Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám

Oláh Gábor: Látogatás

Egy őszi alkonyatkor lopózom majd be hozzád,
Ott ülsz a zongorádnál, félig behúnyt szemekkel,
Halvány selyemruhádat bús rózsák illatozzák,
Beszélgetsz, hangtalan bár, szomorú szellemekkel.
Halk suhogásba rebben a csönd... a zongorának
Megpendűl egy-egy húrja... hűs illatörvény támad;
Lankadt kezed búcsút int, elomlanak az árnyak,
S én, mint szelid rémület, elfoglalom szobádat.

Elfoglalom a lelked, mely úgy bomol virágba,
Mint Kelet áloéja: csodásan, és csak éjjel.
Erős, piros bort öntök szerelmünk poharába,
S mikor kihajtjuk: torkunk tele keserű vérrel.
Egymásnak isszuk vérét, vámpirok, ajk az ajkon,
Két remegő edény, mely egymásba önti gyászát...
Fekete rózsákat hint reánk a sápadt alkony,
Arany halál-abroncsok fejünket koronázzák.

Óh mért nem a Tavasznak baccháns csapata vonja
Fölöttünk ifjú mámor sátorát? Mért az élet
Szomorú délutánján hullunk szerelmi romba,
Mi két pompás torony? Óh miért arcod fehérebb,
Mint az a márvány Vénusz, mely rajtunk csúfolódik?
Miért esőzik szemed felhötelen kék boltja?
Mikor puha szép karod nyakamra kulcsolódik,
S csókod gyúl: milyen átkos szél az, amely kioltja?

Óh mért nem issza gyöngyét szemednek bibor kagyló,
Mért hull profán selyemre? Óh mért nem látja vállad
Világ ezer festője, amint búsan elomló
Karoddal visszahajtod reá könnyű ruhádat?
Óh mért nincsen hatalmam, hogy örök ifjúságnak
Öleljem rád varázsát? Óh mért neved csak asszony?
Mért nem zokoghatom el ezerszer a világnak
Elhervadó pompádat, hogy egy világ sirasson?

...Búcsúra ver az élet. A hervadás gyászában
Szegény beteg virágom, hadd szivom illatod még!
Óh bár halál parfümjét hintenéd rám... Vidáman,
Mint egy késő római: lábaidhoz omolnék,
S alabástrom oszlopát úgy kulcsolnám karommal,
Mint mártír a feszület ezüstjét - mosolyogva.
Örökös békét kötve a harcos fájdalommal:
Bevonulnék a halál gyászkapuján, ragyogva.