Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek
Van, akinek a kritika hadjárat. Van, akinek csak manőver. Speidel bírálata, vasárnapi kirándulás, kedélyes piknik, Bécs enyhe, dombhajlatú erdeibe. Szelíd derű és nyugalom a tölgyek terebélye alatt, míg a dombokon át, a badeni és rodauni villák olajnyomatba kívánkozó falának copfos ékítményei sárgállanak. Garasos költészet, de azért csak költészet, melynek a legidegesebb, legrafináltabb, leglázasabb városi lény is behódol pár percre. Az émelygés csak utóbb fogja el.
Nekem jól esett az első tárca, melyet Speidel könyvében olvastam. Megvesztegettek a fogalom melegéből frissen kikelő és szerves életűvé szervezett szavai, periódusainak lágy és halk kanyarulásai, az egész remekbe készült stílmunka önmagáért való kedvessége, kecsessége és behízelgő bűbája.
Csak a második és harmadik, a negyedik és ötödik tárca elolvasása után kérdeztem mind nyugtalanabbul: Ki ez a Speidel? Mit akar? Miről beszél? Mit gondol a világról és az ő rejtélyes, izgalmas dolgairól?
A két könyv egyik kérdésemre sem adott választ. S alig hiszem, hogy a többi - a kiadó még néhány könyvet hirdet - fog rájuk adni.
Speidel sohse gyűjtötte össze tárcáit. Tudta, mit tesz. Jól tette.
Speidel halála óta folyton hallom: Esemény lesz, ha Speidel tárcáit kiadják. És most nemcsak azért érzek csalódást, mert a soká várók szokása szerint sokat vártam.
E tárcák könyvbe gyűjtésének nincsen jogosultsága. Speidelnek sohse voltak könyvet igazoló, nagy, centrális mondanivalói, melyeknek az egyes tárcák csak ürügyet adnak.
Szép lelkű szépíró volt, ki mint egy kényelmes karosszékbe. úgy süppedt belé a művészetbe. Főleg a múltéba, mely készen, nyugalmasan, puhán fogadta. Ahol új formák harcok közt, nehezen kiforrtak, onnan félve menekült. A szépet zavartalanul szerette szeretni - s e csodálkozó szeretetbe gyönyörködő áhítattal belemerülni.
Legendák szólnak róla, hogy Speidel mily nehezen írt. Az emberek törték fejüket: Ez a magától értetődő, átlátszó folytonosságú és símán leperdülő tárca, hogy kerülhetett annyi megerőltetésbe? Pedig az ok oly közelfekvő. Speidel minden tárcája előtt azon nehéz és ellentétes feladat előtt állt, hogy lénye feladásából, Goethebe, Beethovenbe, Lutherbe való belesemmisüléséből, szóval önnön semmisségéből csináljon valamit. Minden mondani valója belefért volna egy lelkes felkiáltásba vagy egy bosszús vállvonogatásba. Már most tessék ily benyomásból egész tárcát írni. Speidel megírta - de persze, hogy nehezen írta meg, munkája csupa irályfioritura lévén.
A tárca fő érdeme mégis Speidel első lelkesedésének és bensőséges átérzéseinek szuggesztív erejében van. Igazi újság-feuilleton, mely a lap olvasóinak némi hírt ád arról, hogy képeket festenek, verseket írnak, zenélnek, könyvek megjelennek és hogy vannak nagy bolondok ezen a sártekén, akik gondolkoznak is.
Ezt tudja Speidel. Irodalmi tudósító, esztétikai rovatvezető par excellence. Nem értékelő, nem alakokat talpra állító, nem a művészettel vagy a művészetért harcoló, szóval nem esszéista. Aki egymásután elolvas. egy Sainte-Beuve cikket s egy Speidel-tanulmányt, az meg fogja tudni rögtön, hogy mire célzok s hogy mi a különbség az esszéista és a tárcaíró közt. (Wittmann elköveti azt a végzetes hibát, hogy a kötet elé írt előszóban Speidelt Sainte-Beuve mellé, sőt elé állítja.)
Milyen öröm lehetett reggel a lapot kinyitni és Speidel cikkeit olvasni! S mily kevés maradt meg ez örömből, ha a könyvet forgatom.
Sőt, a könyvet látva, a tárcaolvasó örömének értékében is kétségeink támadnak. Ezek a kellemes formában kiröppent futó hírek a művészetről, az újságolvasóban csak a művészet fölöslegességének, játékszerűségének más világba tartozásának érzetét kelthetik.
Mint Sokrates, aki a szép Agathonhoz megy s előbb jól kiöltözik, hogy "mint szép menjen a széphez", úgy szépül meg az író stílusa, mihelyt nagy eszmék felé tart. De stílimádó Osváth Ernő legyen, akit Speidel gondolattól független folytonos csinossága, kompozíciójának menthetetlenül arányos gördülékenysége végül kétségbe nem ejt.
Valami érdes-véres, komolyat, Goethe, Schiller vagy Hebbel kritikáit, valami fürkésző, sohse nyugvó igazat Sainte-Beuve tanulmányait ide, hogy a bíráló, még Speidel e két könyve után is tisztelhesse tollát.
[+]