte a vidám kedélyű bonvivant papot, szeretett vele együtt vacsorálgatni, néha a híres "Mezítlábas" című kültelki kocsmában. Mikor 1867-ben a Lipótvárosban Kemény képviselőnek lépett fel, az ellenpártja gúnyos kortesversének az volt a refrénje: "Mindig poros a kabátja, Danielik a barátja."
Ezt a baráti viszonyt használta fel Danielik arra, hogy a maga Majna-vonalos kakukktojásait belerakja a bécsi revanche-párt magyar ellenfeleinek főorganumába, a Pesti Naplóba.
Eddig még maga Beust és a revanche-párt legmerészebb szóvivői sem mertek odáig menni, hogy a Majna-vonal átlépését casus bellinek minősítsék.
A Pesti Napló cikkei úgy hatottak egész Európában, mint egy bomba. B. Kemény, aki a német kérdésnek legalaposabb ismerője volt egész Magyarországban, csak úgy adhatta ki Danielik cikkeit, hogy nem olvasta őket. Keményen már abban az időben mutatkoztak a paralízis előjelei, melynek 1875-ben áldozatul is esett. Az a mondás járta akkor, hogy a Pesti Naplót nem szerkesztik, hanem csak úgy szerkesztődik.
Hogy a Danielik-féle cikkek óriási szenzációt keltettek, azt akkor is tudtuk. Annál nagyobb érdekkel olvashatjuk most a Wertheimer által nyilvánosságra hozott adatokat, melyekből kitűnik, hogy ez a kavarodás a diplomáciában is akkora volt, hogy csak kevésbe múlt, hogy már akkor háborúra nem került a dolog.
Gramont herceg bécsi francia nagykövet megtáviratozta a cikkek tartalmát Napóleon császárnak. A külügyminisztériumban Beust leghívebb emberei, Hoffmann b. osztályfőnök és mások melegen gratuláltak b. Orczynak a magyar politika e jelentős fordulatához. Az egész revanche-tábor ujjongott. Most már biztosra vették az osztrák-francia szövetség létrejöttét. A Beust befolyása alatt álló sajtó egész erdeje megmozdult a nagy fordulat magyarázására.
Ha Danielik egyénisége már magába gyanússá nem tette volna is cikkeinek eredetét, a revanche-tábornak s később magának Beustnak magatartása ebben a kérdésben azt engedné sejtetnünk, hogy keze benne volt ebben a zsurnalisztikai coup-ban.
De akármily nagy volt a diadal az első napon, akárki töltötte meg ezt az öreg ágyút, bizonyos, hogy ez hátrafelé sült el. Andrássy kérelmére a Deák-párt elhatározta a Danielik-féle cikkek megcáfolását. A Pesti Napló-ban entrefilet jelent meg, melyben az volt, hogy a kérdéses cikkek csak egyes ember magánvéleményének tekintendők s a Deák-pártnak nincs hozzájuk semmi köze.
Szörnyű elképedés a külügyminisztériumban. Hoffmann b. azt mondta Orczy bárónak, hogy a Pesti Napló helyreigazítása kompromittálja Beustot s oly súlyosan sérti, hogy "képes volna távozni." Azt mondta továbbá, hogy a Pesti Napló helyreigazító entrefiletje egyenesen provokálja Poroszországot a Majna-vonal átlépésére, mi ha megtörténik, az osztrák örökös tartományoknak már csak a Németországgal való egyesülésen fog járni az eszük.
Magát Beustot is, aki eddig - ami elég különös - abban az illúzióban ringatta magát, hogy Magyarország a Majna-vonal védelméért még háborúra is kész volna, egészen megrendítette a Deákpárt cáfolata. Izgatottan panaszkodott Orczynak, hogy csúffá teszik és meghazudtolják őt, mert a P. Napló cáfolata mi egyebet jelentene, mint azt, hogy a Danielik cikkeit ő sugalmazta. Azt kívánta tehát Orczytól, hívja fel Andrássyt, hogy a Pesti Napló utóbbi nyilatkozatának rossz hatását valamiképp enyhítse.
Andrássy azonnal válaszolt, hogy a cáfolat már a magyar ellenzékre való tekintetből is szükséges volt, mert a közelgő választásokra való tekintetből ily fegyvert nem szabad az ellenzék kezében hagyni. Annál kevésbé, mert hisz Beust maga a delegációkban homlokegyenest ellenkező értelemben nyilatkozott, mint a Danielik-féle cikkek.
Beustot ez nem elégítette ki. Újra felhívta Orczyt, hogy bírja rá Andrássyt valamiféle lépésre az ő - Beust - érdekében. A bécsi lapok gúnyolódva tárgyalták a kérdést s azt fejtegették, hogy tényleg már Andrássy a külügyminiszter, nem Beust. Végre Andrássy mégis elhatározta magát, hogy tenni fog valamit, ami a közte és Beust közt fennálló nézetkülönbséget valamivel enyhébb világításban tüntesse fel: Megkérte tehát Falkot, a Pester Lloyd szerkesztőjét, hogy fejtse ki egy cikkben, hogy Magyarország a Majna-vonal megvédése miatt nem viselhet háborút.
Falkban, ki ez időben képviselőnek készült magát megválasztatni, megpezsdült a zsurnalisztavér. Ahelyett hogy, mint talán Andrássy várta, holmi lagymatag félhivatalos cikket írt volna, lapja karácsonyi számában egy hatalmas, ún. szenzációs cikket penderített, melyet ugyan - mint mondani szokás - Beust nem tett volna ki az ablakába.
Falk kifejtette, hogy milyen Andrássy politikája Beust politikájával szemben. Gróf Andrássynak semmi kedve sincs háborút kezdeni a Majna-vonalért. De ha volna is kedve, akkor sem találhatna egyetlen delegátust, aki a végett, hogy a Majna-vonal porosz betörés ellen megvédessék, akár egy katonát, akár egy fillért hajlandó volna megszavazni.
"És ami áll Andrássyra - fejtegeti tovább Falk - ugyanaz kell, hogy álljon Beustra nézve is. Ausztria nem tud háborút viselni, ha Magyarország eszközei nem állanak rendelkezésére és Andrássy nem tudja ezeket rendelkezésére bocsátani, ha a Majna-vonalról, a délnémet szövetségről, vagy egyáltalán valamely más érdekről van szó, mint az osztrák-magyar monarchia fennállásáról és integritásáról. Beust gróf okos államférfiú. Bizonyára csak azt akarja, amire képes és csak arra képes, amit Magyarország akar. Tehát általában nem áll fenn oly ellentét, mely arra ösztönözne bennünket, hogy elszakadjunk Beust politikájától."
Quod erat demonstrandum! Adtál Uram esőt, de nincs köszönet benne, mondaná a magyar ember a Falk cikkére. Beust kétségbe volt esve. Keserves panaszokban tört ki Orczy előtt a magyarok ellen, kik állását tarthatatlanná tészik. Orczy táviratozott Andrássynak, hogy jöjjön hamar, mert nagy baj van. A helyzet válságos. A bécsi és berlini lapok is szenvedélyesen tárgyalják ezt az ügyet.
Andrássy december 30-án Bécsbe érkezett s a fogadására siető Orczynak először is élénk szemrehányást tett már a puszta feltevésért is, hogy ő Beustnak elégtételt adjon, holott ez a maga áldatlan német politikájával az összes hatalmakat ellenünk zúdítja. Poroszország természetesen rossz néven veszi Beust izgatásait Dél-Németországban s mi minthogy nem volnánk képesek magunkat Poroszország ellen megvédeni, kénytelenek volnánk szégyenletesen meghátrálni. "Ilyen politikára nem adom oda a nevemet, inkább visszalépek, hogysem belesodortassam magamat ily szégyenletes vereségbe."
Így beszélt Andrássy. Beusthoz nem ment el, mert attól tartott, hogy gorombaságokat mondana neki. (Andrássy magatartása bizonyítja, hogy akkor már ő is Beustot tartotta a Danielik-féle cikkek sugalmazójának.)
Beusthoz nem ment, de ment egyenesen a királyhoz. Jól tudta, hogy csak ha sikerül az uralkodót meggyőznie a saját politikájának helyességéről, csak akkor győzhet Beustnak és szövetségeseinek veszedelmes iránya felett. Andrássy megmutatta az uralkodónak az örvényt, mely felé Beust politikája a monarchiát vezeti s az uralkodó, jóllehet nehezen eshetett neki lemondani a német hegemónia visszaszerzésének kedvelt gondolatáról, Andrássy fejtegetései nyomán belátta a semlegesség megőrzésének feltétlen szükségességét arra az esetre, ha Porosz- és Franciaország között leszámolásra kerülne a dolog. Most már, miután hátát az uralkodónál fedezte, elment Beusthoz. Ez eleinte érzékenykedett, megpróbálta német politikájának megvédését, de Andrássy nem engedett s kijelentette, hogy kész azonnal lemondani, ha Beust abba nem hagyja a Poroszországgal való ujjhúzást. Beust végre engedett, mert tisztában volt vele, hogyha nem enged, az a saját bukását fogja maga után vonni.
Andrássy erélyes fellépése tehát 1869 elején megmentette a békét. Mert, mint Orczy naplójából megtudjuk, 1869 januárjában a viszony Poroszországgal oly feszültté vált, hogy már a diplomáciai összeköttetés megszakításáról beszéltek. Mekkora cinizmus kellett ahhoz, hogy a dolog ily állása mellett Beust azt kürtöltette az európai sajtóban, hogy Andrássy háborúba akarta belevinni a monarchiát és csak Beust államférfiúi bölcsessége mentette meg a békét. Andrássy azonban azt mondta Gramont hercegnek: Ne higgyen a félszavaknak és a félígéreteknek, mert bárki legyen az, aki azokat Ön előtt kiejti, hazudik. Andrássy később maga mondotta el ezt Waecker-Gotternek s az jelentette Bismarcknak. (Mindezekről l. B. Orczy naplójának részletes adatait és Waecker-Gotter 1870 november 10-iki jelentését. Wertheimer id. m. 570. s köv. l.)
Andrássy tehát, mint láttuk, 1869 január elején győzött. Beust látszólag beadta a derekát. Hisz Bismarck közlönye, a Norddeutsche Allgemeine Zeitung e napokban kijelentette, hogy mindaddig, míg Beust áll az ügyek élén, nincs biztosítva a béke fenntartása. De titokban Beust tovább szövögette a revanche-háború előkészítésére irányuló terveit. Igyekezett Francia- és Olaszországgal létrehozni egy hármas szövetséget Poroszország ellen. Ez azonban most sem sikerült, mivel Olaszország ragaszkodott ahhoz, hogy lobogóját Rómában kitűzze, Napóleon viszont e kívánság teljesítését megtagadta. Mindössze annyit értek el, hogy szeptemberben a három uralkodó sajátkezű kéziratokat váltott, melyekben biztosították egymást, hogy más hatalmakkal csák együttesen fognak megállapodásokat kötni.
Werther észak-német nagykövet május 4-én Bismarckhoz intézett leveléből azt is megtudjuk, hogy ez időben Beust, mint végső eshetőségre arra is gondolt, hogy Galícia önálló királysággá alakíttassék s Ausztria e veszteségeért bizonyos aldunai tartományokkal kárpótoltassék. Werther úgy vélekedett, hogy a magyarok ebbe soha sem nyugodnának bele, mert a nem magyar elem szaporítása ártana az ő befolyásuknak. Bismarck május 11-én azt válaszolta Werthernek, hogy ő Beustot a revanche-politika érdekében mindenre képesnek tartja. A magyarok kívánságai pedig Bismarck szerint egy Ausztriára nézve szerencsés háború esetén nem nyomnának sokat a mérlegben, mert Ausztria a Magyarországnak adott engedményeket úgyis csak átmeneti kivételes állapotnak tekinti. Az osztrák-olasz-francia szövetség létre nem jötte, továbbá Frigyes porosz trónörökösnek Bécsben tett látogatása s az év végén Ferenc József császár-királynak - Beust és Andrássy kíséretében tett - keleti utazása egy rövid békésebb intermezzót teremtettek.
De már 1870 elején ismét komor fellegek vonultak fel. Klacsko Julián lengyel-francia írónak a külügyminisztériumban való alkalmazása, melyben Beust kalandos lengyel terveinek felújítását látták, gyanút keltett Berlinben. De egyenesen megdöbbentő hatást tett, midőn 1870 március havában, tehát oly időben; mikor már mindenki a Francia- és Poroszország közti összeütközés kikerülhetetlenségéről beszélt, Albrecht főherceg hosszabb tartózkodásra Párisba ment. Okául tudományos intézetek megtekintését mondották, valóságban azonban Albrecht főherceg egy Francia- és Olaszországgal közösen Poroszország ellen a jövő tavaszon (1871-ben) viselendő háború haditervét terjesztette Napóleon császár elé.
E haditerv szerint a támadást a franciáknak kellett volna megindítaniok. Kisebb erővel le kellett volna kötniök a poroszokat a Saarnál, főseregükkel pedig átkelni a Felső-Rajnán, hogy ily módon Dél-Németországot elvágják az éjszaki részektől. E felvonulás befejezése után a francia seregek egyesültek volna Ausztria-Magyarország és Olaszország seregeivel. A döntő ütközet színhelyéül a custozzai győző a lipcsei síkságot jelölte meg. A francia tábornokok Albrecht főherceg tervének oly módosítását követelték, hogy a három szövetséges hatalom egyidejűleg üzenje meg a háborút.
Egy "rendesen jól értesült személyiségtől" Wertheimer azt hallotta, hogy Albrecht főherceg ezt a messzemenő ajánlatot missziója elején csakugyan megtette. Hihetetlennek látszik, hogy a főherceg csupán a maga felelősségére merészelt volna tárgyalni III. Napóleonnal. Később óvatosabb lett és egyelőre szerződés nem jött létre, hanem 1870 június 6-án Lebrun tábornok Napóleon megbízásából Bécsbe jött, hogy az ellenségeskedések kitörése esetére keresztülvigye monarchiánk haladéktalan közreműködését. (L. Général Lebrun, Souvenirs militaires, Wertheimernél 596. s. köv.)
Uralkodónk szíve még mindig sajgott az 1866-ban szenvedett vereségtől. Tehát nem zárkózott el a befolyásos udvari körök sugdosó biztatásai elől. De láttuk, hogy 1869 elején hallgatott Andrássy tanácsaira, mikor Beust mint egy őrült akart belerohanni a háborús veszedelembe. Bizonyára tudomása volt Albrecht főherceg terveiről s megengedte, hogy a bekövetkezhető szükség esetére szövetségeket készítsenek elő. De mikor 1870 június 14-én Napóleon követét, Lebrun tábornokot fogadta, mégis ezt mondta neki: "A békét akarom -, arra, hogy háborúba menjek, kényszerítve kell lennem." Ha tetszetős indoka akadt volna, akkor úgy látszik csatlakozott volna Napóleonhoz abban a reményben, hogy Andrássynak és a magyaroknak a Poroszország elleni háborúval szemben tanúsított ellentállását leküzdheti. (Lebrun l. m., Werthemier 600 l.)
Félrevezetve Beust biztatása által, Orczynak anyjához írt levele szerint Napóleon meg volt arról győződve, hogy nálunk a revanche-sóvárgás elnyom minden más tekintetet. Gramont herceg, ki ekkor már francia külügyminiszter volt, az egyik minisztertanácsban úgy nyilatkozott, hogy monarchiánk egy hadtestet azonnal mozgósítani fog, mihelyt a háború megkezdődik. (Orczy Naplója július 9. Wertheimer id. m. 604. l.)
*
Ilyenek voltak Bécsben és Párisban a diszpozíciók azokban az izgalmas napokban, melyek a háború megüzenését megelőzték. Az osztrák háborúpárt csak 1871. év tavaszára tervezte és várta a háború kitörését.
Július 3-án a spanyol kormány elhatározta, hogy Hohenzollern Lipót herceget ajánlja a Cortes-nek királyul az elűzött Izabella trónjára. A herceg megígérte a jelöltség elfogadását.
Július 8-án Benedetti francia nagykövet megjelent Emsben, hol akkor Vilmos porosz király időzött s tiltakozott a Hohenzollern jelöltség ellen. Hohenzollern Lipót herceg Vilmos király tanácsára visszalépett a jelöltségtől, mert "nem akarta, hogy egy alárendelt családi kérdés a háborúra szolgáljon ürügyül".
Július 13-án Vilmos király reggel a fürdősétányon beszélt Benedettivel. Délután pedig szárnysegédével megüzente neki, hogy - mint hivatalosan értesül - Hohenzollern Lipót a trónjelöltségtől visszalépett s ezzel az egész ügy el. van intézve.
De a francia kormány nem tekintette azt elintézettnek. Benedetti még aznap újabb kihallgatást kért a királytól. Elébe akarta terjeszteni a francia kormánynak azt az óhajtását, hogy Vilmos kötelezze magát arra, hogy egy Hohenzollern visszatérését a trónjelöltségre soha megengedni nem fogja. Vilmos azt üzente Benedettinek, hogy e pontra nézve tárgyalásba bocsátkozni nem hajlandó. Amit reggel mondott, az ebben az ügyben utolsó szava.
E napokban egész Európát lázban tartotta az a kérdés: lesz-e háború, vagy nem. Sokan még bíztak a béke fenntartásában. A közönségnek akkor még nem volt tudomása arról, hogy a porosz-francia háború már három év óta készülődik s hogy a mi külügyminiszterünk is szítja ezt s hogy a császárok küldöttei Bécsből Párisba, Párisból Bécsbe jártak, hogy megkötni próbálják a szövetséget a poroszok ellen.
A spanyol trónjelöltség nem az igazi oka volt a háborús veszedelemnek, hanem csupán az a szikra, mely váratlanul a felhalmozott robbanó anyagok közé hullott.
Én ez időben a Pester Lloyd főmunkatársa voltam. Falk, a lap szerkesztője, minden nyáron két hónapi szabadságra szokott távozni. Ez idő alatt az én nevem szerepelt a lapon mint felelős szerkesztőé. Falk ebben a háborúval fenyegető időben sem akart lemondani szabadságáról. Július 10-én bejött hozzám búcsúzni. Én figyelmeztettem, hogy talán mégis jó volna kissé megbeszélnünk a lap dolgát, midőn a háború kitörni készül. Falk, kinek az esze már az utazáson járt, így felelt: ugyan hagyjuk ezt, hiszen nem lesz háború.
Július 15-én már meghozta a távíró Gramont herceg nyilatkozatát e törvényhozó testületben, mely nyilatkozat teljesen egyértelmű volt a hadüzenettel s a poroszok is annak vették, bár a forma szerinti hadüzenet Berlinben csak négy nap múlva nyújtatott át.
Gramont herceg azt a felvilágosítást adta a meglepett Metternich hercegnek: Tény, hogy a császár engedni akart, de Ollivier és én megakadályoztuk.
Július 15-én természetesen a hadüzenetről kellett vezércikkeznem. Állást kellett foglalnom és pedig rögtön. Cikkem veleje ez volt: "a monarchia nyilatkoztassa ki semlegességét, a valódi, nem pedig a fegyveres semlegességet. Ragaszkodjunk a semlegességhez még akkor is, ha esetleg Dánia, sőt Olaszország is beleavatkoznék a háborúba. Ne költsünk el mozgósításokra száz milliókat, mint a krimi háború idején. Csak egy esetben lépjünk ki a semlegességből, de akkor azután egész erőnkkel: ha Oroszország akcióba lépne." Így beszélhettem, mert szentpétervári levelezőnktől nemrég érkezett oly értelmű tudósítás, hogy Oroszország katonailag merőben készületlen. Ez igaz volt. Később a berlini kongresszuson Gorcsakov bevallotta Andrássynak, hogy 50.000 embert sem lett volna képes az országból kifelé indítani.
Ily komoly időben kötelessége egy hazafias lapnak tájékozni magát a kormány szándékai iránt. Másnap Andrássyval óhajtottam volna beszélni, de lehetetlen volt, mert a gróf a hadüzenettel egyértelmű Gramont-féle nyilatkozatra július 16-án már Bécsbe utazott. A sajtóosztályhoz pedig hiába fordultam volna, mert tudtam, hogy ez maga is tájékozatlan. Andrássy ez időben nem igen törődött a sajtóval, legfelebb dementik közlésére használta.
Meglátogattam tehát b. Eötvös Józsefet, ki mint legidősebb miniszter, Andrássyt távolléte alatt helyettesíteni szokta. Eötvös jól ismert. Fürdő-utcai lakásán fogadott s barátságosan és hosszasan beszélgetett velem. E beszélgetésre, majd ha Eötvösről magáról írok, talán visszatérek. Most csak annyit említek, hogy Eötvös teljesen be volt avatva Andrássy külügyi politikájába, ennek alapvonalait előttem kifejtette s örömmel győződtem meg, hogy a kitörő háborúval szemben való állásfoglalásom annyira megfelelt Andrássy felfogásának, hogy ha Andrássytól magától kaptam volna információt, akkor sem írhattam volna mást, mint amit írtam.
Nem az egész magyar sajtó mutatta ezt a magatartást. A kellő tájékozás hiányában a legtöbb lap a Beust sajtóirodájából szuggerált nótát fújta, melynek mottója "a szabad kéz politikája" volt. Ez homlokegyenest ellenkezett volna a magyar érdekkel s Andrássynak ezt szem előtt tartó politikájával. A szabad kéz politikája, amint azt Bécsben értelmezték, ezt jelentette: egyelőre semlegesnek maradni, de a semlegességet ki nem nyilvánítani, hanem készülni a háborúra s alkalmas pillanatban indulni a poroszok ellen. Bármily kellemetlenül lepte meg Beustot a háború idő előtti kitörése, azért ő nem adta fel a "revanche"-politikát.
A magyar lapok közül legszenvedélyesebb porosz ellenfél volt a "Reform". Azonban ez sem követelte a francia hadüzenethez való csatlakozást, de neki a semlegesség csak álarc lett volna, melyet mihelyt lehet, elvetnünk kell vala. A Magyarországon akkor uralkodott sajtóanarchiát semmi sem jellemzi úgy, mint az a tény, hogy ennek a lapnak, mely - tudtán kívül - egészen a bécsi "revanche"-politika áramlatában úszott, legtehetségesebb munkatársai benn ültek Andrássy sajtóirodájában.
Bécsben történt valamivel később, mikor Andrássy Schweinitz gróf előtt, ki ez időben már az észak-német szövetség bécsi nagykövete volt, fejtegette politikáját és a Németországgal való barátságos viszony létrehozására való törekvését hangsúlyozta, hogy Schweinitz tábornok ezt jegyezte meg Andrássynak: Különös, hogy azokat a poroszellenes cikkeket Excellenciád sajtóirodájában írják. Andrássyt meglepte ez a nyilatkozat, mely pedig szó szerint igaz volt. A bécsi német nagykövet alaposan ismerte a magyarországi sajtóviszonyokat.
Pár évvel később alkalmam volt megismerkedni Waecker-Gotter budapesti német főkonzullal. Megmutatta azokat a sajtójelentéseket, melyeket a főkonzulátuson napról-napra szerkesztettek s a bécsi nagykövetségnek beküldöttek. Nem holmi halvány lapkivonatok voltak ezek. A poroszok kivágtak minden fontosabb cikket vagy közleményt, mely Bismarckot érdekelhette s ezeket egy mappába ragasztva s a szükséges magyarázatokkal ellátva küldték el mindennap a bécsi nagykövetségnek, honnét azok Berlinbe vándoroltak. Nemcsak Schweinitz, de maga Bismarck jobban volt informálva a magyarországi sajtóról, mint a magyar miniszterek.
*
Gróf Andrássy, kit b. Orczy osztályfőnök a külügyminiszter minden lépéséről pontosan értesített, ezekben az izgalmas napokban tökéletesen keresztül látott Beust ármánykodó politikáján. Tudta, hogy míg színleg a békét mindig ajkán hordja, a valóságban a háborúra dolgozik. Ha erről egyéb tanúbizonyságunk nem volna, meggyőződhetnénk erről abból a beszédből, mellyel Andrássy július 14-én, tehát azon a napon, melyen Párisban a minisztertanácsban éppen csak egy hajszálon, az Eugénia császárné finom hajszálán függött a béke sorsa, a magyar képviselőházban gr. Csáky Tivadar és Horn Ede interpellációjára felelt. Ezek külügyi dolgokban a legjobban informált képviselők közé tartoztak, mert gr. Csáky Tivadarnak Berlinben, Hornnak Párisban voltak összeköttetései. Gróf Andrássy válaszának jellemző passzusa így hangzik: "Törvényeink értelmében, valamint a dolog természetében fekszik, hogy a közös külügyminisztérium csak a két kormánnyal egyetértőleg intézkedhetik ily nagy fontosságú kérdésben és ebben rejlik, nézetem szerint, a garancia, mely talán még a t. képviselő urat is ki fogja elégíteni." (Tehát a garancia, hogy háborúba nem megyünk, abban fekszik, hogy a külügyminisztérium a maga szakállára nem dönthet.)
Ez történt július 14-én. Július 15-kén pedig Gramont herceg megtette hadüzenettel egyértelmű nyilatkozatát a francia kamarában. Andrássy július 16-án Bécsbe ment. Tudta, hogy a háború-párt az utóbbi időben erősen dolgozott. Bizonyára ismerte azt az emlékiratot is, melyet b. Kuhn hadügyminiszter nemrég az uralkodó elé terjesztett. [* ] Tudta, hogy Albrecht főherceg a leghatározottabban a háború mellett van. Arról is volt tudomása, hogy mindezek a tényezők együtt az uralkodót ismét a háború mellett hangolták. És mégis így ír b. Orczy július 17-én anyjához intézett levelében s ugyanezen napról Naplójában: "Andrássy tegnap megérkezett, jó kedve van, részünkre a legjobbat reméli és azt, hogy a háborút elkerüljük."
Hogyan magyarázhatjuk meg magunknak Andrássy jó kedvét ebben a válságos pillanatban?
Nézetem szerint így: ugyanazon okból, amiért Beust és az egész háború-párt kellemetlenül volt meglepetve a háborúnak - szerintök idő előtti kitörése által, ugyanazon okból ez Andrássynak kellemes meglepetést okozott. Most már biztos volt benne, hogy akármily makacsul harcol is ellene a koronatanácsban a háború-párt, ő fog győzni. Mert az ő részén volt a legerősebb érv, az a tény, hogy a monarchia a háborúra sem politikailag, sem stratégiailag nem volt elkészülve. Gondoljuk csak meg, hogy a törvényhozások új védtörvényt 1868 - vége felé szavazták meg. A monarchia 1870-ben kénytelen volt háborút viselni. De 1871-ben, esetleg 1872-ben már képes lett volna.
Így állt a politikai sakkjátszma a történelmi fontossá július 18-iki minisztertanács, vagy a miként - közjogilag helytelenül - nevezni szokták, koronatanács előestéjén.
Előzőleg Andrássynak még sikerült az ingadozó Potocky osztrák miniszterelnököt rávennie, hogy kitartson eddigi békés álláspontja mellett s egyesült erővel igyekezzenek hatni az uralkodóra, kit - úgy látszik - az utóbbi időben a harcias irány ismét magafelé hajlított.
A koronatanácsról szóló alábbi adatok eddig sehol közzétéve nem voltak. Wertheimer azt mondja, hogy "teljesen megbízható egykorú kiadatlan feljegyzések"-ből merítette tudósítását. Ez magyarul azt teszi, hogy sikerült neki hozzáférkőzni ama koronatanács jegyzőkönyvéhez. Érthető, hogy a forrás megjelölésében óvatos körülírással él.
Tekintettel a foganatosítandó intézkedések következményeire, az uralkodó megnyitó beszédében felhívta az értekezlet tagjait, hogy teljes nyíltsággal adják elő véleményüket. Kifejezte továbbá azt az akaratát, hogy a döntés, melyet valamennyi nézet meghallgatása után hozni fog, egyetértőleg és erélyesen hajtassék végre. (Ez a kifejezés háborús döntés valószínűségére látszik utalni.)
Ő felsége után Beust volt az első felszólaló. Álnok módon a passzivitás mellett tőrt lándzsát s Wertheimer elszörnyülködik a szemérmetlenség ekkora mértéke felett, mely abban mutatkozott, hogy nyilatkozata kirívó ellentétben állott tetteivel. Beust - Orczy Naplója szerint - biztosra vette, hogy a franciák egész Berlinig fognak előnyomulni s azt remélte, hogy sikerül magával ragadni a habozó császárt. A háború kitörésekor mindjárt Drezda megszállását tervezte.
Andrássy ekkor még nem ismerte Beust machinációinak minden részletét, de annyit tudott, hogy a monarchiát Franciaország oldalán bele akarja vinni a háborúba. Jól tudta, hogy amit Beust passzivitási politikának nevez, a monarchiát a legnagyobb veszedelembe fogja sodorni.
Andrássy a semlegesség nyílt proklamálását követelte annak határozott kimondásával, hogy míg Poroszország magára marad, addig nem elegyedünk a háborúba. E mellett egyelőre lovak és más készletek beszerzését s mintegy 300.000 ember mozgósítását javasolta; hogy minden eshetőségre három hét alatt harcképesek legyünk. Ezt az indítványt megtámadta az uralkodó, Albrecht főherceg és b. Kuhn hadügyminiszter. Az uralkodó úgy vélekedett, hogy hadseregünk jelenlegi szervezete mellett félig való felfegyverzést nehezen lehetne keresztülvinni. Nem marad tehát fenn más, mint vagy teljes felfegyverzés, vagy teljes passzivitás.
Albrecht főherceg azt a nézetét nyilvánította, hogy szeptember elejére várható a döntő ütközet, még pedig Szászország határán. (Tehát a lipcsei síkon.) Ez az esemény minket tettre fog szólítani. Veszedelmes volna mozgósításunkat erre az időre halasztani, amikor már harckészen állana Oroszország is. Ha szeptember közepén nem tudunk és nem akarunk akcióba lépni, akkor hagyjuk el az egész fegyverkezést. Ha azonban akkorra készenlétben akarunk lenni, akkor tétessenek meg az előkészületek rögtön és erélyesen.
Kuhn b. hadügyminiszter emlékirata értelmében a hadjáratban való részvét mellett szólalt fel.
Beustnak Kuhn a lelkéből beszélt, de nem mert hozzá nyíltan csatlakozni, csak annyit mondott, hogy kerülnünk kell mindent, ami azt a látszatot keltené, hogy Poroszországot támogatjuk, a semlegességi nyilatkozat pedig többet használna Poroszországnak; mint Franciaországnak.
Andrássy erélyesen síkra szállt Beust franciabarát magatartása ellen. Beust akarata ellenére kimutatta, hogy a Napóleonnal való szövetkezést azért nem hajtotta végre, mert őt magát váratlanul lepték meg az események.
Napóleon császár - így érvelt Andrássy - még sohasem fejezte be egyetlen vállalkozását sem s mint a tapasztalat mutatja, gyakran megteszi, hogy szövetségesei megkérdezése nélkül önállóan jár el. Ki kezeskedik nekünk arról, hogy Napóleon nem jut-e hirtelenében megegyezésre a poroszokkal s nem szolgáltat-e minket ki Porosz- és Oroszországnak? Utalt Andrássy arra, hogy közvetlenül az 1866-iki háború kitörése előtt Napóleon azzal az ajánlattal lépett fel Berlinben, hogy Belgium annektálása fejében kész 250.000 emberrel támogatni Poroszországot Ausztria ellen s beleegyezni, hogy Poroszország nyolc millió lelket számláló területet vegyen el Ausztriától. Bismarck akkor ezt az ajánlatot elutasította s jobbnak látta, ha Poroszország maga vívja meg harcát Ausztria ellen. (Bismarck levele Bernstorffhoz Londonba 1870. júl. 23.)
Semlegességi nyilatkozattól s ezzel kapcsolatban saját kezdeményezésünkből eredő oly biztosítással, hogy mindaddig, míg Poroszország magára marad, mi nem avatkozunk a háborúba, Andrássy nagy előnyöket várt. Beust szívósan harcolt két napon át álláspontja mellett, de harmadik napon megadta magát.
Az uralkodó Andrássy javaslata értelmében mondta ki a határozatot.
De Beust még mindig nem adta fel azt a reményt, hogy meghiúsítja Andrássy javaslatának keresztülvitelét. A semlegesség proklamálására kész volt, de az Andrássy javaslatának második felét tevő bizalmas közlést ellenezte, tudni sem akart Andrássy ama javaslatáról, hogy ő felsége hívassa magához Schweinitz tábornokot s barátságos formában ismertesse meg vele az okokat, melyek őt részleges fegyverkezésre késztetik. E pontban nem sikerült győzni Andrássynak, mert a tanácskozás vége felé, bár csak pillanatra, ismét fellángolt az uralkodó harcias kedve. Mikor később az események fényesen igazolták Andrássy felfogásának helyességét, joggal utalhatott rá, hogy ha tanácsát megfogadták volna, Vilmos király nem sürgönyözhette volna a cárnak, hogy kizárólag az orosz cár által ránk gyakorolt nyomásnak köszönheti, hogy mi semlegesek maradtunk.
Ez volt ama nagy jelentőségű minisztertanács, vagy mint az osztrákok közjogilag helytelenül mondják, koronatanács lefolyása. De ez nem gátolta Beustot abban, hogy egy 1871-ben Budapesten megjelent röpiratban dicséneket ne zengedeztessen magának, hogy Andrássy harcias törekvéseivel szemben ő mentette meg azt a semlegességet, melyet a koronatanácsban egész erejével megostromolt.
A semlegességi nyilatkozat július 20-án elment a hatalmakhoz, Andrássy pedig 1870. július 28-án a magyar képviselőházban megadta válaszát Tisza interpellációjára teljesen oly értelemben, ahogy a koronatanácsban enunciált határozat hangzott. (L. Andrássy Beszédei II: 332. s. köv.)
*
Egy napon Falk beállított. A hadüzenet hazazavarta külföldi nyaralásából. Kedvetlen volt, nem azért, hogy jóslata be nem vált, hanem azért, hogy meg kellett szakítania üdülését.
Egyébként azonban - bár egyenesen Németországból jött - az volt a hite, hogy a franciák fognak győzni. Ez a vélemény a hadműveletek kezdete előtt nemcsak osztrák katonai körökben volt általános.
A Frohner-szállodában minden pénteken ún. halebéd volt. Előkelő társaság jött itt össze, olyan urak mint Hollán Ernő, Horváth Boldizsár, magasabb rangú tisztviselők, bírák. Falk és én is tagjai voltunk ezen asztaltársaságnak. A háború kitörését megelőző napokban nemcsak a pezsgő, hanem a politizálás is erősen folyt. Lesz-e háború s ha lesz, ki fog győzni? Az egész társaság véleménye az volt, hogy háború talán nem lesz, de ha lenne, a franciák elvernék a németeket. A francia gloire-ban való hit uralkodott akkor még a lelkeken. Hát Ön mit szól a kérdéshez? - fordult hozzám Hollán. - Én hallgatok - felelém - mert nem akarok ellenkezésbe jönni a közvéleménnyel. Megütköztek rajta, hogy a németek győzelmét lehetőnek tartottam.
Falk hazatérése után most már én kezdhettem meg szokásos nyári szabadságomat. Hová menjek? "ŕ Berlin, "ŕ Berlin! - hangzott akkortájt a boulevard-okon. Miért ne mennék Berlinbe én -, gondolám. Hisz nekem könnyebb lesz odajutni, mint a franciáknak.
Elutaztam, de nem egyenesen Berlinbe. A Németországban való bolyongás rendkívül érdekes volt ez időben. Ezredeikhez bevonuló fiatalemberekkel voltak tömve a vonatok. Más vonatok beláthatatlan kocsisorai szállították a katonákat a harctérre. Az óriási mozgás-, nyüzsgésből kiérzett az idők rendkívülisége. Az emberek kevesebbet beszéltek, mint rendesen. Látszott, hogy mindenki a maga gondolataival van elfoglalva. Más a háború, ha a kávéházi asztalnál beszélünk róla, mint hogyha a csatatér felé szállít bennünket a zakatoló vonat. Komolyság, elszántság ült az arcokon.
Útitársaim csupa olyan fiatalemberek voltak, kik külföldről, a Balkán félszigetről, Magyarországból is, siettek haza, hogy a háborúba vonuljanak.
Mikor Berlinbe érkeztem, már Weiszenburg, Wörth és Spicheren után voltunk. (Aug. 4. és 6.) Amint droschkém a pályaudvarról a városba vitt szállásom felé, a hosszú egyenes utcákon máris feltűnt a sok fekete zászló. Ezek azt jelentették, hogy annak a háznak halottja van a csatatéren.
Tehát ilyen ez a híres "frischer, fröhlicher Krieg", még ha győzelmes is - hátulról nézve! Bizony soha ennél hazugabb frázist nem találtak fel. Halál, gyász, siralom, pusztulás - ez a háború.
Szomorú város volt ekkor Berlin. Körülbelül egy hétig időztem benne és környékén. A Thiergarten és a potsdami parkok árnyas útjain csend, némaság mindenütt. Még a lehulló falevél is arra emlékeztetett, hogy arra messze nyugaton fiatal férfiak százezrei néznek szembe az enyészettel. Az utcák zászlóerdejét lengető nyugati szellő, mintha ezernyi haldokló utolsó sóhaját hozta volna szárnyain.
Az utcasarkokon nagy falragaszok hirdették a legújabb ütközeteket, az elesettek, sebesültek számát, részben neveit is. A falragaszok előtt embercsoportok, megnyúlt komor arcok, új híreket kereső szemek. Él-e a harctérre vonult testvér, gyermek, rokon vagy jó barát?
A vendéglőkben, cukrászdákban - kávéházak akkor még Berlinben nem léteztek - mindenütt csak a háborúról, elesettekről, sebesültekről beszéltek az emberek. A nemzeti dicsőségről kevés szó esett, pedig ekkor már a poroszok derekasan megindultak a győzelem felé vezető úton.
Ha reggel szállásomról sétára indultam, először is a falragaszok meg az újságok híreit keresték szemeim. Majd mindennap új csaták híre. A fekete zászlók szaporodtak. A német csapatok már túl voltak a Vogézeken.
Weiszenburg, Wörth, Spicheren után egy kis szünet. Azután jött:
Augusztus 14. Courcelles. Újabb fekete zászlók.
Augusztus 15. Vionville. Több fekete zászló.
Augusztus 16. Mars la Tour. Még több fekete zászló.
Augusztus 18. Gravelotta - a háború legvéresebb csatája. Legtöbb fekete zászló.
Betévedtem a múzeumba. A véletlen úgy akarta, hogy ciceróném itt is azokra az egyiptomi múmiákra hívta fel figyelmemet, melyekben a berlini múzeum oly gazdag.
Hát már sohasem menekülhetek ki ebből a hulla-atmoszférából? Egy este elhatároztam, hogy elmegyek egyikébe azoknak a híres mulatóhelyeknek, melyeket "minden idegen" meg szokott látogatni. Ily elhatározás talán rosszul vágott a komor napokhoz. De hát Shakespeare is belesző tragédiáiba egy-egy víg jelenetet. Az Olimpus lakói is megengedtek maguknak egy-egy jó napot, ha elunták magukat ott fenn a magasban. Ilyen gondolatokkal mentem a kiszemelt mulatóhely felé.
Egy nagy és több kisebb terem, máskor a vígság tombolásának tanyái. Most is egész sereg cicomásan öltözött nő kavargott e termekben. Csak itt-ott szórványosan egy-egy hímnemű alak.
A női elem e túlnyomósága szinte megdöbbentő volt. E hölgyikék - bocsánat a szóért, mert mind magasak és csontosak voltak - kérdő szemeket vetettek rám, mintha azt mondanák; uraságod úgy látszik idegen. Vígságot kerestem s íme egy madáchi jelenetet találtam.
Sok volt a némber, kevés a - fóka!
(További közlemények következnek.)
[* ]
Ha Poroszország győzne és mi semlegesek maradtunk volna, sokkal rosszabbul állana a dolgunk, mert Poroszország az összes német fejedelmeket megfosztaná trónjaiktól, a porosz király kikiáltatná magát német császárnak s a porosz sisak az Inn folyónál azt jelentené, hogy: finis Austriae.
Durva önámítás volna Kuhn szerint azzal vigasztalódni, hogy az osztrák-német tartományok elvesztése után ott volna menedékhelyül Magyarország. A hatalmas Németország - szerinte - nem tűrné, hogy a német folyó, a Duna, továbbra is idegen kézen maradjon. Hatalmába kerítené az egész folyót és a magyarok uralmának véget vetne.
Kuhn mellőzhetetlen szükségességnek tartja, hogy a monarchia a háborúban részt vegyen, még ha egész Európa lángba borul is. Minthogy föltételezte, hogy Oroszország is ott lesz a háborúban, még pedig mint Poroszország szövetségese, Lengyelország fellázítását is belevonta számításaiba. Kész lett volna lemondani Galiciáról, sőt még Dél-Tirolról is, utóbbit Olaszországnak szánta. Kárpótlásul a monarchia megkapná Romániát, Boszniát, Bajorországot, Württenberget és Badent. E merész terv koronája volna a belsőviszonyok rendbehozatala, azaz Magyarország államiságának megszüntetése.