Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Figyelő
Bródy Sándor egy fáradt és őszinte mozdulattal abbahagyott egy történetet. Nem a történet a fontos, hanem a gesztus - történet hiszen támad elég, az író fantáziája talán sohasem volt e világi dolgok iránt olyan Fogékony, mint mostanában, az ember különös és furcsa tulajdonságait sohasem nézte olyan érdeklődéssel, mint most, amikor még a vele született mindenfajta kitűnő írói képességekhez egy olyan nagy dolog járul, amihez ugyancsak puhára kell vernie az életnek az emberi kemény szívet, hogy elérhesse: - mindent megért, megbocsát és szeret. Láttam, amikor hol kis, hol nagy emberek, sokszor egészen jelentéktelen figurák legbenső ügyeit s apró fájdalmait olyan megértéssel és gondossággal hallgatta, úgy habozás nélkül melléjük állott s rendelkezésükre bocsátotta az egész nagyszerű tartalékját: élettapasztalatait, okosságát, kitűnő és biztos diagnózisait, csalhatatlan ösztönét, éles eszét és enyhítő meleg szívét -, hogy ez a nagy szeretet, hősi - mert az! - odaadás s más ember dolgaival való nagyszerű, de nekem kissé érthetetlen törődés meghatott és - gondolkozóba ejtett. Világos lett előttem, hogy az író egy különös ponthoz jutott -, a hevületei más ponton ömlenek ki, mint ahol kellene, nem a munkáiban, hanem az intenzív életében. Szabad-e egy írónak, aki e mesterségre úgy rászületett, mint kevesen, aki annyit tud és lát s úgy birtokában van a közlés képességének, a saját életét élni, így feloldani és szétszórni mindazt, amivel rendelkezik - szabad-e?
Egy kicsit talán komikus és naiv vagyok, hogy így beleavatkozom egy ember legbensőbb dolgaiba, aki akármit csinál is, biztosan tudja, hogy mit csinál és akinek az elhatározásaira és életére bizonyára nincs más jogom nemcsak befolyást gyakorolni, de még megjegyzést is tenni, mint az. hogy az író cikkében maga közölte velünk a legbensőbb okokat, amelyek e történet abbahagyására késztették, és mindenekfölött szeretjük az írót és az embert, aki jó szívvel és jó szóval bennünket is segített a belső tusakodás sok nehéz óráján. Az írás mestersége nem kényelmes és nem könnyű, nálunk bizony sokszor háládatlan. És valami kell hozzá -, minden tehetség mellett is -, amihez csak bizonyos korban juthat el az ember: átélés - ha szabad ez elkoptatott szóval élnünk -, megérés, tisztán látás, annak az érzése, hogy amit az író leír, a mögött személyes dolgok beláthatatlan tömege lappang és ezt a nekiiramodás első idejében nincs honnan venni. Ki írja meg a mi nagy és szép regényeinket, igazi színdarabjainkat és minden közlést, ami az ember életére jó és hasznos, ha ilyen könnyen elhallgatnak azok, akik mindezt tudják? A kiélés másik formája: az élet ezer apró dolga, a szemlélődés, a beszéd - melynek ötletességét, csillogását, észrevevéseit és értelmét Bródynál annyiszor bámuljuk, bizonyára kedves és jóleső dolgok és pillanatnyilag az írónál is csillapítják a közlés szomjúságát -, de Istenem, annyian vannak, akik csak ezt tudják. Aki mást is tud, majdnem mindent, éppen most, a fellendülés és egy generáció kifejlődésének szerencsés korában, a felé az elfáradás e reméljük múló pillanatában követelődzve kell kiáltani: folytatni, folytatni, folytatni!!