Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Salgó Ernő: A történelem problémája
Az, hogy vannak ilyen nagyvonású törvény-felismerések, már magában is hathatósan ellene szól Nordau érvelésének. Azonban terjesszük ki a szkepticizmust és figyelmen kívül hagyva a becikkelyezett eredményeket, kérdezzük: miként lehetségesek e törvény-megállapítások? A kérdés föltevésével ugyanazon az úton járunk, mint Nordau -, azt nézzük, amit ő: a történelem hasznosságát. Világos ugyan, hogy a tudományos megismerésre nézve nem az a döntő, milyen következtetések vonhatók le belőle, vagyis akár vannak a történelmi kutatásoknak előrevilágító tanulságai, akár nincsenek: ez nem a történelmi megismerésnek, hanem e megismerés célszerűségének a kérdése; de helyezkedjünk Nordau álláspontjára és tegyük függővé ítéletünket attól, vajon a történetírás meg tud-e felelni az ilyen kiható eredmények feltételeinek? És most, innen nézve: a történelem egyszerre visszafoglalja azokat a pozíciókat, melyeket úgy látszott, mintha oda kellett volna hagynia. Mert bármennyire indokoltak is Nordau bevezető szemrehányásai: jelentőségük - és éppen az ő szempontjából - vajmi kicsire zsugorodik össze.
A történelem nem közvetíti teljes anyagát a múltnak -, mondja Nordau. Igaz; de nem is szükséges, hogy megtegye. Míg a természettudomány az egyszerű jelenségektől halad az összetettek felé: addig a történelmi kutatás a komplikált folyamatokból igyekszik kihámozni az alapformákat és míg a természettudomány mind újabb és újabb tényezők beiktatásával, tágító metódussal gyarapítja eredményeit: addig a történelem szűkítő eljárást követ és kirekesztéssel dolgozik. Más szóval: a természettudós magyarázata a tipikusból indul ki, a történelem viszont a tipikust keresi. Ebből pedig kettő, jobban mondva: az adatok kettős megrostálása következik. Válogatás először a tények jelentősége, másodszor a szemponthoz való vonatkozásuk szerint. Aki például a feudalizmus kifejlődését akarja megismertetni, épp úgy nem köteles jegyzékbe foglalni a valamely időegység alatt lefolyó összes ismétlődéseket, mint ahogy felesleges kitérnie a helybelileg együtt létező összes dolgokra. Amazokból kiválasztja a jellemzőket és a kiható fontosságúakat; emezekből azokat, melyek tárgyára tartoznak. A teljes lajstromozásra való képtelenség nem olyan fogyatkozás, hogy reménytelenné.tegye a vállalkozását.
Azonban - mondja Nordau - éppen itt a baj. Mert jellemző és fontos tények? De hiszen a történetírók inkább a mellékes és lényegtelen dolgokra vetnek súlyt. Nemcsak válogatnak, hanem egyszersmind rosszul is válogatnak. Az emberiség történelmét katonai és parlamenti történetre hígítják és a fejlődés biografiáját személyi életrajztöredékekkel helyettesítik. Közbevetőleg mondva, úgy véljük, hogy még ez sem olyan megvetendő. Annak a hangyatörténetnek a példája, mellyel Nordau a személyes részletekre való kitéréseket akarja nevetségessé tenni, némi helyreigazításra szorul. Mert igaz, hogy felette komikus lenne, ha valaki hangyaéletrajzi dátumokat és egyéb, hasonló rendű adatokat tömne valamely hangyamonografiába, de ez csak a mi szemünkben lenne komikus -, a hangyák ellenben alkalmasint nagyon érdekesnek találnák. Hasonlóképpen az az úgyszólván személytelen történelem, melyet Nordau kíván, magasabb rendű, egyetemesebb megismeréssel szolgál ugyan, mint az a másik, mely bővelkedik a személyes részletekben; de ez utóbbi ismét csak egy tőlünk idegen fajhoz tartozó olvasó előtt tűnnék fel oly nevetséges munkapazarlásnak -, a mi kíváncsiságunk ellenben érdeklődve fordul feléje. Bármiként legyen is azonban: még ha teljes értékűnek vesszük is Nordau kifogásait, ezek nem annyira a történetírásra, mint inkább a történetíróra vonatkozhatnak, vagyis nem a történelemnek, hanem egy bizonyos módszernek a bírálatát foglalják magukban. Ez pedig annál nagyobb különbség, mert Nordau meglehetősen elkésett a szemrehányással. Attól a megújhodástól fogva, melyről Taine emlékezik, a történelem mindjobban arra tart, hogy a szereplőket feloldja az eseményekben, az eseményeket beágyazza a komponens áramlatokba, az áramlatokat visszavezesse a meghatározó tényezők közreműködésére és ma a történetírás csak tárgya szerint antropocentrikus, de tárgyának kezelésében uralkodó elve, hogy az emberek dolgairól szólva mind tágabb területen ismerje fel, ami azokat befolyásolja.
És most leszámolhatunk Nordau végső ellenvetésével, mely a többitől különválva bukkan fel, de amely valójában az egész támadást sugalmazza. Mert Nordau bár a tudomány címén kel ki a történelem ellen, tulajdonképpen a történelemnek - hogy úgy mondjuk - a funkciója miatt elégedetlen vele. Kiválóan utilitarius gondolkodó, de abból a nemből, melyet türelmetlenné tesz az élet érdekeinek a védelme és erőszakossá a harcos temperamentum elfogultsága. Brilliáns író, aki fanatikusa az egészségnek és mindannak, ami az egészséghez tartozik: érzésben, morálban épp úgy, mint a gondolkodás eredményeinek értékelésében. És amiként az egyes embernél az egészség annyit jelent, hogy az összes szervek munkája az egész szervezet érdekéhez igazodik: hasonlóképpen Nordau a szociális egészséget is úgy értelmezi, hogy ez az egyes emberek érdekeinek alárendeltsége a társadalom érdekeivel szemben. Ez az anti-individualizmus Nordau gondolatrendszerének legbelsőbb magja, melynek kifejlesztésében sajátságos keverődését tünteti fel a radikalizmusnak és a nyárspolgáriságnak. Radikális mindabban, ami az összesség hasznának az előmozdítását illeti és nyárspolgári abban az idegenkedésben, mellyel az egyéni törekvések felszabadulása iránt viseltetik. Ott az érdekek mind teljesebb érvényesülése, itt a szabadságok bekorlátozása mellett kardoskodik. Eszmét és művet, elvet és intézményt, szabályt és cselekedetet, mindent ebből a szempontból ítél meg. Ezért van, hogy irodalomban és művészetben: oly szigorú a korszak író- és művészprófétáival, az egyéni radikalizmus e képviselőivel szemben -, idegrendszerük kifinomodott érzékenysége merő elfajulás, gondolkodásuk az ellenőrző képességét vesztett agy képzeteinek hóbortos összetorlódása, műveik a kártékony ideák kifejezései, Ibsen és Tolsztoj, a praerafaeliták épp úgy, mint az irodalom esztétái désequilibrált szellemek, kik a társadalom épségével ellenkező tendenciákat szolgálnak - és ezért van, hogy a történelmet is, noha a tudomány tekintélyére való illetéktelenség alapján kezdi ki, voltaképpen a társadalmi ártalmasság miatt ítéli el.
Azonban miként értsük ezt? Íme a megvilágítás: Az élet és a haladás tevékeny cselekvést kíván, a cselekvés az akaraton sarkallik, ezt pedig a történelemmel való foglalkozás két irányban is akként befolyásolja, hogy nem előnyös sem a cselekvésre, sem a haladásra. A lecke, mellyel a történelem szolgál, egyrészt meglankasztja az akaratot, másrészt félrevezeti az embert. Amaz eredendő bűne a történelmi gondolkodásnak; emez következménye a történetírói gyakorlatnak. Ami az elsőt illeti, Nordau ezt nem e könyvben emeli ki a legnyomatékosabban, hanem egy cikkében, melyben Jules Lemaitre felolvasásaival szemben védelmébe veszi Rousseau-t és terméketlennek, a meddő veszteglés álláspontjának bélyegzi a történelmi felfogást, mint amely nagyra van a megértéssel és nem látja be, hogy ezzel kiapasztja a cselekvő lendület forrását. A felszerelés teljességének szempontjából mindenesetre fogyatkozása Nordau könyvének, hogy itt mellőzi e gondolat kifejtését, még pedig annál inkább mert súlyos fegyvert enged ki vele a kezéből. Igaz azonban, hogy ezzel csak céljához válik hűtlenné, de hű marad önmagához. E fegyver felhasználásának tudniillik olyan átlátás az előfeltétele, mely úgy ellenkezik Nordau szellemével. mint a pesszimizmus az optimizmussal. Arra kellene támaszkodnia, hogy az ismeret az inaktivitás princípiuma. Mert csakugyan: az emberiségre vonatkoztatva, semmi se egyezik annyira a hamleti filozófiával, hogy a tett megölője a gondolkodás, mint a történelmi megértés. A reflexió nemcsak határozatlanságot szül, de minél közelebb furakszik a végső hiábavalóság feltárásához, annál inkább meg is bénítja az energiát. Ahogy a Prédikator mondja: gonosz dolog az elmélkedés; oda vezet, hogy minden hiúság. Minek cselekedni, fáradni, erőlködni, mikor végeredményben minden semmis? Hasonlóképpen a történelem is mintha csak arra való volna, hogy elfojtsa a tevékenységet tápláló reményt. A múltban való elmélyedés felette kevéssé biztató a jövőbe vetett hitre nézve. Változást csak az lát, aki az intézményeket, a külső formációkat nézi; de aki az emberhez való viszonylatukat, az élet szempontjából való értéküket vizsgálja - a számvetés végén folyton ugyanazt az összeget találja. Az idők változnak, de a sors állandó. Más-más jelmezben mindegyre ugyanaz a színjáték. Az emberek másként élnek; de örömeik nem növekednek és bosszúságaik nem kevesbednek. A sors független a törvényhozástól és az ember be van zárva természetének korlátai közé. Mi értelme tehát a nagy buzgólkodásnak?... Plató csak a költőket zárta ki a respublikából. holott pedig a gondolkodók is lanyha állampolgárok. Szerencsére a filozófia nem járványos betegség és szerencsére itt vannak a történettanárok, kik nem buddhistákat, hanem lelkesedd hazafiakat nevelnek. Szerencsére? Ellenkezőleg: szerencsétlenségre -, mondja Nordau és ezzel visszakanyarodtunk ahhoz a szemrehányáshoz, mely voltaképpen Nordau egész haragjának a kútfeje.
A történelem - így hangzik e szemrehányás - nemcsak ismerteti a múltat, hanem egyszersmind védelmezi is. A szükségletek intézményeket szülnek, melyek azután megmaradnak akkor is, mikor a létesítő feltételek már rég eltűntek és bekövetkezik, hogy ami egykor célszerű és hasznos vagy legalább az erőviszonyoknak megfelelő volt: értelmetlen és kártevő maradványként ékelődik a jelenbe. A múlt így lesz kerékkötője az előrehaladásnak. Biztonsági berendezkedések nyűggé válnak, védművek börtönfalakká és ami valamikor a viszonyokban gyökeredzett: akadályt vet az új viszonyok kialakulása elé. A múlt árnyékot borít a jelenre és ebben a szerepben a történelem a leghűségesebb szövetségese. Azoknak az érdekét szolgálja, kik a múlt kedvezményeinek örökösei, tehát az uralkodóknak, kik a hagyományok kegyelméből gyakorolnak oly jogokat, melyeket valaha régen valamelyik ősük a saját erejéből szerzett meg; a nemesi osztályok tagjainak, kik oly vagyont, tisztességet, hatalmat élveznek, melynek eredete szintén a múltban gyökeredzik, továbbá azoknak az érdekét, kik egy dinasztia vagy valamely uralkodó társadalmi osztály körül csoportosulnak. Mindezeknek fontos és hasznos, hogy az ősiségre emlékeztessék az embereket, dicsőítsék a múltat és a régiséget egyértelművé tegyék a tiszteletreméltósággal. Ez nekik előnyükre szolgál és meg is van a módjuk, hogy e felfogást reáerőltessék a tömegre, melyet a múlt idők átszármazott maradványai csak nyomnak, megaláznak és megkárosítanak. Az uralmon levők állapítják meg az iskolák tanterveit, a vizsgálatok feltételeit, a tanárok kvalifikációját, ők adnak tekintélyt és rangot, ösztöndíjakat, kitüntetéseket és ekképpen olyan tábort szerveznek, melynek munkássága révén a történelem nekik kamatozik, segít félrevezetni és kiskorúságban tartani a nagy tömeget, melynek pedig ellenkezőleg a múlt babonájától való megszabadulás az érdeke.
Mindez kétségkívül igaz -, csak egyetlen szót kell egy másikkal helyettesíteni. Történelemről beszéltünk, holott nyilvánvaló, hogy történettanítást kellett volna mondani. E kettőnek a megkülönböztetésével azután igazat adhatunk Nordaunak, de igazat kell adnunk azoknak is. akik azt tartják, hogy nem a történelmi kutatás hibája, ha visszaélnek vele. Ismét el kell határolnunk egymástól egyrészt azt, ami a felhasználásra, másrészt azt, ami a megismerésre vonatkozik. Amaz a - legszélesebb értelmében használva e szót - politikának, emez a tudománynak a kérdése és bár nagyon érthető, hogy Nordau izgékony utilitarizmusa legfőként az előbbit tartja szem előtt: világos, hogy az egyiknek a bűneiért nem való a másikat tenni felelőssé. Annál kevésbé, mert a történelem nemcsak a reakciós elfogultságoknak kedvező történetírást tűri meg, hanem éppen az eredetek megvilágításával, táplálja és neveli a radikális gondolkodást is. Mint mindent, amiben az ember foglalatoskodik, a történelmet is be lehet kapcsolni az elnyomás és fékentartás eszközei közé; de mint mindenütt: maga a megismerés a történelemben is felszabadító természetű.
Az élet nemcsak cselekvés, hanem egyszersmind emlékezés is. Lamarck, kinek tanításaira ma oly szívesen hivatkozik a biológia, ezt egyenesen constitutiv tényezőjévé avatta az organizmusok kifejlődésének, az ember pedig éppenséggel nem lehet el nélküle. Természete egyfelől kényszeríti a felejtésre, másfelől azonban ugyanez a természet ösztönzi a visszatekintésre is. Pszichológiai szükséglet ez, melyben a lírai hajlam, az élet-érzés kiterjesztése összetalálkozik a világegyetem felől való tájékozódás vágyával és amely a történelmet, sajátképpeni tudományos hivatásán kívül, egyrészt menedékévé emeli az egyéni lét korlátaiból szabadulni kívánó ösztönnek, másrészt kiegészítőjévé teszi az általános filozófiának. Annyira eltörülhetetlen ennek a varázsa, hogy Nordau se menekszik tőle és a történelem ellen való tiltakozását maga is egy történetbölcseleti elmélettel fejezi be.