Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám

Várady Irma: Barátnőm

Fakó arcú lány. Néha csak úgy szívja magába az életet, szívja orrlyukain, fakó arcának minden pórusán keresztül. Ha elmentem hozzá, mindig szívdobogva csöngettem be nála. Én, aki irtózom a cselekvéstől, aki szeretem a hosszú hallgatást, a széles, lassú mozdulatokat, az elsuhanó, elhangzó lépéseket, az ölben pihenő kiterített női kezet, mely annyira emlékeztet a halálra: én ebben a szobában iszonyúan éreztem magam. A legtöbb szobában vannak magasan függő képek, megkövült szobrok, lomha, pihenő vázák, melyeket nem érintettek az utolsó nagytakarítás óta, apró semmiségek, amiket tán a szoba lakója sohasem látott meg. Itt egyetlen ilyen szűzhely nem volt. Még a legmagasabb pontot is behálózta az ő stréber Énjével -, ha másképpen nem, hát hozzáférkőzött az ő vizsga, nyugtalan, mohó szemeivel. Az ő szobájában mindig fölkavart porszagot véltem érezni. Látom, amint szimatolva jár körül, idegesen rántja kifelé a fiókokat és keresi a motívumokat a cselekvésre. Nem volt a szobájának olyan világítása, amelyet már ki nem próbált volna. Elhasznált szoba volt ez, bájos nippekkel, melyekről már minden üdeséget lenéztek, eltaposott szőnyegekkel, meggyötört kerevetekkel, virágcsokrokkal, melyekből már minden illatot kiszívtak. És ez a nagystílű nő néha könnyű, csodálatos és ízléses volt, ha messze volt otthonról. Ilyen volt azon a nyáron, amelyet együtt töltöttünk. Együtt jártunk be tavakat, hegyeket. Hegyibeszédeket tartottunk egymásnak. Jártunk virágos mezőkön -, én energikus, súlyos léptekkel taroltam le a virágokat; nem a virágillatot szívtam, hanem a sötét energiát élveztem a lépteimben. Úgy léptem, mint egy sötét jezsuita. Ő dalosan, könnyen, vigyázva járt a virágok között, és megkönnyezte azokat, amelyeket én letaroltam. Vadrózsabokorhoz értűnk. Én durva, ügyetlen kézzel téptem le a rózsát és nem irtóztam a tövistől; ő elegáns, könnyed leánykézzel elsiklott a tövisek között és nem sebezte meg a kezét semmi. Én nagy; kedélytelen, gőgősen hallgatag virágokat, hosszú száron, ő csacska, fecsegő, apró, bűbájos virágokat szedett, gondosan és szeretettel fogta őket, becézte őket és beszélgetett hozzájuk, míg én lefelé fordított fejökkel szótlanul vittem őket a hervadás felé. Kézimunkánk is volt. Ő a Salome fejékén dolgozott, vidáman, kedélyesen, egyszerűen, mintha nem is olvasott volna soha Wilde-ot. Én egy asztalfutón. Előttem selymek hevertek, sokféle színű, s a végén egy komor és szigorú halotti lepel volt a kezemben.

Erős, egészséges, számító, ravasz, intelligens és nagy tudású, szóval megvan benne mindaz, aminek távolléte a legelemibb szükségessége annak, hogy egy nő bájos legyen. És mégis: ez a nő oly bájos tud lenni, mint senki más a mi köreinkben. És ez a nagyon aktív emberek vonása; ezek valami romlatlan őskedélyt tudnak megőrizni a lelkökben, míg a semmittevés fásulttá tesz.

Nemi élete teóriákon, tanulmányokon nyugszik, tudatos, gyönyörű és művészi. És ezért gyakran utálom. A keresztény nő nemi élete olyan, mint egy bájos virág, öntudatlanul és bájosan áll a bimbó és megnyílik, ha megérinti a tavasz szellője, és szendén és némán hullatja a leveleit, ha itt az ősz, s a hervadásában tán még több a poézis. Ezek a nagystílű zsidónők nagy, bujább, ritkább rózsákká nyílnak ugyan, de hervadásukban van valami bántó, groteszk. Nincs meg bennük a hervadó rózsa lemondó, tompa, elhaló illata. A keresztény nő lassan, fokozatosan csendesül el; nemi élete egy utolsó mélabús akkordban hal el. A zsidó nő egy kielégítetlen, éles, bosszús sikollyal az ajkán öregszik meg, és átokkal búcsúzik fiatalságától. Az én zsidónőm még csak most bontogatja a leveleit, selymesen, sötétbíborosan. Benne van az életben egészen. Gyönyörrel simítja el a haját, ha vad férfikezek megtépték. Sohasem királyleány. Sohsem érzi magát királynőnek, aki várja a Rittert, ki térdet hajtva mandolint penget, se önmegtagadó Griseldisnek: Ő a szerelemben anarchista. Nem szereti ezeket az antik ízű királyságokat. Kölcsönös gyönyör, különnemű, intelligens, invenciózus emberek szerelme: ezek az ő elvei. A tehetségét úgy érzi, mint igazi nagy tehetségek szokták érezni. Hűvösen, biztosan él az benne. Nem perzseli meg a nyár és. nem fagyasztja meg a tél, amint az féltehetségeknél szokott lenni... Zseniális zsidó feje fő a gondolatoktól, a keze meg munkálkodik; a legnagyobb nyugvás nála az, ha gyöngyöt fűz. A legvilágiasabb nő,... akit valaha láttam. Nem ismer lemondást, nem válogatós a lelkitáplálékban és ezért sohsem vérszegény és meddő az agya. Szereti a magányt, sokat van egyedül, de ez nem az a középkori remeteség, amely még manapság is sokakat kísért, hanem teremtő és termékenyítő magány. Nagy, fejlődésképes talentum és ha így elgondolom, hogy mi az ő fejlődésének a titka, arra jutok, hogy ez nála a kegyelet tökéletes hiánya. Ő mindig szabadnak érzi magát, míg a legtöbb nő elé korlátokat támaszt a bennök rejlő pietás. Sok nő visszautasítja a feléje nyújtott férfikart, mert az, akivel előbb ölelkezett, különb volt ennél. Ő nem utasítja vissza, mert arra gondol, hogy majd jön egy még különb és így teszi majd jóvá a süllyedést. Általában hisz a nagy megtisztító pillanatokban, hogy esztendők súlyát le lehet rázni egyetlen szent pillanatban, és érzi, hogy ezt a pillanatot mindig megteremtheti a lelkéből. Ez a legtöbb erős, rajongó lélek sajátsága. Dávid király vérbűnei tudatában felkiált az Úrhoz:

Locsolj meg izsóppal és tiszta leszek
Mosdass meg és fehérebb leszek a hónál.

És ezt az izsópot ő mindig készen hordja a lelkében és ezért bátor, szabad és merész a cselekedeteiben.

Óriási stréber, stréber lelki javakban. Semmire sem tud annyira irigy lenni, mint a más könnyeire. A világ összes könnyeit ő szeretné elsírni. Egyszer elbúcsúztunk ketten egy szobától. Ő abban a pillanatban nem érzett semmit, de én sírni kezdtem. Erre ő aggódva s az irigységtől eltorzult arccal kérdezte tőlem: "Ugye, most pózoltál?" Ő boldog nő, neki még vannak könnyei. Mert a könny: az kell, anélkül nem őrizhetünk meg hangulatot tisztán. Ha valami magasztosat átérzünk és nem könnyezünk utána, akkor a holnap benyomása sokkal hamarább törli el a régit.

Most ősz van és nem lehetünk együtt; miért is van ősz, ha nem lehetünk együtt. Mert az ősz annyira nekünk való. A tavasz a maga finom, vékony vonalaival nem való nekünk. Nincs elég szelídség a lelkünkben, hogy a nyíló, karcsú rózsabimbóban, a nyíló, apró, gyermekded falevelekben gyönyörködhessünk. A nyár a maga tényességével elkábít és tompítja az öntudatot. De az őszben a karcsú rózsabimbó nem karcsú többet. Az őszben minden ellapul és elszélesedik, az egész természetben van valami öntudatos és elkészített, olyan, mint egy ételekkel megrakott asztal. Minden növény olyan, mintha valami íze volna, mintha meg lehetne enni; ez már nem a szűk természet többé. És ez való nekünk, ez a széles vonalú természet, ez a kiadós természet, ebbe belefekhetünk a mi egész fantáziánkkal.

És nem vagyunk együtt, őszidőn nem vagyunk együtt. De mégis folyton őt látom és magamat. Erdőben vagyunk és szitál az eső. Látom őt magasra nyúló, aranyleveles fák alatt, amint kiteszi testét az őszi esőnek. És mintha azok a cseppek le sem peregnének róla soha, hanem annak a meg-megremegő testnek minden pórusa vadul beszívná magába azt a meleg, őszi nedűt, azt az aranysárga mérget, a haldokló természetnek utolsó átkával megmérgezettet. És látom magam távolabb, állig begombolt fekete ruhában és elfödött fejjel. És a liliom is ott van a kezemben. A liliom, mely csak halott szentek kezébe való, mert oly szűz, hogy nem elég, hogy csak szent és nem elég, hagy csak halott. És szívom lázasan az illatát s nem telik bele sok idő és az elegáns virág feszes dereka megtörik a kezem alatt.