Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám

Ambrus Zoltán: A Baccarat

Valaki, aki még egy-két évvel ezelőtt is a legrendesebb és - úgy látszik - a legszimpatikusabb emberek közé tartozott, nem tudni hogyan, belesodródott a mindennapi kártyajátékba. Vesztett, egyre vesztett, végül hozzányúlt az őrizetére bízott pénzhez és aztán öngyilkossá lett. Szomorú sorsa ismerősei körében annál nagyobb megdöbbenést keltett, mert senki sem hitte volna róla, hogy ilyen véget fog érni. Mindenki ambiciózus, munkás és takarékos embernek ismerte, olyannak, akit főjellemvonásai nyugalmas, hasznos és hosszú életre predesztináltak. Hogy e mellett nem volt a rideg önzés embere és hogy azok a jótulajdonságok se hiányzottak belőle, amelyek főképpen másokra nézve kellemesek, bizonyítja az, hogy mindenfelé csak barátokat szerzett. Meglehettek benne az alapjában nemes embernek azok a megnyerő sajátságai, amelyek a másféle jelleműeknek és gondolkozásúaknak is imponálnak. A baccarat nem forgathatta ki ezekből a jótulajdonságaiból - se a figyelmességéből, se a tapintatosságából, még a munkásságából és a takarékosságából sem - de kiforgatta a nyugalmából, a józanságából és megfosztotta az eszétől, a számtani tudásától, a megfontolásától. Nyilvánvalóan a baccarat áldozata volt, és szomorú esete szinte klasszikus példája annak, hogy milyen végzetes lehet ez a játék, kivált a különbekre nézve, akik másra születtek, és nem arra, hogy életenergiájuk érvényesülését a baccarat-asztalnál keressék. Ha keresni kellene erre a példákat, az ő sorsa egymagában is bizonyíték rá, hogy a baccaratnak is vannak halálos sebesültjei, amint hogy, ne felejtsük el, vannak áldozatai az automobil-sportnak, a villamosnak, a repülőgéppel való kísérletezésnek, a tudománynak, bárminő hivatásnak, a munkának, sőt annak a szerelemnek is, amelyet egy férjét szerető asszony vagy egy máshoz vonzódó leány nem tud viszonozni. Az élet útja mellett jobbról-balról a megsemmisülés szakadékai tátonganak; minden bokorból a halál vigyorog ránk.

Ez a jobb sorsra érdemes fiatalember, aki a hajlandóságai ellenére lett játékos, a baccarat-asztalnál újságírókkal is találkozott, s akik ismerik az újságírókat, nem fognak csodálkozni rajta, hogy a minden szimpátiára és részvétre méltó ismerős megdöbbentő halála a felháborodásnak olyan viharát váltotta ki a baccarat-asztallal szemben, aminőre nálunk még nem volt példa, bár a baccarat-asztal már itt is többször követelt emberáldozatot. Az újságírót folytonos izgalma amúgy is hajlandóvá teszi a vehemenciára; hát még mikor az érzése is ingerli s bizonyos abban, hogy senki rovására nem követ el igazságtalanságot! Aztán éppen ebben a körben van a Baccarat nevű cocotte-nak a legtöbb ismerőse, tehát a legtöbb ellensége; és ezekben a nyílt ellenségekben, akiknek nagy okuk van rá haragudniok, de azért mégis minduntalan érintkeznek vele, az el-elfojtott személyes gyűlölség és a nemes felindulás találkozása könnyen "lángra gyújtja a dacot."

Nincs benne tehát semmi meglepő, hogy sok újságíró izgatott hangulatának a hatása alatt a napilapok többsége heves akciót indított meg két irányban is. Először, hogy az életrevaló budapesti klubok küszöböljék ki ezt a veszedelmes és sok egzisztenciát elpusztító játékot; másodszor, hogy azokat a klubokat, amelyek eddig főképpen a baccarat jövedelméből vegetáltak, s amelyek valójában nem klubok, hanem csak kártyabarlangok, a rendőrség ugrassza szét, azon a címen, hogy az alapszabályok ellenére bárki számára hozzáférhetők. Ez az akció váratlan segítségre és lelkes pártfogóra talált a rendőrség vezetőjében, aki, úgy látszik, jóval több baccarat-drámáról tud, mint a nyilvánosság. Ő ugyan lehetetlennek tartja, hogy a rendőrség behatolhasson a klubokba, kiűzni onnan a baccarat-játékosokat és a baccarat-kufárokat, mert a klubok nem sértik meg az alapszabályokat és csakis a tagjaikat bocsátják a baccarat-asztalhoz, de megígérte a radikális eljárás sürgetőinek, hogy minden erejével támogatni fogja azt a törekvést, amely a klubokból is ki akarja tiltani a baccarat-játékot, az egyetlen lehetséges módon, tudniillik új törvénnyel, új rendszabással. Nincs kétség benne, hogy ki is fogja eszközölni, amit akar s az új rend nemsokára ki fog irtani a budapesti életből egypár fölösleges kaszinót, amelyeket csak néhány croupier és pincér fog megsiratni.

Senki se sajnálja, ha azok a klubok, amelyeket eddig csak Baccarat ő nagysága szutenált, el fognak tűnni a föld színéről. Arra nézve se lehet nézeteltérés, hogy a szóban forgó akció, amilyen tiszteletreméltó, éppen olyan üdvös lesz. Ez az erőfeszítés is meg fog menteni egy-két emberi életet; tehát semmi esetre se lesz eredménytelen, már ezért az egyért is érdemes fáradni érte. Ha csak egyetlenegy életet is meg lehet menteni vele, már érdemes skartba tenni azt az aggodalmat, hogy: mi lesz végül a személyes szabadsággal, ha az állam gyámkodása még ide is ki fog terjedni?! A személyes szabadságnak a köz kedvéért ma is olyan sok dologba kell belenyugodnia, hogy már nem számít: vajon lehet-e ezután is baccarat-ozni, felrakhatom-e, mihelyt kedvem szottyan rá, a zsebemből kikívánkozó koronákat erre a furcsa asztalra, vagy Baccarat őnagyságát ezentúl csak Párisban, vagy csak a regényirodalomban és a színpadon láthatom viszont?

Hanem az már nagy kérdés, hogy a reménybeli új rend meg fogja-e változtatni Budapest erkölcseit és hogy annak a sokaságnak, amelyet ez az akció akarata ellenére is meg akar védelmezni, az anyagi és erkölcsi állapotján az új tilalom valami sokat fog-e javíthatni? Félő, hogy ebben a pontban a jövő nem a reménykedőknek fog igazat adni, hanem a kételkedőknek; azoknak, akik a legfrissebb nemes felbuzdulást nagy szimpátiával fogadják, de egyszersmind sok szkepszissel, csekély várakozással.

Azok a kiváló újságírók, akik a legtüzesebben izgatnak a baccarat ellen, mind igen jól tudják, hogy mit beszélnek. De akármilyen szakavatottak ebben a kérdésben, van egy tévedésük. Az, hogy a baccarat-asztalnak valami bűvös erőt tulajdonítanak. Szerintök a baccarat-asztalban megvan a mágnesesség vonzóereje, a Loreley csábja, az alkohol kábító tulajdonsága, a hipnotizőr hatalma, mely még a távolban is szuggesztiója alatt tartja a médiumot, a macska tüzes szemgolyójának a szédítő hatása, amely alélttá teszi a közelébe került egeret, a kígyóbűvölő mágiája, amely elaltat és a Kirke varázslata, amely disznóvá változtatja szerelmeseit. Talán még a zenéjével is hat, mint a szirén; a játék menetét igazgató hókusz-pókusz-szavakkal. A baccarat-asztal szerintök: az örvény, a hínár, a fatalitás. Aki nem babonás, annak át kell látnia, hogy: ez tévedés, és mindenkinek eszébe kell jutnia, hogy: olyan tévedés, mintha valaki bűvös erőt tulajdonítana az ágynak, a fehér párnáknak, és azzal iparkodnék lehetetlenné tenni az érzékiség féktelenkedését, hogy az ágyakat mindenünnen ki akarná löketni. Igaz, arra is volt már eset, hogy a nagyon közel levő ágy, az alkalom, a véletlen buktatta el a gyanútlan és meglepett ártatlanságot; de az ilyen esetek ritka kivételek, a legtöbb esetben nem ő a bűnszerző. Igaz, a baccarat-asztalnak is vannak ilyen véletlenül megszédültjei - nyilván ezek közé a kivételek közé tartozott a most emlegetett öngyilkos is - de itt a kivételek még ritkábbak, mint amott, talán mert nem lehet szó akkora gyanútlanságról. E felől nem lehet kétsége annak, aki - míg mások többnyire csak a játék menetére figyelnek - gyakrabban és hosszasabban is szemügyre veszi a baccarat-asztal körül szorongó, nagyon különböző játékosokat.

Mért kártyáznak az emberek általában, mért kártyáznak Budapesten többet, mint bárhol a világon, és mért tódulnak legszívesebben a baccarat-asztalhoz?

Egy kitűnő írónk ilyenformán felel erre a kérdésre:

Mert a kártya is narkotikum, mint az alkohol, a szerelem, vagy akár a munka is. Mert a budapesti ember, aki minél intenzívebben akarja leélni az életét - amely, már akármicsodás, csak egyetlenegyszer szerezhető meg, budapesti szerelmesének nagy sajnálatára - az ideges budapesti ember, aki a hamarosan sokat élvezés, a sebesség mániákusa, a legkönnyebben ezt a narkotikumot találja meg s ezt használhatja ki a legesleggyorsabban. Mert a baccarat-asztalnál található játék a legtágabb körben való s mégis a legrövidebb időtartamra szorított küzdelem a létért; hiszen a pénzben, mely úgyszólván az élet szimbóluma, benne foglaltatik az élet minden élvezete, a legváltozatosabb örömök megszerezhetőségének a lehetősége, és egy perc alatt eldől, a sejtésemmel győztem-e vagy buktam, jól vezetett-e az ösztönöm, vagy hibát követtem el; gyarapodtam-e erőben vagy valamivel gyöngébb lettem; egy perc alatt, ha bátorságom volt hozzá és az ösztönömben megtaláltam a kellő szimatot, az adott helyzetben megkívánt ügyességet: az élet-energiám sikeresebben, busásabban érvényesülhetett, mint bármely más küzdőtéren.

Hát hiszen igaz, hogy voltaképpen minden csak narkotikum. Nemcsak a játék meg a többi, hanem a komolykodásaink is. Ahhoz képest, hogy az ember bármely percben meghalhat s meglehetősen rövid időn belül bizonyosan meg kell halnia - még pedig anélkül, hogy megtudná, miért jött a világra - legkomolyabb törekvéseink is csupa kilátástalanság. Ez a kilátástalanság akkora, hogy ha az ember nem részletekben jutna az öntudatához, hanem mindjárt az érett eszével jönne a világra, ahol a tudós asszony megkérdezné tőle, hogy le akarja-e élni a számára kínálkozó életet? - bizonyára igen sokan azt felelnék, hogy: "Csak azért szokjam meg ezt a kávéházat, hogy mikor már megszerettem, kisöpörjenek belőle?! Nem, nem kívánok élni!" És ha a közül a temérdek ember közül, aki elégedetlen az életével, relatíve csak igen kevés dezertál, leginkább annak tulajdonítható, hogy a cél, vagy mondjuk: a "miért?" nagy homályossága, vagy talán sötét bizonytalansága következtében az életfelfogások is igen különbözők, és az elégedetlenekben a kétségtelen kilátástalanságot csak az győzi le, hogy az életfelfogásuknak megfelelően becset tulajdonítanak némely törekvéseiknek, amelyek néha kicsinyesek, néha illuzórikusak, a legtöbb esetben az egyetemességre is, az egyénre nézve is majdnem egészen eredménytelenek, sőt még a legjobb esetben is - amikor elérhetők és az ivadékok életföltételeinek a megjavítására szolgálnak - csak csekély vigasztalást nyújtók. Ahhoz képest, hogy az egyénre nézve csak egy bizonyos: a megsemmisülése, a puszta "én" szempontjából minden csak "hiúságok hiúsága"; és ha a legnagyobbszerű, a legmagasabb rendű, az egyetemesre vonatkozó törekvésekben a főfaktor: a világegyetemmel való fölemelő közösség-érzet, sejtése vagy tudata annak a legnagyobb kötelességnek, mely annál magasztosabb, mert az önzetlenségünkre apellál és a bizonytalanságba vezet, szóval az a grandiózus hit, mely a gondolkodónak egyetlen vigasztalása, tagadhatatlan, hogy még ezekben a legnagyobbszerű törekvéseknek szentelt életmódokban és foglalkozásban is - a főrugón kívül - benne van a narkotikum keresése is, mivel hogy a legátszellemültebb emberben is benne marad az állat. Ha sokan érzik is, senkinek nincs módjában bebizonyítania a helytelenségét annak az életfelfogásnak, amely, ama hit nélkül lévén, csak egy célt ismer: a narkotikum folytonos keresését; amely az élet kilátástalanságának tudatában csak ahhoz az életprogrammhoz vezet, hogy: "ha már csak egyszer élünk és ez az élet olyan rövid, az ember legalább minél intenzívebben, minél sebesebben váltakozó örömök, minél nagyobb és minél több kellemes izgalom közt élje le az életét. Quand on est mort, c'est pour longtemps".

De ha minden csak narkotikum - különösen a minden hit nélkül lévő emberre nézve - mért választja a budapesti ember valamennyi narkotikum közül a legszívesebben éppen a kártya és legkivált a baccarat-asztal narkotikumát?

A legrövidebb felelet ez volna: nem választja, oda kényszerül. Szabatosabban szólva: a tipikus budapesti nem csak a narkotikumot keresi a kártya- és a baccarat-asztalnál, hanem ennél is fontosabbat, ennél is szükségesebbet. A tipikus budapesti még szórakozni se ér rá, és ha egész délután a kávéházban ül, kártyázva, vagy ha a baccarat-asztal mellett éjszakázik, a szórakozásra való idejében is lázasan, izgatottan dolgozik, hogy még akkor is, amikor egészen pihennie kellene, félig szórakozással, de félig munkának nevezhető erőfeszítéssel kicsiben vagy nagyban, de legalább valamicskével javíthasson az életföltételein. Azok a budapestiek, akik a kártyában vagy a baccarat-asztalnál csakis a szórakozást, a feledést, az időtöltést, szóval a narkotikumot keresik - kivételek, ismét csak kivételek; a baccarat-asztalnál ilyenek vannak a legkevesebben. A többiek - és ez a nagy tömeg - egyszerűen nyerni akarnak, az arcuk verejtékével, a megfeszített figyelmökkel, az egészségük pusztításával, mert hiszen tudják, hogy ez az izgalom sorvasztja őket, de egy kis nyereségért erre is készek. A jobblétet keresik ott, a bármi csekélységgel különb jólétet; azt lehetne mondani: a több kenyeret. A tipikus budapesti a kártyától, a baccarattól nem a narkotikumot várja, hanem a jól vagy rosszul fizető mellékkeresetet.

Mert a tipikus budapesti a legszegényebb ember a világon. Az igényei, az élettől való követelései, az intelligenciájánál, a kényelem dolgaiban való tájékozottságánál, mondhatni: a műveltségénél, a minden komoly dologban való hitetlenségénél s következésképpen a mohó élvezet-vágyánál fogva, kétszer akkorák, mint azé a külföldié, aki éppen olyan társadalmi pozícióban van, amilyenben ő; viszont félannyit se tud keresni, mint a külföldi, mert a kereseti viszonyok itt sokkal mostohábbak, mint abban a civilizáltabb világban, amelynek az életét utánozni óhajtja; a munkája tehát félannyit se gyümölcsöz, és ha meghatározott fizetésért dolgozik, minthogy az ilyen munkának nálunk még kisebb a bére, talán harmadrésznyit se. Még hozzá olyan drágaságban kell élnie, aminőt csak Amerikában vagy Angliában látni; a legszükségesebbet is csak olyan nagy áron szerezheti meg, mint ezeknek a gazdag világoknak fényes kereseti viszonyok közt élő polgárai. Még hozzá, egész környezetének a felfogása, sőt a közfelfogás is megköveteli tőle, hogy "úri módon" kell élnie; ha nem akarja még a meglévő keresetét is elveszíteni "muszáj" így élnie, ha belepusztul is. A tipikus budapestinek tehát, ha nincs semmi vagyona és semmi támasztéka, de lelkiereje sincs, se a két ember helyett dolgozáshoz, se a nagy nélkülözéshez és a minden élvezetről lemondáshoz: már csak ahhoz is, hogy egyáltalán megélhessen, valami mellékkeresetre kell szert tennie, mely lehetőleg több legyen, mint amennyit a főfoglalkozásával szerez, de órákig tartó, türelmes munkába ne kerüljön, mert ezt a többletet már nem bírná, vagy ehhez már semmi kedve. Vannak ilyen mellékkeresetek, nagyobbrészt nem éppen kifogástalanok, de még ezekből se jut mindenkinek. És a tipikus budapestinek, ha nem tud ráfanyalodni a szűkölködésre és "agyondolgozni" se akarja magát - mert a kitartó, türelmes, egésznapi munkához nincsen trainingje -, ahhoz, hogy legalább valamicskével javíthasson a helyzetén, nem marad más reménysége, csak éppen a játék. Ez a játék is munka, de legalább a megerőltetést nem érzi azonnal és "ha csak egy kis szerencséje van", sokkal hamarább jut eredményhez, mint bármi más módon.

Mindenki tudja, maguk a játékosok legjobban, hogy a baccaratasztalnál végül mindig csak a "pinka" nyer, s a játékosok nagy sokasága csak veszíthet, de azért a tipikus budapestit nem hagyja el a remény, hogy mért ne sikerülhetne kivételesen neki is az, ami sikerült Egyiknek vagy Másiknak.

Külföldön a baccarat-asztalnál vagyonos, szórakozást kereső munkátlanokat, mulató idegeneket, sokat kereső és könnyelműen költekező bohémeket, írókat, művészeket látni; kétes egzisztenciákat is, akik a kártyának és a kártyából élnek, de ezeket törpe kisebbségben. Budapesten a baccarat-asztalnál, néhány vagyonos emberen, a bohémeken meg az elmaradhatatlan napidíj keresőkön kívül, ott találjuk az ügyvédet, akinek kicsi a klientélája, az orvost, akinek kevés a betege, a vállalkozót, a kereskedőt, meg az iparost, akiknek "nem jól megy", a tisztviselőt, akinek kicsi a fizetése, még a bírót is, akit minduntalan perelnek s aki itt akarja kinyerni a fizetnivaló részletet. Meg még egy alakot, sok példányban: azt, aki már mindenféle üzlettel megpróbálkozott s aki olyan mélyen belemerült a másféle játékba, vagy egyéb bajokba, hogy rajta már csak a kártya segíthet. De a nagy többséget amazok alkotják: az ügyvéd, az orvos, a vállalkozó, a kereskedő, az iparos és a tisztviselő. Ha kétség fogna el bennünket afelől, hogy ezek talán mégis csak a szórakozást, a narkotikumot keresik, hol az egyikről, hol a másikról minden kíváncsiság nélkül is meg kell tudnunk, hogy akármilyen nyugodtak, előkelőek és mosolygósak itt, otthon nagy baj lehet náluk.

Bízvást elmondhatni, hogy a budapesti baccarat-asztaloknál mozgolódó játékosok nagyobb része a szükséges jobblétért, a több kenyérért izzad, vergődik a többé-kevésbé elegáns spelunkában. Ehhez képest a legtöbbjük számító, kitanult játékos, aki ismeri a játék minden fortélyát, ügyesen él a valószínűség-számítással és ugyancsak megfeszíti a figyelmét, hogy kileshesse a szerencse járását-kelését; szó se lehet róla, hogy a narkotikum élvezetétől kábultan játszanék. Ura is marad magának annyira, hogy - míg a legjobb esetben nagyon sokat nyerhet - egyszerre a legrosszabb esetben se veszíthet sokat. Nincs benne egyéb naivitás, csak éppen az a reménység, hogy neki sikerülni fog az, amibe száz közül kilencvenkilenc végre is bele vérzik.

Igaz, néha a legnyugodtabb, a legkitanultabb és legravaszabb játékossal is megtörténik, hogy "belezuhan" a bajba; vele is megeshetik, hogy a figyelme, az idegei felmondják a szolgálatot, elveszti a fejét és kábulatában úgy játszik, hogy kétségbeejtő helyzetbe kerül. Megtörténhetik ez a legfegyelmezettebb játékossal is, azzal például, aki évekig szerencsével játszott. Majdnem mindegyik visszaviszi, amit ott nyert. De ez nem a baccarat-asztal bűvös erejét bizonyítja, csak azt, hogy a szerencsés játékosok nagy többsége telhetetlen és hogy a legnyugodtabb, a leghidegebben számítgató ember se mindig ura az idegeinek, a belátásának vagy a temperamentumának.

Ha sok a baccarat-katasztrófa, ez mégsem onnan ered, mintha a baccarat-asztalnak valami különösen kábító hatása volna, hanem onnan, hogy ezt a furcsa bútordarabot sokan keresik fel azok közül, akiket másféle játék, szerencsétlen üzlet, vagy esztelen költekezés sodort nagy financiális bajokba s akik - nem alaptalanul - azt hiszik, hogy rajtok már csak a baccarat segíthet. De a legtöbbön természetesen ez se segít s mikor mindene elveszvén, a szerencsétlenül járt játékos leszámol az élettel, katasztrófáját csakis a baccarat rovására írjuk, amint néha, mikor a beteg belepusztul az operációba, a műtőt okoljuk, noha ez csak a kegyelemdöfést adta meg neki vagy csak már nem tudta megmenteni a szétroncsolt szervezetet. Senki se mondja, hogy a lovaknak olyan magnetikus ereje vagy pláne mágiája volna, mint aminőt a baccarat-asztalról föltételeznek, és mégis a lóversenynek éppen annyi, vagy még több áldozata van, mint a baccaratnak. Nem lehet remélni tehát, hogy a baccaratasztal kiirtásával a játék-katasztrófák száma valami nagyon meg fog csappanni. Akik eddig a baccarat-t használták fel végső kísérletnek, ezentúl a tőzsdén, a lóversenyen vagy más kártyajátékban fognak elvérezni, mert hiszen a legártatlanabb kettes kártyajátékot is lehet nagyba játszani, sőt úgy is, hogy az egyik játékos vállalja a baccarat-bankár rizikóját és tart minden tétet, a játékosok egész seregével szemben.

Ugyanezt mondhatni arra is, hogy a baccarat nemcsak néhány öngyilkosságot, hanem jóval több - de nem kevésbé szomorú - csöndes tragédiát okozott. Azok, akiknek a könnyelműsége, kártyaszenvedélye vagy szerencsétlen spekulációja ezt a sok csöndes tragédiát okozta, meg a többiek, akiktől ilyesmi kitelik, a baccarat-asztal híján is meg fogják találni a módját, hogy kártyaveszteségeikkel feleségüket keserítsék, családjukat még jobban elszegényítsék, hozzátartozóikat kifosszák.

A játékosok zömét a baccarat-asztal nem tette tönkre, csak jól megadóztatta, s a játékosok zömét a baccarat-asztal eltörlése nem fogja a játéktól visszatartani. Nem számítva azokat, akik időközben észbe kapnak - voltak ilyenek előbb is - mindannyian játszani fognak azután is, csak szét fognak szóródni, kisebb kártyatársaságokra fognak oszolni vagy el fogják özönleni a versenytereket. Hiszen élni vagy legalább jobban élni akarnak a játékból, mert a tisztes munka nekik "nem fizeti ki magát" vagy mert nem tudnak többet dolgozni s a keresetükből nem bírnak megélni.

Ezek legnagyobb részt szintén menthetetlenek, mert minden játéknak, előbb vagy utóbb, csak rossz vége lehet; a játékos, aki nyer és visszavonul, a világ legnagyobb ritkasága. De nem a végzetök a leginkább megdöbbentő, még csak nem is az, hogy egyre több a követőjük s a játék őrülete Budapesten mind jobban terjed, hanem az, hogy még csak el se lehet ítélni őket, ha a játékról nem akarnak letenni. Mert nem minden alap nélkül hivatkoznak arra, hogy a legszükségesebbre is elégtelen keresetük, az ezért mégis megkövetelt úriasabb életmód és Budapest drágasága szinte rákényszeríti őket, hogy a játéktól várják azt, amit a tisztes munkájok nem ad meg nekik.

Csak ők volnának a hibásak? Amíg Budapesten a kereseti viszonyok jobbra nem változnak, amíg nálunk az életföltételek mindinkább és nagy arányokban súlyosbodnak, amíg a temérdek tisztviselő hozzá nem jut ahhoz a fizetéshez, amely munkájának megfelelő megélhetést biztosítana neki, erre a kérdésre bajos igennel felelni. Igaz, Budapest erkölcsének is jobbra kellene változnia.

Egyelőre, ha örülhetünk is annak, hogy a baccarat kiirtása egy pár embert meg fog menteni az öngyilkosságtól, nem igen remélhető, hogy az új rend valami sokat fog változtatni a védelemre szorulók anyagi és erkölcsi állapotján.