Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Figyelő · / · Shaw Bernát: "The doctor's dilemma"
Daudet a legelőkelőbb írók fajtájából való. Művészetében a legszimpatikusabb emberi vonások különös szerencsével keverődnek. Az írásai kedves, nyugodt, higgadt, de egyúttal érzékeny embernek mutatják. Mint az arcképe, amelyben egy szelíd, bánatos szatírhoz hasonlít. Kis naivság és bájos romantika van a szívében. A lelke mosolygós és komolykodó. mint egy gyerek arc. A művészete nem tökéletes művészet, de nagyon rokonszenves, mert merőben finom és értékes emberi szemlélet reprezentálódik benne. Emellett pár félkomoly, szomorú, kedves póz, olykor majdnem könnyező lehangoltság, némi odaadó és epedő pesszimizmus és alatta a szenvedő nagy szív elrejtve, eltakarva... A megfigyelései aprólékosak, átérzettek, a történetei mind átélt dolgok és nem rikító "históriák". A hang kvalitásával és tónusával akar hatni és nem kvantitásával. Szordínót alkalmaz a hangszereire és szükség esetén inkább növeli a hangszerek számát, minthogy a szordínókat leszedje. Született regényíró.
*
Daudet nem volt igazi drámaíró. Sőt mint született költő, született regényíró-géniusz drámai antitalentum volt. Okos és intelligens ember létére elővette és használta az akkori drámaírók összes vívmányait, de éppúgy nem tudott igazi drámát írni, mint Jókai. Az ő drámai alkotásaiban a "mache" nem tudott szervülni s ha a néző-kortársak gyönyörködni tudtak az előadásban - néhány évtized alatt szétesik a "mache" és a "líra". Daudet színpadi fogásai azóta elcsépelődtek; akkor egész újak lehettek. Azóta apáinkon át kivetköztünk Frédéri lobogó romanticizmusából, sőt már nevettünk is mindezen. Öngyilkosságokról, amelyet egy fiatal ember azért követ el, mert a szülei ellenzik a házasságát a nővel, akit szeret - sohase olvasunk. Nemcsak hogy nem hisszük a történetet, de kételkedünk, hogy efféle egyáltalán megtörténhetik.
A filozófia, amelyet a szereplők hirdetnek, visszatetszik, mert régi és túlhaladott és a naivitások - a színpadon - bosszantók. A hős vérző szíve, amelyet ő maga takar föl - és nem mi - kellemetlen hatást kelt. Elszégyelljük magunkat, hogy folyton a szívünket préselik, a könnyeinkre dolgoznak. A point-t, amelyet bizonyos, hogy kitalálnánk, az író komikusan kimondatja egy szereplővel. Kényelmetlenül érezzük magunkat. A színdarab végén hallatszik ez, amikor Fréderi, a hős öngyilkos lesz: Mondd, hogy nem öl a szerelem! - körülbelül így.
*
Daudet darabja elévült, megöregedett, ócskaság lett, míg a Sapphója és Tartarinja őrökké fognak élni.
Bizet kísérőzenéje azonban ma is új, érdekes, modern. Ez a művészet elragadó, izgató, még egészen friss. Bizet muzsikájában benne izzik a darab nemes és becses lírája, amit a régi drámai technika elrejt és eltemet. De éppen emiatt a zene miatt elő kell és lehet adni a színdarabot. Sokat segít azokon a helyeken, ahol Daudetnek nem sikerültek a megoldások. Pár fiatalos ízléstelenségtől elvonja a figyelmünket, pár foltot eltakar. Bizet-nek izgatók a harmóniái, kecses és potens a melódikája, ingerlő a polifóniája. Tökéletes művészet ez, mint Mozarté, klasszikus. Ma már mondhatjuk, hogy az. Annyi évtized óta nyoma sincs rajta a rozsdának. Sehol. Elmés, teli van ötletekkel s emellett egyszerű, a lehető legegyszerűbb, szilárd és logikus. Az a zene, amelyet nem lehet elcsépelni, meguntatni és megunni. Mint a Carmen! A Farandote-ja feledhetetlen. A kürt állandóan ismétlődő motívuma mindannyiszor elképeszt a zsenialitásával. Bizet bőkezű és krupulosus művész. Minden legkisebb részt teljes műgonddal csinál meg. Poeta impeccabilis.
Ha Daudat semmi mást nem írt volna, mint a gyönge arlesi leányt, akkor is hálásan meg kellene őriznünk a nevét, hogy Bizet-t ezekre a csodás zenedarabokra inspirálta. Csakhogy Daudet írt mást is - és nagyszerű dolgokat!...