Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Gróf Andrássy Gyula

Húsz éve múlt, hogy megszűnt a mienk lenni s birtokába vette őt a történelem.

Egyéniségének csodás varázsa, mely egész lényéből mint valami delejes áram sugárzott ki, ma már csak ama kevesek emlékezetében él, kik hatását közvetlenül érezték. S e kevesek is egyre kevesebben lesznek, És egyre halványabb lesz a kép is, mely róla e kevesek emlékezetében megmaradt.

Nem így vagyunk azzal az Andrássyval, ki nem csupán azoké; akik közt élt és mozgott: az államférfival, ki a történelemé. Ennek alakja szilárdabb és maradandóbb, mint az az ércszobor ott az országház előtt. Andrássyt, az államférfit ma jobban értjük, mint életében, mert ami akkor politikai gondolat volt az ő agyvelejében, az ma mint tárgyiasodott eredmény áll szemeink előtt. Hol egykor homály volt, ott ma világosság van. Hány aktából, vagy levelezésből, mely egykor el volt rejtve a hivatalos titkok mélyében, lett azóta történeti dokumentum. Töredékesen és hiányosan ismert s néha félreértett törekvések és tervezetek mint befejezett tények állanak a mai nemzedék előtt.

Ami egyéni varázslat volt, az a távolság növekedésével eltűnik, de az államférfi életpályája és alakja tisztábban kivehető és imponálóbb ma, mint aminőnek kortársai látták.

Sokszor tűnődtem rajta, hogy Andrássy sajátságos egyéni varázsáról, környezetére gyakorolt delejes hatásáról vele való hosszas érintkezéseim alatt miért nem tudtam magamnak tökéletesen számot adni?

Elmélkedéseimben következő eredményre jutottam.

Minél komplikáltabbak az agyvelő műhelyében végbemenő folyamatok, annál nehezebben érthetők, mert az ember lelki életének annál titokzatosabb mélységeiből indulnak ki, oly mélységekből, melyek már az öntudatosság határán, vagy még e határon is túl, az öntudatlan lelki funkciók körében feküsznek.

A köznapi emberek aránylag könnyen megértik magokat s mások által is könnyen megérthetők, mert az ő sekélyes lelki világukban a kutató ólom hamar feneket ér.

A lángész önmaga előtt is örök titok marad, minél mélyebb, annál nagyobb titok. Hogyne maradna titok előttünk, kik csak kívülről és csak egyes megnyilatkozásaiban szemléljük.

Mindig szegényes kísérlet marad tehát, ha Andrássy egyéniségének bensőségéhez, ahhoz, ami énjének legjava volt, úgy akarunk közelebb férkőzni, hogy egyes tulajdonságait számba vesszük. Úgy járunk mint a gyermek, aki kedvenc játékszerét szétszedi, mert szeretné megtudni, milyen belül. A részeket megismeri, de a kedvelt játékszer nincs többé!

Nincs könnyebb, mint Andrássy egyes tulajdonságait elsorolni. Arisztokrata előkelőség demokrata felfogás által mérsékelve. Őszinte egyenesség a szeretetreméltóság könnyed mezébe öltöztetve. Büszkeség, mely jósággal és igazságossággal, bátorság, mely óvatossággal párosul. Gúny, melynek fullánkját a humor temperálja, ötletesség, mely elhamarkodássá, erős akarat, mely akaratossággá nem fajul. A legerősebb nemzeti érzés, mellyel más népek helyzetének méltánylása, jó tulajdonságaik megbecsülése összefér. Kutatom, boncolgatom e tulajdonságokat s kutatva, boncolgatva találnék még többet is, de íme, míg e részletekbe mélyedek, maga az egész alak, a varázslat élő forrása, szétfoszlik szemeim előtt. Csak az összes tulajdonságok harmóniája együtt tette Andrássyt azzá, ami volt.

Aligha akad történettudós, vagy akármilyen művészi tehetséggel rendelkező lélekbúvár, aki valamikor csak megközelítő hűséggel is megeleveníthesse az utókor előtt Andrássy Gyula képét.

Pedig egyéniségének sajátságos varázsa nála nem valami mellékes tulajdonság volt, melynek életmunkája végrehajtásában csak holmi dekoratív szerep jutott. Ellenkezőleg, ez az ő politikai sikereinek lényeges és a legválságosabb pillanatokban egyenesen döntő tényezője volt. Akármily nagy volt az ő eszének luciditása a politikai célok kitűzésében, akármily bámulatos az ő találékonysága a helyes eszközöknek minden egyes esetben való rögtöni felismerésében: ama nagy erőforrás nélkül, melyet egyéniségének bűvölő hatásában bírt, nem lett volna képes meghódítani azt a sikert, mely soha sem önként, hanem mindig erős ellenfelekkel kiküzdött harc után hullott ölébe, soha sem lett volna azzá, a providenciális államférfivá, aminek őt Deák, a lényeget oly kitűnően eltaláló szóval jellemezte.

Ez volt az ő erejének egyik, majdnem azt mondanám, jobbik fele. Ennek az erőnek pedig kettős irányban kellett érvényesülni. Céljai szolgálatába kellett hajtania a kortársakat, a parlamentet, a közvéleményt. De ezenfelül meg kellett nyernie az uralkodó bizalmának teljességét, azét az uralkodóét, aki birodalma jövőjéért aggódó súlyos gondjai közepett az Andrássy céljaival - vagyis, ami ezzel egyértelmű, Magyarország és a monarchia életbevágó érdekeivel - ellenkező törekvések folytonos ostromának volt kitéve.

A mai nemzedék már nehezen bír magának számot adni arról az állapotról, melyben Königgrätz után Magyarország és a monarchia volt. A legtöbben azt hiszik, hogy csak a romjaiban heverő Magyarországot kellett újjáteremteni. Pedig a monarchia is közel volt hozzá, hogy rommá legyen. Ámde Andrássy politikai hitvallásának egyik sarkalatos tétele volt, hogy a magyar nemzet életben maradásának és sikeres fejlődésének lényeges feltétele, hogy ez a monarchia fennálljon és pedig mint nagyhatalom álljon fenn. És az ő providenciális közreműködése nélkül ez a monarchia talán azóta rommá is leendett, de mindenesetre nagyhatalmi pozíciójában erősen megingott volna.

Azon a napon, amelyen Andrássy Ferenc József fejére tette Szent István koronáját, nemcsak Magyarország, hanem a monarchia számára is új korszak vette kezdetét. A Magyarország újjáteremtését eszközlő munkában Andrássy osztozott Deákkal. Andrássy Deák nélkül és Deák Andrássy nélkül sohasem lett volna képes keresztülvinni a kiegyezést. Ama másik küldetésből, a monarchia politikai újjáteremtésének amannál nem kisebb munkájából azonban már Andrássynak jutott az oroszlánrész.

A koronázás után magyar miniszterelnökségének végéig a magyar állam kiépítésének s gazdasági megalapozásának kezdetein kívül öt nagy probléma adta meg a korszak jellegét.

Az első volt a horvát kiegyezés.

A második a véderő újjászervezése s ezzel kapcsolatban a honvédség megteremtése.

A harmadik a Határőrvidék megszüntetése, területének a magyar állam területébe tényleg bekapcsolása.

A negyedik a külpolitika irányítása szemben a Königgrätz miatti "revanche" végzetes gondolatával, mely az udvart és Beust politikáját dominálta.

Az ötödik végül a Hohenwarth-féle kísérlet meghiúsítása, mely kísérlet, ha sikerül vala, következményeiben menthetetlenül romba döntötte volna a dualizmust s vele együtt Magyarország államiságát.

A horvát kiegyezést Andrássy még Deákkal és a többi magyar politikai tényezőkkel egyesülve hajtotta végre. A honvédség megteremtése és a Határőrvidék bekebelezése már jóformán egészen Andrássy műve volt, mely munkájában azonban, amennyiben ezt ismerték, még a magyar közvélemény osztatlan támogatására számíthatott.

A porosz-francia háború idejében kifejtett tevékenységében államférfiúi lángelméje legmagasabbra emelkedett, de itt már a magyar közvélemény nem bírta követni szellemének magas szárnyalását és bizonyos tekintetben már meg is nehezítette Andrássy munkáját. Végül a Hohenwarth-féle politikai kísérlettel szemben követett eljárása szerencsére a hazai politikus körök szemei elől elrejtve folyt le, mert különben, miként utólag nemcsak a szélsőbalnak, hanem a Tisza vezérlete alatti balközépnek is a bevégzett tényekkel szemben tanúsított magatartása megmutatta, akadékoskodó és rövidlátó gáncsoskodásukkal megnehezítették, esetleg meg is hiúsították volna ezt.

Andrássy történelmi szerepe azon a napon kezdődött, melyen őt a königgrätzi katasztrófa után az uralkodó magához hívatta. E naptól a koronázásig rakattak le az új állami rend alappillérei. A köztudatban leginkább mint ez alapozó munka egyik építőmestere él Andrássy Gyula.

Az átlagközvélemény abban az optikai csalódásban él, mintha a koronázás a Deák és Andrássy nevéhez fűződő nagy politikai mű zárköve lett volna. Ámde a koronázás talán több joggal volna alapkőletételnek nevezhető. De ha több volt is annál, az épület befejezésétől még nagyon távol állottunk.

A kiegyezési mű történetére s az ezt közvetlenül követő korszakra 1868 végéig egyelőre nem fogok kiterjeszkedni. Mikor majd e fejtegetés során Deákról s azokról a többi államférfiakról fogok szólani, kik Andrássyn kívül e korszak alkotásaiban részt vettek, akkor lesz alkalmam kitérni ezekre is.

Ezúttal a határőrvidéki kérdésnél veszem fel a fonalat. E kérdés megoldása fontosabb és talán nehezebb is volt még a horvát kérdésnél is, nemcsak azért, mivel a Határőrvidék háromszor akkora volt, mint az akkori Horvát-Szlavonország, hanem még inkább azért, mivel a Határőrvidék volt az a hadműveleti alap, melyen a katonai reakció 1869-ben fokozott erővel megindította aknamunkáját. A Határőrvidéket - úgy mint 1848-ban ezt és Horvátországot - a reakció 1867 után is magyar "Vendég"-ül szemelte ki magának. Itt kezdte lerakni azokat az aknákat, melyek segítségével a dualizmust és ezzel együtt a magyar államot a levegőbe lehetett volna röpíteni. A katonai reakciónak - félig tudatosan, félig öntudatlanul - kezére dolgozott az akkor uralmon levő osztrák-német szabadelvű párt, mely akkor még tökéletlenül vedlett át centralistából dualistává. Ez az átvedlés egyébiránt még ma sem ment végbe tökéletesen.

A Határőrvidék polgárosításának története nagyrészt még ma is zárt könyv a nagy közönség előtt. Ez a nagy fontosságú politikai akció a dolog természeténél fogva nem a nyilvánosság előtt folyt le, mint pl. a horvát kiegyezés. A rá vonatkozó adatok és akták még ma sem ismeretesek mind, vagy amennyiben közzé tétettek, a nagyobb közönség kezein nem forgó könyvekben és emlékiratokban vannak letéve. Legértékesebb forrásul szolgálhatnak azok a közlemények, melyek gr. Andrássy Gyula "Beszédei"-nek 1893-ban közzétett gyűjteményében feltalálhatók.

A jelen értekezés megírása közben került ki a sajtó alól Monori Wertheimer Ede gr. Andrássy Gyula életét tárgyazó, a m. tud. Akadémia által kiadott munkájának első kötete. A tudós szerző óriási eddig kiadatlan levéltári anyag és bel- és külföldi köz- és magánlevéltárakban található levelezések és naplószerű feljegyzések felhasználásával írta meg e becses munkáját. Gazdag tárháza ez eddig nem ismert, hangyaszorgalommal összegyűjtött kortörténeti adatoknak. A munka középpontja Andrássy Gyula személye. Körülötte azonban nemcsak a magyarországi események legfontosabb része csoportosul, hanem szemeink elé tárul az is, hogy Andrássy tevékenysége hogyan kapcsolódik bele az európai események láncolatába. Egy darab világtörténet ez a javából.

Legérdekesebbek ama részei, melyek Andrássynak azt a titáni harcát tárgyazzák, melyet a "revanche"-politika képviselői, különösen gr. Beust áldatlan politikája ellen folytatott. Andrássy politikai működésének ezt a legfontosabb fázisát eddig is ismerte ugyan a közönség Kónyinak "Beust és Andrássy" című munkájából és más forrásokból, de Wertheimer Ede könyve sok, merőben új, eddig ismeretlen adatot nyújt. E könyvben Andrássy alakja mellett mint egy negatív kép igaz valóságában rajzolódik le Beust alakja is. Magától értetődik, hogy a jelen értekezésben, megfelelő utalásokkal, fel fogom használni Wertheimer munkájának is nem egy új és eredeti adatát.

*

De térjünk vissza a határőrvidéki kérdésre.

Andrássy tiszta tudatában volt annak, hogy míg a Határőrvidéken a katonai uralom megszüntetve nincs, addig az 1867-iki kiegyezési mű s Magyarországnak ebben helyreállított államisága teljesen biztosítottnak nem tekinthető. Mikor a horvát kiegyezés perfektuálása után az uralkodó kíséretében Zágrábba utazott, már szemle alá vette a terepet a határőrvidéki kérdés megoldása szempontjából. De a cselekvés ideje ekkor még nem látszott egészen elérkezettnek, jóllehet a horvát kiegyezésről szóló 1868: XXX. törvénycikk 65-ik szakaszában már ki van mondva, hogy Magyarország kötelezettséget vállal a Határőrvidék azon részének, mely közjogilag Horvát-Szlavonországokhoz tartozik, ez országokkal való egyesítésére.

A horvátországi parancsnokló tábornokká kinevezett Gablenz táborszernagy azt a megbízást kapta, hogy a Határőrvidék helyzetét tegye tanulmány tárgyává. Az ő tanulmányának felülbírálására egy bizottságot is alakítottak. Mind Gablenz, mind a bizottság határozottan a Határőrvidék fenntartása mellett foglalt állást. Lehetetlennek állították, hogy a monarchia lemondjon arról a 70.000-nyi iskolázott katonaságról, melyet a Határőrvidék szolgáltatott.

E pontnál stagnált a határőrvidéki kérdés 1868 vége felé. Hogy a kérdés folyamatba jött, ahhoz akaratlanul azok adták meg a lökést, akik annak végleges megfeneklését leginkább óhajtották volna.

Br. Kuhn hadügyminiszter 1868. október 12-én elrendelte, hogy a határőrvidéki erdőkből 33.000 hold adassék át 20 évre kiirtás végett a franco-osztrák bank és érdektársaiból alakult vállalkozó cégnek, az ottocsányi és ogulini ezredek területén fekvő erdőségek eladása végett pedig tétessenek meg haladék nélkül az előmunkálatok.

A hadügyminiszternek ezen erdőeladásokhoz joga nem volt. Felülrá ezek az eladások mélyen belevágtak volna a határőrvidéki lakosság érdekeibe, mert ennek faizási és egyéb szolgalmi jogai révén az erdőségek szolgáltatták megélhetési forrásainak tetemes részét.

A határőrvidéki lakosság zömét az erdőeladások hírére forradalomszerű izgatottság fogta el. A végpusztulás rémképeitől zaklatva küldöttségekkel, folyamodványokkal és zajos népgyűlésekkel igyekezett magától elhárítani a fenyegető veszélyt.

A fentemlítetten kívül egy másik konzorcium is alakult a horvát és határőrvidéki ellenzék soraiból négy millió forint aláirt tőkével. E konzorcium Bécsből jött intésre alakult s az erdőkre vonatkozólag neki tett ígéretek fejében viszontszolgálatul a Határőrvidék feloszlatása elleni izgatás tétetett kötelességévé.

Nagyon érthető, hogy Andrássy és a magyar kormány nem nézhette tétlenül ezeket a dolgokat. Andrássy közbelépésére a hadügyminiszter felfüggesztette az erdőeladást, s az erre vonatkozó adatokat közölte a magyar kormánnyal.

Ezzel a magyar kormány nem érte be, hanem szakértőkkel megbecsültette az eladásra kijelölt erdőket s akkor kitűnt, hogy a faanyag, melyet a hadügyminiszter 9 millió forintért akart eladni, nem ennyit, hanem 21-24 millió forintot ér. (L. Andrássy Gyula Beszédei l. 85. s köv. lapokon Lederer Béla előadását.)

Kapóra jött Andrássynak a horvát országgyűlés fellépése. Ez ugyanis 1869 ápril. 21-én kelt átiratában felkérte a magyar országgyűlést, melynek jóváhagyása nélkül az 1868: XXX. törv.-cikk 8. §-a értelmében az erdőket eladni nem volt szabad, hogy az erdők eladása felfüggesztessék és a lakosság haszonélvezeti jogai fentartassanak.

Andrássy az őfelsége elnöklete alatt 1869. május 26-án tartott közös minisztertanácsban előhozta a határőrvidéki kérdést és megjegyezte, hogy ideje volna hozzálátni a Határőrvidék polgárosításához. (L. Wertheimer, Andrássy Élete 482. l.)

Egész erejével hozzáfogott ehhez az akcióhoz. "A legkeményebb küzdelmek és harcok után - írja jún. 30-áról feleségének - melyek a legjobb idegeket tönkre tehették volna és melyek következtében igen keveset aludtam, mióta itt vagyok, végre ma reggel óta szabadon kezdek lélegzeni. Úgy hiszem több eredménnyel fogok haza jönni, mint bárki hinni merte volna. De a napot még csak nyugta után kell dicsérni."

A határőrvidéki kérdés tehát napirendre volt tűzve. Én akkor publicisztikai figyelmemet e kérdésnek szenteltem s több cikkben hozzászóltam. Az egész kérdés politikai expozíciója gyanánt hadd álljanak itt 1869. júl. 29-én és 30-án írott cikkeimnek egyes részei:

"Ne ámítsuk magunkat tovább ezzel a határőrvidéki kérdéssel. E jelentőségteljes pillanatban, midőn a magyar delegáció és a hadügyminiszter szemben állanak egymással, mikor delegációnknak még a kezében van a hatalom, hogy követeléseinek anyagilag is nyomatékot adhasson, helyén való szemügyre venni a Határőrvidéken uralkodó törekvéseket." (A hadügyminiszter ugyanis 17 millió forint kiadási többletnek s több millió póthitelnek megszavazását kérte a delegációtól.)

"A határőrvidéki kérdés nem puszta közigazgatási kérdés. Annak kellene ugyan lennie, de igen hatalmas áramlatok, melyek részint Bécsből, részint másunnan indulnak ki, államjogi és területi kérdéssé fokozzák. E kérdés súlyos válságok csiráját rejti magában, melyek az új korszak alapjaira, a dualizmusra nézve veszélyesekké válhatnak."

"Az uralkodó közvetlen közelében hatalmas befolyások érvényesülnek, melyek a határőrvidéki intézmény megszüntetésének meggátlását célozzák s arra törekesznek, hogy a magyar korona e terjedelmes és fekvésénél fogva kétszeresen fontos területe eddigi állapotában megtartassék."

"Fel kell tennünk Kuhn b. hadügyminiszterről, hogy ismeri törvényes kötelességét, hogy küzd ama reakcionárius törekvések ellen, de a tények azt bizonyítják, hogy ha küzd, hát eddig hiába küzdött. Utalások történtek arra, hogy a Határőrvidék átalakításának keresztülvitele nehéz munka, melyhez óvatosság, tapintat és idő kívántatik. Ezt nem is tagadjuk. De mi az oka, hogy egy oly munkához, melynek nehézségeit mindenki elismeri, még az előkészítő lépéseket sem tették meg? Nem arra mutat-e ez, hogy eddig nem sikerült megtörni annak a pártnak az ellentállását, mely a Határőrvidéket, mint a katonai uralom támpontját, mint esetleg Magyarország ellen használható kitűnő hadműveleti alapot fenn akarja tartani?"

"E reakcionárius befolyásoknak - tudatosan vagy öntudatlanul - az osztrák-német soviniszták egy töredéke nyújt kezet. A centralizmus ez utolsó mohikánjai még mindig egységes Nagyausztriáról álmodoznak. Ők a Határőrvidéket Ausztria kinyújtott vas karjának tekintik, mellyel ez Magyarországot egész déli oldaláról erősen körülkarolja, hogy adandó alkalommal ismét magához húzhassa. Arra az elméletre, hogy a Határőrvidék közvetlenül a "birodalomhoz" tartozik, következett egy másik államjogi tan, mely a Határőrvidéket egyszerűen Cizlajtánia számára követeli. Tekintélyes lapok, melyekről az a hír, hogy közel állanak az osztrák kormányhoz, ezt az új államjogi tant Magyarország ellen intézett heves kifakadások kíséretében fejtegetik. Felkorbácsolják az osztrák-németek nemzeti érzelmeit Magyarország ellen s a reichsrathot felszólítják, hogy érvényesítse állítólagos jogát a Határőrvidékre."

"A katonai udvari párt és a titkos centralisták e törekvései révén a Határőrvidéken oly izgatás indult meg Magyar- és Horvátország ellen, mely ha az eddigi terjedelemben folytatódik, erőszakos kitörésekre kell, hogy vezessen."

"Az a gondolat, hogy a magyar királyság e határterületei a cislajtán államba kebeleztessenek, magában véve oly nagy történeti, földrajzi és politikai képtelenség, hogy végrehajtására komolyan senki sem gondolhat. Akik e gondolat mellett síkra szállnak, azok szeme előtt jóformán nem is lebeg más, mint a Határőrvidék Magyarországba és Horvátországba leendő bekebelezésének megakadályozása."

"Ezek a Bécsből kiinduló politikai áramlatok a pánszláv pártot oly izgatásokra bátorítják, melyek ha célt érnének, egészen mást eredményeznének, mint a Határőrvidék Magyar- és Horvátországba való bekebelezésének puszta meggátlását. Ausztriában ki van adva a jelszó, hogy ezen "osztrák koronatartomány" számára tartománygyűlést kell követelni, aminővel Csehország vagy Galicia bír. Azt mondják a határőrvidékieknek, hogy a Határőrvidék tulajdonképp az igazi Horvátország. És valóban a Határőrvidék Csehország és Galicia után Cislajtánia legnagyobb koronaországa volna. Ha a Határőrvidék tartománygyűlést kapna, akkor Horvátország nemsokára melléktartománya lenne ennek a nálánál háromszor nagyobb délszláv tartománynak s vonzerejének aligha tudna ellentállni. A mostani horvát uniópárt a túlzó nemzeti áramlattal szemben nem soká tudná tartani magát. Ezzel Magyarország és Ausztria közé egy föderalista ék veretnék be, a dualisztikus épület alapjaiban megrendülne, a föderalista izgatásoknak egy új tűzhelye lenne megteremtve, mely földrajzi helyzeténél fogva a csehországi cseh nemzeti mozgalomnál is veszedelmesebb lenne."

A cikk végül komolyan inti az osztrák-német szabadelvűeket, hogy gondolják meg, hogy a határőrvidéki kérdésnek osztrák centralista értelemben való megoldása úgyis merőben lehetetlen, ők tehát magatartásukkal a föderalizmus kezére dolgoznak, mely rájuk nézve is csakhamar aggasztó hatalommá válnék.

A magyar delegáció a határőrvidéki kérdésben megfelelt a fentebb idézett vezércikkben kifejezett várakozásoknak. Csakhamar meggyőződhetett azonban, hogy a reakció fokozott erővel dolgozik. A hadügyminiszter a hozzá intézett interpellációra, hogy mit tett eddig a Határőrvidék visszakebelezésére és mit szándékozik tenni annak előkészítésére jövőben, oly választ adott, melynek értelme az volt, hogy semmit.

A hadügyminisztert azzal mentegették hívei, hogy az ő alkotmányos érzéséhez kétség nem fér, hogy ő nem a maga szántából megy oly irányban, mely a törvényekkel ellenkezik, hanem erősebb befolyások által szoríttatik. Ez is optimista felfogás volt azonban s ha a fentebb idézett cikk, melynek lényegén ma 41 év múlva sem találok semmi módosítani valót, azt a nézetet fejezte ki, hogy a hadügyminiszter alkotmányos érzéséhez kétség nem fér, úgy ez csak taktikai okokból történt, hogy nyitva tartassék számára a visszavonulás lehetősége.

Az sem javított volna egyébiránt semmit a helyzeten, ha igaz lett volna, hogy a hadügyminisztert felsőbb befolyások tolják előre, ami igaz is volt. A hadügyminisztert végre meg lehetett volna buktatni, de ama reakcionárius befolyások megmaradtak volna. Tényleg az volt a helyzet, hogy Kuhn hadügyminiszter maga is teljesen a Gablenz táborszernagy által kifejezett állásponton állt s ama titkos befolyások is ily irányban dolgoztak.

Andrássy beszédeinek összegyűjtője és kommentátora azt a véleményt nyilvánítja, hogy a magyar delegáció fellépése a határőrvidéki kérdésben Andrássyt meglepte. Valószínűbb, hogy ebben benn volt a keze, de nagyon érthető okokból nem akarta, hogy ez közhiedelem legyen. Kuhn válasza után láthatta, mennyire igaza volt, midőn június végén azt írta feleségének, hogy nyugta után kell dicsérni a napot. Amit a május 26-ki minisztertanácsban óriási erőfeszítésekkel kiküzdött, azt azóta más befolyások lerontották s az uralkodó ismét a Határőrvidék fenntartása mellett foglalt állást.

Andrássy belátta, hogy csakis az ő hathatós fellépése mentheti meg az ügyet. Augusztus 12-én az uralkodót harmadfél órai kihallgatáson igyekezett meggyőzni a maga álláspontja helyességéről. De egyelőre sikert nem aratott. "Soha oly rosszkedvűnek és difficilisnek nem láttam a császárt" - írja feleségének néhány nappal e kihallgatás után. Az uralkodó rossz kedve az ugyanazon nap este a delegációknak adott udvari ebéden is feltűnően nyilvánult. Az uralkodó hosszas beszélgetésbe merült Albrecht főherceggel, aki a többször említett katonai reakciónak feje volt. Albrecht főherceg maga sem titkolta, hogy Horvátországból, Dalmáciából és a Határőrvidékből, esetleg Bosznia majdani hozzácsatolásával egy vendée-t alkotna a dinasztia erős védbástyájául a magyarok ellen. Megmondta ezt magának Adrássynak is, ki azonban hasonló nyíltsággal megmondta a főhercegnek: csak bízza ő Fensége a dinasztia védelmét a magyarokra, akik e feladatot jobban fogják teljesíteni, mint a délszláv konföderáció. "A Jellasicsiádok már idejöket múlták." (E részletet Wertheimer b. Orczy naplójából idézi, ki legbizalmasabb embere volt Andrássynak. L. Wertheimer, Andrássy Élete 484. l.)

Az uralkodó nyomott hangulatát az mutatja legjobban, hogy Andrássyt ez estén szóra sem méltatta s az udvari emberek - mint Andrássy feleségének aug. 16-ról írja, már kegyvesztett embernek tartották.

A magyar delegátusokat is tüntetőleg mellőzte a király e szomorú augusztus 12-iki estén. Egyiköknek azt mondta: "A magyar delegátusok mindig akarnak valamit haza vinni, csak erre gondolnak, de megfeledkeznek a tekintetekről, melyekkel a monarchia összetartozandósága iránt kellene lenniök." (Orczy Naplója.)

Úgy látszott, hogy a határőrvidéki kérdésben a magyar álláspont tökéletesen megbukott.

Andrássynak és a delegációnak szilárd magatartása azonban megmentette. Csakis ezzel magyarázható meg, hogy a király az aug. 12-iki ominózus delegációs ebéd után már a következő napon engedett. "A delegációt itt a leglevertebb hangulatban találtam" - írja Andrássy aug. 16-ról feleségének. "Sok minden féle baj volt a budgettel s csak egy módon lehetett segíteni, ha ti. a határőrvidéki kérdésben valami eredményt ér el a delegáció. Múlt csütörtökön (aug. 12.) harmadfél óráig beszéltem a felséges úrral e tárgyról... Másnap ő felsége megint hivatott. Én megmaradtam a magam nézete mellett... Még aznap volt egy minisztertanács az itteni miniszterekkel, amely béketűrésemet teljesen kimerítette. De igen nyugodt és jó kedvű voltam és győztem sur toute la ligne. Az eredmény az, hogy két ezred mindjárt feloszlatik, két város királyi város lesz, a többi természetesen már magától fog következni. Több reánk nézve egyszerre nem lett volna jó. Az ország (a Határőrvidék), mely ezáltal egy pár év alatt Magyarországhoz fog csatoltatni, két és félszer oly nagy, mint a szász királyság, a reakciónak pedig főtámasza elesik... Most már elvben megvan, de formulázni kell még s ez is sok bajjal fog járni, mivel most a horvát tábornokok mind összegyűltek és mindent meg fognak kísérelni, ami csak lehetséges, hogy még meghiusítsák a dolgot." (L. Lederer, Andrássy Beszédei 486. l.)

Abban a döntő minisztertanácsban, melyet gr. Andrássy fentebbi levelében érint, Andrássynak nemcsak a katonai reakciót képviselő Kuhn hadügyminiszterrel, hanem az osztrák-szabadelvű párt álláspontját védő Giskra osztrák belügyminiszterrel is meg kellett küzdenie. Andrássy ez utóbbival szemben is győztes maradt s az uralkodó, ki nagy figyelemmel kísérte vitatkozásukat, az ülés után így szólt Andrássyhoz: "Aber hat der Giskra einen Stiefel zusammengesprochen."

A határőrvidéki kérdés tehát ebben az aug. 13-iki minisztertanácsban lényegében eldűlt. Az osztrák centralista párt részérőt indított támadás -, mely egyébiránt, mint ezt fentebb jelzett cikkemben kifejtettem, az osztrák szabadelvűek saját szempontjából is már eredetileg elhibázott lépés volt - végleg leszerelt. Az osztrák delegáció hallott valamit a minisztertanácsban történtekről és dohogott s a N. Fr. Presse még cikkezett egy darabig, hogy Magyarország darabonként úgy fogyasztja el a Határőrvidéket, mint az articsókát. De lassanként a centralista tábor elhallgatott. Belátta tévedését s hogy itt tulajdonképp a reakció és föderalizmus számára kaparná ki a gesztenyét.

Ausztriának, azaz Cislajtániának valóban közjogilag semmi köze sem volt a Határőrvidékhez. Őket csak a kvótakérdésnek megfelelő szabályozása érdekelhette. Ez úgy szabályoztatott, hogy a Határőrvidék teljes bekebelezése után Magyarország e címen a közös költségekből két percentet vállalt magára. A többi közös költség az eddigi kvótaarányban osztatott meg.

Hátra volt még az aug. 13-iki minisztertanácsban hozott határozatoknak formába öntése. Ez megtörtént az aug. 20-iki hivatalos lapokban közölt legfelsőbb kéziratokkal. Mint Andrássy előre látta, nagy bajjal járt ezeknek a kéziratoknak a formulázása, mert a Határőrvidék megszüntetését ellenző katonai körök körömszakadtáig küzdöttek Andrássy ellen. "Azóta ismét sokat szenvedtem az itteni miniszterek haszontalanságai miatt. Kevésbe múlt, hogy megint minden meg nem akadt" - írja Andrássy aug. 20-án feleségének.

De Andrássy nem az az ember volt, aki kihagyta volna csikarni kezéből a már elért sikert, melyet ez esetben nagyrészt a delegáció pressziójának köszönhetett. Csak akkor volt teljesen nyugodt, mikor a legfelsőbb kéziratok a hivatalos lapban megjelentek.

A "horvát tábornokok" áskálódása azonban még ekkor sem szűnt meg. Lederer, gr. Andrássy volt titkára, ki "Beszédeit" összegyűjtötte, azt állítja, hogy a legfelsőbb kéziratok közzétételével "a legfelsőbb katonai körök, kénytelen-kelletlen mégis csak meghajoltak az uralkodó akarata előtt." Szerinte tehát ezeknek a keze nem lett volna benne a Határőrvidéken tovább folyt mértéktelen izgatásokban. Úgy látszik azonban, hogy Andrássy maga csak az Albrecht főherceg iránti tekintetből beszélteti így titkárát. A valóság az lesz, hogyha nem is Albrecht főherceg parancsára, de az ő nevére való hivatkozással is izgattak odalent a polgárosítás ellen.

Mint később látni fogjuk, ezekben az izgatásokban Kuhn hadügyminiszternek és König ezredesnek, ki a határőrvidéki ügyek előadója volt a hadügy-minisztériumban, benne volt a keze.

A határőrvidéki erdők átvételére s az ottani vasutak építésére még július végén megalakult Zágrábban Vranyczány Ambrus b. elnöklete alatt egy konzorcium. A látszólag spontán határőrvidéki mozgalmaknak ez a konzorcium volt egyik intézője.

A határőrvidéki nép közt az erdőeladások tervezésének hírére még az előző év végén kitört mozgalom éle, mint láttuk, eleinte a hadügyminiszter ellen volt irányozva. Az izgatások intézőinek sikerült a nép izgatottságát a hadügyminiszterről elterelni s egészen a magyarok ellen fordítani.

Az izgatásokra annak intézői ügyesen felhasználták azt az időt, míg Andrássy ő felsége kíséretében október 25-ikétől december 6-ikáig a Szuezi-csatorna megnyitása alkalmából a Keleten időzött. Az uralkodó és Andrássy volt az a két döntő tényező, kiknek akaratán minden nyugodott, ami eddig a határőrvidéki kérdésben történt. E két döntő tényező távolléte alatt a katonai reakció minden erejét megfeszítette, hogy utólag kiforgassa azokat az intézkedéseket, melyek az augusztus 20-án közzétett legfelsőbb kéziratokban kifejezést nyertek.

Egyelőre ez intézkedések szerint a Határőrvidék bekebelezését a két varasdi ezreddel, Zeng és Sziszek városokkal és a szluini ezred két századával kellett volna megkezdeni. Az átmeneti közigazgatás szervezése a hadügyminisztérium kötelessége volt. Hogy a dolog minél több huzavonával és bonyodalommal menjen, már abban is remekelt a katonai bürokrácia.

Október 14-én, tehát kevéssel a királynak és Andrássynak a keleti útra indulása előtt, Bécsben még egy közös minisztertanácsot tartottak s ebben megállapították mindazokat az elveket, melyek szerint a Határőrvidék fokozatos megszüntetésének végre kellendett mennie.

Andrássy abban a nyugodt tudatban indulhatott útjára, hogy a határőrvidéki kérdés most már érdemileg el van intézve, hogy e nevezetes reformmunkát most már senki sem forgathatja ki sarkaiból.

Alig távozott azonban ő felsége és Andrássy, sőt tulajdonképp még nem is távozott, máris a legféktelenebb izgatás vette kezdetét a Határőrvidék lakossága között. Agitátorok azzal ijesztették a Határőrvidék tudatlan népét, hogy a Magyarországba - illetőleg Horvátországba - való bekebelezéskor elveszik földjeiket, megszüntetik a katonai hivatalnokok nyugdíjait, elcsapják tanítóikat. Bizonyos Utyazsanovics udvari tanácsos röpiratot írt, melyben következőleg nyilatkozik: A magyar politikusok azt hiszik, hogy a határőrvidéki erdőségekben Nibelungen-kincsre akadtak, amelyet a befejezett feloszlatás után res nulliusként lefoglalhatnak a magyar kincstár számára. Azzal is bujtogatta a határőrvidékieket, hogy a magyarok úgy akarnak elbánni velök, mint valami csordával, amelyet tetszés szerint beterelhetnek ebbe vagy amabba az akolba. Erre a több kiadásban megjelent röpiratra a félműveltek úgy esküdöztek, mint valami evangéliumra. (Kriz vezérőrnagy Kuhnhoz. Andrássy levéltár. L. Wertheimernél 492. l.)

Míg ő felsége és Andrássy a Keleten távol volt, megmozdult az egész délszlávság. Déli Dalmáciában, a kattarói öböl környékén, az ún. Krivosciéban kitört az az ismeretes lázadás, melyet az odaküldött csapatok nem voltak képesek leverni. A lázadók a kezeik közé esett megsebesült katonákat leírhatatlan kínzások közt végezték ki. Végre Rodich altábornagyot, ki mint maga is délszláv, a saját fajtája viszonyaival és szokásaival legjobban ismerős volt, küldték oda Nagyszebenből. Ez azután 30.000 emberrel nem is annyira elnyomta, mint lecsillapította e vadállati hordákat. Teljes büntetlenség mellett s a kolomposok lekenyerezésével megkötötte velük a monarchiára szégyenletes ún. "knezlaci békét." (Ez már ő felsége visszajövetele után történt 1870. jan, 10-én.) Ez a komédia öt millió forintba került a monarchiának.

"A kattarói dolog nekem nem tetszik" - írta Lónyay Menyhért már október 28-án Andrássynak. - "Minden jelenség arra mutat, hogy komolyabb a dolog. Valószínűleg a mi délszlávjaink is tudnak róla és némi jelenségek vannak arra, hogy ők is készülődnek. Miletics Zasztavájában volt mostanában egy cikk Luka Vakulicstól, mely nyíltan hirdeti, hogy eljő nemsokára az idő, mikor a déli szlávok függetlenségöket visszanyerik." Lónyay erősen sürgeti Andrássy mielőbbi visszatérését, mert mindenfelé zavarok előjeleit látja.

Még nyomatékosabban sürgette Andrássy visszatérését báró Eötvös, ki mint legidősebb miniszter, Andrássy távolléte alatt a miniszterelnökségi teendőket végezte. "Miután hazánkban - írja Eötvös 1869 november 2-án kelt levelében - a régens kérdése elhatározva nincs s így Magyarország egy hónapnál tovább fejedelemi hatalom nélkül van; miután a miniszterelnökség dekrétum utján senkinek sem adatott át s így személyed a minisztertanács, azaz egy - és pedig nem is rendkívül erélyes - kollégium által helyettesíttetik; miután azon felül a közügyeket annyira saját fejedben tartod, hogy igen fontos ügyekről, mint pl. a határőrvidéki kérdés, még értesítve sem vagyunk s a lajtántúli minisztériummal semmi összeköttetésben nem állunk: a dolgok jelen állásában nálunk tehetetlenebb kormány alig létezik és nem valószínűtlen, hogy a monarchia egy válságos pillanathoz közeledik."

Kerkapoly pénzügyminisztert és Bedekovich horvát minisztert a minisztertanács felküldte Bécsbe. De ezek is keveset tudhattak meg. "Úgy látszik - írja báró Eötvös tovább levelében - az osztrák miniszterek maguk sem tudnak sokat és mint rendesen, semmi vezéreszméjök sincs."

"A határőrvidéki izgatások - folytatja báró Eötvös tovább - összefüggése a kattarói lázadással ki nem mutatható. Ellenben Rauch (horvát bán) és mások értesítései szerint a hangulat a katonai határőrvidéken és Horvátországban rendkívül ingerült Magyarország ellen s úgy látszik a felsőbb katonai hatóság részéről nem történik semmi annak lecsillapítására."

Később a helyzet még rosszabbodott. November 15-ikén kelt hosszú levelében báró Eötvös többek közt ezeket írja Andrássynak: "Ha a felség azt hiszi, hogy mihelyt Te elmégysz, minden ingadozik, teljesen igazsága van. A dolgok természete és a Te egyéniséged úgy hozták magukkal, hogy a kormány csak benned van képviselve. Lónyay kivételével, ki a saját kezére dolgozik, mi többiek több vagy kevesebb ügyességgel bíró bureau-chefek vagyunk és csak udvariasságból neveztetünk minisztereknek, úgy hogy Téged nem pótolhatunk."

"A Határőrvidékről - írja tovább - nem hiányzanak a rossz hírek. Az, hogy a Határőrvidéken izgatás létezik s hogy azt főképp a tisztek szítják, tagadhatatlan. Miután azonban a dalmáciai zavarok kedvezőbb fordulatot vettek, nem valószínű, hogy a jelen izgatás, legalább jelenleg, nagyobb bajt okozzon."...

Eötvösön és Lónyayn kívül mások is, név szerint báró Orczy külügyi osztályfőnök is sürgették Andrássyt, hogy térjen mielőbb haza. Andrássy azonban nem engedett e sürgetéseknek. "Őfelsége nélkül úgy sem érhetek el üdvös eredményt sem a Határőrvidéken, sem Dalmáciában. Őfelsége nélkül hiába térnék haza." Így válaszolt Andrássy és igaza volt. A jó ügyre nézve üdvösebb volt, hogy Andrássy mindvégig az uralkodó mellett maradt.

Végre december 6-án megtörtént várva várt hazaérkezésök.

Andrássy nyomban megindította az ellenakciót a határőrvidéki felfordulás tárgyában. Az október 14-iki minisztertanácsban meghatározott elvek alapján december 28-án végre megállapíttattak a magyar kormány és a hadügy-minisztérium közt azok a "punktációk", melyek a határőrvidéki erdők értékesítése szempontjából döntő fontosságúak voltak. Nem mellőzhetem e nagyjelentőségű pontozatok rövid tartalmának jelzését. Ez következő: Az erdők csak nyilvános árverésen értékesíthetők: A határőrvidéki lakosság által élvezett szolgalmi jogok megváltandók és pedig oly módon, hogy az erdők az állam és a határőrvidéki községek közt felerészben felosztandók. E felosztást azonnal és lehető gyorsan kell végrehajtani. E pontozatokat még az árverés kiírása előtt közzé kell tenni. A befolyó vételár a Határőrvidék területén építendő vasutakra és csatornákra fordítandó. E vállalatokra az előmunkálati engedélyeket a magyar kormány adja, de egyetértve a hadügyminiszterrel.

E pontozatok alkalmasak lettek volna arra, hogy a határőrvidéki izgatások alól elvonják a talajt. Úgy látszott tehát, hogy Andrássy most már véglegesen győzött.

De a sarokba szorított katonai reakció még most sem tette le a fegyvert. Eddig csak puskából lövöldözött, most már elsütötte az öreg ágyút.

A fentebb jelzett punktációkon kívül a Határőrvidéket érintő összes kérdésekre, valamint a posta- és távírda-igazgatásnak és a tengerészeti egészségügyi szolgálatnak a magyar kormány kezébe való átadására nézve a részletes javaslatok nem csekély fáradsággal már ki voltak dolgozva és 1870 január 25-én be voltak mutatandók az uralkodónak.

Ekkor Kőnig ezredes - egy németországi származású tehetséges katona - a határőrvidéki ügyeknek a hadügy-minisztériumban előadója, egy terjedelmes emlékiratot nyújtott át a hadügyminiszternek. Ez emlékirat célja volt mindent fenekestül felforgatni, ami a Határőrvidék ügyében történt.

A katonai reakció tehát most már nyíltan megmutatta arcát. Emlékezünk erre a szörnyeteg-arcra 1848-1849-ből. Kissé vénült azóta, fogai részben kihullottak, de gonoszsága nem csökkent.

A Kőnig-féle emlékirat tartalmát Kuhn hadügyminiszter is nyíltan vallotta. De mivel ő e kérdések eldöntésében az ő felsége elnöklete alatt tartott fontos minisztertanácsokban részt vett s az ott hozott határozatok alapján kibocsátott legfelsőbb kéziratokban foglalt parancsokat végrehajtani az ő kötelessége volt, jónak látta saját előadójának, Kőnig ezredesnek háta mögé bújni.

Kiemelendő, hogy a hadügyminiszteren kívül még nálánál hatalmasabb szószólói is voltak a Kőnig-féle emlékiratban kifejtett tervnek.

Az emlékirat, melyet a hadügyminiszter az uralkodó elé terjesztett, mintaképe a politikai perfídiának. Kőnig ezredes 1870 január 18-án közvetlenül Andrássyhoz is intézett egy ritka álnoksággal fogalmazott levelet, mely ugyanazon elveket tartalmazta, mint az emlékirat s melyhez Andrássy szíves támogatását kérni nem átallotta.

Természetesen Andrássy első pillanatra látta, hogy ez a levél a katonai reakció hadüzenete Magyarország területi épsége és állami egysége ellen.

Nem kívánom az olvasót a nagyterjedelmű emlékiratnak s az Andrássyhoz intézett levélnek valami bő ismertetésével fárasztani. De nem mondhatok le arról, hogy a lehető legrövidebben ne jelezzem az okiratok velejét. Szükséges ez a katonai párt terveinek megismeréséhez.

A katonai párt, mint fentebb láttuk, példátlanul hazug és perfid izgatásaival a kitörésig szította a határőrvidéki lakosság gyűlöletét a magyarok ellen. Most a király elé állott s erre az önokozta izgatottságra hivatkozva kérte a királyt: Uram, vond vissza, amit határoztál, amit nekünk kézirataidban megparancsoltál, mert különben lázadás tör ki a Határőrvidéken.

"A határőrvidéki nép hangulata rendkívül izgatott."

"Ne ámítsuk magunkat, e hangulatot okvetlenül fokozni fogja e nép óhajainak és kérelmeinek mellőzése." (Megjegyzendő, a katonai párt már előbb gondoskodott róla, hogy a határőrvidéki lakosság nagyszámú petíciókkal és deputációkkal járuljon az uralkodó elé.)

"Már pedig nem hiszem, hogy az államra nézve közönyös volna, a meglevő sok bonyodalom mellett egy újabb s meglehet igen veszedelmes bonyodalmat idézni fel oly tartományban, mely földrajzi fekvésénél és belső berendezésnél fogva arra van hivatva, hogy egykor jelentékeny szerepet játszék a délszláv kérdésben."

"Nagyobbára a Határőrvidék állapotától fog függni, vajon a jelenleg Törökországhoz tartozó délszláv tartományok Ausztriához igyekeznek-e majd csatlakozni, vagy Oroszország felé gravitálni."

Az emlékirat javaslatai a Határőrvidék rendezése tárgyában következőkben foglalhatók össze:

Alakíttassék a Határőrvidékből (a déli országhatár egész hosszában, az adriai tengertől egész Erdély határáig terjedőleg) egy külön tartomány, mely a hadügy-minisztériumban szervezendő külön osztály kormányzása alatt állana. Ez osztály élére egy határőrvidéki származású katonát kellene állítani.

Minden, ami a Határőrvidéken történni fog, e tartomány gyűlésének közreműködésével állapíttassék meg.

A Határőrvidék feloszlatása ne részletenként, hanem egyszerre hajtassék végre.

Tehát a katonai párt programja ez volt: először autonóm tartománnyá szervezni a Határőrvidéket, külön kormánnyal, külön tartománygyűléssel. Az így megszervezett tartományt, mely előreláthatólag a magyargyűlöletnek gócpontja lett volna, idővel egyesíteni Horvátországgal és pedig egyszerre.

Gondoljuk csak el, mit jelentett volna az ily "egyesítés" gyakorlati értelemben? Azt, hogy nem ez a háromszor nagyobb autonóm tartomány kebeleztetett volna be Horvát és Magyarországba, hanem valóságban a Határőrvidék annektálta volna a nálánál sokkal kisebb Horvátországot. Ha az olvasó ezt elgondolja, akkor megérti, miért kellett ezzel a Határőrvidékkel "articsóka" módjára elbánni? Miért kellett a megszüntetést és bekebelezést részletenként, több évi időközökben végrehajtani.

Elég érthetően jelezve van a König-féle emlékiratban, hogyha minden, úgy a hogy az emlékirat javasolja, meg nem történik, akkor valószínűleg lázadás fog kitörni. "Az őrvidék - úgymond König - mindenkor rendíthetetlen hűségű tartománynak bizonyult s a legveszélyesebb időkben (értsd 1848-49-ben) Ausztriának erős támasza volt. Igen veszélyesnek tartanék minden kísérletet, mely arra irányul, hogy e nép oly igazgatás alá kerüljön, mely akaratával ellenkezik."

Az ilyet németül úgy hívják: ein Wink mit dem Zaunpfahle. Ilyen eszközzel akarták a katonai reakció vezetői a császárt kapacitálni.

Andrássy teljes erővel felvette a harcot. Ő is emlékiratot dolgozott ki s ezt, természetesen megfelelő magyarázat kíséretében, ő felsége elé terjesztette.

Andrássy emlékiratában mindenek előtt csudálkozását fejezi ki, hogyan lehetett oly meggyőződéssel, mint a König ezredesé, heteken és hónapokon át munkálni azon, mi módon legyen foganatosítandó az az elhatározás, melyet ő - König ezredes - semmi módon nem vél foganatosítandónak.

"Sérteni vélném Felségedet - folytatja Andrássy - ha kérném, méltóztassék mindenek előtt a felett határozni: fenn kívánja-e tartatni és tettleg keresztülvitetni legmagasabb elhatározását, mely alázatos véleményem szerint nemcsak teljesen helyes, de egyedül helyes. A fejedelmi szó szentsége feltétlenül megkívánja annak fenntartását."

Andrássy emlékiratában továbbá kifejti, hogy König emlékirata egyetlen komoly okot sem tud felhozni a már elhatározott megoldási mód ellen, csupán azt, hogy a lakosság ellene hangoltatott. Vagyis: először felbujtogatták a határőrvidéki népet s most azzal jönnek az uralkodó elé: uram, baj lesz, ha végre nem hajtod azt, amit mi ennek az elámított népnek szuggeráltunk.

Andrássy emlékiratának végkonklúziója ez: "Felforgatása lenne ez - ti. a König-féle javaslat - a jelenleg fennálló dualisztikus rendszernek, melynek alapgondolata a magyar korona egysége: Inangurálása egy más rendszernek, mely oly erőre emelné a centrifugál elemeket, hogy azoknak együtt tartását csak az abszolutizmus bírná eszközölni s az is csak addig, míg a rendelkezésére álló erőket kifelé nem lenne kénytelen fordítani."

A König-féle emlékiratnak arra a fejtegetésére, hogy a külön tartománnyá szervezett Határőrvidék a balkáni tartományokra vonzó erőt gyakorolna, így felelt meg Andrássy:

"Hibásnak kell találnom azon kombinációt, mely a Határőrvidék által akarna hódítani. Saját céljaira csak saját erejével szerezhet a monarchia. Mit a Határőrvidék hódítana, az külön célokra, nem pedig a monarchia céljaira lenne meghódítva s így áldás és erőnövelés helyett átkot és gyengülést hozna."

Így viaskodott Andrássy a katonai reakció hidrájával. Viaskodott egyedül és győzött. Igaz, hogy a legerősebb érvet, a királyi szó szentségére való hivatkozást is mérlegbe kellett vetnie -, de győzött. Keresztülvitte azt is, hogy átvételi biztossá b. Rosenzweig altábornagyot, zágrábi parancsnokló tábornokká pedig b. Mollinary táborszernagyot nevezték ki, nagy műveltségű katonákat, kik sem délszláv exzaltadók, sem reakcionáriusok nem voltak.

Mivé nőtte volna ki magát ez a határőrvidéki kérdés, ha az a következő gyenge kormányokra maradt volna, azt még elgondolni is szörnyűség.

Annak a veszélynek a nagysága, melyet Andrássy a határőrvidéki kérdés megoldásával hazájáról elháratott, már az eddigiekből is megérthető. Még jobban ki fog az tűnni, ha majd e fejtegetés során a Hohenwarth-féle kísérletről lesz szó. Ki fog tűnni, hogy a katonai reakció kísérlete csak egy láncszeme ama szláv föderalista tervnek, mely a magyar államterület szétdarabolását célba vette.

Andrássynak még minisztertársai is csak hiányosan voltak tájékozva a határőrvidéki kérdésben diadalmasan lefolytatott kampány egyes fázisairól. E nagy győzelmet maga Andrássy vívta ki az uralkodó teljes bizalmának megnyerésével. Ezt csak így, az egyéni presztízs ama szokatlan mértékével lehetett kivívni, mellyel az akkor élt államférfiak közül csupán Adrássy rendelkezett.

A nemzet majdnem semmit sem tudott róla, mekkora veszedelmet hárított el fejéről ez a nagy fia. Tulajdonképp még ma sem tudja, mily sokkal tartozik Andrássy Gyulának.

*

A sajtó is csak töredékesen volt értesülve ezekről a dolgokról, melyek többnyire a színfalak mögött folytak le. Különben is a magyar lapok figyelmét abban az időben túlnyomólag az a harc foglalta le, mely egyfelől a Deák-párt, másfelől a két balpárt közt soha sem szünetelt. Csernátony epés kirohanásai, melyeknek hosszan elnyúló mondatait Salamon Ferenc "egy magával meghasonlott lélek szomorú üvöltésének" nevezte el, továbbá soha véget nem érő polemizálások a kiegyezés és a közös ügyek felett -, ez volt akkor a magyar politikai sajtó. Kemény Zsigmond, a nagy esszéista, már beteg volt, az előző korszak kiváló publicistái közül némelyek miniszterek lettek, mások egyéb magas állásokat foglaltak el. A lapok szaporodtak, külterjileg nőttek, tehát több erőt kívántak volna, mint előbb és kevesebb jutott nekik.

Én 1868 óta a Falk által szerkesztett Pester Lloydnak voltam főmunkatársa. Majdnem naponként megjelenő vezércikkeimmel csak kevés részt vettem a jobb- és baloldal közt folyt, meglehetősen sivár polémiákban. Inkább a magyar államot a maga egészében érdeklő kérdéseknek, minő a horvát és a határőrvidéki kérdés is volt, továbbá társadalom- és kultúrpolitikai, pénzügyi, közgazdasági s egyházpolitikai kérdéseknek szenteltem erőmet. Cikkeim, melyek többnyire (H) jegy alatt jelentek meg, nem kerülték ki gr. Andrássy figyelmét.

Legalább erre vall, hogy egy napon a miniszterelnökségi sajtóosztály főnöke, Ludassy osztálytanácsos meglátogatott s közölte velem Andrássy elismerését működésem felett. Egyúttal hozzátette, hogy ha valami kérelmem volna, a gróf készségesen teljesítené azt.

Azt feleltem Ludassynak, hogy Andrássy elismerését a legszebb jutalomnak tekintem. Kértem, mondja meg a grófnak, hogy a mennyire csekély erőmtől telik, jövőre is támogatni fogom az általa képviselt politikát. Ezt hazafias kötelességemnek tekintem s érte semmi jutalmat el nem fogadok.

Lehet, hogy e korrekt válaszomnak köszönhettem, hogy ezentúl meghívtak azokra a fényes estélyekre, melyeket Andrássy és neje minden télen többször adtak. A vendégsereg száma ezer körül lehetett. A grand seigneur házi úr, ki a nagyterem ajtajában fogadta vendégeit, mindig vett magának fáradságot, hogy néhány szíves szóval kifejezze munkálkodásom iránt való érdeklődését.

Ez estélyeken az előkelő magyar társadalom színe-java jelen volt. Bizonyára annyi évtizeden át sem mosódott el emlékük azok előtt, akik a jelenvoltak közül még életben vannak. Fénypontok voltak ezek a magyar társaséletben, melyek áthatolnak az idők szürkeségén.

A nagyteremtől nyugatra fekvő helyiségekben túlnyomólag a hölgytársaság foglalt helyet, melynél fényesebbet, szépségben, szellemben gazdagabbat Magyarországon nem lehetett látni. Ennek középpontjában trónolt a ház bájos úrnője, mint valami fejedelemasszony.

Egy alkalommal azonban őt is túlragyogta az igazi királyné: Erzsébet.

A nagyteremben s a palota kelet felé eső termeiben hullámzó férfisereg zsongása elhallgatott. Jön a királyné! A több száz főből álló férfitömeg, mint valami parancsszóra sorakozott, széles utat hagyva a termek közepén.

Előtűnt Erzsébet sugár alakja. Az elbűvölt férfisereg sorfalai közt végig lebegett inkább, mint lépdelt a századnak legszebb asszonya. Végig ment a termeken a férfinépség sorfalai közt, nyájas mosolyának napsugaras üdvözlését osztva jobbra-balra.

Több volt ő nekünk, mint királynénk. Az érzés, amellyel a rajta nyugvó sok száz szem körülsimogatni látszott tündéri alakját, még a királynét megillető hódolatnál is több volt: a szívek mélyéből fakadó imádatos szeretet volt az.

Mondták, hogy volt idő, mikor abban a magas, de hideg légkörben, ahol trónolt, ő is szenvedett s hogy ezért volt képes úgy átérezni egy szenvedő nemzet fájdalmát, mint senki azok közül, akik valaha azon a trónon ültek.

Soha királyné nem volt ennyire nő és soha nő nem volt ennyire királyné.

A múlt ködéből még ma is átsugárzik felém ez a kép, melyet ha egy nagy művész megfestett volna, ezt lehetne alája írni: egy letűnt nemzedék hódolata, egy letűnt királyné előtt. Miért kellett ennek a tüneményszerű alaknak tőlünk oly hamar örökre elszállani!

(További közlemények következnek.)