Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám
TA TOU DRAMATOS PROSWPA
Laodameia
Jós
Fiúk és lányok kara
Hírnök
Iphiklos
Protesilaos
Színhely: Phylaké, Thessalia.
Laodameia:
A Hóra visszahozza már a zöld tavaszt
lombtól sötét a hószin oszlopok köze. -
Ma újra véres és halottas álmokat
küldött egy isten. - Im lefolyt a teljes év,
mióta hősi férjem Protesilaos
görbe hajóján légszerű tengerre szállt
hogy megbüntesse a hitetlen trójait
s Tróját lerontsa. S im még róla semmi hír.
Bölcs jós, tudás kapuja, készítsd jóslatod.
Jós:
Királynő, néha jobb nem tudni a jövőt.
Laodameia:
Világosságnál jobb-e hát a vak homály?
Jós:
Az isteneknél változatlan áll a sors.
Laodameia:
Tudva kitérhet utjából a gondos ész.
Jós:
Asszonykézzel vasat kívánsz hajlítani.
Laodameia:
Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgavér?
Jós:
Tudod-e még a jóslatot, mely Delphiből
jött Atridákhoz, mielőtt hajóikat
indíták földig rontani szent Iliont?
"Kinek a lába legelőbb érinti meg
Trójának földjét, Trója földjén veszni fog."
Vas végzet vonssza lábaink lépéseit.
Laodameia:
Ó jaj nekem!
Kar:
Mi bánt úrnöm?
Laodameia: Ó jaj nekem!
Már látom a végzetnek szörnyü szőttesét.
Kar:
Baljós multakba néznek véres szemeid.
Laodameia:
Férjem hallván Apollo gyémánt végzetét,
szólt: "Boldog és háromszor boldog a görög,
ki trójai homokba az első görög
nyomot nyomhatja." - Döbbenéssel felelénk:
"De isten mondja, Trója földjén veszni fog".
Nem hajtva, újra mondta: "Boldog a görög,
kinek hajója gyors és lába gyors, a part
felé, hajója szállni, lába ugrani,
a part felé, madárhajó és zergeláb."
Jós:
A hős vakmódra végzet ellen merni bíz
és azt gondolja, bátorsága már erő.
Laodameia:
Lefolyt a teljes év s még róla semmi hír.
Bölcs jós, tudás kapuja, készítsd jóslatod.
Jós: Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd:
asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
Laodameia:
Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgafaj?
Oltár lángjára szótlan öntsd a barna vért.
Jós:
A vér sercegve összefut s a füst lecsap:
baljós illat száll meghomályzott gőzivel.
1. strófa.
Fiuk:
Minden szomorú idö közt
a tavasz a legszomorúbb,
amikor zöldül az erdő,
amikor borul az ég.
Lányok:
Friss zápor zúg a mezők közt
az út sárral teli, rút,
de barna bársony a felhő,
de zöld bársony a vidék.
1. antistrófa.
Fiuk:
Jő Héliosz égi nyilakkal
gyilkos sugárnyila hull
és újra napos a nappal
és zengve ébred a méh.
Lányok:
Völgy felé forr a folyóka,
a fenyő a kékbe nyúl,
nap felé vágy a futóka
s a királynő - férje felé!
2. strófa.
Fiuk:
Jertek ma, fiuk valamennyien,
kik lakjátok erdős Phylakét
s nagy Démétér földjét, Pyrasost
s juhok anyját, a virágos Itónt,
tengeri Antrónt s füves Pteleost
a sokcsúcsú Thessaliában.
Lányok:
Jertek ma leányok, barna szüzek,
nász-nem-látott sok szép hajadon,
kérjük dallal nyilas Artemist,
hogy adja királynőnknek vigaszát,
ki zokogva eped hős férje után
s haját keze tépi hiában.
2. antistrófa.
Fiuk:
Két hős dalia szállt Trója felé
az ös Phylakos palotáiból,
gyorslábú Podargés és a vitéz
Protesiláos, mint két csodasas,
mely fészkéből zsákmányra kikel,
tán hogy soha vissza ne keljen.
Lányok:
A bizakodó hős útra merész
s árván marad sok ős palota
és tépi haját sok bús feleség,
a fekete föld s a keserü víz
minden fehér csontot befogad
s ki merhet az istenek ellen?
Epodos.
Teljes kar:
Milyen bort adtak a föld fiának
a kegyetlen istenek,
hogy attól örökre részeg
s szenved míg a sírba száll?
hogy él ahol élni bánat
és kűzködik és szeret,
ahol bűn lenni merésznek,
ahol szeretni halál?
hogy tudva is űzi lázát
végzete torka felé
és kergeti azt ami messze
s elereszti ami közel;
elhagyja nyugalmas házát
és mind ki őt szereté
s csak akkor látja ha veszve,
hogy boldogsága vesz el?
Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre
és ömlik a vérző fürtből
a bor vérszinü leve.
És mint akit ért kigyómarás,
számára fű nem terem:
a férfi bora bolond akarás,
a nő bora bús szerelem.
Hírnök:
Viharban jöttem Trója vészes tájiról,
Lemnosból vad hab elragadt Athos felé
s a tengerek korbácsa, zord tavaszi szél.
Sok hajnal vére folyt a vízre, mialatt
a szürke tengert habra verte evezőnk. -
Borus hírrel küld hős Podarges engemet,
hogy jobb talán ádáz Eurussal küzdeni,
mint ily hírtől görnyedve szállni part fölé. -
Vén ember, mondd, neves királynőd merre van?
Iphiklos:
Ó idegen, királyok atyjával beszélsz.
Hírnök:
Gyorslábu hös Podargés, s Protesilaos
hősnek hős atyja, hős Iphiklos vagy talán?
Iphiklos:
Az volnék, hogyha anyja egykor nem hazudt.
Hírnök:
Ó hallgass engem békén, sokjuhú király,
a végzet ellen harcra úgysem szállhatunk. -
Atyám Othrys hegy alján őrzi nyájait,
honnan lelátni messze kék tenger fölé:
onnan indult el Ilionba két fiad
és sok thesszáli s köztük én is, gyors hajón,
sok érclábvértü, barna üstökü görög
de legkülömb vezérük, Prótesílaos
Ares-kedvelte hős. És jött a deli szél
Euboia földjét jobbra, Sepias fokot
baloldalon vigan kerülte víg hajónk
s tavasz lehétől vásznunk boldogan dagadt.
Görög hajók közt nem volt több ily gyors hajó
görög utak közt nem volt több ily boldog út.
Csak a vezér ült bárkaorron kedvtelen:
az ő vágyának lassú volt a könnyű szél
s úgy tetszett, mozdulatlan áll a gyors lapát.
Lemnoshoz érve megkötöttük a hajót
és ágyat készítvén a sárga homokon
Myrina partján, ott aludtunk a puhán
s nyugodt álmunktól dobogott a messze part
halkan, mint a szellőtől a tenger szive.
Csak a vezér nem nyughatott lágy szőnyegén
s az örök égtől s csillagoktól kérdezé:
"Ó tenger és te menny mélységes tengere,
arany homok, s ti menny homokja, csillagok,
elsőnek ér-e Ilionba gyors hajóm?"
S midön a Göncöl ruddal fordult lefelé
s szürkülni kezdett messze Ilion felé,
kiáltott: "Hej hajósok! hej hajóscsapat!
hajóra! talpra!" s vertük már a sós vizet,
mire a Hajnal széttárta rózsaujjait.
Hajónak orrán, mint egy isten, állt a hős
kelő napfénytől vértje mellén vakított:
olyan volt, mint a sas, midőn a napba néz.
Iphiklos:
Ó hős fiú! Ó hős apád igaz fia!
Emlékszem, gyermek voltál és aligha tíz
tavaszt ha láttál, amikor megjöttem én
a lótenyésztö Élis földjéről, ahol
Amarynkeus höst temették az epeiosok,
s halotti játékot rendeztek gyermeki
Bouprasionban; Nestorral futottam én,
mi két öreg; de gyengék voltak inaim
és meg nem adták győznöm ott az istenek,
Hej, mint vigasztalt, ördöngős kis kölyke! hej,
hogy mondogatta: "Csak nőjjek meg én, apám,
első leszek minden görög között, tudom,
s legyőzöm mind, ki tégedet legyőzni mer!"
S én remélhettem, felvirúl még Phylakos
atyám hős vére s Diomédé s Déión
magzatjaiban él a régi ép erő.
Hírnök:
Tovább hajóztunk akkor, s jó szelet fuvott
utunkra Zeus, s Imbrosnál láttuk messziről
szürkéllni vízből Phrygiának partjait
s új hajnalon csillogni Sigeum vizét,
mint egy vértengert. Ó minö hajnal vala!
Itt közre fogtak messze vézna szigetek,
balról köves Mastúsiának bús foka,
jobbról a ködben rémlett kincses Tenedos
s mi Ázsiának, ellenséges föld felé
úsztunk a vértengerbe. Fenyegetve nyúlt
előttünk vén szikláin híres Pergamos
roppant kockákból rakva, és mögötte kelt
a véres nap. Hajónk orrán állott a hős
vezér; a napból két vércsepp szemébe hullt
s e két vércsepp így szólt: Priamos vára ez!
És már hallottuk messziről, hogy ébredez
a tágas Trója s száz kapuja sorra nyil,
gyapjas nyáj béget, csenget görbe szarvú kos
kurjant a pásztor s bőg a kajla bús tehén.
Ekkor - hopp, hóha! - partra dobni a követ
a horgony-nehezékkel. Rándul a kötél.
Lapátot padra hány az izmos evezős
s fáradt karját nyugtatja nedves combjain.
Még egyet ing a nagy hajó. Haj, dolgozik
a vad hajós marok, feszítve a kötélt.
Iphiklos:
Rövidre fogd beszéded véres gyeplejét.
Hírnök:
Ó, mint egy isten állt a bárkaorr csúcsán
s megvetve edzett lábát a nedves padon
Hermés gyanánt a partra könnyedén szökött
szárnyas bokával; s rendült rá a nagy hajó.
Az első! Messze még Agamemnon király
hajója, messze szöke Meneláos úr
s ravasz Odysseus, s gyors Achilleus messze még!
S míg a hajó népén, hősök harchoz szokott
során s a vad hajósok durva csontjain
iszony fut át s végzet hideg fuvallata;
addig a vészes partra nyugton néz a hős
s szent Ilionra s Pergamos várára fel
mint oroszlán, midőn barlangjából kiszáll
s zsákmányt keresni messze földön széttekint.
Előtte barna Pergamos s a nagy torony. -
És ím a napnak büszke, fényes kereke
a nagy torony vállára száll. S a nap előtt
a nagy toronynak vállán áll egy óriás
vitéz, nagy íjjal, feketén a nap előtt,
mint egy sötét Apollo; Priamos fia
Hektor királyfi; s áll mögötte második,
Euphorbos, Panthous pap fia, Othrys üke.
Az dardánok közt hősnek messze legkülömb,
ez nyilasok közt messze legkülömb nyilas.
Magas toronyból úgy tekint felénk e pár,
miként magas fészkéből égi két madár.
Messze pendűl az óriás, fekete íj,
messze surran a vesszö, messze pattan a nyíl
s a nap előtt reggeli légen úgy zúg át,
mint reggeli madár, ha leveti magát,
mint ölni éhes, görbecsőrű vad madár:
csőrén a végzet, csőrén ült a zord halál.
1. strófa.
Fiuk:
Végzethordó zord madarakkal
reggel, este
teli zsong borús levegőnk:
jaj akire ők találnak,
jaj akire ők leszállnak,
reggel, este
jaj aki elökbe kerül.
Lányok:
Ki virrasztott a porokkal?
Ki kereste
bús csontjait össze a máglyán,
ki akart elégni lángján,
lombbal ki vette körül?
reggel, este -
ki siratta meg őt?
1. antistrófa.
Itthon vár bús felesége
reggel, este
epedez, sí férje miatt,
majd gyászlepedőt is hímez
és rá feketével színez -
hol a teste,
akire borítaná?
Fiuk:
Vad Phrygia messze vidéke -
ott a teste,
hol tigris kölykez a pusztán,
hol üvölt a sárga oroszlán
s Xanthos vize omlik alá -
ott a teste,
fölötte a keselyühad.
2. strófa.
Lányok:
Érc és hármas erő övezé mellét, ki először vízre bocsátá kis tutaját
s vad tenger kényére vetette reá a törékeny, könnyű hajót
s elhagyva hazáját, szállt ki Keletre a Hajnal büszke kapuja felé,
hol habra hab ezredek ezrede óta dönget a Hajnal boltozatán.
Fiuk:
Három szűz ül messze teren túl, időn túl, fonja fonák fonalát,
habra habot ver, napra napot ver a tenger, törve hajóra hajót.
Szűz új parton fátyolos árnyakul új nem sejtett végzetek álnokul állnak az útas elé
s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után.
2. antistrófa.
Lányok:
Minden gyors-gyors, kétfelül öblös, fekete orrú görbe hajók között
isten-ember legsebesebbnek mondja az Argo régi hajót,
de Prótesiláos görbe hajójánál nem volt sebesebb is jaj, vesztire gyors!)
mióta röpült vala Daidalos és tüzet hozott a Titán.
Fiuk:
Szép a hajó, ha selyem habok égszínű kék fodrába felöltözött
s habra száll, mint táncra az ifjú leány; öröm akkor látni a büszke hajót,
ha röpte gyors; - de végzet ül a magas faron és kormányos a Sors -
s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csoda gyapjak után.
Epodos.
Teljes kar:
Ember, Iapetos fia,
tiltott útra merész isteni ösztönöd.
Amióta Prométheüsz
csenni merte tüzét istenek ellen is,
benned ég a tűz, ösztönöz
és úgy nevezed: dicsőség.
E tűz gyújtja a bűnt, gyújtja a háborut,
e tűz edzi a kardokat,
edzi barna hajók kártonyos árbocát,
szűz partokra kivánkozót. -
S téged, nagyszerű bűn, nagyszerű háború,
meg nem tagadunk örökké.
Gyors hajó Meneláosé,
gyors, mert hajtja harag s tört szerelem heve;
vad gőg úr-Agamemnonét,
bölcs Odysszeüszét a leleményes ész; -
gyorsabb Prótesiláosé,
mert vágyad hajtja, dicsőség!
Végzet, mennyei kard, célzani biztos íj,
végzet lassu malomkerék,
végzet, barna madár, földbefonó nagy pók,
roppant varsa, hiába köt: -
téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háboru,
meg nem tagadunk örökké.
Iphiklos:
Sírjatok, erdős Phylakénak fürtös ifjai, leányai,
megfogyatkozott lombjában Phylakidák ősi törzse.
Ó jaj, tépd ki végsö ősz hajszálaid, egykor hős Iphiklos,
mert háromszor balga, ki örvend, látva gyermeke hősiségét.
Kar:
Öreg ember önnön terhét bajjal vonja három lábon,
élete gyermeke és halála lészen gyermeke bús halála;
rossz hír, mint a sárga lombot könnyű szél is, úgy megrázza:
nincs erő már vén tagjában végzet ellen meg nem törni.
Iphiklos:
Ó jaj, vén szívem reményét szörnyü Moira vágta szét.
Kar:
Hogyan sírhat még a hitves, hogyha így sír az atya?
Iphiklos:
Ó jaj, ősz atyád elhagytad, árvaságra ifjú nőd!
Kar:
Jön, közelg már a királynő, haját tépi kétfelé.
Fiuk:
Zord szerelem
kő terhe szívében
férje nevét sikoltva riad.
Lányok:
Mint a madár,
ha nem leli párját
fészke fölött vijjogva kering.
Laodameia:
Ó leányok, akik egykor nászszobámba vittetek
édes éjre mirtuszokkal ékesítve ágyamat,
halljátok meg, szörnyű bánat érte úrnőtök szívét,
nem tér vissza férje többé, hősi Prótesílaos.
Kar:
Ó jaj, jaj, bánat örökké!
Laodameia:
Nem fogom már nézni többé fulladozva mély szemét,
Soha nem fogom karomba hősi férfitetemét;
Szerelemre termett testem özvegységben hervad el,
Szerelemtől szomjas ajkam szomjúságban szárad el.
Kar:
Ó jaj, jaj, bánat örökké!
Iphiklos:
Férj helyébe másik férjet adhatnak az istenek:
melyik isten adja vissza az atyának holt fiát?
Laodameia:
Akinek szívét kitépték, másik szívet nyerhet-é?
Lelke helyett asszony teste másik lelket lelhet-é?
Iphiklos:
Asszony búja mint a zápor, csupa könny és elfolyik:
férfi búja hegyi tó, mely mély és messze s maga van.
Kar:
Remegek reájuk nézni,
remegek hozzájuk szólni:
apa s nő közt szörnyü verseny.
Laodameia:
Férfi búja fagyos bánat, mint a jég a hegytetőn,
asszony búja forró láng, mely önmagát emésztve ég.
Iphiklos:
Teste testem, vére vérem, én nemzettem egykor őt,
én kapattam hősi harcra még mint zsenge gyermeket.
Laodameia:
Szerelemben egyesültünk, mint folyammal bús patak.
Testem teste, vérem vére; mi vagyok én nélküle?
Kar:
Remegek reájuk nézni,
remegek hozzájuk szólni:
apa s nő közt szárnyü verseny.
Királynő, teljesültek véres álmaid.
Laodameia:
Ó jaj, álmomban nagy csarnokban voltam én,
Sohasem láttam ébren ezt a csarnokot,
de álmaimból ismerem minden zúgát.
Nagy, csúf kövekből összehordott kapuján
két nőoroszlán dugja egybe bús fejét.
Belől homály van. Itt-amott nagy oszlopok
alján pislog csak a setétes árva mécs,
hogy jobban lássuk a homályt; s az oszlopok
lila árnya rőt falakra rézsut ingva dől.
Ah, csúf pillérek, lomha, barbár támaszok,
egymás fölé rakott kockákból, éktelen
s nincs gömbölyű árny; minden durva, szögletes.
És az ormótlan kockák rücskös, rút falán
véres betükkel ismeretlen ősírás
oly vastagon, mint vérbemártott ujj nyoma.
A nagyteremben egymagam bolyongtam én
végét nem érve. S ím egyszerre egy tetem
bukott a karjaimba, véres és hideg,
aludt a vér és összecsapzott rajt a fürt,
de félelmemnek őt ölelni jól esett.
Lázas testemnek hűvös teste jól esett.
S magamhoz szorítottam őt, mint lázbeteg
hideg márványra nyomja égő homlokát
s teste jegén hüsítém tikkadt tagjaim.
S egyszerre lelkem átborzongott kéjesen,
hogy férjem ez! s hogy im halottat ölelek
s hogy élőnél holtat szeretni több talán.
S csókolni kezdtem; s teste égető jegét
mohó parazsára szítta szomjas ajakam
S ujjomra fontam összecsapzott fürteit
S a sós vért nyaltam nyíllal sebzett homlokán,
szorítva mint egy őrült, s tán remélve, hogy
megolvad; ó, ha zord Hádésban van szerelem,
ilyen lehet, ily őrült! s én óhajtanék
Hádésba szállni s örökké szeretni ott.
Kar:
Ó jaj, királynő, zord Hádésban nincs szerelem,
nincs csók, királynő, zord Hádésban nincs ölelés,
csak tengve lengnek ott az árnyak tétova,
mint puszta képek; lengve tengnek testtelen
S nem tudják azt, hogy vannak; Léthe bús vizét
ízlelték ők; s nincsennek többé vágyaik.
Laodameia:
Ó lányok, halhatatlan a valódi vágy,
Léthé álomvízétől az nem alszik el,
hanem mint drága szesznek gáza ég tovább
a vágyak gyásza testtelen lélekben is
S titkon lobog a lélek lengve mint a láng
S fellobban olykor és legyőzi végzetét.
Így hallá férje bús dalát Eurydiké
holt árnya és kezdett ütemre lengeni
a lantos Orpheüsz nyomán.
Kar:
Úrnőm, nyugodj,
az isteneknél változatlan áll a sors,
az alvilágban elcsitúl minden merény
s Kókytosz mellől vissza nem tér senki sem.
Laodameia:
Ó lányok, győzhetetlen a valódi vágy
S mindent legyőz és mint a végzet, oly kemény
gyémánt Vágy s gyémánt Végzet. Minden hős merényt
a Végzet ellen, sújtanak az istenek
s a Végzet sújtja még az isteneket is:
de a Végzettel egyerős a Szerelem
istenek anyja, istenek közt legidősb
S olykor a Végzetet lába elé köti
S szolgája a haláltalan Emlékezés
legyőzi a Végzet szolgáját a Halált
S egy percre Végzet és Halál fején kacag
S miként az öröklét e perc korláttalan.
Kar:
Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd;
asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
Laodameia:
Ó visszahívom, visszavívom holtamat
egy percre bár, és aztán jőjjön a Halál
a perceken a Szerelem mindenható
s nincs isten, aki nékem ellenmondana:
apró hadam, a Kéjek és Percek hada
kis talpaik alá szegik a vén Időt.
Kar:
1. strófa
Hol körbe kerül a Styx vize hétszer
s ugat a kapunál háromfejü eb,
hova senkise jut soha kétszer:
a legmesszebb s a legközelebb,
hol az árnyban az árnyak álmai járnak,
hol a vágyra a vágyak vágyai várnak,
ahol álmokról álmodnak az álmok,
van-e létezőbb hely s léttelenebb?
Mert senkise tér onnan soha vissza,
csak kívül van kapuján kilincs,
becsukja a lelkét, ki a Léthét issza
és ott aki van, annak neve: nincs.
Behunyja a lelkét, ki issza a Léthét
S örökre feledve a létnek a létét,
a léthei rétnek lakja sötétét
s létezni a lélek sötéte bilincs.
1. antistrófa.
Ott semmisem éled és semmise pusztul
s mert semmisem él, örök ott, ami holt
és semmise lankad és semmise buzdul
s mert semmise lessz, örök ott, ami volt
nem vetnek, aratnak, vetnek örökre,
nem túrja a földet az emberek ökre
nem ölt soha zöldet Flóra a rögre
nem ballag a csillag, nem fogy a hold.
A vágynak a vágya s a búnak a búja
elszunnyad az asphodelos-levelen
nem nyílik az álmok ivor-kapúja
és nincsen vágy és nincs szerelem,
ott nem betegíti a vér a csontot,
és senkisem érez a gondért gondot
és nem szomuhozza a szomjra a szomjot,
mert alszik a láz meg a gyász odalenn.
2. strófa.
Jön az alkony csupa gyászban, lila árnyat vet az oszlop,
hüvös estnek szele hajtja a fenyőfák feketéjét:
ez a tenger szele, melynél a hajós félve tekinti
az ikercsillagok álltát.
Jön a felhő: valamely mennyei pásztor veri nyáját,
Nosza hallga phylakénak dalos ifjai, leányi,
amíg áldoz a királynő, mi maradjunk a sötétben,
Nosza halkan dudolásszunk.
2. antistrófa.
Sohse láttam ilyen asszonyt, csoda férjnek csoda nőjét,
aki nem sír patakokban, nem alél asszcnyi módra,
aki kész volna kiszállni viadalban a Halálnak,
a hatalmas Szerelemmel.
Jön az alkony; denevér száll; remegek; rémes az este,
jön a felhő; valamely mennyei pásztor veri nyáját,
nosza hallga, Phylakénak dalos ifjai, leányi,
nosza halkan dudolásszunk.
Semichorus:
Artemis követői, szűz
lányok, zengjük az istennőt:
ó szűz Artemis, ó szüzek
istennője, imádunk.
Létó leánya, kit egykoron
hűs olajfa alatt anyád
Zeusz sarjának a földre szült
Délos szent szigetében,
erdők asszonya hogy te légy,
s zöldellő hegyek asszonya.
s teknős rejtekü völgyeké
zengő nagy folyamokkal:
te segíted az új anyát
kínja közt; a keresztúton
te lengsz éjszaka; fényedről
Holdnak hívnak a földön.
Lengve hónapos útadon
mérni a kerek év szakát,
munkás földmüvelő szerény
házát gazdagon áldod.
Könnyítsd kívül az éjszakát,
bús szívünkben a rettegést
s gyász egünkre aranyszinű
fénynek hozd fel a holdat.
Semichorus:
Büszke székedben, magas Aphrodite,
égi hölgy, lesben gyakorolt, ha másszor
hív imádódnak kegyesen hajoltál
földi szavára:
Jőjj, ereszkedjél nagy Olympos hegyről
s vonva hintódat lebegő galambok
villogó szárnnyal, tova hagyd atyádnak
isteni házát.
Ős habok közül született mosolygó
istennő, élet kegyes édesanyja,
élet, édesség, gyönyörüség, jőjj el,
ó te hatalmas.
Kedvesebb lantnál, aranyabb aranynál
bús galambszavad, de ha cseng tavasszal
isten és ember s a vadak csapatja
hajlik utána.
Kezd a fényes nap melegebben égni,
még a szűzi csillagok is remegnek:
Jőjj, ereszkedjél, magas Aphrodite,
megjön az éjjel,
megjön a szent hold, lemegy a bús Pleiás
s majd az éjdél jár, foly az óra halkan:
s tört királynőnk zord szerelemmel küzd nagy
végzetek ellen.
Epodos.
Kar:
Remegnek a csillagok, égnek az égen,
mindennek az ura a zord szerelem:
de az árnyak a léthei réti sötéten
alusznak az asphodelos-levelen,
ott nem betegíti a vér a csontot
és senkisem érez a gondért gondot
és nem szomuhozza a szomjra a szomjot,
mert alszik a láz meg a gyász odalenn.
Laodameia:
Ó rémes este! soha ennyi denevért
lomhán sodorni hosszu architrávokon!
A palotának udvarára rábukik
Othrys hegy súlyos árnya. Csüggedek. Be más
volt hajdanán az ílyen este tavaszon
Hős férjem karja eltakarta vállamat
s lombok megől a nimfa leste csókjaink
kiváncsi szemmel. - Mostan félve elbuvik
a nimfa, mint e lányok, kik szüz Artemist
kérik, hogy hozna holdat félelmükre vagy
Aphroditét, hogy lenne új vigasztalóm.
De mit törődik Aphrodite én velem?
ki eleven szerelmet oltalmaz csupán
holtaktól retteg. Melyik istent kérjem én
az égiek vagy alvilágiak közűl
ki éggel és az alvilággal harcolok,
élettel és halállai? Csüggedek. Talán
már itt is járnak mind az árnyak körülem
denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen
S a vérre lesnek, mely az oltár hófehér
kövén lecseppen és hogy abból nyaljanak
s a forró vértől percnyi létre keljenek.
Ha úgy lehetne! Csüggedek, Be más, be más
volt hajdanán, mig férjem ébren őrizett
Haj, gyönge asszony! Melyik istent kérjem én
az égiek vagy alvilágiak közűl
ki éggel és az alvilággal harcolok;
élettel és halállal? Téged halavány
Persephoneia, Hádes nöje kérlek én
ki alvilágból visszajársz az ég alá
S az ég alól zord alvilágba visszajársz:
Szerelem vitt el, alvilági zord szerelem
szeretet hoz fel és az édes nap heve
minden tavasszal. Örvend akkor bús anyád
S kiteríti a föld nagy asztalán áldásait
a lengő gabonát és husos gyümölcsöket
s míg fenn vagy őszig, véle örvend mind a föld.
De télen lenn ülsz zord uradnak oldalán
ivor székedben s nézed ott az árnyakat,
hogy nyüzsgenek miként rajzáskor fürge méh
vagy ősszel darvak serge; nézed Ixion
örök kerekét, nézed fáradt Sisiphos
munkáit, nézed Tantalosnak kínjait
Élet s halál tenéked egyként ismerős
s életnél és halálnál mélyebb szerelem.
Kérlek tehát, vasszóval, élet és halál
és szerelem nevében, szűzi csillagok
előtt, e rémes éjen, amely holdtalan
mint honnod éje, árnyak kegyes asszonya,
ha könyörültél Orpheüsnak bánatán
s ha szörnyü férjed mindent megtesz kedvedért:
holtak közé a vágyat egyszer s engemet,
vagy vágyakhoz a holtat s hozzám elbocsásd
egy perere s e perc győz az örök végzeten.
Lásd, rémes éjen áldozok neked sötét
bárány sötét vérévei; még nem berregett
a zsenge bárány; ugrándozva szerteszét
tavasz füvén szeplőtelen hizott; neked
illik fekete állat és fekete vér.
Magam öntöm néked, éjjel, félelemtelen
én véres asszony, vérhalállal harcoló
neked, halálnak asszonya, szerelemért
s csészébe gyüjtöm. Csillagok! Talán, talán
már itt is járnak mind az árnyak körülem
denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen
s a vérre lesnek és hogy abból nyaljanak -
hess, néma árnyak! - Ah, az oszlopok között
rebbennek szerte - oly csodásan zúg a lomb!
A fű megindul. Milyen felhő kavarog
Míly néma szél! A légben láthatatlanúl
szárnyak legyeznek. A halál életre vágy
életre, vérre; forró, veres vérre vágy -
hess szomjas árnyak! - Mint csoportos madarak,
ugy nyüzsgenek, vagy mint rajzáskor fürge méh. -
Ki jő előttem néma oszlopok között
fekete lomb előtt fehéren? Villog az
éjben az oszlop, villog az árnyban az árny.
Mily halvány s mily halott! s sötét seb homlokán,
Ó mint megváltozott és mégis ugyanaz.
Jőjj, holt szerelmem árnya, téged várlak én,
jőjj ó szerelmem véres árnya, jőjj felém -
hess szomjas árnyak: mind e vér itt férjemé
s eremből ontok hozzá hogyha nem elég:
hess szomjas árnyak! jöszte édes szomjas árny
közel, közel, közel - hogy félnék tőled én,
véres, szerelmes asszony, sorssal harcoló?
Tenyérben felfogom a gőzös sűrű vért
s forró tenyeremtől lesz még forróbb neked
és úgy itatlak, mint a kis madárt szokás,
meleg tenyérből - édes, szomjas, bús madár
igyál: a vér az élet! - Ó szegény milyen
mohón habzsolja; mint a gyermek a tejet
szürcsölve halkan; - s átmelegszik vértelen
árnyteste lassan; látni mint foly át a vér
az átlátszó test vékony kékes erein
s mind sötétebb az ér és színesebb a hús.
Didergő csontját vér melegje járja át
s halott szemében élet izzó tűze gyúl
s ajkát mohón mozgatva issza lázasan
az élet vérét. - Fel, szerelmem, nézz reám
közel, közel - kapcsold szemembe szemedet
Be más vagy, s mégis régi kedvesem te vagy,
te vagy, te vagy! - Mért nézel úgy? Csak a halál
nézhet így az életre! Élünk, kedvesem,
s megint enyém vagy! Élünk, élünk! érted-e?
Közel, közel! jövel, jövel! Ölelj, ölelj!
nyomd ajkaimra vértől nedves ajkadat
(nem félek én a holt ajaktól hisz tiéd)
mily cserepes, mily véres! csurg az álladon
a bárányvér; de vértől csókom mitse fél:
vértől a csók csak ízesebb, csak pirosabb
Hadd csókolom sebed rózsáját homlokodon,
hadd kóstolom! De mért nem szólsz? Beszélj, beszélj!
Mondd, fájt a nyíl? Mondd, fáj-e a sötét halál?
Mondd, bús az élet zord Hádésban? úgy-e bús?
Szerelmetlen, vágyatlan, létlen, vértelen
árnyélet, úgy-e bús volt? Látod te, te rossz,
mért is hagytál el engem? Úgy! de már ne sírj
hisz élünk, élünk, érted? Szólj! Mért nézel úgy?
Ne félj! az örök végzetet legyőztem én
legyőztem én s a szerelem s a vér s a vágy.
Protesilaos:
Három órára.
Laodameia:
Ó minő a hangod is:
Szép férfihangod! - Mindegy, mindegy! Szólj, beszélj!
Beszéld el, Trója földjén hogy temettek el
ó messze, messze! vittek-é áldozatot,
tejet, bort, mézet? játékot rendeztek-é?
Beszélj! - de mégse! Csókolj, csókolj! Ó sokat
kell még csókolnunk - még sokat csókolhatunk.
Protesilaos:
Három óráig.
Laodameia:
Nézd, feljött a holdvilág:
arany kísértet. Most az oszlop mind ezüst
s Othrys fenyői fémszinekben fénylenek
menyegzői fáklyák gyanánt. Mily szép az éj!
Ó jer velem, mint boldog nimfa és szatír
a lomb alá - még eleget csókolhatunk.
Protesilaos:
Három óráig.
Laodameia:
És ha három óra is,
egy öröklétnél minden perce többet ér.
Ó jer velem! Sohase volt ily éjszakám,
mert élőnél holtat szeretni több bizony.
Apró hadam, a Kéjek és Percek hada
kis talpaik alá szegik a vén Időt
s e három óra győz az örök végzeten!
Ki halni nem fél, mindent, mindent merhet az.
Sohsem szerettelek még így: ó jer velem:
előttünk élet, vágy és véres szerelem.
Protesilaos:
Három órára.
Laodameia:
S akkor együtt halhatunk!
1. strófa.
Fiuk:
Ki a lombokat és az oszlopokat
beezüstözöd és a tengereket,
a haboknak számtalan kacaját,
erdei források szent fejeit
és a földet, mindenek anyját
s a rémeket és a szerelmeket
üdvözlégy, isteni holdtény.
Lányok:
Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk,
szörnyű, szörnyű éjeket érünk
harcot, harcot végzetek ellen.
rémes, véres éji szerelmet,
árnyat a vággyal, lelket a vérrel
leget a hússal, tüzzel jegeket,
elevent egyesűlni halottal!
1. antistrófa.
Fiuk:
A szerelmes nő mindenre merész
s hatalmas a percen a szerelem,
de a percek tellnek, az óra fogy
tün a hosszu vágy, tün a kurta kéj
bosszus a sors és irigy az isten
és változatlan a végzet áll
ki merhet az égiek ellen?
Lányok:
Nincsen, nincsen semmi reménység:
végzet ellen kelt a királynő
holt árny vérzi nászkamaráját
rémes, véres bús szerelemmel
pusztul a háza ős Phylakosnak
sírjatok értük, széphajfonatú
fiatal Phylakida-leányok.
2. strófa.
Fiuk:
Iszonyú amit ma láttunk
iszonyú amit ma várunk
iszonyoknak éje lessz ez.
Lányok:
Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk
szörnyű, szörnyű éjeket érünk
félek, félek, mit hoz az éj még?
2. antistrófa.
Fiuk:
Akinek szívében egyszer
gyökeret vert vágyak fája,
örök átok hajt ki rajta.
Lányok:
Nincsen, nincsen semmi reménység,
végzet ellen küzd a királynő
félek, félek, mit hoz az éj még?
Epodos.
Teljes kar:
Van egy fa, amely dús lombjai szárnyát
szivünkben bontja ki éveken át
és vérünkből kap erőt
és életünkre teríti árnyát
és egy fa se hajt nagyobb koronát
és egy fa se napratörőbb.
Az ifju szív ennek melegágy
s mindegy neki: nap meg éj:
buján virúlnak az ágok;
mély gyökere maga a vágy,
hullós virága a kéj,
sötét gyümölcse az átok
és gyökere annyira edzett
s a virágban annyi a méz,
s a gyümölcsben annyi a méreg,
hogy akinél kirügyedzett
a halállal harcra merész
s nem bánja ha rágja a féreg
s nem bánja az égiek átkát
csak öntözi nappal-éjjel,
csak öntözi este-reggel
rossz fája sötét virágát
csak öntözi könnyel-vérrel,
ugy harcol az istenekkel.
Semichorus:
Ó jaj, hallga, míly hang volt ez, milyen szívszorúlt sikoly?
Semichorus:
Sohse hallék ilyen hangot, ilyen tépőt, rémeset.
Semichorus:
Míntha a halálra gyötrött véres Éj sikoltana.
Semichorus:
Megrázkódtak a fenyőfák, bús felhőbe bútt a hold
Semichorus:
Fagyos szél jő, mintha sírból jőne a Halál szele
Semichorus:
Rettegek, didergek, csontom fázik, vérem összefut.
Kar:
Iszonyú, amit ma értünk
iszonyú amit ma várunk
iszonyoknak éje lessz ez.
Iphiklos:
Ó jaj, mit láttam! Ó ti vénhedt szemeim
apadjatok ki! folyj el őrült agyvelő!
nem láthat ilyet ember sarja bűntelen.
Semichorus:
Sejtem közelét a halálnak
És érzem valami véget ért.
Iphiklos:
Ó lányok, ifjak, mélyen keseregjetek!
láttam Halál arcánál rémesb dolgokat:
királynőtök véresen fekszik holt gyanánt.
Semichorus:
Ó ifjai Thessaliának
sírhattok honnotokért!
Iphiklos:
Amint berontok, hallva éles sikolyát,
Ő ott feküdt az ágyon - s minden csupa vér
s férje nevét kiáltva rángott lázasan.
Semichorus:
Hasítsad öltönyöd, arcod
és tépjed barna hajad.
Iphiklos:
És karjai közt - nem tudom jól láttam-é?
valamely rémes és alaktalan tömeg
fogyott, halványult egyre, mint egy véres árny.
Semichorus:
Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.
Iphiklos:
Ó lányok, ifjak -, nem tudom elmondjam-é?
egy alaktalan, rémes, véres, éjes árny
tűnt lassan el, s az arca fiam arca volt.
Lányok:
Vérszínü virággal
borítsuk el őt
és tavaszi ággal,
mely éjszaka nőtt:
leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt.
Fiuk:
És szóljon az ének
és zengjen a lant:
nyugalom szivének
örökre alant
de dicső legyen itt neve és kora sírja fölött kivirúljon a hant.
Lányok:
Nem özvegyi ágyban
hamvadt tüze el
nem is árva vágyban
égett e kebel:
úgy gyúlt el a kéj viharában, mint fiatal fa, ha villám égeti fel
Fiuk:
Vérszínü virággal
borítsuk el őt
és tavaszi ággal
mely éjszaka nőtt:
leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt.
Iphiklos:
Ó Phylakosnak ősi háza oda van
s átok borítja mindörökre bús nevét
szent borzadással mondja a késő utód.
Semichorus:
Szakítsad öltönyöd, arcod,
és tépjed kúsza hajad!
Iphiklos:
Ó istenek! miért kellett megérnem ezt?
Mért nem haltam meg ifjan? gyenge vén szivem
nem birhat ennyi átkot, ennyi borzadályt.
Semichorus:
Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.