Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Gavallérok
A Magyar Színház bemutató előadása

A második felvonásban egy jó grupp volt a színpadon. Becsületbírósági tárgyalás folyt, amelyen a becsületbírókon kívül még a kulisszatologatók is részt vettek - kétségkívül az ügy nagyobb diszkréciója érdekében. De mégis az elhelyezkedés jó volt. Ezt megelőzte egy társas beszélgetés ugyancsak ebben a teremben - amit beszéltek, az felbőszítően unalmas és érdektelen volt - de egy karcsú, szép leány jelent meg köztük zöld ruhában - két másodpercig kellemesen pihent meg rajta a szem. A második felvonásból ennyi volt, ami érdekelt bennünket. Az első felvonás egy étkezőkocsiban játszott. Egy robogó gyorsvonat étkezőkocsijában. Utazni: izgalmas dolog, egy kicsit mindenkit kihoz a sodrából -, a vasúti kupéban kipirulnak az arcok, a hang egy árnyalattal mindig magasabb, mert túl kell kiabálni a kerekek kattogását, ebben az állapotban szinte lehetetlen érdektelen dolgokról beszélni - és minden pillanatban új szenzáció, amint áthaladsz a folyosókon, egy nőt látol, amint a kupé egy sarkában gubbaszkodik (hová megy? - kire vár? - mit akar?) emberek szállnak fel és le s különös testi megjelenésükben úgy bukkannak fel egy-egy pillanatra, mint a kinematográf rezgő lemezein - és ebben a rohanásban sejted, amit az utcán már alig értékelsz, hogy mindnek sorsa, múltja, emléke van -, titkos gondolatai, amelyeket leplezni igyekszik. S ha kinézel a kupé ablakán, mezőket látsz az őszben - egy falut - vagy egy távoli tanya apró fehér házát, és - Istenem - milyen különös ez az élet -, ezer emléked rebben fel egy szempillantás alatt - tanyák, ahol a gyerekségedet töltötted - éjszakák, mikor apád távol járt s a tanyai házban egy anya öt apró gyerekével összebújva hallgatta a szél sóhajtását... Elkapod a fejed az ablaktól s most veszed észre, hogy szembe veled két ember összebújva és titokzatosan valami tervről beszél - itt szövik azt a fonalat, ami -, mint a kihajított lasszó, talán egy ember nyakán fog megakadni s a vonat zúgásában egy felvillanásra már azt képzeled, az áldozat hörgését hallod...

Mondjam-e, hogy mind ennek a hangulatából egy halavány árnyalat sem jelentkezik ebben a felvonásban. Irtóztató szegénység! Semmit nem tudtak belevinni - nem távlatokat, ki keresi ezt nálunk! -, hanem egy igyekezetet sem arra, hogy gyorsvonati rohanású jelenet-sorozat szövődjék a gyorsvonatban. Megmaradtak az ötletnél, hogy: az első felvonás egy gyorsvonat kupéjában fog játszódni s még a becsületes mesteremberekre feltétlenül kötelező szolid munkát sem vállalták. Semmit. Felelőtlenül, könnyelműen és léhán, befektetés nélkül akarták megcsinálni az üzletet.

A harmadik felvonást a színház társalgójában töltöttük - kedves, tehetséges és okos fiatal színészekkel beszélgetve, akiket rossz sorsuk ilyen szerepre kárhoztat -, két drámai szerző is jelen volt, mosolyogtak és csillogott a szeműk, most tértek haza, munkából az egyik, utazásból a másik, kész munkákat hoztak, a környezetük bízik bennük, a színház sokat vár tőlük, mögöttük valami halvány foszforeszkálással már ott tündöklik a siker -, ez nagyon kedves, szép és felemelő volt, a mi esténket megmentette. Kár, hogy a szegény közönség ezt nem láthatta.