Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
"Higyje el, hogyha hatalmunkban állana,férjem és én volnánk az elsők, a kik Batthyány Lajost és az aradi vértanukat ismét életre keltenők."
Erzsébet királyné Horváth Mihályhoz.
Az 1848-49-iki mozgalmak vezető alakjai közül a mi vidékünkön Kossuthot és Batthyányt emlegette a nép legsűrűbben. A Kossuth-nótát széltében énekelték, de mint megyénkbeli hatalmas dinaszta talán még népszerűbb volt Batthyány. A katonák közül Perczel Móric és Görgey neve forgott legtöbbet az odavaló nép száján.
Hogy mennyire népszerű volt Batthyány, arra nézve jellemző a következő eset. Az első magyar miniszterelnököt 1849 tavaszán huszonnyolc más elfogott magyarral Székesfehérváron, Veszprémen, Sárváron át hurcolták a laibachi várba. Mikor a menet Jánosháza vasvármegyei községbe ért, a fegyveres nép nagy tömege csődült össze s fenyegetőleg követelte Batthyánynak és fogolytársainak szabadon bocsátását. A kísérő tiszt rávette a grófot, hogy tartson beszédet a néphez és nyugtassa meg a tömeget. Erre a nép megnyugodott és hagyta elvonulni a szomorú karavánt.
Ezelőtt hatvan esztendővel a szabadságharc lezajlása után mint tíz éves gyermek a gróf ikervári uradalmán utaztam át. Az utak és táblák szélén ültetett sok ezer szederfa, egy nagy terjedelmű, magas kéményű épület és a szép kastély felköltötte figyelmemet. Apám elmagyarázta, hogy a töméntelen szederfa arra való, hogy a gróf meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, a nagykéményű épület cukorgyár, melyet a gróf építtetett, a gyönyörű kastélyt is ő építtette egy régibb helyett, mert gazdag volt és szerette a pompát. De megszűnt a selyemtenyésztés, a cukorgyárban sem dolgoznak, a kastélyban pedig nem lakik senki. Erre aztán elmondta Batthyánynak megható tragédiáját. Az első miniszterelnök volt az első magyar államférfi, kinek sorsáról koraérett gyermekésszel tudomást nyertem. Mélyen meghatott, mikor hallottam, hogy a grófot, aki ritka szép, magas homlokú, fekete szakállú férfiú s igen jó és okos ember volt, a németek agyonlőtték, mivel a magyarokkal tartott.
A grófnak, gyászoló szép feleségének s három kedves gyermekének története úgy hangzott nekem, mint egy legenda, melyet közvetlenül Kisfaludy Sándor regéi, első irodalmi olvasmányaim mellé helyeztem. E regéket akkor gyönyörűeknek tartottam, de gróf és családja sorsa még jobban meghatott.
A Rába-parti park homályos útjain gyászos emlékek bolyongását vélte érezni, aki esetleg odatévedt. Ki hitte volna akkor, hogy eljövend az idő, mikor ismét magyar nagy úri élet zaja veri fel; e helyeket s a kastély úrnője egy másik magyar miniszterelnök lánya leend, annak a gróf Andrássy Gyulának a leánya, aki szerencsésebb volt Batthyánynál nemcsak abban, hogy a rá is kimondott mártírhalált kikerülte, de államférfiúi sikerekben is messze túlragyogta nagynevű elődjét.
Batthyány Lajos gróf abban a korban élt, mely egy Széchenyit, Kossuthot, Deákot nevezett vezéreinek. E nagyok mértékével mérve államférfiúi alakja veszt nagyságából. De az ártatlanul elszenvedett vértanúság glóriája magasra emeli őt az utókor kegyeletében.
Sorsa sokban hasonlít Széchenyi Istvánéhoz. Ő is az akkor szokásos, kissé felületes mágnási nevelésben részesült. Úgy látszik azonban, hogy egy német nevelőjének hatása, ki, mint Széchenyi írja róla, a német radikális iskola híve volt, nyomokat hagyott hátra a fogékony ifjú lelkületében. Ő is a katonai pályára lépett. Mint huszárhadnagy sokat tartózkodott Olaszországban. Különben pedig ő is, mint Széchenyi, sokat utazott, látott, tapasztalt a művelt nyugat országaiban. Ezek a tapasztalatok s az öntanulmány útján szerzett ismeretek pótolták nála is, mint a nálánál tizenöt évvel idősebb Széchenyinél, a fiatalkori mulasztásokat. Még a jogi vizsgákat is letette a zágrábi akadémián. Gyermekkorában magyarul is csak fogyatékosan tanult meg s e hiányt ő is, mint Széchenyi, később pótolta.
Semmi kétség, hogy e nálánál nagyobb szabású tehetség példája erősen hatott közéleti pályájára. Huszonnégy éves volt, mikor Széchenyi megkezdette reformátori pályafutását s egyszerre országos hírre emelkedett. Batthyány Lajos gr. ez idő tájt lépett ki a katonaságtól s átvette birtokai kezelését. Ama nem nagyszámú ifjú mágnások közé tartozott, kik átérezték, hogy akinek a sors nagy vagyont és társadalmi állást adott, annak a rendesnél nagyobb kötelességei is vannak a haza iránt. Kiváló autodidakta volt ő is, aki maga nevelte magát magyar hazafivá s kiváló politikussá. Nemes ambíciója üdvös ösztönzést nyert az által is, hogy egy fennkölt lelkű honleány, gr. Zichy Antonia lett méltó élettársa.
Abban is egyezett Széchenyivel, hogy a közgazdasági állapot fejlesztésében a nemzeti haladás elsőrendű eszközét látta. Részt vett az Országos Gazdasági Egyesület alapításában. Saját vármegyéjében is gazdasági egyesületet alapított, mely ma is fennáll. Országos iparegyesület, cukorgyár-egyesület, közgazdasági és ipari vállalatok, belterjes mezőgazdaság, szóval a haladás különféle tényezői számíthattak buzgó támogatására.
Ily társadalmi helyzetben s ily törekvések mellett Batthyány a dolgok rendje szerint csakhamar a közélet egyik vezéralakjává lett. Abban eltért Széchenyitől, hogy nem izolálta magát a pártoktól, mint ez. Sőt élénk részt vett a pártéletben s már az 1840-iki országgyűlésen a főrendi ellenzék vezére lett. Mikor pedig az 1847-iki választások előtt az országos ellenzék megalakult, ő állott e párt élére. Szorosabb összeköttetésbe jutott Kossuthtal s ő vitte keresztül, hogy Kossuthot Pestmegye az 1848-iki pozsonyi országgyűlésre egyik követévé választotta. A vagyonnal és családi összeköttetésekkel nem rendelkező férfiút ily támogatás nélkül fényes tehetsége mellett is aligha ajándékozta volna meg a mandátummal a mindenható dzsentri.
Mikor a pozsonyi országgyűlésen a nagy reformmozgalom diadalmasan nyomult előre s a felelős magyar minisztérium megalakítására kilátás nyílt, nemcsak az országgyűlésnek, hanem mondhatni az országnak közvéleménye predestináltnak tekintette Batthyányt a miniszterelnöki állásra.
*
Batthyány Lajos egyéniségével a most élő nemzedék úgy van, mint azzal a korral, amelyben mint aktív államférfi működött. Sem Batthyányt, sem a 48-at nem érti a mai nemzedék. Ez alatt nem azokat a nagyon is ritka önálló elméket értem, kik a letűnt idők mozgató tényezőit boncolgatni képesek, hanem a művelt osztálynak azt az átlagát, melynek szellemi színvonala a társadalom zömének jellegét megadja. A 48-at a rá következő év lángözönén keresztül, mintegy bengáliai világításban látják az emberek. Ezer ember közül legalább kilencszáz azt hiszi, hogy 1848 márc. 15-ikén kitört Budapesten a "forradalom". Ha azokat, akik e napot tüntetőleg ünneplik, megkérdeznők, mi is történt hát 1848 márc. 15-ikén, a legtöbb nem tudna felelni. Batthyányval is ilyenformán vagyunk. A mártír alakja eltakarja az utókor szemei elől az ember és a gyakorlati politikus alakját.
Ha azonban kegyeletes kézzel szétbontogatjuk a legendaszerűség idealizáló fátyolát, melyet a hálás utókor e nemes alak körül szövögetett: akkor is megmarad egy lelkes, derék, nemzetéért és a szabadságért minden áldozatra kész, erős akaratú férfiú, aki előtt talán kevésbé mély hódolattal hajol meg az utókor, mint a mártír eszményített alakja előtt, de akit jobban megértünk s talán melegebb szívvel értékelünk, mert emberileg közelebb áll hozzánk.
Batthyány nem rendelkezett sem a szónoki erő varázsával, sem a nagy és eredeti gondolatok ama cikázó villámaival, amelyek a nagy embert arra teszik hivatottá, hogy uralkodjék a tömeg felett, vetessen egy népet, irányt adjon egy kor eseményeinek. Batthyánynál a tehetségnek tiszteletreméltó mértéke a jellembeli tulajdonságok nem mindennapi kiválóságával párosult egy minden tekintetben rokonszenves és előkelő egyéniséggé, ki rendes időkben hivatva lett volna, hogy évtizedeken át hasznos szolgálatokat tehessen hazájának.
Batthyánynak nem adatott meg, hogy egy ilyen normális, az ő egyéniségének megfelelő hasznos életpályát futhasson be. Életének tragikuma nemcsak abban áll, amiben azt a közönség rendesen látja, a hazáért ártatlanul elszenvedett halálában. Tragikuma ott kezdődik, hogy egy nagy történelmi fordulattal váratlanul felvirradott új korszak oly óriási feladatok elé állította, melyek túlhaladták erejét s melyek felülrá a körülmények végzetes komplikációja folytán ellenállhatatlan erővel katasztrófa felé sodorták azt a hajót, melynek kormányosául vállalkozott.
Az erők és feladatok aránytalanságát érezte Batthyány maga is. Sem a keresztülviendő reformoknak kezdeményezője, sem a parlamentnek igazi vezére nem volt. Hogy vezető pozíciójának megadhassa a kellő biztosságot, a miniszterelnökség elvállalásának feltételéül tűzte ki, hogy Deák Ferenc lépjen be kabinetjébe.
Deák akkor tudvalevőleg nem is volt követ. Az egyik zalai követ, Csuzy Pál, nyomban lemondott, hogy Deákot azonnal megválaszthassák. Deák nem nagy kedvvel, csakis erkölcsi kényszernek engedve s akkoriban gyenge egészségi állapota miatt csakis rövid időre volt hajlandó tárcát vállalni. Ily módon Széchenyi, Deák, Eötvös, nem homogén irányú és vérmérsékletű, de mindannyian nagy tehetségű férfiak egész falanxa sorakozott Batthyány körül, kik abban voltak egyek, hogy mind a hárman az ország legmérsékeltebb, leghiggadtabb, legóvatosabb politikusai valának. És e hatalmas falanx által támogatva sem bírta Batthyány fenntartani az erők amaz egyensúlyát, mely nélkül egy minisztérium tartós és sikeres működést kifejteni nem képes. A mérleget nemcsak Kossuth rendkívüli egyéniségének, hanem még ennél is inkább a minisztériumtól független eseményeknek óriási súlya az ellenkező oldalra billentette.
De ne vágjunk elébe az eseményeknek.
Párisból, mely akkor még inkább volt az európai kontinens metropolisa, mint napjainkban, egyike indult meg ama világtörténeti erőkisugárzásoknak, melyeknek a történetfilozófia talán soha sem fogja megadni tökéletes magyarázatát. Kossuth megérezte egy új korszak hajnalodását s mint ő mondani szokta, felemelkedett a helyzet magaslatára. Március harmadikán tartott beszédével és tett indítványával elérte, hogy az országgyűlés is ide emelkedjék. Feliratot indítványozott, melyben elsoroltattak mindazok a reformok, melyek az ország legjobb elméit régóta foglalkoztatták s melyeknek megvalósítására most már elérkezettnek látszott az idő: név szerint a közteherviselés, a jobbágyságnak kártérítés mellett való megszüntetése, a népnek a politikai jogokban való részesítése, a honvédelmi rendszernek átalakítása, az állami jövedelmek és kiadások felelős kezelés alá helyezése és még sok más hasznos reform, s ami mindezeknek koronája, nélkülözhetetlen biztosítéka volt: a testületi kormányrendszernek magyar felelős minisztériummá átalakítása.
A felirati javaslat a kerületi ülésben elkészíttetett, az országos ülésben elfogadtatott s másnap a főrendekhez átküldetett. A főrendeknek bőséges idejük volt a javaslat tárgyalására, mert elnökük a nádor Bécsben távol lévén, a következő napok alatt maguk közt tanácskoztak felette. Tíz nap múlva, az időközben visszaérkezett nádor elnöklete alatt nyilvános ülésben a főrendek is elfogadták a felirati javaslatot.
E feliratot 72 tagból álló fényes küldöttség vitte Bécsbe a nádor vezetésével s március 16-án a király elé terjesztette, ki annak tartalmát egyébiránt már ismerte.
Meglepetésről, terrorizálásról beszélni tehát képtelenség. Ferdinánd a független magyar minisztérium alakítását elfogadta, ezzel a nádort megbízta, annak javaslatára Batthyány Lajos grófot miniszterelnöknek nyomban ki is nevezte. Az országgyűlést pedig oda utasította, hogy a feliratban foglalt tárgyakról készítsen törvényjavaslatokat s azokat terjessze fel.
A Karok és Rendek a király által jóváhagyott elvek alapján kidolgozták és letárgyalták a törvényjavaslatokat, azután ezeket átküldték a főrendekhez. Itt is tárgyalták őket, több üzenetváltás is történt a két tábla között.
A király elé felterjesztett törvényjavaslatokat a király udvari kancelláriájával, saját rokonaival, a nádorral, Magyarország főhivatalnokaival, pl. az országbíróval, tárgyalta s elfogadta, s azután a magyar kir. udvari kancellária ellenjegyzésével leküldte az országgyűlésnek. E legfelső királyi válaszok nem is egyszerre, hanem egyenként adattak ki, sőt némely tárgyakra nézve a király észrevételeket is tett, melyeket az ország rendei tárgyaltak. A szokásos egyezkedések után a törvényjavaslatok a két ház által elfogadtattak. S ekkor a nádor, maga mellé vévén a már kinevezett miniszterelnököt s a miniszterekül kiszemelt férfiak közül Széchenyit, Deákot és Eötvöst, a már kész törvényjavaslatokat felvitte Bécsbe és a király elé terjesztette.
A király megbízásából Ferenc Károly és Lajos főhercegek, István nádor, Batthyány miniszterelnök, továbbá Széchenyi, Deák és Eötvös, a kancellária részéről Szőgyény László alkancellár és Bartal György referendárius hosszas tanácskozást tartottak, a törvényjavaslatokat pontról-pontra letárgyalták.
E leírást egy feltétlen megbízhatóságú tanú, Deák Ferenc előadásából merítettem. (L. Deák Ferenc, Közjogi és Jogtörténeti Észrevételek. 12. s köv. l.)
E nevezetes tanácskozás lefolyásáról Deák Ferenc előadását kiegészíti Szőgyény László naplója. Eszerint Szőgyény László előterjesztése után Batthyány "szárazon és dacosan sürgette az országgyűlés kívánatának teljesítését". E megrovást némileg magyarázza a bukófélben levő rendszer emberének érthető animozitása a győzelemre jutott rendszer képviselője ellen. Egyébiránt Batthyányt az ó-konzervatívok mindig gyűlölték. Batthyány után Széchenyi szólott az ő szokásos zseniális modorában. Legmérsékeltebben szólott Eötvös. Annál ingerültebben szólott Szőgyény szerint Deák Ferenc. (?) Végre Bartal jutott szóhoz, "aki elmerült történelmi és diplomáciai ismereteiben" és ahelyett, hogy a kormány nézetét támogatta volna, azt igyekezett kimutatni, hogy Magyarországnak tulajdonképpen már I. Ferdinánd idejétől fogva úgy kellett volna kormányoztatnia, mint a hogy most terveztetik. Ezek után a tanácskozmány - Szőgyény szerint -, anélkül, hogy eredményre vezetett volna, berekesztetett. A magyar küldöttek eltávozván, Hartig gróf és - Szőgyény kérésére - Jósika Samu br. hívattak a kancelláriába s velük beszélték meg a dolgot. A megállapodás ezen utólagos tanácskozmányban az volt, hogy az országgyűlés kívánatának elfogadása, főként a pénz- és hadügy-minisztériumok és az ő felsége civillistája iránti javaslat, a császárnak nem ajánlható. István főherceg, Széchenyi István és Eötvös József báró azonban fölkeresték a főhercegeket, csillapították aggodalmaikat és rábírták őket a javaslat elfogadására. (L. Szőgyény naplóját, Kónyi, Deák beszédei II.)
Így Szőgyény. Deák Ferenc előadása mit sem tud arról, hogy a tanácskozmány eredménytelenül szétoszlott volna, hanem egyszerűen azt mondja, hogy "az 1848-iki törvények pontról pontra felvétettek, megvitattattak, a kiadandó kegyelmes királyi válaszok fogalmazva lettek s egyenként az országgyűléshez leküldettek". Hozzáteszi ehhez Deák Ferenc: "Mindezek valóságára nézve hivatkozhatunk azon volt miniszter urakra, kik az említett tanácskozmányban részt vettek közül még életben vannak, Deák Ferencre és báró Eötvös Józsefre s a magyar udvari kancelláriának szintén még életben levő két tagjára, Szőgyény László alkancellár és Bartal György referendárius urakra. Deáknak ez a munkája 1855 elején jelent meg. Szőgyény nem reagált a rá való hivatkozásra. Naplója tehát főképp csak azt bizonyítja, hogy az ó-konzervativak utólag még egy kísérletet tettek a magyar felelős minisztérium meghiúsítására, de e kísérletük nem sikerült.
Batthyány csak március 23-án terjesztette fel minisztériuma névsorát, mert várt Deák Ferencre, ki csak március 20-án érkezett Pozsonyba. A fent leírt tanácskozmány március végén, a miniszterlista felterjesztése után, de a miniszterek kinevezése előtt történt. E kinevezés kissé késett és csak ápr. 7-én történt meg, miután a régi rendszer emberei állásaiktól felmentettek.
A király április 10-én fényes kísérettel Pozsonyba érkezett s másnap a törvényjavaslatokat ünnepélyesen szentesítette s az országgyűlést feloszlatta.
Megemlítendő, hogy a Karok és Rendek március 31-én tartott kerületi ülésében fölolvastatott a királynak ugyanazon napról kelt leirata, melyben a felelős minisztériumról szóló törvény 6. §-ára való hivatkozással arra szólítja fel a rendeket, hogy "addig is, míg azon közálladalmi költségek aránya iránt, melyek az összes birodalmat közösen érdeklik, kölcsönös értekezés után a jövő törvényhozás királyi megegyezésemmel intézkednék, királyi udvaromnak fenntartásához s a közös diplomáciához és a magyar hadsereghez megkívántató különféle katonai testületek ellátására szükséges költségekről jövendő beszámítás iránt, jóváhagyásom mellett, ideiglenes rendelkezés tétessék." A Rendek e leírat folytán a fenti célokra nyomban meg is szavaztak 3 millió forintot.
Nem volt felesleges a 48-iki törvények létrejöttének körülményeit elmondani. Magyarország ellenségei nem szűnnek meg azt hirdetni, hogy a 48-iki törvények rögtönözve, meglepetésszerűen, az uralkodó család tagjainak tudta nélkül, a királyra gyakorolt terrorizmus segítségével, szóval forradalmi úton jöttek létre. Sajnos, még magyarok is akadnak, akik ezt elhiszik.
Könnyű az 1848-iki törvényeket bírálni. Az a kifogás, mely az 1847/8: III. törvénycikk amaz intézkedése ellen emeltetett, hogy a király távollétében a végrehajtó hatalmat a nádor mint kir. helytartó gyakorolja, csakugyan nehezen egyeztethető össze a monarchikus elvvel. Ezen egyetlen intézkedés kiküszöbölésével, ami 1867-ben megtörtént, a 48-iki törvények kifogástalanul működnek. A király akadálytalanul személyesen gyakorolja összes uralkodói jogait a magyar felelős minisztérium utján. A gépezet most már 43 év óta zökkenés nélkül működik.
A nádorra vonatkozó intézkedés megítélésénél tekinteten kívül hagynak egy fontos körülményt. 1848-ban Budapest és Bécs között vasúti összeköttetés még nem volt, távíró pedig akkor egyáltalán nem is létezett. A közlekedés csupán hajón történhetett, a téli évszakban még így sem. A mai könnyű és gyors közlekedés, a telegráf és telefon korszakának fiai előtt szinte megfoghatatlan a 62 év előtti idők közlekedésének nehézkessége. E nehézkességre való tekintettel nem lehet csodálkoznunk azon, hogy abban az időben a távol levő király helyett a végrehajtó hatalom gyakorlására valami közegről kívántak gondoskodni. Ily szempontból kell megítélni a 48-iki törvénynek a nádor jogkörére vonatkozó intézkedéseit. A királyi hatalom kijátszása vagy aláásása nem volt szándékában a 48-iki törvények alkotóinak. A 48-iki törvények tartalma nem igazolja a reakciónak Magyarország ellen indított hadjáratát.
A Batthyány-minisztérium 1848. ápr. 7-étől 1848. szept. 9-éig vitte az ország ügyeit.
A magyar miniszterek részint április 13-án, részint ápr. 14-én megérkeztek Budapestre. Soha még kormány kedvezőtlenebb körülmények közt nem kezdette meg működését, mint ez. Az ún. kamarilla, mely a jámbor és tehetetlen V. Ferdinánd helyett uralkodott, azzal a hátsó gondolattal egyezett bele a 48-iki törvények szentesítésébe és a magyar minisztérium kinevezésébe, hogy e vívmányokat, mihelyt a körülmények engedik, visszaveszi.
Március 23-án, tehát két héttel a magyar minisztérium kinevezése előtt, kinevezték Jellasicsot horvát bánnak és egyúttal előléptették tábornokká, az illír mozgalom fejét Gájt pedig udvari tanácsossá. Jellasics Horvátországban nyomban hozzálátott a Magyarország elleni hadjárat előkészítéséhez s már április 25-én megszűntnek nyilvánította Horvátország kapcsolatát Magyarországgal.
Budapesten s a vidéken is több helyütt anarchia tünetei mutatkoztak. Kivált a zsidók elleni kihágások voltak elég gyakoriak. Ki bujtogatta a városi csőcseléket, azt nehéz volna eldönteni. Némelyek szerint az osztrák titkos rendőrségnek a keze is benne volt ezekben a dolgokban. Nevezetes mindenesetre, hogy csak a városok német ajkú népe vett részt ezekben a zavargásokban. A magyarság tartózkodott tőlük.
Nagyobb baj volt az, hogy az alvidéken a szerb lakosság már nyílt lázadásban tört ki és április 24-ikén már megkezdődött a magyarok és németek öldöklése.
"S mindezek ellen - írja Deák Ferenc sógorának ápr. 30-án - sem fegyver, sem katona, sem pénz nincs rendelkezésünkre. Bécs örül e bajoknak, a bukott pártnak néhányai szintén örülnek, sőt titkon talán táplálják is a már kitörő mozgalmakat." "Nincs közöttünk - írja tovább -, ki ezt ne látná, ne érezné s ki örömest át ne adná a hatalmat másnak, akárkinek. De nem igen találkozik, ki átvenné s a nemzet bizalmát csak egy kissé is bírná."
A bajok egyre nőttek. A kormányférfiak szinte reménytelen hangulatát a fenti soroknál még élénkebben világítja meg Deáknak egy jún. 15-ikén kelt levele ugyancsak sógorához, Tarányihoz: "Az idő s körülmények - írja ebben - annyi veszéllyel fenyegetik honunkat, hogy azok közepette önegyéniségünk eszünkbe sem igen juthat. Pedig bizony azt sem tudjuk, a rácok fognak-e felakasztani, ha ide jöhetnek, vagy Jellasics, vagy az itteni nép koncol-e össze, mert ezek mind a könnyen megtörténhető dolgok sorába tartoznak. A felbőszült ellenség minden oldalról fegyveres berohanással fenyeget s nincsen erőnk, mit elébe állíthatnánk, fegyver nincs és pénzen sem lehet szerezni sehol s ha veszünk is külföldön, például Angliában, semmi felé be nem hozhatjuk, mert mindenütt lefoglalnák. Pénzviszonyaink rosszak. Mikor az országgyűlésről hazajöttünk, 480.000 forint volt minden pénze az országnak, ennyivel pedig egy ekkora országnak kormányát megkezdeni is alig lehet és még ezen felül a rendes jövedelemnek is nagyobb részét már felszedte az előbbi kormány. A közjövedelmek is folyvást csökkennek, adót nem igen fizetnek, a vámjövedelem naponként alább száll, kölcsönt pedig Európa mostani viszonyai közt kapni alig lehet."
"De legsúlyosabb az, hogy valószínűleg perfídia vesz körül mindenoldalról: a király aláír mindent, mi annak folytán rendelkezünk, de segítségre, bizalomra, engedelmességre, kivált a katonai karnál nem találunk. Mindenütt azt hirdetik, hogy mi űztük el a királyt s a császár nevével, de az ő akaratján kívül, izgatnak ellenünk. Itt szláv és német izgatók folyvást ingerlik a népet s nem vagyunk biztosak, ha minden órán nem idéznek-e elő zavargásokat."
"Örömest engednénk helyünket - írja tovább Deák - legalább mi néhányan, másoknak, ügyesebbeknek, erősebbeknek, de minden megbomlásunk még inkább sietteti az anarchiát s ezt lelkünkre nem vehetjük. Pedig talán nem hibázok, ha azt mondom: hogy magunk között is van egymás iránt, legalább egy iránt, bizalmatlanság." (L. Kónyi, Deák F. Beszédei II. 55. l.)
Ilyennek látta a helyzetet az igazságügyminiszter június 15-ikén, tehát négy héttel az udvarnak Innsbruckba költözése után. Nem keserű iróniája-e a sorsnak, hogy a magyarok ellenségei azzal vádolták a magyarokat, hogy ők űzték el az udvart Innsbruckba, pedig a magyar kormány egyik küldöttséget a másik után menesztette Bécsbe s nem szűnt meg könyörögni, hogy a király jöjjön Budára s jelenlétével győzze meg a szerb és horvát lázadókat arról, hogy ő nem helyesli a lázadást.
Deák idézett levele bizonyítja, hogy a kormány maga is meg volt győződve, hogy az udvar keze bent van az alvidéki és horvátországi mozgalmakban, valamint a májusban már az oláhok közt is kitört lázadásban. Valóban vakoknak kellett volna lenni a Batthyány-minisztérium tagjainak, hogy ezt ne lássák. Mégis görcsösen ragaszkodtak ahhoz a fikcióhoz, hogy könyörgésükkel sikerül rávenni az uralkodót, (illetőleg azokat, akik háta mögött a dolgokat intézték), hogy majd Budára jön és jelenlétével lefújja a nemzetiségek lázongását. Május elején a magyar kormány a nádort, Széchenyit és Eötvöst küldte Bécsbe, hogy beszélje rá a királyt a Budára jövetelre. A király, vagyis inkább környezete erre azt válaszolta, hogy szívesen megteszi az ország kívánságát, de előbb az országgyűlés szavazza meg az olasz háború számára kért 40.000 katonát. Ez május elején volt. Az országgyűlést június elején hítta össze a nádor Pestre, július 2-ra. Tehát ha a legnagyobb készség meglett volna is a kért olasz segítség megszavazására, ez legfeljebb július első felében történhetett volna meg.
Az udvar Budára jövetele pedig a lázadók lecsillapítása szempontjából rögtön szükséges lett volna. Az udvar biztatása tehát, hogy a katonai segély megszavazása esetében kész Budára jönni, semmi esetre sem lehetett őszinte. Hogy ez mennyire csupán kitérő válasz volt, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az udvar már néhány nap múlva, május 16-án felkerekedett és Innsbruckba távozott. Nem Ferdinánd akaratából történt ez, hanem egyenesen az ő megtévesztésével. Sétakocsizás ürügye alatt megindultak vele s kimentek a városból s azután folyt tovább az utazás egész Innsbruckig, hol Ferdinánd állítólag ágyban fekvő beteg lett. Akik az uralkodó és a monarchia sorsát a háttérben intézték, azoknak érdekében állott, hogy az uralkodót lehetőleg hozzáférhetetlenné tegyék a magyarokra nézve.
De az udvarnak Innsbruckba távozása sem indította arra a magyar minisztériumot, hogy a király Budára hozatalának kalandos tervével felhagyjon. Nem állottak elégséges mértékben rendelkezésükre a lázadás elnyomására szükséges katonai eszközök s azért ragaszkodtak a fikcióhoz, hogy a királyi tekintély mérlegbevetésével sikerül majd elhárítani ezt a veszedelmet.
Nemcsak hogy a nádor és Batthyány miniszterelnök ismételve zarándokoltak Innsbruckba - mindig negatív eredménnyel -, hanem a július 2-án összegyűlt képviselőháznak is az volt egyik első dolga, hogy július 24-ikén tartott ülésében gr. Teleki László indítványára elhatározta, hogy küldöttség menesztessék Innsbruckba, fölszólítani a királyt, hogy mentül előbb jöjjön hü magyarjai közé és maradjon köztük. Másnap a főrendiház is hozzájárult e határozathoz. A küldöttség elment Innsbruckba s a király a hozzá intézett felszólításra így felelt: "A hű magyar nemzet személyem iránti ragaszkodásának kifejezése nekem igen kedves. Ami azon kívánatot illeti, miszerint az országgyűlést a törvények szentesítése által személyesen befejezném, azt, ha az isteni gondviselés ebbeli kívánatomat sikeresíti, minden bizonnyal teljesíteni fogom." (De nem teljesítette.)
A Batthyány-minisztérium tagjai a világ legbékésebb politikusai közé tartoztak. Minden a mellett bizonyított, hogy az udvar irtóháborút készít elő a magyarok ellen s ők mégis makacsul ragaszkodtak ahhoz a gondolathoz, hogy az udvart sikerül a nemzetiségek és a horvátok lázadásának leszerelésére rávenni. Jellasics ellenben egyre merészebb lett. A nádor dorgálását semmibe sem vette. Június 5-ikére a magyar kormánynak, tehát törvényes felsőbbségének ellenére tartománygyűlést hívott egybe. Június 10-én a király a magyar kormány sürgetésére - névleg - elmozdította állásából. De Jellasics nem mozdult. Kell-e még több bizonyíték, hogy titkon ellenkező parancsot kapott? Sőt nemcsak parancsot, de pénzsegélyt és fegyvert is kapott az Olaszországban működő hadvezértől, Radetzkytől.
Sokan állították s állítják ma is, hogy a magyar kormánynak az olasz katonai segély kérdésében követett magatartása idézte elő az udvar ellenséges magatartását. Nézetem szerint az olasz segítség kérdésében követett eljárás az udvar és a nemzet közti konfliktusban nem játszott elsőrendű szerepet. A magyar kormány mindig, a kérdés minden stádiumában elismerte Magyarországnak a pragmatica sanctióból folyó kötelezettségét. Batthyány úgy az országgyűlés megnyitása előtt július 1-én tartott bizalmas értekezleten, mint a július 5-én tartott minisztertanácsban az olasz segély megadása mellett emelt szót. A minisztertanács is elismerte a pragmatica sanctióból folyó védelmi kötelezettséget s ünnepélyesen kijelentette, hogy mihelyt az Ország integritása helyre állítva és a lázadás elnyomva lesz, azonnal rendelkezésére bocsátják a királynak mindazon csapatokat, melyek az országban nélkülözhetők. Az udvarral való békés kiegyenlítést hőn óhajtó miniszterek a minisztertanácsban többségben voltak, sőt ebben az időben még Kossuthról sem lehetett állítani, hogy a békés kiegyenlítést nem látná a legnagyobb örömmel. Ebből joggal következtethetjük, hogy nagyon nyomós okai voltak a minisztertanácsnak arra, hogy az olasz segély megadását a fent említett fenntartáshoz kötötte. 18.000 katona volt az országban, ez sem mind megbízható. A szerb lázadók száma már túlhaladta a 30.000-et s ezek határőrvidéki tisztek vezetése alatt fegyverrel s minden hadiszerrel jól el voltak látva. Horvátországban ott állt Jellasics mintegy 40.000 emberrel Magyarországba betörni készen. A magyar ezredek nagyobb része az olaszországi harctéren vagy Galíciában volt. A magyar kormány kért, könyörgött, hogy bocsássák őket haza, mert nem bír a lázadókkal. De kérelmét nem teljesítették.
Ily helyzetben az a követelés, hogy a polgárháborútól dúlt s a horvát invázióval fenyegetett ország küldjön 40.000 katonát az olasz csatatérre, tulajdonképp akadémiai kérdés volt, vagy mondjuk ki nyíltan, képtelenség. Az efelett a válaszfelirati vitában lefolyt szóharc merőben meddő s hogy az országgyűlés mily formulában fejezi ki ezt a nyilvánvaló lehetetlenséget, az valóban gyakorlatilag közömbös volt. Batthyány az országgyűlési felirati vitában is exponálta magát oly formulázás mellett, mely nyitva tartotta a békés kiegyenlítés lehetőségét.
Az olasz segély kérdése egyébiránt nemsokára elvesztette aktualitását. A szardíniai királlyal augusztus 5-én megkötötték a fegyverszünetet s most már az udvar, mely nemsokára visszatért Bécsbe, egész erejét Magyarország ellen fordíthatta. Aug. 14-én kelt s a képviselőházban aug. 22-én felolvasott leiratában a király tudtára adta az országgyűlésnek, hogy az István nádor és királyi helytartóra ruházott felhatalmazást visszavonja.
Batthyány, mint láttuk, a minisztériumban a békés kiegyenlítés gondolatát képviselte. Vele tartott a kabinetnek három legjelentékenyebb tagja: Széchenyi, Deák, Eötvös. Hogy a kormányban mégis a Kossuth befolyása vált döntővé, annak oka nem csupán Kossuth egyéniségének súlya s az a körülmény volt, hogy szónoki erejével hatalmában tartotta az országgyűlést és a közvélemény túlnyomó részét, hanem még inkább oka volt az, hogy az események s az udvarnak tényekben nyilatkozó magatartása fokról-fokra jobban rácáfoltak a kabinet békebarát tagjaira s a képviselőház ama töredékére, mely mögöttük állt. Kossuth önhatalmú intézkedései, a szélső párttal való kacérkodásai, mindazon eljárása, melyet Deák "forradalmi számítgatásoknak" nevez, sok hibának lettek forrásává, talán bizonyos fokig hozzájárultak a helyzet elmérgesítéséhez. De a következmények megmutatták, hogy ez a helyzet már eleve annyira el volt mérgesedve, hogy azt a kabinetnek legbékülékenyebb tagjai sem lettek volna képesek a békés irányba belezökkenteni.
Miben állott az ő politikájuk? Kérni, könyörögni és ismét könyörögni, hogy a király az ő tekintélyével és hatalmi szavával vessen véget a lázadásnak. A királynak azonban sem tekintélye, sem hatalma nem volt. Ő hozzá hiába könyörögtek, akik pedig mögötte álltak, azok Magyarország irányában könyörületet nem ismertek.
Batthyány és Deák augusztus utolsó napjaiban még egyszer Bécsbe mentek, hogy egy utolsó kísérletet tegyenek a béke megmentésére s a minisztérium következő kérelmeit terjesszék az uralkodó elé: Parancsolja meg a király az országban levő hadseregnek, hogy a pártütők ellen híven és vitézül teljesítse kötelességét. Mondja meg ő felsége, hogy a Horvátország irányában fönnforgó kérdéseknek a magyar nemzet azon készségénél fogva, miszerint minden méltányos és igazságos kívánatot teljesíteni hajlandó, békés úton kelletvén kiegyenlíttetni, Jellasics ne merészelje az országot megtámadni. Jöjjön le ő felsége az országgyűlést személyesen berekeszteni. Szentesítse azon törvényeket, melyeket saját fölhívása következtében, saját felelős minisztériuma előterjesztésére az ország védelme és a pénzügy tekintetében a törvényhozás alkotott.
E kérelmeket a király nem teljesítette. Az udvar válasz helyett Batthyányt és Deákot egy emlékiratra utasította, melyet az osztrák kormány pár hét előtt az uralkodó elé terjesztett s melyben az foglaltatott, hogy Magyarország önálló kormányzata (hadügy, pénzügy és kereskedelem) ellenkezik az ausztriai birodalom egységével és jóllétével, nincs összhangban a pragmatica sanctióval s hogy őfelségének nem volt joga a múlt országgyűlés törvényeit szentesíteni.
A király, illetőleg az udvar az emlékirat tartalmát magáévá tette, és azt a saját ajánló kézirata mellett a nádornak már leküldötte. Ebből Batthyány és Deák látták, hogy igenis, lehetséges a békés kibontakozás, de csak a 48-iki törvényekben letett alkotmányos jogok legfontosabb részének visszavétele árán. Ez végre világos beszéd volt. A miniszterek megértették és levonták a következményeket. Batthyány szeptember 9-én benyújtotta lemondását s a Bécsben időző két miniszter az időközben szintén Bécsbe érkezett s az uralkodónál kihallgatást kérelmező parlamenti küldöttséghez már csak mint egyszerű képviselő csatlakozott.
Eszterházy miniszter már előbb leköszönt s helyette Pulszky államtitkár vitte az ügyeket. Eszterházy külföldre távozott.
Széchenyi István idegei nem bírták ki a helyzet rettenetes izgalmait. Szeptember 5-én elméje elborult.
Jellasics 40.000-nyi seregével szeptember 9-én, tehát azon napon, melyen a magyar minisztérium benyújtotta lemondását s melyen az országgyűlés küldöttsége - szándékos huzavona által okozott késedelemmel - az uralkodó elé bocsáttatott, átlépte a Drávát. Az uralkodó azt válaszolta a küldöttségnek, hogy elgyengült egészsége miatt Magyarországba nem mehet, a fölterjesztett törvényjavaslatokat meg fogja vizsgálni, a többi pontot illetőleg a minisztérium utján fogja szándékát tudatni.
A Batthyány-minisztérium leköszönésével sajátságos helyzet állott elő. A nádor rögtön elfogadta a minisztérium lemondását, de ahelyett, hogy megbízta volna a minisztereket, hogy az új minisztérium kinevezéséig vigyék az ügyeket, ezt jelentette az országgyűlésnek: "a minisztérium lemondását elfogadtam, a jövendő miniszterelnököt őfelsége jóváhagyása alá felterjesztettem és a törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem".
Pedig hát a törvény sehol sem mondja, hogy az egyik minisztérium leköszönése és az újnak kinevezése közti időben a felelősség nélküli királyi helytartó vegye a kezébe "a kormány gyeplőit". Hisz ez az interregnum hetekig is eltarthat. Ez még rendes időkben sem volna megengedhető, annál kevésbé oly időben, mikor egy ellenséges sereg közeledik a főváros felé.
Az országgyűlés törvénytelennek nyilvánította a nádor eljárását, mely lehet, hogy tudatlanságból származott, de lehet, hogy annak az élénk vágynak volt a kifolyása, hogy mielőbb szabadulhassanak Kossuthtól. Kossuth azonban kijelentette, hogy nem teszi le addig a hatalmat, míg nincs törvényes utódja, kinek azt átadhatja. Az országgyűlés pedig elhatározta, hogy addig, míg őfelsége új minisztériumot nevezend, Kossuth Lajos és Szemere Bertalan minisztereket megbízza a közigazgatás vezetésével s az aldunai táborban levő Mészáros Lázár hadügyminisztert is utasítja tárcájának ideiglenes megtartására.
Az új miniszterelnök, kit a nádor a királynak felterjesztett, gróf Batthyány Lajos volt. Batthyány a képviselőház szept. 12-iki ülésében, amelyben a nádor fent említett levelét felolvasták, megokolta lemondását. E megokolás lényege az volt, hogy a minisztériumban hiányzott a nézetek egysége. Mikor pedig Szemere azzal az indítvánnyal állott elő, hogy tartsák meg a miniszterek tárcáikat addig, míg az új kormány ki lesz nevezve, ez ellen is azzal érvelt, hogy éppen a fennforgó válságos esetben szükséges, hogy egy akarat legyen a kormányban, mert csak így lehet működése sikeres.
Hogy azonban nem csupán az egység hiánya volt a minisztérium leköszönésének oka, sőt nem is ez volt a fő ok - mert hisz az egység már a kabinet hivatalba lépésének elején sem volt meg - arra nézve, mint klasszikus tanura hivatkozhatni Deák Ferencre, ki sógorához, Tarányihoz intézett levelében (szeptember 22.) teljes őszinteséggel feltárja a lemondás okait. Elmondja egyúttal, hogy miért nem hajlandó a második Batthyány-minisztériumba belépni. Deák így ír: "Én a minisztériumból kiléptem, midőn az felbomlott, mert az udvarnak (a minisztérium megkérdezése nélkül s ismételt előterjesztése ellen) követett politikája mellett, ha csak ennek részese nem akart lenni, fenn nem állhatott. Az udvar ezen honunk elleni gonosz politikája nem változott, sőt még gonoszabb lett, midőn Batthyányt a nádor felterjeszté. Batthyány feltételül kötötte ki: hogy Jellasicsot őfelsége visszaparancsolja. Batthyány miniszterelnöknek kineveztetett, de a feltétel el nem fogadtatott s Jellasics az udvar akaratából, a fejedelem tudtával s annak nevében háborút folytat ellenünk s őfelsége még csak parancs által sem gátolja ezt a háborút."
"Monarchiában a miniszter mindig a király minisztere s mint ilyen felelős az országnak, de mikor a király nevében és tudtával, sőt tettleges engedelmével háború folytattatik a nemzet ellen, hogyan legyek én minisztere a királynak?"
"Batthyány más állásban van - írja tovább Deák - ő kénytelen volt elfogadni állását, mert csak ő volt, kit ott fenn is mint elnököt megerősítettek, itt alant is elfogadtak. Nélküle tüstént anarchia lett volna."
A király szeptember 15-én a nádorhoz intézett leiratában kijelentette, hogy a minisztérium lemondását elfogadja és Batthyány gróf kinevezéséhez megelégedését nyilvánítja. "Feltételeit illetőleg most nem szólhat, mert a volt kormány alatt oly dolgok történtek, melyek sem Magyarország érdekeinek, sem a Magyarország és Ausztria közt törvényesen fennálló összeköttetés fenntartásának nem felelnek meg. Sőt szeptember 11-én a képviselőház elhagyta a törvényes tért, midőn a kormányt felhatalmazta, hegy nem szentesített törvények alapján a hatóságok újoncokat állítsanak, 5 forintos bankó nyomassék, sőt a Magyarországon fekvő seregemet zászlójuktoli hűtelen távozásra és a honvédsereghezi átmenetelre felszólította." (De hát miért nem szentesítette a törvényeket, mikor annyira kérték?)
"Azért tehát elvárom azon személyekről, kikből gróf Batthyány minisztériumot alkotni lehetségesnek tart, kedvességednek további feljelentését."
Ennek a második Batthyány-minisztériumnak tagjai következők lettek volna: Ghyczy, Szentkirályi, báró Vay Miklós, Kemény Dénes, Mészáros Lázár, báró Eötvös és Erdődy Sándor. Deák Ferencet a belügyi tárca elvállalására szerette volna Batthyány rábírni, de mint fentebb láttuk, Deák a belépésre nem volt hajlandó. (L. Lónyai levelét: Kónyi, Deák F. Beszédei II. 120. l.)
Batthyány a képviselőház szept. 16-iki ütésében bejelentette, hogy mivel a király azon feltételeket, melyek mellett minisztériumot alakítani hajlandó lett volna, nem fogadta el s a képviselőház bizalmát sem bírja, ő a kabinetalakítástól visszalép. Ettől azonban lelkes szónoklatokban nyilvánuló közkivánatra elállott s a következő ülésben bejelentette a miniszterekül kiszemelt férfiak fentebb olvasható neveit.
Sajátságos helyzet állott elő. Az országnak volt egy a király által kinevezett miniszterelnöke s egy felterjesztett, de még ki nem nevezett minisztériuma. Ennek tényleges hatalom nem volt a kezében.
Egyidejűleg volt egy szeptember 16-án alakított honvédelmi bizottmánya, melynek tagjai voltak: Kossuth, Nyáry Pál, Madarász László, Pálffy János, Patay József, Sembery Imre - a képviselőház legextrémebb tagjai. Ennek a kezében volt a tényleges hatalom. Élén Kossuth állt, ki egyúttal pénzügyminiszter volt s már ekkor tényleg mint diktátor intézte az ügyeket.
A legmagasabb fokra hágott feszültség e napjaiból csak mint érdekes, de eredmény nélkül lejátszódott epizódot kell felemlíteni a magyar országgyűlésnek a bécsi reichsrathhoz küldött tizenkét tagú küldöttségét. Ennek élén Deák Ferenc állott. Feladata lett volna "azon érdektalálkozásokat, melyek köztünk és a birodalom közt szomszédság, barátság és fejedelmünk egységénél fogva fönnforognak, az alkotmány, igazság és méltányosság alapján kiegyenlíteni és szabályozni, mint szabad nemzet szabad nemzettel." E küldöttség tudvalevőleg eredményre nem vezetett, a birodalmi gyűlés elé azon a címen, hogy küldöttségek fogadása a házszabályokkal ellenkezik, nem is bocsáttattak.
A kinevezett miniszterelnök ezekben a napokban hibákat követett el, melyek a politikában súlyosabban számítanak, mint a bűnök. Nem ismerte fel a helyzetet, nem látta be, hogy a békéltetési politika tökéletesen csődöt mondott. Azt hitte, hogy mint közbenjáró még mindig szolgálatokat tehet hazájának, jóllehet világos volt, hogy ha sikerülne is megalakítania tervezett új minisztériumát, melybe a régi minisztérium tagjai közül csak egyet, az izgalom e napjaiban számba alig jöhető báró Eötvöst vette fel, e minisztérium az országgyűlésen, amely egészen Kossuth hatalma alatt állt, nem tarthatta volna magát, Béccsel szemben pedig semmit sem vihetett volna keresztül.
Bécsben Batthyányt sem fel nem mentették a vállalt miniszterelnökség alul, sem az általa javaslatba hozott minisztereket ki nem nevezték. Várták a dolgok fejlődését. Jellasics egyre jobban közeledett a fővároshoz. Kossuth egy hat tagú bizottmányt választatott a többnyire a táborban tartózkodó miniszterelnök támogatására, valóságban talán inkább ellenőrzésére. Batthyány ezt zokon vette, azonban még mindig abban a hitben ringatta magát, hogy ha az ő második minisztériumának sorsa Bécsben eldől, Kossuth egyszerűen félre hagyja magát tolni.
Pedig Bécsben már az ő miniszterelnöksége túlhaladott álláspont volt. Ott Lamberget szemelték ki a hadsereg főparancsnokának, Majláth Györgyöt a leköszönt és eltávozott István nádor helyébe királyi helytartónak, br. Vayt magyar miniszterelnöknek.
Tudnunk kell, hogy Lamberg grófot, ki magyar indigena volt s abban a hírben állott, hogy a magyarok barátja - katonai és politikai munkái révén egy ízben a magyar akadémiában tiszteletbeli tagnak hozták javaslatba -, régi barátság fűzte gr. Batthyányhoz. Ennek tudomása volt a Lambergnek szánt szerepről. Azért a honvédelmi bizottmány tudtával és beleegyezésével a Jellasics seregével szemben álló táborba ment, hogy Lamberget, kit ott megtalálni remélt, a törvényes téren maradásra rávegye. De ott nem találta. Jellasics táborában is hiába kerestette.
Miután a tisztek megígérték neki, hogy addig le nem teszik a fegyvert, míg Jellasics a haza földjét tapossa -, feltéve, hogy az őt állásától felmentő manifesztumnak nem engedelmeskedik, indult vissza Pestre. De hagyjuk őt magát, illetőleg azt a levelét beszélni, melyet - hogy magát mindenféle gyanúsítások ellen tisztázza - egy barátjához intézett s mely később, okt. 18-án a "Kossuth Hírlap"-jában szóról szóra közzététetett. "A táborból Pestre indulván - írja Batthyány - egy futár által értesültem Lamberg kimúltáról (felkoncolta a feldühödt nép a budapesti hajóhídon szept. 28-án) s egyszersmind őfelségének három kézirata kezemhez szolgáltatott. Felszólíttattam ti., hogy Lambergnek, mint meghatalmazott királyi biztosnak és Majláth Györgynek, mint helytartónak kinevezését s az országgyűlés elhalasztását (elnapolását) tárgyaló oklevelet ellenjegyezzem."
"Rögtön visszasiettem a táborba, hogy miután Lamberg már az élők között nem volt, magam szólván Jellasiccsal s a kir. kézirattal. igazolván Lamberg kineveztetését (Jellasics helyébe főparancsnoknak) - mert Jellasics ezt a manifesztummal együtt koholmánynak állítá - őt arra bírjam, hogy seregével az országból kitakarodjék. Ez nem sikerült." (Ebből látszik, hogy az a manifesztum, mely Jellasicsot a hadvezérségtől felmenti, csak a nyilvánosság számára készült s Jellasicsnak parancsa volt, hogy azt semmibe vegye.)
"Ekkor elindultam Bécsbe és pedig két okból; először, hogy a kapott kir. kéziratok törvénytelenségét kifejtsem, másodszor, hogy a Lamberg szomorú halálára nézve a dolgot kiegyenlítsem, nehogy önkény vagy rossz akarat, ezt az esetet egy statuscsapás (államcsíny) merényletére felhasználja. És sejtvén már akkor, hogy ügyeink legközelebbi fordulata Bécsben fog eldőlni, azért is mentem oda, hogy a fenyegető veszélyt ott hárítsam el, a honnét hazánkra nézve leginkább származik."
Bécsben azonban a döntő körök már szóba sem állottak Batthyányval - aki pedig még mindig kinevezett magyar miniszterelnök volt -, hanem b. Wessenberg osztrák miniszterelnökhöz utasították, tehát annak a kormánynak elnökéhez, mely a 48-iki magyar törvények érvényességét utóbbi emlékiratában tagadta. Wessenbergnek Batthyány megmagyarázta, hogy a magyar törvény helytartót nem ismer, a házat elnapolni pedig a költségvetés letárgyalása előtt nem lehet. Azért kijelentette neki, hogy az e tárgyban kiadott oklevelet ellenjegyezni nem fogja. Figyelmeztette Wessenberget, hogy a Lamberg szomorú sorsának - melyet a képviselőház is sajnál - okai ők is, mert a törvényes formákat mellőzték. Kérte Wessenberget, hogy küldjék el hozzá br. Vaynak magyar miniszterelnökké való kineveztetési okiratát, ezt ő ellenjegyzi. A következő napon megkapta felmentését, de utoljára még ellenjegyezte br. Vay kinevezését; ez azonban még meg volt toldva br. Récsey kinevezésével herceg Eszterházy helyébe. Récsey kinevezését nem ellenjegyezte, mert a lelépő miniszterelnök csak utódja kinevezését ellenjegyzi. Találkozott br. Récseyvel is és figyelmeztette, hogy ne hagyja magát felhasználtatni egy készülő statuscsapásra (államcsínyre), mit Récsey meg is ígért.
"Nemsokára azonban - írja tovább Batthyány - tudomásomra jutott ama híres manifesztum, mely ellenjegyezve van br. Récseytől és mely Magyarország függetlenségét semmivé tenné. Felkerestem tehát őt s miután találkoztunk, tanuk előtt szemére vetettem ingatagságát és törvénytelen lépését, a manifesztumról pedig kinyilatkoztattam, hogy az oly megvetése minden törvénynek s önkényes hadüzenet a magyarok ellen, mely után Magyarországnak nem marad más hátra, mint önvédelméről gondoskodni."
És ezzel odahagyta Bécset. Jószágára Ikervárra ment, csapatot szervezett a horvátok ellen, de szerencsétlenül járt, lóról leesve karját törte. Nem is a maga kastélyában, hanem Hegyfalun, ágyban fekve írta ezt a hosszú levelet, mely ezekkel a sorokkal végződik: "remélem, nem sokára szembe szállhatok az ellenséggel, hogy a győzelem dicsőségében, vagy ha lenni kell, a gyászos, de nagyszerű temetkezésben részt vehessek." Vörösmarty szózatának végakkordjában hangzik ki ez az érdekes irat, melyet e nemes férfiú hattyúdalának nevezhetnénk.
Van valami megható abban, ahogy ez a minisztérium nélküli névleges miniszterelnök, akiben lent sem bíznak már, akit fönt elejtettek s akit csak azért nem dobtak még el, mivel a citromot utoljára még ki akarták facsarni, alá akarva vele íratni néhány törvénytelen rendeletet -, ahogy ez a már-már minden befolyás nélkül való hazafi sorra járja a kamarilla leggyűlöletesebb kreatúráit, Jellasicsot, br. Wessenberget, br. Récseyt, abban a kalandos hitben; hogy egyéni rábeszélőképességével még tud valamit lendíteni hazája sorsán.
Ezzel a kálváriával lezáródik Batthyánynak mint aktív államférfinak pályafutása. Míg ő törött kezével Hegyfalun feküdt, azalatt nagy dolgok történtek: szeptember 29-én a magyar sereg tönkre verte Jellasics seregét, október 6-án kitört Bécsben a második forradalom s lámpavasra került gr. Latour hadügyminiszter, a horvát invizió szellemi szervezője. Az udvar Olmützbe menekült, s - meggyőződvén, hogy a horvátokkal nem lehet legyőzni a magyarokat -, most már rendszeres hadjáratban az egész osztrák hadsereget a négy világtáj felől megindítja Magyarország megfojtására.
Batthyány visszatért Pestre. Még egyszer jutott neki, ezúttal is igen szomorú szerep: Deák Ferenc, Majláth György országbíró, gr. Majláth Antal és Lonovics érsek társaságában ő is elment Windischgrätz herceg fővezérhez abban az ismeretes békeküldöttségben, melyet a herceg 1849. jan. 1-én Bicskén fogadott. Ismeretes az osztrák fővezér rideg elutasító válasza: lázadókkal nem alkudozom. Unbedingte Unterwerfung. Batthyányt a herceg maga elé sem bocsátotta. De Budára történt bevonulása után 1849. január 8-án elfogatta.
*
A politikai pálya véget ért. Megkezdődött a hosszú és keserves út a Golgota felé.
Ápril 22-én indították el a foglyok egy nagy karavánját nyugat felé. Három gróf volt ebben: gr. Batthyány Lajos, gr. Károlyi István és gr. Zselénszky László. Ezeket kocsiban szállították s vigyáztak rá, hogy ne érintkezhessenek a többi 28 politikai fogollyal, akik ökrös szekereken tették meg a hosszú utat. Ezek közt volt Barsi József bicskei plébános is, kit azért fogtak el, mivel a honvédelmi bizottmány kiáltványát kihirdette s ezenkívül Kossuth Hírlapjának jeles tollú munkatársa volt. Ez az áldott emlékű barátom, egyik legjobbika az embereknek, kiket valaha ismertem, egy megható könyvben, melynek címe "Utazás ismeretlen állomás felé", megírta Batthyánynak és fogoly társainak utaztatásait Budapestről Laibachba, onnét később Olmützbe s Olmützból vissza Budapestre az Újépületbe. Akit a közelebbi részletek érdekelnek, olvassa el ezt a kitűnő könyvet.
Részletesebben le van benne írva az a Jánosházán történt jelenet is, melyről megemlékeztem, mikor a nép ki akarta szabadítani Batthyányt és fogolytársait, de a gróf saját kérelmére elállott e szándékától.
Nem érdektelen, hogyan élt Batthyány a laibachi várban, hol máj. 5-től júl. 22-ig időztek s foglyok. A grófokat lehetőleg elkülönítették a többi foglyoktól, de azért ezek tudtak módot találni, hogy pénzsegélyt juttassanak egyes szegényebb elfogottaknak.
"Egyszer egy délelőtt, mikor már feljöttünk volt az udvarból - írja Barsi -, egyikünk az ablakon át megpillantá gróf Batthyány Lajost a kút közelében s mingyárt akik csak odafértünk, odasiettünk a szokatlan látványra. Egy ideig sétálgatott, azután leült a kút kőkávájára. Aranyhímzésű házi sapka volt fején, igen bő, pirosló, virághímes selyem hálóköntös födte termetét, lábán harisnya és hímzett papucs. Őszbecsavarodó hosszú szakállát néha-néha meglengette a szellő. "Valóságos Erlkönig" - mondá az egyik fogoly, Fiedler Gyula s kezdte Goethe Erlkönigjét Schubert dallama után énekelni."
A foglyokat július 22-én az olmützi várba, onnét októberben Pestre az Újépületbe szállították.
Barsinak az ismételt utazások alatt alkalma volt a gróffal megismerkedni. Az Újépületben egy folyosón voltak fogva. Barsit 20 évi várfogságra ítélték s ezt is csak Nedelkovics jószívű hadbírónak köszönhette, mert Haynau halálát követelte s a bíró csak úgy tudta megmenteni életét, hogy a legsúlyosabb fogságbüntetést, 20 évi várfogságot vasban, mondta ki rá. Ebből hét és félévet leült Olmützben. Az ítélethirdetés után gróf Batthyány bejött Barsihoz, melléje ült a pokrócos ágyra és részvétét fejezte ki neki. "Midőn neki is elmondtam a Nedelkovicstól hallottakat - írja Barsi - megérezte, hogyha a dolgok hirtelen és gyorsan nem fordulnak jobbra, őt Nedelkovics sehogy sem lesz képes a haláltól megmenteni. S mi lehetne - kérdé Barsi - az a fordulat? Mire a gróf azt mondá: ő hiszi, tudja, hogy Komárom külsegítség nélkül nem tarthatja magát végtelenig. Gyanítja, mennyire érdekében van Bécsnek Komáromot mielőbb megszerezni s így azt reméli és óhajtja, hogy Komárom kapitulálni fog, de okosan s tekintettel az egész országra, akkor aztán az amnesztia lehet a kapituláció pontjai közt..."
Látszik ebből, hogy Batthyányt ekkor már halálsejtelmek környékezték.
Komárom kapitulációja október 5-én fejeztetett be s gróf Batthyány Lajost október 6-án este 9 órakor lőtték agyon, mert dr. Balassa János, bár fogoly volt maga is, határozottan tiltakozott a grófnak, ki egy hozzá juttatott késsel erősen megsebezte nyakát, kötéllel való kivégeztetése ellen. Különben ő is az nap reggel kötél áltál múlt volna ki b. Perényi Zsigmonddal és Csányi Lászlóval.
A világosvári fegyverletétel után, aug. 29-én, Lord Palmerston jegyzéket intézett Nagy-Britannia bécsi nagykövetéhez, melyben ezt mondja: Őfelsége kormánya mulasztást követne el, ha Önt nem utasítaná azon aggodalmas remény kifejezésére, melyet ő - az angol királyné - ezen ország népével egyenlően érez, hogy az osztrák kormány nyert sikerét nagylelkűen használandja fel stb.
Schwarzenberg herceg, ez a sivár lelkű kéjenc, gúnyosan utasította vissza ezt a tanácsot, mely nemcsak emberséges, hanem okos is volt. A szabadságharcban részt vett előkelőbb állású egyének közül 1046-ot ítéltek el, ezekből 513-at halálra. Ezekből 362-nek kegyelem utján 20 évi várfogságra (vasban) mérsékelték büntetését, 371-et közvetlenül ítéltek 20 évi várfogságra, sáncra ítéltek 66-ot, in effigie felakasztottak 36-ot, ezek közt gr. Andrássy Gyulát.
A legtöbb esetben a büntetéssel együtt járt a vagyon elkobzása. A külföldre menekültek vagyonát mind elkobozták. A fentebb elősorolt számok az úri rendhez tartozó elitélteket tüntetik fel, akiknek ítéleteit az újságban is közölték. De sok százra megy azoknak az ismeretlen nevű kivégzett szegény bujdosóknak a száma; akiket a katonai rögtőnítélő bíróságok kivégeztettek azon a címen, hogy rablók. E katonai bíróságok hajmeresztő lelketlenségének példáit sorolja fel a nemrég elhunyt dr. Busbach Péter "Egy viharos emberöltő" című, 1898-ban megjelent munkájában.
Bekövetkezett tehát, amit Batthyány jóslatszerű levele végén megírt: a nagyszerű temetkezés. Eltemettek több száz kivégzett embert. Eltemették más százait az érdemes hazafiaknak az osztrák várak kazamatáiba, hol oly alávaló bánásmódot állottak ki sok éven keresztül, mely művelt emberre nézve pokollá teszi a létet.
Eltemették magát gr. Batthyány Lajost is. Dank Agápius, a ferencrendű szerzetesek hazafias főnöke, nem csekély veszéllyel dacolva, dugva, éjfélkor helyezte el a vértanú tetemét e rend temploma kriptájában. Csak kevesen tudták e titkot s e kevesek mind jól megőrizték.
Eljött végre a "nagyszerű temetkezés" napja is. 1870. jún. 9-én történt meg az első magyar miniszterelnök második temetése oly gyászpompával; amihez hasonlót addig Magyarországon soha sem láttak. Később Deák Ferenc és Andrássy Gyula temetése volt hasonló.
Fekete zászlók ezrei mindenütt, ahol a gyászmenet elhaladt. Több mint százezer emberből álló tömeg lepte el az utcákat, tereket, még a házak tetejét is.
Megjelent Deák Ferenc, hogy bemenjen ő is a gyászszertartás színhelyére, a templomba, de a tömör falként álló tömegen nem bírt keresztülhatolni. A templomban ott volt Andrássy, Eötvös, Gorove, Kerkapoly, Szlávy, Horváth Boldizsár, Sommsich Pál a képviselőház elnöke s a képviselők, országos és fővárosi előkelőségek akkora tömege, amekkora befért. (A főrendiház elnöke Majláth György nem volt jelen.)
A ferenciek rendfőnöke Piry tartotta a gyászbeszédet, a ravatalon nyugvó gróf megyéjének püspöke, Szabó szombathelyi püspök celebrálta a gyászmisét. Piry igyekezett mérsékelt, tapintatos lenni, de mikor a golyók nyomát említette, mely a szétroncsolt magas homlokon most is látható, akkor egy percre úgy tetszett, mintha a Nemezis nemtője lebbentette volna meg egy percre sötét szárnyait. Mikor pedig az országszerte tisztelt özvegyet aposztrofálta, akkor minden szem a gyászoló nemes alakja felé fordult s a szemekben a meghatottság könnye csillogott. Végül felhangzott Komócsy Józsefnek Mosonyi Mihály által zenésített gyászdala, mely így kezdődik: Hajtsátok meg a zászlókat le a földig.
A temetési menet nem az akkori Hatvani utcán (mostani Kossuth Lajos-utcán) vonult végig, mert ez akkor még keskeny utca volt, hanem elkanyarodott a Kecskeméti-utcán és a mostani Múzeum körúton (akkor országút) át a Kerepesi út (most Rákóczi út) felé. A menet eleje már túl volt a Rókuson, a vége még akkor bontakozott ki az Egyetem-utcában. A testületek, fővárosi és vidéki küldöttségek nagy száma, 400 agg honvéd Ivánka Imre vezetése alatt és beláthatatlan néptömeg alkotta a menetet.
Különös érzés fog el, mikor most 40 év múlva e menetre visszagondolok. Akkor egy halott volt és százezer kísérő. Most a százezerből alig él egy-kettő. Az ott volt ismert közéleti alakok közül már egy sincs életben.
Íme a letűnt nemzedék - nemcsak az, mely 48-at, de az is, mely 67-et megcsinálta!
A nemes özvegy 1888-ban követte férjét az örök némaság birodalmába.
Három évvel Batthyány temetése előtt 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy történelmi nap titokzatos glóriája sugározta be az akkor még nem igen nagyvárosias Budapestet. Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömünnepén? E kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán.
A toronyóra tizenkettőt vert. A hűvös éjjel borzongása suhant át a csendesülő utcákon. Hazafelé indultam s egy különös érzés rezegtette meg bensőmet: ha igaz volna a régiek naiv hite, hogy éjfélkor a halottak néha felkelnek sírjaikból, akkor ezen az éjszakán egy szétroncsolt homlokú férfiú szellem-árnya bizonyára ott lebegne hosszasan mélázva, ama sötét ablakok előtt.