Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Figyelő · / · Shaw Bernát: "The doctor's dilemma"
Nem nagyon lelkesít engem a zsürimentes kiállítások intézményének nálunk való meghonosítása. Nem a Művészház kezdeményezésében érvényesített forma kedvtelenített el. A kivitel tökéletlenségei maguktól is eltűnnének, ha maga az ötlet nem volna egészen fölösleges. De a párisi berendezkedés alighanem csak Párisban és az ottani arányok mellett szükséges. Ott van értelme a dolognak, ahol a Szalon-zsüri az elnyugodott konvenció szelíd szépségébe merülten nem tudja és nem akarja elhinni, hogy az, ami fölött félő gonddal őrködik, más alakban, de igazi mivoltát nem változtatva, él és munkál körülötte. Így azután a fiatalok is sikeresen összetévesztik a hagyományt a múlékony tartozékokkal és forradalmasan hangsúlyozzák bizony csak kevéssé önkényes mondanivalójukat. Néhány évtized perspektívájából nézve az öregek és a fiatalok egyazon ügynek bajnokai ugyan, de a mindenkori jelenben a hangsúlynak és a képességeknek különbözősége lehetetlenné teszi az egyezkedést. Ezért a jobbik csoportnak a Salon des Indépendents megalapításával kellett területet szereznie a szabad érvényesülésre.
A magyar zsűri még saját hite szerint sem védelmez szellemi és erkölcsi javakat, hiszen a mi hagyományunk nagyon is bizonytalan valami. Nálunk többnyire az egyes művészi érdekcsoportok üzletágainak követelései szabályozzák az ítélkezők magatartását. Az értékbírói hivatásnak ilyen értelmezése bizonyára nem kifogástalan, de a nyilvánosság ellenőrzése mellett legalább bizonyos határok közé szorul a mifelénk látszólag örök időkre meggyökeresedett tisztességtelen verseny, míg a suba alatt elkövetett visszaélések nem ismernek szemérmet és korlátokat. Ennek a zsűrinek a művészethez persze semmi köze sincsen, érdeklődése is olyan lanyha, hogy a résztvevőknek majd mindig alacsonyfokú kultúrája nem fokozódhatik az egyoldalúság viszonylagos telítettségére sem. De a hozzáértés hiánya magában még nem veszedelmes. Kis falú ez a Budapest, mindenki ismer mindenkit. Ha valaki jó művész, az csak meglátszik a viselkedésén, a szaván, valamelyik mozdulatán és nyilvánul annak is, aki a képpel szemben nem tud tájékozódni. Meggyőződésből nem mellőz a zsűri, mert nincsen meggyőződése, tudatosan csak nagynéha következetes az igazságtalanságban, hiszen gyáva. Történtek ezért legújabban is mesés baklövések és más csúnya dolgok, de ezek is kellenek ahhoz, hogy a hivatalos és félhivatalos elismerésnek mindenütt csupán koronákban kifejezett részét tekintsék fontosnak.
A zsűri kezén még aligha veszett el nálunk akár csak egy valamire való tehetség. Épp ott van a baj, hogy többnyire a legjobban alátámasztott magyar művészi érvényesülések is oly egészen következménytelenek maradnak az illetőkre nézve.
A Művészház kiállítása tehát nem hozhatott meglepetéseket, de hozott legalább valami kevés egyebet. A teremfalak üdék, frissek. Sok az élénk, telt szín, néha választékosságra is lehet akadni. De a festés különös mesterség. Aki színekkel és vonalakkal akar verseket írni, annak előbb a prózában való fogalmazást kell megtanulnia. Mindvégig nagyon könnyű és nagyon szétfolyó lesz az, ami markában marad, ha nem lassanként hajlítja a merev jelenségeket a kívánatos lejtésre. Ezért jobb az olyan apró munka, amely egyelőre még sikertelenül törekszik a denis-i nagy formák felé, mint az aprózó előadásba öltöztetett denis-i stilizáltság. A Művészház kiállításán jóformán csupa fiatal költővel találkozunk.
Beck Vilmos néhány mellszobrában erős naturalisztikus hajlandóság mutatkozik. A fiatal művésznek eleven érzéke van a jellemző részletek iránt és mégsem veszíti el az összefüggéseket. De a naturalizmus azon a ponton válik művészetté, ahol az élet lüktetése megtisztul, érthetőbbé válik és áttekinthetővé lesz általa. Beck művein az élet még csak a felszínen marad, maszk. A gipsztömb belül merev. Lehet azonban, hogy a nemes anyagba való áttétel majd megérleli a művészt.
*
Tizennégy éven át gondozta és gyarapította Térey Gábor udvari tanácsos a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményét, amelyet most a kitűnő Meller Simon vezetésére bízott. Keze alatt növekedett és kicsinosodott a múzeumoknak ez a mostohagyermeke. Szeretettel rendezte át és könnyen hozzáférhetővé tette az öröklött gazdag, értékes és változatos anyagot. Egy nagy, tartalmas magángyűjteményt sikerült megszereznie az igazgatása alatt álló intézett számára, egyes vételei pedig meglepnek számukkal és az alájuk jegyzett nevekkel, ha a szerény állami dotációra gondolunk. Jóformán mindegyik újonnan vásárolt lap jelzi a harcot az igazi amatőr finominyűsége és a tudós teljességre törekvése között. A küzdelem kimenetelével nem lehetünk elégedetlenek. Csaknem mind együtt vannak a művészet új hősei a városligeti palota grafikai osztályában, ha ugyan étették a rézlemezt, vésték a fadúcot vagy rajzoltak kőlapra. Még Puvis de Chavannes kisszámú litográfiáiból is jutott Budapestnek kettő. Az összegyűlt kincseket nem valami ritkaságkamrában rejtegette Térey, hanem váltakozó kiállításokon a nyilvánosság elé bocsátotta kedves metszeteit. Ezeknek a kiállításoknak jelentős részük van a grafikus művészetek iránt újabban mutatkozó érdeklődés felébresztésében. Tavaly már huszadszor invitálta meg Térey a nagyközönséget és a francia modern grafikus művészetről igyekezett képet adni. Ezen a területen élesednek ki leginkább az ízlésbeli különbségek. A kiállítás gyakran ott is, kételyeket ébresztett, ahol nem volt meggyőző, ami elégtétele lehetett szervezőjének. A jubiláris franciák előtt Zorn rézkarcainak csaknem hiánytalan gyűjteménye foglalta el a nagy földszinti termet. Tisztán kibontakozott a diadalmas temperamentumú mester fejlődése és néhány magános ember jó néhány kilométerrel nyugatabbon érezte magát egykét órán át.
A tizennégy éves munka nyomai meg fognak maradni. Mégis Térey külön emléket állított működésének a grafikai osztály katalógusának összeállításával és kiadásával. Sokan fogják még az előkelő kötetet lapozgatni, sokan gondolnak majd a felsorolt anyag rendszeres áttanulmányozására, de csak kevesen szokták ilyenkor tudomásul venni, hogy hány esztendő szorgalmas munkája, mennyi őszinte szeretet, milyen finom ízlés és mekkora tudás árán jön létre egy megbízható és pontos katalógus. A mi lajstromunk szinte megdöbbent a feldolgozott anyag nagyságával: 74.925 régi és 3950 új metszetet foglal magában.
Ezentúl nyilvánosabb lesz valami, ami sohasem lehet elég nyilvános, a külföld részletes és teljes tudomást kap ritka gazdagságaink egyik legrokonszenvesebbikéről. A jó katalógus szaporasága mindenképp érdekes tünete a művészi kultúra terjedésének és a mi esetünkben talán mégis Térey igazán előkelő és igazán tudósi gesztusa a legfigyelemreméltóbb. Hiszen oly ritkán történik meg, hogy valaki, miután egy területen elvégzett mindent, amit elvégezhetett, új munkakört keres, ahelyett, hogy megpihenne.
*
A Könyves Kálmán Kiss Rezsőnek egy csoportképével nyitotta meg évadját. A festő, úgy mondják, fiatal. Ez már magában véve is szimpatikus. Művei sem kellemetlenek, sőt kedvesek. Igazán kedvesek. De a kedves képek is csak olyanok, mint a kedves emberek. A teljes és tartalmas valakiknél egységes és különös valójukat érezzük meg, mindig az egészet és sohasem részleteket. Az egyes nyilvánulások tulajdonképpen csak azért érdekesek, mert mélyre lenyúlnak és fölhoznak valamit lentről. A nem fontos emberek csupa különváló tulajdonságból rakódtak össze, mozaikképek, nem egy tónus van kifejtve rajtuk. Semmijük sem törekszik nagyon lefelé, nincs is valóságos énjük. amiből szétsugározhatna mivoltuk. Ők mér tudnak föltűnően kedvesek lenni, tudják tehát néha el is felejteni kedvességüket, hiszen nem állandóak, nem változhatatlanok. Kiss Rezsőnek néhány műve az egyik szögletben kedves is, kép is, a másik szögletben azonban a jelenség életbeli szeretetreméltósága húzódik meg és elfújja a művészeti tartalmú hatás lehetőségét. Egy csinos nőfej ügyesen belefekszik a képsíkba, de a kéz már előrenyúlik. Az ujjak nem néznivalók, simogatásra vágyakoznak. Mégis csak előbbrevaló tehát az olyan festmény, amelyik előtt az első benyomás összetett, fölülről jövő és nem közvetetlenül szólítja magához a szemlélő rokonszenvét.
Néhány kis kép a párisi sétatereknek egyik-másik szögletét hozta el nekünk. A fák nedves, friss zöldjéből aláhullanak a kerek fényfoltok. A kedves, fonott szalmaszékek, az újságkioszk egy sereg emléket rebbentenek föl. Megnépesednek az üres utak. Itt diabólózik egy karcsú, keskenybokájú kislány, a másikhoz ott, az öreg fa alatt, most hajolt le egy fitos orrú, kis szőke nő, hogy újra megkösse a fehér ruhaderékról lecsúszó széles, rózsaszín szalagot. Jönnek egyre, sereglenek egymásután a mögöttünk hagyott dolgok, és hálásak vagyunk a festőnek, mert ő nem úgy akarta és nincs ilyen szándékosság egy ecsetvonásában sem. A tervezett képek talán nem nagyon sikerültek, de nekem és bizonyosan másoknak is magától megszínesedett előttük sok minden, ami már régóta sápadt volt.