Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Figyelő
Jó pár éve, hogy Lombroso leánya a férjével egy könyvet írt, amelyben azt bizonygatja, hogy a műveltség - értve alatta bizonyos praktikus ismeretek bírását - mily vékony rétegben fedi az emberiséget. A nagy tömeg számára tudományunk, művészetünk, de még a jelen állapot s a hazai történet is - egyszerűen nincs. Mindenféle embert kérdeztek ki s a feleleteket összegyűjtötték. "Mi Argentina? Az egy csillag. Ki volt Julius Caesar? Egy hatalmas pápa." Ilyes, tréfáslapokba való kérdések és feleletek tömegét adták közkézre. A tény nem újság, de a bolondabbnál bolondabb feleletek tudományosan komoly gyűjteményét olvasván, az ember bizonyos infernális őrömet érez.
Louis Dumur is úgy véli, hogy sokkal kevesebb a művelt ember, mint azt a középiskolák vezetőtestülete hiszi. A polgárság, sőt az arisztokrácia se igen jobb bizonyos tekintetben. Ha a szegény postaszolgának Argentína csillag, nem olyan nagy baj, mintha Genf előkelőségének Rousseau csak egy becstelen csavargó. Szóval ő azt mutatja ki, hogy ha az alsóbb néposztály tudatlan a praktikus dolgokban, a vagyonos osztály nagy zöme nem kevésbé tudatlan szellemiekben. De Louis Dumur ízlésesebb, mint az olasz szerzők és regényben mondja el a mondanivalóját. Illetőleg illusztráltatja gondolatát a regény hősével, valami hetedik gimnazistával és a barátaival, az arisztokrata Latronche-Pupigny-vel és a papnak készülő Goiset-vel, az intrikánssal. (Isten ments, hogy Goiset intrikáns szerepe valami összefüggésben volna jövendő pályájával!)
Jean-Jacques száz éves fordulójának ünneplésébe zavaró hangok szólnak bele Genfben, szülővárosában. A vagyonosok és arisztokraták felzúdulnak arra a hírre, hogy a jubiláris díszmenetben az iskolák is részt vesznek. "Ártatlan lelkek ünnepeljék azt az erkölcstelen embert?" Tehát az ősi kollégium zavarban lévő vezetősége úgy határoz, hogy az ünnepen való megjelenés nem kötelező. S most a kis és nagy diákok hajba kapnak. Vannak köztük jeanjacquardok és antijeanjacquardok. A hetedik osztály már-már egy szótöbbséggel Rousseau mellé áll, ami nagy szégyen lenne, mert minden osztályban többségben vannak az anti-k. Ekkor az arisztokrata és hű barátja, Goiset, átcsábítanak egy szegény gyereket az ellentáborból s így utolsó percben megmentik az osztály becsületét. A regény - finom ellentétül - a lelkes ünnep leírásán végződik. Igen nevetséges történet, melynek figuráit ábrázolva is látjuk Wendt sikerült illusztrációiban. Csak ha rágondolunk - utóbb, lesz keserű a szánk íze. Akárcsak Moličre-rel.
Olvasták ezek a fiatalok Rousseau-t? Hogyne! Van tőle egy napfölkelte-morceau az antológiájukban! Egyikük pedig még a Confessions-t is olvasta az iskolában a pad alatt, gyönyörrel és sietve - és antijeanjacquard! Mert a társadalom nem hipokrita és a fiatalság hajlamai nem maradnak meg a férfikorban és mi élünk a legfelvilágosultabb és legműveltebb társadalomban és utóvégre Rousseau csak gazember volt. Írt? Mi az? Ja úgy? Jobb lenne arról hallgatni. Hát bolondok az egyetemek és a kormányok, hogy nyilvánosan ünnepelnek egy fornicatort? Megőrültetek? - kiáltott fel annak idején Brunetičre -, egy olyan sadico-mazochistának, mint Baudelaire, szobrot akartok emelni? Ki az a Poe? Az, aki mindig részeg volt? Csak nem olvassa a Salomet, hisz Wilde, tudja, matrózokkal...? Hogy lehet azt mondani Brunetto Latini Trésor-járól, hogy az a legfigyelemreméltóbb középkori tudományos próza francia nyelven, hisz Dante megírta róla, hogy mestere onanista volt!
Író, légy vasegészségű szent -, akkor legalább mocsoktalanul leszel olvasatlan.