Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Ignotus: Jegyzetek
Cegléden egyszer eszembe jutott Velence - hamarjában nem tudtam, miért, míg aztán rájöttem, hogy a közelből valami pocsolya szaglik, s erről jutott - ó ezer esztendős lagúnák! - eszembe.
Ellenben Velencében még sohasem jutott eszembe Cegléd - s ez meg úgy jut most eszembe, hogy egyenest a Westminster-Hallból jövök, ahol ott álltam pont azon a helyen, hol néhány száz esztendeje valami áruló nagyúr állt vala bírái előtt, s egy lépésre a helytől, hol a nagy öreg Gladstone feküdt volt két napig kiterítve, mielőtt átvitték temetni a Westminster-apátságba - s azon a történelmi helyen Budapest jutott eszembe, továbbá a budapesti országháza, mely igen szellemes utánzata a londoninak, ezenfelül egy levitézlett koalíciós népképviselő, aki idén nem kapott mandátumot, továbbá Mr. Lincoln, született Trebitsch, M. P., ami azt jelenti, hogy angol népképviselő, kinek azonban a bölcsőjét Pakson ringatták, s bizonyára nem dalolták mellé, hogy a benne ringó gyermek valaha ugyanannak a Háznak lesz tagja, melybe egy jóval angolabb anglikán izraelita, lord Beaconsfield, született Disraeli is csak nehezen jutott be. S eszembe jutott, végre, dr. Radó Sámuel, a mi kitűnő, elmés, minden hagyományos ismerettel fölszerelt s minden felfogásában eredeti publicistánk; eszembe jutott, hogy az ő leírásában tett rám először olyan mély benyomást a Westminster-apátság, mint aminőt most valóságában; eszembe jutott, hogy ő figyelmeztetett nem egyszer arra, mennyire nem fenékig tejfel az angol közélet sem s hogy az angol commonerek sem mind csupa Gladstone-ok és Beaconsfieldek, s hogy egy féléve hever íróasztalomon a kitűnő publicista legújabb könyve, a Népies Politika című, s én még mindig nem írtam róla, pedig volna róla mit írnom.
Ezek igen kusza és rendszertelen gondolatok; kuszák és rendszertelenek, mint általában az asszociációk, de éppúgy csak színre és szemre azok, mint ahogy az asszociációk valójában határozott és kemény egységben függenek össze egymással, valamely véletlen középpont körül, mint aminő a lagúnaszag vagy a Mr. Lincoln membershipje. Valami pokoli humor van annak elgondolásában, s különösen ha az ember ott áll a hely színén, hogy Mr. Trebitsch-Lincoln ugyanazon csarnokon át megy be a commonerek üléstermébe, melyben valaha Oliver Cromwell tétette meg magát, palástosan és kormánypálcásan, lord-protektornak - s a humor ott emelkedik egekig, hogy a két faktum összefügg egymással; hogy a Mr. Lincoln membershipje egyenes következése az Oliver Cromwell lord-protektorságának; hogy a Cromwell forradalma vetette meg ágyát az angol demokráciának, vetette meg olyan hatalmasan, hogy most íme Mr. Trebitsch is belefekhetik. S itt megint dr. Radóra kell gondolnom s igazat kell adnom neki abban, hogy az angol közélet sem fenékig tejfel s az angol commonerek sem mind különbek a mi levitézlett koalíciós képviselőinknél. De nem tudok neki igazat adni az ő Népies Politika című könyvének izgatóan érdekes gondolatmenetében, s ez az oka, hogy a könyv egy félesztendeje hever otthon íróasztalomon, s csak most és itt, két napi nem is járó, hanem vágtatóföldre otthonról találom meg a pontos szót arra, ami meghatározatlan egyre ágaskodott bennem, mialatt könyvét olvastam, egyhuzamban elejétől végig, mert nem is lehet az ő dolgait másképp olvasni, olyan egy lélekzetű szenvedéllyel vannak cikkei megírva.
Ez a könyv, tudniillik, az angol demokráciáról szól, mely ha nem is fenékig tejfel, de bizonyára egyik legnagyszerűbb vívmánya az emberiségnek. S arról szól, hogy a demokráciában az angol főnemesség vezet; hogy ez az angol főnemesség alkalmazkodott a demokrácia ellenállhatatlanságához, s azzal sikerült megnyergelnie, hogy roppant engedményeket tesz a világ ez új rendjének, ám és viszont ez engedmények fejében továbbra is ura vagy legalább is főhaszonvevője marad e világnak.
Bámulatos, hogy Radó doktor e tételét hány adatból tudja levezetni s hány oldalról tudja megvilágítani. S világos, hogy nem holmi külföldieskedő anglomániából teszi. Úgy tesz, mint Széchenyi tett, s egyben Széchenyiséget tanít is; a magyar főnemességet és nemességet akarja rávenni, hogy úgy cselekedjék, mint az angol. Magyarországot, ez a gondolatmenete, az exponált kis országok végzetétől csak a demokrácia mentheti meg. E demokrácia eijövetele tehát elkerülhetetlen, s így a magyar nemesség jobban tenné s a maga érdekében is gyakorlatibban, ha e fejlődésnek nem állna útjába, hanem, mint az angol teszi, élére állana.
Hát ez igen szép és igen elmés, s ahogy így Radó doktor a leendő magyar demokráciát elképzeli, majdnem olyan szép utánzatát gondolja el az angolnak, mint amily szépen másolja fekvésre, beosztásra, még a vízmenti homlokzat királyszobraiban is a budapesti gót országháza a londonit. Csakhogy - csakhogy vannak itt egynémely különbségek.
Hogy melyek, azokra tulajdonképp rávall maga a Radó doktor szellemes gondolatmenete is.
Ez a gondolatmenet abban csúcsosodik ki, hogy a magyar nemesség a maga érdekében cselekszik, ha a magyar demokráciát megteremti. Hát ez nagyon megszívelni való volna, ha teszem gróf Bánffy Miklós írná. De mi oka van Radó doktornak, hogy ennyire törődjék a mi nemességünk érdekével? Mért fáj neki, a demokratának, a mi nemességünk feje? S valóban az fáj-e neki? Valóban a nemességet félti-e, s nem - talán inkább - a demokráciát? Nem azt érzi-e, hogy a magyar nemesség csak meglesz valahogy, demokrácia nélkül is - ellenben magyar demokrácia nem lesz, soha sem lesz, ha a magyar nemesség nem teremti meg?!
Mert így áll minálunk ez a dolog - s ez a roppant különbség az angol állapothoz képest. Az angol nemességet nem a demokrácia barátai, hanem a saját barátai sarkalják, hogy álljon a demokrácia élére. Az angol demokrácia nem bánja, ha a nemesség nem is áll élére. Az ő számára az a fő, hogy ő tudjon a sarkára állni - és tud. S az angol nemességnek ezért kell az élére állania. Mert idestova csak így tud egyáltalában megállani.
Az angol nemesség óriási engedményeket tesz a demokráciának. De nem angyali jóságból teszi, mert angyal csak egyes ember lehet, egész osztály soha. Nem is afféle felsőségesen humoros okosságból, hanem a rideg kényszerűség nevelte éles elmével; Az angol demokrácia elég erős és pedig már századok óta elég erős arra, hogy megszerezze, amire szüksége van. Megszerzi a lordokkal, ha lehet, de nélkülök, sőt ellenükre is, ha kell. Meghagyja a királynak az ő koronáját, a nemességnek az ő hivatalait, de mialatt tisztelettel nézi a hintókat s a címereket, kérlelhetetlenül megteremti a feltételeket, melyekre az ő ipari, kereskedelmi és egyéb termelő munkásságához szüksége van. Azzal a kérlelhetetlenséggel, azzal a tréfa nem értéssel, azzal a rideg elkomorodással, mely a legédesebb angol angyalnak is hirtelen kiül a képére, mihelyt az ő pénzéről van szó. Így tett századokon át, (s amíg az ő dolga volt) az angol polgárság. Így tesz, mióta szintén sorra került, az angol munkásság. Az angol ember feláll, ha a királyt éltetik, de, ha nem megy másképp, le is fejezi a királyt. Sorfalat áll, ha a lordok vadászni mennek, de, ha kell, ököllel veri be a lordok házának kapuját. Röviden: az angol demokráciát az angol polgárság és munkásság teremtette és teremti meg, a maga szükségei szerint s a maga erejéből. A nemesség pedig ugyancsak a maga szükségei szerint s hogy erejét végképp el ne veszítse, megalkuszik ezzel a demokráciával. Ha úgy tetszik: vezeti. De csak azért, mert ha nem vezetné, ez a demokrácia eltaposná. Elég erős volna, hogy meg tudja tenni és meg is cselekedné, ha a nemesség alkalmazkodása ezt feleslegessé nem tenné. Az angol nemesség kezd elpolgáriasodni: ez az a valóság, mely kívülről úgy fest, mintha a nemesség nyergelte volna meg a demokráciát.
A mi nemességünknek erre semmi szüksége. Hol az a kényszerűség, amely előtt meghódoljon? Hol az a veszedelem, amelynek váltságdíjat fizessen? Hol az a magyar polgárság - munkásságról nem is szólva - melynek vasakarata engedményekre szorítsa? Nemcsak, hogy vasakarata nincs, de maga ez a polgárság sincs meg; ami van, az öt-hat nagyobb városnak újdonsült polgári rendje, melynek nyolcvan százaléka egyfelől vagyontalan, másfelől egyes embereinek magánkenyere révén érdekbeli függésben él a birtokos és hivatali nemesség érdekétől. A mi polgárságunk keletkezésére nézve jórészt házizsidói. A mi országunk volt az az ország, ahol legolcsóbban lehetett régi nadrágokat venni s legdrágábban lehetett túladni rajtok, s megszerezni azt a vagyont, amivel az ember elébb földet bérel, majd szintén földet vásárol. A föld pedig - osztályértelemben értem - nemesít. Több a puszta szóhasználatnál, hogy nálunk a vasalt nadrág dzsentriséget jelent. Míg Angliában a nemesség elpolgáriasodik, minálunk a polgárság elnemesiesedik. A nagyapja még nem tudott magyarul, s az unokája már félti a magyar hegemóniát az általános választójogtól. A magyar polgárság vezére ma gróf Tisza István, akivel egyszer gróf Zichy János megcselekedte azt a viccet, hogy mint ellenzéki vezér felállt őt üdvözölni miniszterelnöki programbeszéde után; betű szerint aláírom, igy szólott, amiket a miniszterelnök úr kifejtett, csak éppen hogy én konzervatívnak nevezném azt, amit ő liberálisnak nevez!
Hogy ez egészséges állapot-e, arról megoszolhatnak a vélemények. De ez az állapot Magyarországon, s ennek cégéres jele az, hogy bár évek óta szavalati program nálunk az általános választójog, valójában az ördög sem törődik vele. Lehet, sőt valószínű, hogy szükség van rá, s alkalmasint igaz, sőt rettenetesen igaz, amire Radó doktor figyelmeztet: hogy Magyarországot csak a demokráciára való áttérés mentheti meg. De, mondom, ez akkor rettenetes igazság, mert az következik belőle, hogy Magyarország beteg szervezet, mivel beteg az a szervezet, mely nem tudja megteremteni az élete számára szükséges föltételeket. Ha a nemzet elpusztul, vele pusztul, bizonyára, a nemesség is. Ám e végzetének nem állhatja útját azzal, ha a magyar demokráciának élére áll. Nem pedig azért, mert nincs minek élére állania. Megalkudnia lehetne a demokráciával, de ehhez elébb meg kéne teremteni a demokráciát. Ezt azonban, a társadalmak megkerülhetetlen biológiája szerint, csak a polgárság teremtheti meg. A nemesség nyomása és ellenkezése bizonyára vétkes abban, hogy nálunk polgári osztály ki nem alakult. De nem vétkesebb, mint egyéb nemességek, s a magyar nemesség - erre bölcsen mutatott rá nemrég s legújabban Halász Imre - semmivel sem volt önzőbb vagy lelketlenebb, mint bármely egyéb nemzet nemessége. Ha végigkövetjük az okokat, hogy mi adott nálunk a nemesség-konzerváló földbirtoknak elfojtó hatalmat az ipari és kereskedelmi fejlődés felett, eljutunk Ausztriával való összefüggésünkhöz, ebből nemzetközi helyzetünkhöz, s innen meg ahhoz a megmásíthatatlan valósághoz, hogy Európa legkényesebb helyén külön nemzetül kell kiravaszkodnia életét annak a magyarságnak, mely mind összevéve nem sokkal nagyobb lélekszámú, mint az egy londoni grófságban az angol. Egy szóval: a dolgot tulajdonképp már Árpád vezér vétette el, s amit az ő fényes kardja jól elvégezni nem tudott, azt a legragyogóbb toll sem tudja jóvátenni.