Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Figyelő
Több ezeren vagyunk, akik január óta szakadatlanul dologban voltunk, éjet nappallá tettűnk és még sem csináltunk semmit. Ebből méltóztatik látni, hogy politizáltunk. Sok idő, alkohol és elv elfogyott ezenközben. Végre megérkeztünk augusztus hatodikára s a parlament szépen elbocsáttatott s megkezdődött a nemzeti vakáció. Ezt a pihenőt tartom mindig a legveszedelmesebb időszaknak, mert a nyugodalmas magyar ész ilyenkor válik az úgynevezett nagy elhatározások termőtalajává s ezek a fogadkozások úgy kiverik a közéletet, mint a jól forgatott gomba-telepet a friss vargánya-csíra szaporasága. Őszre már senki sem tudja megállítani a nekilendült túltenyészetet.
Ezért jó egy kicsit elmélkedni, minekelőtte nagyon kipihentük volna magunkat. Tudvalevőleg Karr Alfonz óta kétféle képviselőházat szoktunk megkülönböztetni. Az egyik, amelyikben benne van az ember; a másik, amelyikből kint rekedtünk. Ez a legfontosabb különbség, melyet eddig jó szemű vizsgálódóknak sikerült a parlamentekben megvigyázniok. Miután szerény magamnak mindkétfélében volt részem, ezért megkockáztathatom azt a sintetikus következtetést, hogy igen sok időbe tart, míg valaki megint beletanul abba, hogy mikor három és fél órát ül egy helyben karzatok előtt, s végig hallgat két, de talán egy vagy négy szónokot, akkor ő rettenetes nagy munkát végzett s a világért sem részes a szervezett időlopás művészetében. Ebből szabadjon - még pihenés előtt - azt a tiszteletteljes ajánlatot tennem, hogy legalább a nyolc órai munkát hozzuk be mihamarább a magyar képviselőházba, miután az még mindig csak nyolc órai pihenést vagy nyolc órai alvást fog jelenteni.
Most kapuzártakor az újságlapok legnagyobb része igen magas megelégedését nyilvánította új képviselőházunk színvonalas tárgyalása főlőtt. Nem akarom azon köszörülni a tollamat, hogy éppen azok a körök voltak legjobban megelégedve, amelyek a múlt hónapokban a legjobban ágaskodtak ellenűnk s a múlt években egyedül védték és simogatták kenegető szavakkal (így mondja Homérus: malakoiri kai haimüoloiri logoiri) az "analfabéta" parlamentet. Ezen annál kevésbé lenne politikus dolog elmélkedni, mert ha egyszer el fogjuk hinni azt, hogy komolyabb s okosabb a t. Házunk, akkor az rövidesen csakugyan át fog változni tartalmasabb testületté. Ezt a tüneményt a közvélemény légköri nyomásának hívják, melynek láthatatlan hatása csodálatosabb a rádium sugarainál.
A kérdés csak az, hogy mi az alapja ennek a nagy sarkon fordulásnak s honnét várhatjuk jótékony továbbterjedését a komolyság s önmegbecsülés hangulatának? Úgy gondolom, hogy mindazok a Rip van Winklék, akik velem együtt a kibojkottálás után most ismét letették névjegyűket a cifra Ház padszékeire: mindazok megdörzsölvén szemüket, egyetlen nevezetes eredményt láthattak meg eddig. Egyetlent, mely jóra menendő javallást ígér, ha a közvélemény pártfogásába veszi. Ez a közös megfigyelés az, hogy a legkisebb gazdapárti szónok töredékes okfejtését is mindenki a helyén ülve végig hallgatta. Ellenben valahányszor egy nagy szónoknak pompás közjogi tirádája következett, akkor az új-régi honatyák szemérmesen elfordultak egymástól, hogy elrejtsék ásításaikat.
Pedig ennek a változásnak oka nem a szónokokban volt. A régi nagy A., vagy az érchangú M. ma is oly tökéletesen dörögtek, mint annak idején az alkotmány veszedelmeiről, s az átkos Ausztria-Bécs ármányairól, mely ellen mind feláldozzuk életünket. (Önök feláldozzák ezért az én életemet s én az Önökét - mondaná Rabagas, ha még kijárna a színpadra.) Ám a nagy A. s a nagy M. cirádás kanyargásai tapsot arattak ugyan, de az unalom és kiábrándulás vermeit hagyták hátra, melyeket bölcsen el fog kerülni minden utánuk következendő szónok. Mint egy mellettem ülő kitűnő politikus barátom súgta nékem a beszédek alatt: legjobban a "Disznófői" muzsikusra emlékeztetik a közjogi pátosznak regenerátorai. Mert a "Disznófői" muzsikust bizonyosan méltóztatnak ismerni? Nyugodtan ül helyén és kedélyesen csemegézik, míg nem hall lépéseket. Mihelyest azonban a Normafától emberhang hallatszik, a "Disznófői" muzsikus elkomolyodik, feláll, arcán kétségbeesés tükröződik s még kétségbeesettebb hangon kezdi tremolázni, hogy: "Ha-ha-hhazádnak rendületlenül"... Ilyenkor már nemcsak zengi, de érzi is: kellő alkalommal üt ki rajta a hazafiúi felháborodás. Éppen így hatottak ma, a nagy özönvíz után a feltámadt közjogi ellenzék vezérszólamai. A "ha-ha-h hazádnak rendületlenül" már nem való parlamenti produkciókra. Veszem a kérdés másik felét. A kisgazda-párt kezdő embereit osztatlan figyelem kísérte. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy meglehetős gyöngén mondták el beszédjüket s nem túl sok gazdasági tapasztalatot öntöttek elénk. De mert gazdasági tapasztalatot várt mindenki s mert erre éber az új Képviselőház, azért elhittük róluk, hogy igen okos emberek s nagy nyereségei a politikának.
Túlzás nélkül merem megállapítani azt, hogy ez a kettő-egy tünet nemcsak legjellemzőbb figurája az új parlament eddigi arculatának, hanem hogy ebben a gusztus-változásban kell keresnünk a jövő munkásság jobb zenéjét. A közvéleménynek itt kell éreztetnie érlelő, biztató, simogató, becéző erejét. Nagyon kellene csalódni a történelem figyelőinek, ha az elmúlt politikai időszakot nem úgy jellemezhetnők, mint amelyikben kibugyborékolt nemzetünk testéből a túlhalmozott közjogi kóranyag. Több helyütt "csináltam" választást, s azért hiába beszélnek nekem mást, a nagy fordulatot az okozta, hogy a paraszti polgár a közjogi szappanbuborékokat teljesen megismerte, mert elpattantak a hatalmon s neki csak a keserű szappanlé csurgott a szájába. E volt hidegleléssel lezáródott a közjogi eszmeképek korszaka, amint hogy így történt ez a világnak minden nemzetében. Ezért sajtónak s parlamentnek nincs más hivatása ma, minthogy még tovább gördítse a magyar elmék elöl a közjogi tarlót s helyébe a gazdasági kérdések dús tenyészetét varázsolja.
Sohasem csináltam titkot abból, hogy én a választási reformot is gazdasági problémának tartom. Ma csak megerősödtem ebben. Mert a választójog kiterjedése még inkább el fogja lökni a parlamentet a közjog bűvészmutatványaitól s a politika átalakul azzá, amivé át kell formálódnia: a kenyérteremtés és munkaadás nemzeti művészetévé.