Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Kurucz Aladár: A mirgodoni Jeanette
Másnap kora reggel Jules és anyja, ellátva Jaenette-t ruhával és pénzzel, feltették a párisi vonatra. Betuszkolták egy harmadosztályú kocsiba és köszöntés nélkül ott hagyták. De a jószívű Jules mégis visszaszökött hozzá anyja mellől s megcsókolva őt, a fülébe súgta:
- Menj csak Párisba, Jeanette, szüld meg a gyermekedet, hagyd ott valakinél és te gyere vissza hozzánk.
Jeanette nem hallotta, nem értette, mit mondott bátyja, csak a csókját érezte, s az nagyon jól esett neki.
A vonat pedig elindult s vitte őt Páris felé. Jeanette az egész úton nem eszmélt magára. Csak a vonat zúgását hallotta. De nem is zúgás volt az, hanem majd haragos, majd szelíd énekszó: a mirgodoni erdő éneke vele utazott.
Párisban a kalauznak kellett őt felrázni, aki mosolyogva adta tudtára, hogy ez a végső állomás, tovább nem mehet, itt le kell szállnia.
Kezébe vette kis táskáját, s a nagy tömeggel megindult kifelé az állomásról.
Kint az óriási forgalom, az ide-oda szaladgáló emberek nagy tömege és a folytonos, ezerhangú zaj fogadta a szédülő gyermeket. Máskor talán egy lépést se mert volna tenni, de most az álombanjárók merész járásával haladt a sok kocsi és ember között.
Hová? Mit tudta ő! Hiszen nem ismert ő mást, csak Mirgodont, az ő erdejét és embereit. Arról, ami itt fogadta, fogalma se volt. Ha talán egészségesen, öntudattal járt volna itt, bizonyára az első embertől megkérdezi, hogy hol találhatja meg Bod Lászlót? És jobban csodálkozott volna a kérdezettnél, ha nem kap felvilágosítást. Most azonban nem a természetes észjárása után indult. Minden érzékét elveszítve, valamiféle erős ösztön vezette őt egyik utcából a másikba. A sok embert, aki mellette elhaladt, meg se nézte, azt hitte, hogy meg kell éreznie, amikor László közeledik feléje.
Egyik óra múlt a másik után s a lányka fáradhatatlanul haladt előre. Nem érezte, hogy lábai alig bírják a járást, hogy szomjas és a torka úgy beszáradt, hogy szólni sem bírna.
Késő délután volt már, mikor a Szajna egyik hídján átmenve, meghallotta a Sorbonne szót. E szó öntudatra ébresztette. Igen, igen, emlékezett már, László többször mondta, hogy a Rue de la Sorbonne-ban lakott. Sőt most a szálló neve is eszébe jutott, a Hotel de Montesquieu. E gondolatok közben jelent meg először hajnal óta a szemében valamelyes megnyugtatóbb, természetesebb fény. Magára eszmélt most teljesen, s először is azt érezte, hogy nagyon fáradt és borzasztóan száraz a torka.
A hídon túl talált egy padot, mellyel szemben apró asztalok mellett ülő nőknek és férfiaknak hordtak italokat. Leült a padra s egyik pincérnek intett, aki hozzá ment. Szólni akart, de nem tudott. Csak mutatta a kezével, hogy inni akar. Mikor a nagypohár borosvizet kiitta, egészen megkönnyebbült.
Egészen bizonyosnak hitte, hogy Lászlóval találkozik, aki majd segít rajta. Ő nem fog elfordulni tőle, mint a többiek, akik eddig szerették. Jeanette mindenről megfeledkezett e gondolatra, hogy Lászlóval találkozhatik. Új erővel kelt fel a padról s egy arra menő öreg embertől megkérdezte, hogy hol találhatja meg a Rue de la Sorbonne-t. Nem is csodálkozott azon, hogy csak egy kicsit balra kellett fordulnia, ott meg a nagy, szürke épület mellett jobbra térnie, hogy megtalálhassa az utcát. Oly természetesnek találta, hogy László itt lakik valahol a közelben.
A szállóban egy öreg, pápaszemes asszony fogadta:
- Kit keres, kis kisasszony?
- Bod Lászlót -, felelte Jeanette.
- Ó, kedvesem, az az úr már rég nem lakik itt, van vagy két hónapja, hogy külföldre utazott.
Szegény Jeanette nem tudott erre egy szót se felelni: ott rogyott össze egy nagy, fájdalmas és vádoló kiáltással.
A portásné meg a férje szedték fel a földről, s keltették nagy nehezen életre.
A jóságos asszony nem akarta továbbereszteni, de Jeanette valami különös, könnyfakasztó hangon mondta:
- Nem, nem lehet. Mennem kell tovább.
Kis táskáját kezébe vette és kifordult a szálló kapuján.
A portásné sokáig nézett utána, s azt mondta férjének:
- Nem úgy jár, mint az emberek, s a hangja is másvilági...
A kis Jeanette pedig fehér, fénylő arccal ment az utcákon, arra felé, hol csillogó lámpasorok közt folyt a fekete nagy víz.
Ment szakadatlanul a Szajna partján s már késő este volt, mikor olyan helyet ért el, hol nem járnak az emberek.
Egészen a víz mellett haladt nesztelen, bizonytalan járással. A víz fekete volt a parton, csak befelé világosodott mindinkább, közeledve ahhoz a fénysávhoz, amit a hold vert bele a folyóba.
Jeanette megállt egy helyen, letérdepelt és imádkozott. Aztán leült a partra és várta a Halált. A víz egy méternyire folyt a lába alatt, de ez oly nagy távolságnak tűnt fel neki, hogy arra nem is mert gondolni, hogy leugorjon. Azt gondolta, hogy majd a víz feljön utána és azzal együtt eljön bizonyosan a Halál is, úgy mint egykor Tamás barátért. Az ő történetére gondolt most és azt hitte, hogy majd ő is úgy fog az űr előtt feküdni csukott szájjal és Mária mellé fog lépni, hogy ajkát szétnyissa...
A kis sápadt, beteg Jeanatte így várta a halált sokáig s közben többször énekelte halk, remegő hangon:
Baise-moy donc, ma sucrée,
Mon désir, ma Cythérée,
Baise-moy mignonnément,
Serrément.
*
A hold fénye kialudt a vízen s a folyó nagy, fekete lomhasággal folyt tovább.
Jeanette ott feküdt a parton elterülve, félálomban, félönkívületben. Feje és két karja lecsúszott már a víz felé, s amint teste meg-megrándult, mindjobban közeledett a folyóhoz.
Egyszerre csak kiáltás hallatszott:
- Hohó! Nézzétek csak azt a fehér foltot a parton! Valaki halálos vízben akar fürdeni, gyertek mentsük meg őt!
Nagy kiáltozással több nő és férfi szaladt le a partra, s megragadva a kis Jeanette-et, talpra állították, aztán dévaj, boros tánccal körültáncolták, többször reászólva:
- Nem halsz meg, kis leány, nem, nem.
Jeanette félő és szomorú mosollyal állt közöttük s azt mondta:
- Bizonyára a Halál küldött titeket...
A festett arcú lányok és mámoros fejű férfiak jót nevettek szaván, aztán vállukra emelték és kiabálva meg énekelve vitték magukkal. Jeanette azt hitte, hogy a halálba viszik, s nem is vette észre, hogy az útnak, amelyen vitték, a vége felé a kelő nap fénye ragyogott.