Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Ignotus: Jegyzetek

Ignotus: Jegyzetek
A variété felé

A londoni Tivoliban egy Harry Lauder nevű komédiás, vagyis variété-színész lép fel minden este fél tíz körül, s ahány rezesbandája van a londoni grófságnak, mind az ő nótáit fújja, a Stranden éjfélig az ő nótáit dúdolják a sietve sétálók, sőt reggel hét órakor (ami itt hajnalszámba megy) az ő nótáival fütyülnek föl a munkások, kik udvari szobám ablaka alatt a fogadóudvar üvegtetejének cserepeit javítgatják. Megnéztem a kitűnő fiút, meg is hallgattam, bár nem sokat értettem jó magyarosan ropogó skót beszédjéből. Viszont sokkal együgyűbb dolgokat ad elő, hogysem éppen szóból kéne megérteni. Táncol, énekel és fő beszélőszáma egy munkásember magánjelenete, ki szombat délután hazavárja az asszonyt s leszámolja kikapott hetibérét az asztalra; újra meg újra megszámolja, kis rakásokba válogatja, s közben minden ilyen új rendezésnél visszacsúsztat a zsebébe egy-egy garast vagy máriást - az asszonynak ennyi is elég lesz, neki pedig elkel egy kis gugyira. A kitűnő fiú igazán kitűnő fiú; jó színészvér, egészséges, biztos és megejtő, de semmivel sem világrengetőbb teszem a mi pompás Szeréminknél, ki jókedvében s jó vacsora után barátai számára is végigcsinál ilyen programot, ezenfelül pedig a született színész érzékével tud beleilleszkedni minden színdarabba, s éppen azzal tűnik ki mindegyikből, hogy alázatosan tud belehelyezkedni egész menetébe. Nem tudom, hogy Harry Lauder tudná-e ezt - de azzal, amit tud: apró magánjelenetekkel, tánccal és mókával, egy héten hat este és egy vagy két délután húsz-huszonöt percet ágálva megkeresett a múlt esztendőben vagy százhúszezer koronát, vagyis annyit, amennyit mint színész, például Shakespeare-alakító, bizonyára nem keresne meg. Ám ez semmi. Most van idejövőben Sarah Bernhardt, s az újságok, amelyek ütik mellette a dobot, mint teljesen természetes dolgon fenn sem akadnak azon, hogy ez a még romjaiban is nagyszerű művésznő egy variété-színpadon fog fellépni, egy táncosné után s egy létraművész csoport előtt, s a Rostand Aiglonjának kiszakított főjelenetét fogja előadni. Sarah Bernhardt! Elfacsarodjon-e a szívem, hogy öreg korában idejutott, vagy e szánalomnak föléje kerekedjék az a titkos érzésem, hogy, ha megalázó nem volna, a jó komédiásvér nyilván örülne, hogy végre egy hosszú élet teméntelen művészi fáradsága után elért oda, ahol jó és természetes lenni a színésznek - s ha most az új deszkán a próba sikerül, bizonyára írat majd magának mókajeleneteket, melyekben minden irodalmi teher és cafrang nélkül kedvére és tehetsége szerint kikomédiázhatja magát?...

Félek, hogy igazam van, mikor ezt hiszem. Félek, hogy igazol a kitűnő német színész, Schildkraut, ki most - amin egész Németország szörnyűködik - hirtelen ugrással a variétének tart, miután, Shakespeare-játékos múlt után, művészete legmagasára egy Sumurun című keleti némajátékban emelkedett, ahol egy púpos komédiást ad, afféle Tabarin Pierrot-t, jó Séverin-es gesztus-pátosszal. Soha ez az igen jó színész annyira hatalmas nem volt, mint itt, ahol kimondott szó nem kötötte, ahol (hiszen ez tulajdonképp a színészet) önnön testén, mint valami hangszeren, játszhatta el a szerepe melódiáját. Fellélekzett, igen, fellélekzett Schildkraut, ebben a szerepében és Shakespeare után, s a színész nem elaludt, hanem felébredt, magára talált s a születettsége bátorságát találta meg benne, mikor elhatározta, hogy bretlire lép.

Mert ez fejlődés - legyünk vele tisztában. Ugyanolyan, mint az újságírásé, mely szintén rohamosan rázza le magáról az irodalmiságot, s melyben a jó riporterek s a jó húszsoros napi filozófusok agyonütik a régimódi nagypolitikus publicistákat s mondatcsiszoló tárcaírókat.

Az embereknek kell színház és kell újság, de a színpadon színészet kell nekik, az újságban újdonság kell nekik; irodalom nem kell nekik, legfeljebb, olyiknak, az irodalomban. Türelmetlenek és felszínesek, mert fárasztóan sokat dolgoznak, még pedig olyan munkát, mely az értelemnek nem a mélységeit kavarja föl, hanem eszközeit, az idegeket viseli meg rettenetesen. A mai embernek annyi mindenre kell gondolnia, hogy nem ér rá gondolkozni, s annyi mindent kell tudnia, hogy nem ér rá művelt lenni. A világ demokratikus lett, s ez, amily emelkedés a politikában, olyan hanyatlás a közízlésben. A sokak kezdenek uralkodni, s velük jut uralomra az ő türelmetlen és felszínes ízlésük, melynek egy órán belül is húszféle változatosság kell, de a húsz közül egyszer sem olyasmi, amin gondolkozni kell olyankor, mikor az ember amúgy is fáradt és agyondolgozott. A garasos újságoknak hasonlíthatatlanul nagyobb a példányszáma, mint a két vagy éppen háromgarasosoké, s ez a verseny ellenállhatatlanul nyomja a háromgarasos újságokat is a garasosság, az amerikaisság, az irodalmatlanság felé.

S ugyanilyen ostrom kezdi kerülgetni a színházát is. A népnek tulajdonképpen olyan színház kell, mint aminők újságban a garasos újságok. S a variétében ezt kapja meg, s a variété, amily mértékben vissza fogja szorítani az irodalmi színházakat, azon mértékben csalja majd át deszkáira a nagy színészeket. S ez az ő számukra nem lesz olyan kellemetlen, sőt végzetes, mint a költő-újságírók számára az újságok elamerikaiasodása. Mert a darab-színész s a variété-színész közt nincs az a lényegbeli különbség, mint a költő s az újságíró között. A színész egészen otthon lesz ott, ahol egy félórán belül három főjelenetet játszhatik, s nem kell már ez előtt s még ez után egy-egy órát ágálnia, sem versenytársakkal osztozkodnia a közönség érdeklődésében. Ez a legnagyobb, legkomolyabb, legszorgalmasabb, legbecsvágyóbb színészek számára is megváltás lesz - nem szólva arról, hogy nem minden tehetség komoly, szorgalmas és becsvágyó, és volt valami tipikus abban a Vörös nevű basszistánkban, ki egy szép nap elcsapta magától az Operát, Wagnert, a tanulást és a próbákat, s elment magyar nótát danolni ingujjban, bor mellett, próba és tanulás nélkül.

A született újságíróknál s a született színészeknél az ő legbelsőbb hajlandóságuk találkozik a közönség legtitkosabb érzésével. Az irodalmiság feje felett egymásra találnak, amihez csak egy bátor mozdulat kell még (s ezt a bátorságot hamar meg fogják találni, mert nem kell oda sok bátorság, ahol nincs kitől félni), hogy végképp kilökjék maguk közül s pláne maguk fölül az irodalmat. Az irodalom legyen olyan szép, amilyen csak tud, de nekik hagyjon békét, mert egyéb dolguk van. Egyéb dolguk van, mikor dolgoznak, de még inkább, még sokkal inkább, mikor kedvük szerint akarnak mulatni vagy érdeklődni vagy izgatódni.

NB. E sorok levonatát már itthon javítom s még ide írhatom, hogy haza Hamburgon át jöttem, hol egy igen jó variété-színházban, a Hansa-Theaterban, afféle német diseuse-próbálkozásban Else Kupfert hallottam, kit mi budapestiek a Reinhardték vendégszerepléseiből is jól ismerünk, s szeretettel emlékszünk egy pár pompás figurájára, melyek közt bukfencvető csak egy volt - igaz, hanem ez az egy a Szentiványéji Álom Puckja volt. Nos, ennek a szőke denevérképű berlini csirkefogó-lyánynak a próbálkozása nem nagyon válik be; ügyesen kiabálja, dúdolja, károgja és grimaszolja el a kellemetlenül derűs német kuplékat, de a kellemetlenül nyugodt hamburgi publikum hűvösen hallgatja, s nem lehet azt mondani, hogy igazságtalanul. E mögül a színésznő mögül határozottan az együttes hiányzik, aminthogy a színház színpadján sem volt, bármily ügyes teremtés, primadonna.