Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Salgó Ernő: A történelem problémája
Nordau kettős alapon indít támadást a történelem ellen. A történelem először is nem teljesíti, amire vállalkozik, másodszor pedig nem tarthat igényt a tudomány rangjára.
Ami az elsőt illeti: a történelem - jobban mondva: a történetírás - a múlt megismertetését ígéri; de egyrészt képtelen az ígéret beváltására, másrészt nem is törekszik reá. A múlthoz ugyanis minden hozzátartozik, ami a múltban történt, még pedig kétszeres összefüggéssel. Először is az időbeli közösség folytán, másodszor meg a kölcsönös egymásra hatások törvénye szerint. Mert semmi sincs külön a világon, hanem minden ezer szállal fűződik mindenhez, ami a történetírónak oly súlyossá teszi a feladatát, hogy nem birkózhat meg vele. A történelem nem mutathatja hű képét a múltnak, mert természet szerint nem terjeszkedhet ki mindenre és ezzel nemcsak a teljességről kell lemondania, hanem a megértetés biztosságáról is. Ami a történetírásból kimarad, az nemcsak adatbeli hiányosságot jelent, hanem kapcsolatbeli szakítást is. Mit szólnánk az olyan botanikushoz, ki nem vesz tudomást a gyökerek szerepéről? Már pedig a történetírás ilyen megfeledkezéssel tanulmányozza a múltat.
Annál inkább, mert abban a válogatásban, mellyel a tényeket kiszemeli, merőben helytelen önkényszerűséggel jár el. Kiemeli a mellékes dolgokat és elhanyagolja a fontosakat. Mily kinevetni való bolondnak tartanák - mondja Nordau - azt a természetbúvárt, ki a hangyákról írván, azzal töltené meg a lapokat, hogy elmesélje: ez vagy az a hangyafaj mikor és mely tisztáson ütközött meg a szomszéd boly hangyáival, hogy hívták a vezetőket, melyek voltak a hősük és hány halott maradt a csatatéren. Már pedig a történetírás így tárgyalja a történelmet. Egyrészt nagy súlyt vet a biografikus részletekre, másrészt nem lát tovább az embernél. Antropocentrikus, nemcsak annyiban, hogy tisztára az emberekről szól, hanem abban is, hogy micsoda tényezőket vesz számításba. Az emberi ténykedésektől elfelejti a természeti erőket. Az emberiség sorsának szempontjából egy-egy geológiai forradalom hasonlíthatatlanul kihatóbb esemény, mint valamely államformának a módosítása; a történetírás azonban csak azokról a küzdelmekről beszél, melyeket emberek vívnak emberekkel és nem méltatja figyelmére azt a másik harcot, melyben az emberiség és a természet az ellenfelek. A csonkaság eredendő fogyatkozásához hozzáadja az egyoldalú elfogultságot, mellyel az eseményeket összeválogatja. Amit mond: természeténél fogva bizonytalan; de még ha bizonyos is: értékére nézve csak töredékszerű.
A történetírás tehát nem azt adja, amit ígér, amit pedig ad, az nem érdemli meg a tudomány nevét. A történelem nem tudomány, mert a történetírás nem tesz eleget azoknak a követeléseknek, melyek a tudomány próbatétei és amelyek alapján Nordau fenntartja a kevéssé filozófiai megkülönböztetést, hogy vannak leíró és vannak magyarázó, helyesebben: diszkurzív, felfedező tudományok. A történelem nem tartozik se az egyik, se a másik rendbe. Nem leíró tudomány, mert nem biztos a tények felől, melyek összegyűjtésével és nyilvántartásával kérkedik és nem megmagyarázó tudomány, mert mit sem tud a törvényekről és oksági kapcsolatokról, melyek az emberiség életének történéseit meghatározzák... Hogy megfeleljen a leíró tudomány feltételeinek, ahhoz az kellene, hogy módjában álljon közvetlenül megfigyelni és tárgyilagosan jegyzékbe venni a leírandó jelenségeket, holott ezt nem teheti meg és hogy diszkurzív tudomány legyen, ahhoz az kellene, hogy oly megállapításokhoz jusson, melyek alapján kiszámíthatja a bekövetkezendő eseményeket, holott erre még kevésbé képes, mint a teljes és pontos leírásra. A történelem nem szolgáltat megismerést, nem könnyíti meg a természeti életfeltételekhez való hozzáalkalmazkodást és nem segít a létért való küzdelemben. Hiú és tudománytalan időtöltés.