Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Kurucz Aladár: A mirgodoni Jeanette
- Ha majd a te városodban is virágos lesz a gesztenyefa, gondolj akkor rám.
E csendes, szomorú szavakkal búcsúzott Jeanette Lászlótól és sokáig nézte aztán a vonatot, amely elrobogott vele.
Egyedül ballagott vissza a faluba, de nem ment még haza, hanem az erdő felé vezető útra kanyarodott.
Az erdő nagyon csendes volt, nagyon üres, csak a levelek hullását hallotta Jeanette.
Leült egy kőre és kezére támasztva fejét, hosszan nézett belé a lenyugvó napba. Sokáig ült itt mozdulatlan, úgy hogy a kis madarak egész bátran ugráltak körülötte a fűben.
Jeanette valamit hallott. Messziről, meg közelről is ének hallatszott, de nem a barát éneke, hanem a másik, amit tőle tanult. Majd erősen, majd halkan és hosszan hangzott, mintha az apró fűszálak, a levélhullató fák kezdték volna el, s a távoli piros hegyek folytatták volna az éneket.
Minden énekelt körülötte és Jeanette ezt egész tisztán hallotta. Ezt hallotta folyton, s nem volt egyetlen egy gondolata sem, csupán valamit érzett, valami nagyot, amit mindenkinek kellett körülötte érezni, az egész völgynek, s a távoli hegyeknek. De Jeanette nem tudta, hogy mi az, amit érez, csak hallotta az éneket és mintha valaki ment-ment volna, mindig előre, virágot szórva maga után - szegény Jeanette fehér kis arcán nagy könnycseppek peregtek le csendesen.
Mint az álombanjáró, úgy ment haza.
Tett mindent úgy, amint naponként szokta, de semmit se öntudatosan.
Az édesanyja észrevette rajta, hogy valami bántja, azonban sejtelme se volt róla, hogy ez összefüggésben volna az "idegen úr" eltávozásával. Mikor Jeanette feküdni ment, megsimogatta őt s próbálta kikérdezni baja felől, de nem tudott tőle érthető feleletet kapni, amire nagyon megijedt az öregasszony és szalajtott mindjárt Guérinné után, ki a mirgodoniak hite szerint tudója és orvoslója volt minden bajnak. Guérin asszony megvizsgálta a kis Jeanette-et, kit azalatt ágyba fektettek, s megállapította, hogy erős láza van: valószínűlég kint az erdőben hűlt meg. Jó illatos teát készített neki, s hideg vizes ruhát rendelt a számára, amit óránként újjal kellett felcserélni.
Jeanette kigyulladt, forró arccal feküdt az ágyban. Fejét kissé felemelte, s mozdulatlan, csillogó szemmel a távolba figyelt és hallgatta az éneket, amely az erdő felől jött felé, mind közelebb.
*
Két hét múlva Jeanette felkelhetett. A láza elmúlt, de az arca nagyon fehér lett és mosolyogni nem tudott.
Az anyja próbálta őt felvidítani, szerette volna ismét dalolónak és mosolygó arcúnak látni. De hiába volt minden, a lányka arca fehér maradt, járása szomorú és félénk.
Közben múltak a napok, a rendes téli munka, szórakozás és ünnepek között.
Jeanette kezdett apróra visszaemlékezni mindarra, ami vele történt, s amíg eddig öntudatlan bánata csak álmodozóvá, tehetetlenné tette, most valami új, a réginél sokkal kínzóbb, félelmetesebb fájdalom fogta el. Érezte, hogy valami történni fog vele, ami borzasztó lesz, s mikor a testében végbemenő változások mindinkább magukra vonták figyelmét, eddigi sejtése kezdett világossá válni. Gondolta, hogy olyasvalami fog történni vele, ami csak olyan asszonyokkal történhet meg, akiknek férjük van. És ettől borzasztóan félt. Érezte, hogy többé nem rendelkezhetik saját magával, s hogy valaki megragadta őt, aki eltorzítja testét, aki kínozni, gyötörni fogja. Visszaemlékezett mindarra, amit gyermekkorától fogva látott a faluban az asszonyokon, kik borzasztó kövérekké lettek, míg végre nagy kiabálások közt gyerekük lett. Lászlónak egyes szavait is próbálta ezekkel összefüggésbe hozni, s mikor már teljesen megértette kétségbeejtő állapotát, minden erejét arra fordította, hogy senki se tudjon meg semmit. Kerülte az embereket, kerülte az édesanyját is és éjszakákon keresztül kínozta a testét, hogy ismét olyan legyen, mint amilyen régen volt.
Anyja figyelmét azonban nem kerülhette el megváltozott viselkedése és életmódja. Már azelőtt is feltűnt neki valami, amit egy serdülő lánygyermeknek csak anyja vehet észre, s aminek Jeanette eleinte kimondhatatlanul örült, de ez nem nyugtalanította eddig, mert sokszor kellett a háztól napokig elmaradnia, s azalatt minden felmerülő házi dolgot Jeanette végzett el. Most azonban könnyen megmagyarázhatta ezt lánya megváltozott magaviseletével. És mennél inkább erősödött gyanúja, annál rettenetesebb düh és keserűség fogta el. Az ő háza a legtiszteltebbek közé tartozott a faluban. Boldogult férje hosszú ideig volt katona, részt vett több csatában, ott vesztette el egyik karját, s onnan hozta azokat a csillogó érdemrendeket, melyeket vasárnaponként az egész falu tisztelő bámulata mellett hordott régi katonaruháján. Férje halála után is igyekezett Boulé asszony olyan karban tartani házát s úgy vezetni kis gazdaságát, hogy megmaradhasson a falu jómódú, vezető családjai között. És most valami olyan készül történni, amely örökké megbélyegezné házát, szerencsétlenné tenné őt, sőt szeretett fiát, a jó Jules-t is.
Ennek útját akarta állni Boulé-né.
Egy este, mikor már mindenki aludni tért, s Jeanette is visszavonult kis szobájába, csendesen benyitott lánya szobájába és alvó gyermekéhez lopózott.
A szobában sötét volt, de az ágyra a fölötte égő vörös mécses halvány világosságot vetett.
Jeanette mélyen aludt, nehezen és szaggatottan lélekzelve. Valami szépet álmodhatott, mert mosolygott. Két vékony kezecskéjét görcsösen összeszorította melle felett, mintha féltve őrizte volna keblében lelkét, boldog álmainak forrását.
Anyja csendesen felemelte takaróját s többször végigtapogatta testét. Iszonyatos dühvel kapta ki kezét a paplan alól, mikor látta, hogy borzasztó sejtései valóra váltak és fejét vesztve rohant ki a szobából, a fia után kiabálva:
- Jules, Jules, kelj föl hamar. Iszonyú, iszonyú! Jules, kelj fel! A nagy kiabálásra Jeanette is felriadt s már ült az ágyában, mikor anyja berontott hozzá, magával cipelve Jules-t.
- Nézd, Jules, ezt a bestiát! - ordított az őrjöngő asszony - megbecstelenített engem szegény megholt apját, s ó, téged is, Jules és az egész családunkat. Ó Istenem, öld meg őt, édes Jules-öm, fojtsd meg ezt a dögöt...
Tovább már nem bírta az asszony, fuldokolva rogyott egy székre és eltakarva szemét, hogy ne lássa lányát, zokogott és káromkodott.
Jules, a jószívű és buta emberek szokásaként, nem értve a dologból semmit, sáppadozott és pityeregni kezdett.
A kis Jeanette pedig ült az ágyában és azt gondolta: "Istenem, most rám zuhant." Lázas álmaira gondolt, s arra a nagy szürke kőre, amelyet mindig az ágya felett látott lassan ide-oda inogni és halkan, félelmetesen nyöszörögni hallott.
Az öregasszony még mindig sírt, de fuldoklása közben is beszélt:
- Pedig nem fogod megtenni. Elmész innen. Elűzlek. Nem hozol ránk szégyent. Holnap hajnalban elmész innen.
A kis Jeanette pedig ült az ágyában és azt gondolta: "Milyen jó lesz! Holnap - - hajnalban - - elmegyek innen - - örökre"...