Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Kurucz Aladár: A mirgodoni Jeanette
Halványarcú, vékony kis lány volt Jeanette. Alig lehetett tizenhat éves. Bod gyönyörködve hallgatta azokat az apró, falusi dolgokat, amiket az erdő felé vezető úton mesélt.
Bent az erdőben lassan ereszkedett az esti homály, de a fák teteje még vörös fényben úszott.
- Ma már korán száll le az este - mondta Jeanette - közelednek a hideg napok. A fák a földre hullatják gyümölcsüket, s leszárad nemsokára levelük.
Menjünk az öreg kolostorig, az esti harangszóra éppen oda érhetünk.
Az öreg kolostort sűrűn körülnőtték a gesztenyefák, de Jeanette ismerte az ösvényt, ahol el lehetett jutni az épülethez.
A kolostornak csak egy ép szobája volt, melyben a régi időkből egy kopott, hangtalan harmónium maradt.
- Ebben a szobában lakott Tamás, a széphangú barát, kinek énekét Mária is szerette. Ha esténkint az erdő szélén üldögélek, sokszor hallok orgonaszót és hallom az ő énekét. Olyankor nagyon hallgat az erdő és a barát éneke halk, szomorú ének.
A lépcsőn a kolostor tetejére értek és Jeanette leült egy ott heverő kőre. A nagy csendben ekkor kondult meg a falu harangja.
Jeanette keresztet vetett, s imádkozott.
Jeanette nagyon szép volt e percben, s amint komoly, csukott szájjal társára nézett, a lelkét simogatta, mely szépen, békéltetően elfeküdt benne, mint a mozdulatlan vizű tó, ha elömlik rajta a fehér holdfény.
- Tud valamit Tamás barátról, kis Jeanette?
- Ó hogyne, hiszen ebben a kolostorban lakott. Az ő történetét ismeri itt mindenki.
- Mondja el nekem is, hiszen már én is mirgodoni vagyok.
- Oly különös, szólt a lányka és halkan nevetett, itt ismerik a kis gyermekek is Tamás barát történetét. Olyan furcsa, hogy maga nem tudja. De én elmondom magának:
Tamás barát itt lakott a kolostorban, s alkonyatkor mindig az orgonájánál ült és énekelt. Oly szépen énekelt, hogy sokszor lejött ide Mária is, meg az angyalok, s gyönyörködtek a hangjában.
De amint leszállt az este, a barát bement a várasba, s ott egész éjjel dorbézolt.
Egyszer a nagy vizekre szállt a barát, s a hajót, melyen utazott, megtámadták a tenger hullámai. A hajót elöntötte a víz, a hajó süllyedni kezdett és Tamás barát meglátta a halált. Tamás elfordult tőle, az égre nézett, s énekelte a legszebb, legszomorúbb dalát. De a halál nevetett rajta, s beléfojtotta az éneket.
A másvilágon egyszerre rohanták meg őt az angyalok és az ördögök. Az angyalok az égbe akarták vinni, mert énekével szépen dicsérte az Urat, az ördögök pedig a pokolba, mert éjjelenként ivott és mulatott. Ráncigálták ide-oda Tamás barát testét, s így jutottak az Úr színe elé. kinek előadták a veszekedés okát. Az Úr csóválta a fejét, s nem tudta, kinek adjon igazat.
A barát pedig ott feküdt az Úr előtt és ajka zárva volt.
Ekkor Mária mellé lépett, egy érintéssel szétnyitotta ajkát, mire a barát szájából előtört az ének, a legszebb, legszomorúbb éneke az Úrnak, mit a halál gonoszul beléfojtott.
Mindenki gyönyörködve hallgatta, s mikor az Úr engesztelten nézett rá, az ördögök lezuhantak a pokolba.
Ez Tamás barát története - fejezte be Jeanette - azért lehet még most is hallani az erdőben énekét, mely oly szép volt, hogy Mária is szerette és az Úr megbocsátotta érte vétkeit.
Jeanette felállt a kőről, s az égre mutatott:
- Nézze, milyen szép!
A napnak utolsó vérlehellete lökődött fel az égre, s egyre halványabban olvadt el a hegyek mögött a levegőben.
A fák meg-megrázkódtak, amint a szürke este rájuk teregette hideg takaróját.