Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám
A sárga parton, melyet az Élet-tenger árja
Görög be halk morajjal: állok, felajzott szívvel,
Állok, egy messze bolygó fényes hajóra várva;
Mig a nap mindent tarka japáni díszbe színel.
Tarkán merülnek föl s le lelkemben a remények,
Mint páros aranyvedrek sötét kút mély vizébe;
E fekete baj-árban talajt óh mikor érek?
Behúllt sok drágaságom mikor kerűl napfényre?
Lebbentsd föl, távol, szörnyü ködfüggönyöd előttem:
Hadd lássam, hol vitorláz szerencsém kis hajója?
A tenger kincs, mit éhes vágyam irigy időkben
Rá álmodott: nem húllt még vad örvényekbe róla?
Hoz-é gyémántos csattot, hogy övezzem szeliden
Bánatom derekára, mosolyt csaló reménnyel
S a diadém, amellyel tört szívem ékesítem:
Ragyog-e véren-gyászon átalsugárzó fénnyel?
Hoz-é sok sárga selymet örömöm bölcsejére
Baldachin-boltozatnak? Vagy gyászlepelt: halottan
Sem békés napjaimra? Vagy tamarint, kövére
Burjánzó ős telkemnek, hogy lombok közt aludjam?
Hoz-é csodás madarat: délszigetek buján nőtt
Ligeteiből, hogy majd szállongó zeneképen
Röpdösse be szobámat? Hoz-é majd halovány nőt,
Egy idegen virágot, hogy elégjek ölében?
Ott jár az ősvizeken eltévedt boldogságom.
Óh hajtsátok e tájra, jó áramok! Viharban,
Verőfényben, vak éjben, kétségben, várva várom,
Szememre fátyol hullt már, szótól kiszáradt ajkam
Nem kűld elébe dallal vidám köszöntő hurrát.
Az elfáradt reménynek vagyok vezeklő szobra;
De lángol majd ez a szem, ha kürtök jöttét fújják
Hajómnak, s riadót ver alvó őr-szivem dobja.
... Hajók a kikötőben! Fehér vitorlaszárnyak
Lankadva lehajolnak; idegen fuvalom lágy
Keze fodroz még rajtok: az emberek kiszállnak,
Zsebök üres, szemökben könnyé fáradt a honvágy.
Futok... s ezer kérdésnek csapatát rábocsátom
A bronzarcú hajósra: az én hajóm, óh, hol van?
Szánva néz rám... kezével átlegyint a határon,
S keresztet rajzol némán, lehajolva, a porban.