Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Figyelő
Csakis körül. Annak a szíves felhívásnak, hogy írjak valamit a marostordai föispánhajszáról, csakis ily értelemben vagyok hajlandó megfelelni. A cause célébre részleteit elég bőbeszédűen regisztrálják a napilapok. Ezek szerint a dolog veleje az volna, hogy néhány úrnak a politikai küzdelmek szuggesztív utóhatása alatt kedve kerekedett egy főispánt elmarni állásából. Az ügyet lovagias térre terelték s ez végül a becsületbíróság elé került, mely a lovagiasság szabályai szerint kimondotta a főispánnak ún. erkölcsi kivégzését.
A vádlott, illetőleg elítélt nem nyugodott bele ebbe az ítéletbe, mert mint ez ügyben való képviselői mondják, védekezését tekintetbe nem vették, tanúit ki sem hallgatták, hanem egy állítólag valamikor elkövetett erdőrendészeti kihágás alapján - melyet egyébiránt a vádlott tagad, s csupán egy erdőkerülő bizonyít - kimondották rá a lesújtó ítéletet.
Ebben a stádiumban az ügy visszaterelődött oda, ahonnét soha sem kellett volna elterelni, a hivatalos fórum elé. Hivatalos vizsgálat fog megindulni, melynek valószínűleg az üldözött főispán rehabilitációja lesz a következménye. Örvendetes tünet, hogy a közvélemény felzúdulása már is előlegezte ezt.
Az ügytől távol álló polgároknak minden esetre joguk van megkövetelni, hogy a kormány vessen véget a marostordai anarchiának. Mert hát végre is "rendnek muszáj lenni" - mint a tréfás, de nagyon igaz röpke szó tartja. A kormány azért van, hogy kormányozzon.
Ez a marostordai dolog alighanem ott lett elhibázva, hogy a főispán az ellene indított hajszát az ún. lovagias térre terelte, vagy terelni engedte. A főispán az állami hatalmat képviseli a megyében, az állam pedig a jog, a törvény, a méltóság, a hatalom, szóval a szuverenitás megtestesülése.
Nagy baj az, hogy nálunk az emberek, még maguk az állam magas funkcionáriusai is, még mindig nem veszik elég komolyan az államot, különben derűre-borúra nem párbajozgatnának még azok is - első sorban éppen azok -, akik a törvényeket csinálják, vagy akiknek kötelessége a törvényeket végrehajtani. Ha nemzet, ha állam akarunk maradni, akkor vegyük is komolyan az államot és ne tűrjük, hogy ebben az országban néhány bőrébe nem férő terrorista elmarhassa a főispánt, vagy bármely más közhivatal viselőjét. A lovagiaskodónak, bárki fia legyen, mikor a maga akaratát próbálja substituálni az állami rend helyébe, kötelességünk oda kiáltani: hands off! Mert itt már az anarchia kezdődik.
Ideje volna, hogy ezt végre megértsék azok is, akik a közhatalmat kezelik. Magyarország alkotmányos királyság, nem lehet tűrni, hogy a Zoltánok és társaik akarjanak uralkodni felettünk.
Mondta-e valóban b. Fejérváry volt miniszterelnök - hisz ebben a híres ügyben holnap mindent megcáfolnak, amit ma állítottak - mondta-e, hogy ez az Erősdy-eset a koalíciós terrornak utolsó fellobbanása? Bár volna az utolsó! Az esetet valóban a koalíciós terror szülte. De mi szülte a koalíciós terrort? Megszűnt-e az oknak oka is? Pedig ennek is meg kellene szűnnie, hogy a magyar állam jogállam, igazi kultúrállam lehessen.
Ha tudni akarjuk, mi az embervadászat, nem szükség arkanzaszi négerek üldözéséről s az amerikai lynch-juszticia rémes eseteiről olvasnunk. Az emberhajsza nálunk nemzeti, elismert és állandóan gyakorolt közéleti faktor. A kicsi esetekről, melyeket többnyire csak ismeretlen "nagy emberek" párbajsegédi újságnyilatkozataiból tud meg a közönség, nem szólunk. A marostordai eset már a nagyobbak közül való. A klikkek torzsalkodásai, választási s egyéb érdekharcok szülik az ily afféreket. Jaj annak, aki ellen a falka összeröffen.
A nagyobb szabású emberhajszák már az országos politika körében játszódnak le. Andrássyt s a rövidéletű Szlávy- és Bittó-minisztériumot kivéve, Lónyaytól kezdve minden magyar minisztériumot többé-kevésbé prononszirozott emberhajsza buktatott meg. A terrorista kisebbség által szervezett obstrukciós fergetegek sepernek végig a magyar parlamenten. Ez a mi valódi alkotmányunk, nem az, ami a Corpus jurisban van.
Az első hajsza az volt, melyet 1872-ben Lónyay Menyhért ellen indítottak. Az 1872-iki választások megtizedelték a Tisza Kálmán vezérlete alatti balközépet. E párt bosszút esküdött Lónyay ellen, mert a miniszterelnök erős kezét okolta a megtizedeltetésért. A Deák-párt züllőben, töredékekre szakadozófélben volt. Ha Lónyayt kimarják a miniszterelnöki székből, könnyű lesz a vásár a korhadt Deák-párttal szemben.
A nov. 18-iki ülésben felállott Csernátony, Tisza bizalmasa. Valami Battagliarini-ügyben interpellált, melyről most nem akarok bővebben beszélni. A kapott válasszal elégedetlen volt s a miniszterelnököt monoklijával fixírozva egyre nagyobb dühbe deklamálta bele magát s végül ezt vágta a miniszterelnök szemébe: "az ország nem elégszik meg azzal, hogy önök miniszterek legyenek, házakat építsenek, uradalmakat vásároljanak." Lónyay nem rég építtetett házat, uradalmat is vett Erdélyben, Farkadinát. Mindenki azt hitte, hogy rémségesen gazdagodik.
Ügyetlenségből tette-e az elnöklő Perczel Béla, vagy ő is be volt-e avatva a Lónyay elleni komplottba -, a helyett, hogy egyszerűen rendre utasította volna Csernátonyt nyilvánvaló affrontjáért, felszólította, hogy magyarázza ki szavait. Ez kimagyarázta szavait, de úgy, hogy nem volt benne köszönet. "Kérdem - úgymond - gróf Lónyay Menyhért kormányelnök urat, nem épített-e házat, nem vett-e uradalmat, mikor az ország deficitben volt?" Tovább fejtegette azután, hogy a minisztereknek nincs joguk gyarapodni, mikor az ország deficitben van. Ez az állítás tulajdonképpen abszurdum, de az emberhajszában megtette hatását.
A Deákpárt egy része gyávaságból, más része irigységből, harmadik része mivel egy kicsit hitt a bujkáló rágalmakban, nem támogatta a kormányelnököt úgy, ahogy kellett volna. Minisztertársai pedig szabadulni akartak tőle, tehát szövetkeztek megbuktatására. Néhány nap múlva Lónyay bukott ember volt.
Tizenkét év múlva bekövetkezett halála után, az avatottak előtt hamarabb is, világos lett, hogy Lónyay adósságra építette házát, vette az uradalmakat. Nem gazdagodott tehát sem az országnak, se senkinek a rovására, hanem oda jutott, hogy alig lehetett megmenteni örököseinek vagyoni helyzetét. Visszalépése után a Deákpárt nagy ovációt rendezett Lónyaynak. Maga Deák ünnepelte. Utódja is dicsőítette érdemeit. De mit használt ez már?
A második nagyobb szabású emberhajszánál Tisza Kálmán miniszterelnök volt az üldözött vad. A honosítási törvény miatt Kossuth kiszorult a magyar honpolgárságból. E miatt ismételt hajszák voltak Tisza ellen. A miniszterelnök belefáradt e rohamokba s egy szerencsétlen pillanatban azt találta mondani, hogy hiszen Kossuth, mivel több város díszpolgára, úgysem vesztheti el honpolgárságát. Megígérte egyúttal, hogy ily értelmű törvénymagyarázatot tartalmazó novellát fog előterjeszteni.
Az a díszpolgársági elmélet maga is képtelenség. Exratörvény Kossuth kedvéért, ki nem ismeri el a királyt és nem ismeri el az egész közjogi állapottőrvényességét - még nagyobb képtelenség. Tisza megbánta botlását, nem terjesztette elő az ígért törvénynovellát, csűrte-csavarta a dolgot. Egyszer felállt Ábrányi Kornél s hosszú beszédben támadta e miatt. Végül így aposztrofálta: "Az a jégpáncél, mellyel mindent megfagyasztott maga körül, nem védi őt többé, nem védi semmiféle nagyhatalmú bástya (értsd: a király nem tartja többé), nem védi semmiféle acélpáncél, csupán egy vékony hártya, arcának bőre." Ez világos inzultus volt. Egyike tört ki a legnagyobb orkánoknak, melyek valaha a magyar képviselőházon végig sepertek. A bölcs elnök, a jámbor Péchy Tamás most is azt követelte, hogy Ábrányi magyarázza ki szavait. Egyúttal megrótta őt. Órákig tartó vihar után végre a megrovott képviselő annyira szóhoz juthatott, hogy kijelentse, hogy mivel már megkapta az elnöki megrovást, nem magyarázza ki szavait. Ez a vihar 1890. febr. 26-án tombolt. Március 13-án Tisza már bukott miniszterelnök volt.
A következő miniszterelnökök is mind, maga Khuen-Héderváry is ilyen parlamenti viharok közben buktak.
Egyébiránt Khuen-Héderváry grófnak horvát bán korából is vannak hasonló kedves emlékei. 1883-ban Horvátország magyar nyelvű hivatalcímerek kifüggesztése miatt lángba borult. Katonai kormányzó alá kellett helyezni az országot, mert a hajszától megrémült Pejachevich bán maga is a tüntetők pártjára állt. A magyar kormány a címerkérdésben végre meghátrált. Akkor nevezték ki Khuen-Héderváryt horvát bánná. De a zivatar nem ült el mindjárt. A tartománygyűlésen még soká botrány botrányt követett. Starcsevicset az ultrák vezérét kitiltották a házból s csendőrökkel kellett megakadályozni, hogy be ne jöhessen. A szélsők elhatározták, hogy tettleg inzultálni fogják a bánt, hogy ily módon "lehetetlenné" tegyék. Neki rontottak, de hívei gyűrűt képeztek körötte, az inzultálás nem sikerült. Ekkor az ultrák azt íratták ki lapjukban, hogy a tettlegesség tényleg megtörtént. Furcsa sajtópör keletkezett, melyben a vádlott szerkesztő abban erősködött, hogy az inzultálás csakugyan megtörtént, az államügyész az ellenkezőjét bizonyítgatta.
E példák is mutatják, hogy nálunk az emberhajszák régebbek, mint a koalíció és félő, hogy ezzel nem is fognak kipusztulni.
*
Mindez a szép dolog pedig a lovagiasság, illetőleg a lovagiaskodás talajából hajt ki.
A lovagias magyar nemzet! Ezt a stereotip jelzőt vágja ki minden idegen, aki nem ismerve bennünket, mégis valami szépet akar mondani s könnyűszerrel egetverő tetszést akar aratni.
Ez a jelző azon a híres pozsonyi országgyűlésen ragadt ránk, amelyen Mária Terézia a kis Józseffel karján megjelent a Karok és Rendek előtt s fenyegetett trónját a magyarok védelmébe ajánlotta. A gyönyörű királyi hölgy elbájolta a hon atyáit, megremegtek a copfok a parókás fejeken, megdobbantak a szívek, kirepültek a kardok hüvelyeikből, mennydörögve harsogott a vitam et sanguinem.
Történelmi pillanat volt ez. Dédapáink a lovagiasság sugalmazása alatt ráhibáztak a helyes politikára. Ha egy Deák Ferenc lett volna köztük, az se tanácsolhatott volna nekik okosabbat. A monarchia megmentése akkor Magyarország megmentése volt. Ha idegen hatalmak osztozkodtak volna Mária Terézia örökségén, könnyen Lengyelország sorsára juthatott volna az akkor csak 2-3 millió fajmagyart számláló Magyarország.
A lovagias cím rajtunk száradt, a lovagiasság is megmaradt, de jórészt az idők folyamában lovagiaskodássá fajult. 48 előtt még ritkák voltak a párbajok. Ha történt egy-egy, három esztendeig beszéltek róla szerte az országban. 1867 után az a furcsaság esett meg, hogy nem a demokrácia infiltrálta az arisztokrata társadalmat, hanem az arisztokrata szellem fattyúhajtásai torzították el a demokráciát. Persze a fattyúhajtást könnyebb utánozni, mint a lényeget. Párbajozni többnek lehet, mint négylovas hintón járni.
Régebben a párbajozás az arisztokrácia bogara volt, most fokról-fokra valódi nemzeti betegséggé vált. A polgári kódex nem tudott megszületni negyven év alatt, de a párbajkódex oh az keresett cikké vált a könyvpiacon. A jogászgyerekek nagy előszeretettel tanulmányozták ezt a kódexet. Ad normam örökös főispánság kialakult az örökös párbajsegédek és becsületszakértők társadalmi típusa. Egy ilyen félve tisztelt becsületsmoke-ra vagy húsz évvel ezelőtt kisült, hogy lovagkollegái zsebeiből lopkodta a pénzt, mások mint sikkasztók, váltóhamisítók Amerikába szöktek. De azért a jámbor magyar közönség még máig sem ábrándult ki a lovagiaskodás beteges kultuszából.
Pedig nem lesz addig jó világ Magyarországon, nem fog itt a munka, az igazi humánus gondolkodás és érzület - amint kellene - uralkodó tényezővé válni: míg a párbajozás a disztingváltság kritériuma marad s míg egy kicsi, de merész terroristacsoport adja a hangot a művelt középosztály köreiben.
Aki pedig ezt nemcsak gondolni meri, de ki is mondja, azt kigolyózzák talán még a kutyabagosi kaszinóból is. De elvégre dacolni kell ezzel a szörnyű szerencsétlenséggel is. Hisz egy Türr tábornokkal és sok más hozzá hasonló jeles férfiúval egy véleményen elvégre is tűrhető jó társaságban marad az ember.
Vannak, akik belátják, hogy a párbaj, mint a becsület bizonyításának eszköze tulajdonképp egy nagy képtelenség, de a férfias bátorság ápolása tekintetéből fenntartandónak vélik. Vilmos császár is ilyenformán gondolkodik.
Ez még a fiatalkori bursch-szellem maradványa az imperátornál. Pedig oly korban, mikor az általános hadkötelezettség folytán háború esetén úgyis "mindnyájunknak el kell menni", merő illúzió azt hinni, hogy ilyen anakronisztikus bátorságnevelő intézmény még számot tesz azokban a csatákban, amelyekben az egyes ember színről-színre alig lát ellenséget.
A párbaj csak egy letűnt korszakra emlékeztető csökevény, mint a farkcsigolya, vagy a vakbél, mely arra az időre utal vissza, amikor az ősembernek farka volt.
E csökevény kioperálásánál először is az államnak kellene megtenni a kötelességét. Ne tessék az eljárás lassúságával kétségbe ejteni s a kiszabott büntetések nevetséges csekélységével újabb inzultussal sújtani, aki becsülete megsértéseért megtorlást kér az államtól. Ez a megtorlás nem kegyelem, hanem jog, s nem méltó az államhoz, hogy a becsület megítélésénél a legalantibb társadalmi réteg felfogásának színvonalára süllyed, mely azt tartja, hogy egy pofon öt forint.
Angliában a bíró a konkrét eset természetéhez, a sértett és sértő műveltségi és vagyoni viszonyaihoz alkalmazza a büntetést. Angol lapokban olvashatjuk, hogy sokszor egész vagyont képviselő kártérítést ítélnek meg a sértett félnek a társadalmi állásában és vagyoni érdekeiben szenvedett károsodásért. Ott a sértő nem nevethet a markába. De nincs is párbaj még a hadseregben sem.
Kormányférfiaink és törvényhozóink párbajozgatása egyébiránt ne tévessze meg a polgári társadalmat. Erős túlzás az, hogy a kihívás elmulasztása, vagy megtagadása nálunk akár a mai időben is az illetőnek erkölcsi halálát jelentené. Igen sok derék, előkelő állású egyént lehet felhozni, kik kereken elutasítottak egy kihívást és mégsem vesztették el polgártársaik becsülését, sőt köztiszteletben fejezték be életüket. Az ellenkező felfogást csak ama bizonyos extrabecsület lovagjai tekintik ma is dogmának. Ám legyen dogma, de sorozzuk mindjárt a pápai csalhatatlanság mellé.
Aki pedig a szigorú megtorló törvény ellenére is megmarad kötekedőnek és ok nélkül sértegeti embertársát, az tulajdonképp egy perverz lény, aki nem érdemel kardot, aki ellen a furkósbot még elég méltó védő eszköz.
Maradnak tehát mint komoly párbajokok azok a megrázó egyéni, vagy családi tragédiák, amelyeknek egyik - legszámosabb - válfaját e folyóirat utóbbi két számában Ambrus Zoltán oly mélyen járó lélektani felfogással elemezte. Sokan, komoly gondolkozók állítják, hogy e súlyos indokú és rendesen súlyos kimenetelű esetek kedvéért meg kell tartani a párbaj ósdi intézményét. Az ilyen tranzigálás az elvvel azonban csak oda vezet, hogy ha megkegyelmez az állam a nagyon komoly párbajnak, burjánzik tovább is az egészfajta, le egészen a tyúkszempárbajokig. A helyes határ megvonása nehéz, talán lehetetlen.
Túlzás az is, hogy azok a sebek, melyeket ezek a tragikus esetek az egyén egész lelki és erkölcsi valóján ejtenek, gyógyíthatatlanok. Akad akárhány, mely gyógyítható. Nagy orvos az idő. Akárhány hajótörtje az ily eseteknek képes volt később rekonstruálni életét. De hát elvégre mindenkit érhet szerencsétlenség és ha ez a szerencsétlenség olyan rettenetes, vagy az illető olyan rettenetesnek érzi, hogy vérnek kell folyni, akkor mi történik? Tessék csak az életet úgy venni, ahogy van. Az élet statisztikája azt mutatja, hogy ezekben az esetekben többnyire a Dumas-féle "tue la", vagy "tue le" lép érvénybe. Az esetek túlnyomó nagy többsége ily módon intéződik el. E tény konstatálása nem biztatás erre az elintézési módra, csak rámutatás a társadalom természet rajzának egy jelenségére. Mert itt már nem elméletekről, hanem elemi erők működéséről van szó. És ha ezer eset közül 999 úgyis tényleg ily módon intéződik el, nincs értelme, hogy a fennmaradó egy eset kedvéért fenntartsák a párbajt, mint kiváltságos büntetőjogi intézményt.
Az az egy, aki ellenállhatatlan vágyat érez vagy mást megölni, vagy magát ezzel a mással megöletni, az már a kilátásba helyezett büntetés nagyobb, vagy kisebb voltával nem sokat törődik. Akik pedig a leszámolásnak Dumas-féle módszerét választják, azok úgyis az esküdtszék elé fognak állani. Ha bűnösök, akkor elítélik, ha őrültek, vagy ártatlanok -, mert ez is lehetséges - akkor felmentik őkét. Íme ide jutottam az Erősdy-eset körül tett utazásomban: denique censeo duelium esse delendum.