Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Figyelő

Oláh Gábor: Ady Endre új könyve

A reneszánsz fölfedezte a természetet. Egy ember fölment a hegy tetejére s elragadtatással tett vallást arról a gyönyörűségről, melyet a messze terjedő sokszínű tájék a szemén át a lelkére dobott. Társai először kinevették, később ők is fölballagtak arra a hegyre és ittak az elragadtatás patakjából. Milyen különös! - gondolták az emberek - egy életen keresztül jártuk ezt a csodás világot és nem láttuk, hogy a természet a változatlan szépségek nagyszerű temploma. Milyen megnyugtatóan édességes a kék mennybolt kiterjesztett erőssége fölöttünk, a mezőségek ezerféle zöldje alattunk. Milyen fenségesek a havas tetők, milyen regényesek a tavas völgyek. Alig van fogható szépség a hamvas rózsák bársonyfehérjéhez, diadalmas vöröséhez, arany-sárgájához, tündérszemkékjéhez. Jertek, zengjünk dicséretet a Természethez, mert megnyíltak a mi szemeink! - Shakespeare, aki minden ember foglalata volt egyben, költői példáit hagyta reánk annak a reneszánsz természet-szerelemnek, amely megíratta vele a belmonti holdfényes éjszakát, a veronai szerelmesek hajnalát, Macbeth szörnyű éjszakáját Invernessben, Lear tragikus éjét a pusztában, Helsingőr szellemjáró éjfélét s Titania tündérligetét Athen alatt. Mikor az emberi szellem újnak tetsző útra bukkan, gyermekes túlhajtással, egész a megunásig, nyargalja a fölfedezett igazságot. S mikor az egyik szerelem időszaka lejár, más ösvényre hajlik ösztönszerű érzésével a változatosságban rejlő haladásnak.

A mi nagyszerű századunk, a már időbe hanyatlott 19-ik nyomán, kezdi fölfedezni az embert. A belső embert. Különösen a költészet, az emberiség szíve dobogása, hozott föl már is sok titkot, rejtelmet, sok drága gyöngyöt az ösztönök tavából. Eddig a költök jórészt csak tetteket énekeltek, a mi századunk az akaratok és elszánások tudattalan ősforrásaihoz keresi az utat a tudás és a művészet eszközeivel. S hogy megtalálja a sejtett célt: bizonyos az eddig elért sikerekből. Igaz, hogy pl. Shakespeare már behatolt külső városába annak az ismeretlen királyságnak, amelyet emberi léleknek nevezünk; hősei eleven óriás szobrok, akiknek a feje nyitott szerkezet: mindig látjuk, hogyan születik meg bennük egy gondolat, egy elhatározás s hogyan kúszik föl az akarat kerekéig, amelyet meglendítve, összetöri az egész felséges alkotmányt. De mi tovább mentünk már is. Egy-egy elfutó hangulatot, egy-egy nevezhetetlen sejtelmet, amely úgy rezzenti meg az idegeinket, mint az érezhetetlen fuvalom a tó vizét, előreborzongásait ránk szakadó szerencsétlenségeknek, finom híradásait távoli belső viharoknak: magunkon keresztül már szavakba is tudjuk lehelni. Csak sejtetve, mert világos kifejezésről alig lehet itt még szó. A gondolatokon, ezeken a tündéri üveghegedűkön játszás virtuózabbá tétele: az angolok érdeme, ha ugyan lehet ilyenekben érdemet osztogatni. Dicsőségüknek osztályosa az új Franciaország.

Nálunk, magyaroknál, az emberi léleknek különösen gondolati mélységeibe bocsátkoztak le nehányan. A magyar faj: valahogy spekulatív race; csupa láncolat, csupa következetesség a mi gondolat-művészeink szó-szövete. Madách mélyre lát, mert a filozófia tején nőtt fel komoly múzsája. Arany János töprengő lelke is a számotvetésekben a legnagyobb. Már Vajdában érzik valami öntudatlan tébolygás a nagy sötét vizek partjain, a minden-titkok völgyein; nála a gondolat kevesebb, mint az, amit takar.

Az érzések és hangulatok zajlásának, a lélek mezején átvonuló ködfoltok szavakban érzékítésének: Ady Endre az első magyar költője. Rosszul jár az, aki Adyt az eddigi magyar költőkhöz próbálja hasonlítgatni. Nála semmi külső nincs, minden belső. Az előtte élők csaknem untalan a rajtuk kívül esőkből, a természetből, a dolgokból indulnak ki s jutnak el magukhoz; Ady minden jó versében önmagának mintegy a belső házából indul el s jut valahová, rendesen újra önmagához. Ez a legfőbb különbség. Ebből ered a homályosság, a szakadozottság, a gyakori befejezetlenség, a szavak szuggesztív ereje, a fényvillanások, a meglepetések, minden. Érzéskörének kitágulását a BudapestPárizs-Olaszország nagy háromszögében való futkosása teremti meg. Mennyivel többet láthatott Ady Endre, mint pl. Petőfi Sándor, aki Magyarország zárt kis határai között volt kénytelen átálmodni az elérhetetlen messzeségben rejtőző Nyugat minden álmát. A világotlátás, az idegentjárás fontosságának hangoztatása egy nemzet irodalmi nívójának emelésében: sohasem lehet szükségtelen, különösen nálunk, magyaroknál, akik mindig külső hatásra mozdítottuk lomha lábunkat egy-egy lépéssel tovább. Természetesen, ez nem azt teszi, hogy mihelyest valaki külföldre téved, új magyar Messiásként jön haza. De Ady Páris nélkül nem volna Ady, bizonyos.

Ahogy a reneszánsz természetfölfedező embere ujjongva talál magára a megnyilatkozó mindenségben: úgy bámul el Ady, mikor benéz a maga lelkén keresztül ezer léleknek mély, titkos tavéba. Neki minden ember fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény. Azok a képelemek, melyeket a természetbámuló ember a föld és ég jelenségeiből sorozott össze, Adynál a lélek országának belső csodáit kezdik kifejezni. Ha tengert lát: sorsának szomorú jelentését olvassa ki a mozgó habokból, mert a tenger egy nagy kék levél, melyre gonosz böjti szelek fehér habok betűmillióiból írják föl végzetét. Minden gyötrelmes órája hegyes karó, melyekre sötét vasmázsák hullanak s rengve verik a fájást szívébe. Magábaszállásának óráin kis folyókák hozzák elébe az Úr szakadt kegyelmét s csobog lelkében kedvesen a leesett alázatosság. Lelke fölvert tó, melybe omló bércek görgetik haragjukat, míg be nem temetik. Utána és Lédája után a szomorúság hosszú éjszínű királyi palástja suhog, pirosló bús szerelemsujtással kiverve. Bűnei mint Pokol pálmái, égverő bujasággal nőnek. Szíve szép piros méltóságos ajtó, melyen sokan kopogtatnak; de a vén komornyik jelenti: nincs itthon az úr.

Ezek csak külsőségek, de rajtuk keresztül értheti meg az ember, miben áll Ady kifejező művészete. A leghétköznapibb szavak szürke köveiből rakja föl költészete ünnepi templomát: minden feszességet elfelejt, mert mintegy magának rebegi, sóhajtja, sírja mondani valóját. A program-témák, az osztályozott hazafiúi, szerelmi, családi érzések, sablonos természeti fölvételek újjászülető húsvétjüket ünneplik dalaiban. A szélsóhajtásnak és az emberi jajszónak, a halavány holdnak és a szomorú emberarcnak: egészen külánös jelentése lesz nála. A magyar lírai költészet nemrégi devalvációjának ez a fiatal ujságíró új értékekkel, sokszortisztán csengő aranypénzadóval vet véget, hamarabb, mint a hagyományok útvesztőibe tévedettek csak álmodnák is. Azért olyan hangos az ellenrivalgás, azért olyan zűrzavaros még az igenlés is, nincs két ember Magyarországon, aki ma is egyet hinne Adyról. Minden új kötetével meglepetéseket hoz, s valami nagy tisztuló fotyamaton vergődve keresztül, isteni erényekké magasztosítja legemberibb bűneit is. Az a mély bánat, az a szívből sarjadzó szánalom, amely legújabb verseiben olyan egyszerű tisztasággal nemesíti Ady gyanúba fogott alakját: olyasmivel biztatja az olvasót, hogy még ebből a kegyetlen, csatás, tiprottan is tiporni akaró, minden Júdást fölfeszítő szellemi harcosból lesz lassanként a legnagyobb szfvű magyar költő. Mert azt már ma is érezzük, hogy az Ady Endre bánata sokkal férfiasabb bánat még a Petőfi fiatalos, örökszép elborongásainál is; nem sértünk meg vele senkit, ha a nagy gyermek Petőfi mellett a magunk megsiratásáig férfinak látjuk az Ady vergődő, igazságkereső alakját.

Van egy sajátsága Ady egész költészetének, mely szembeállítja csaknem minden eddigi magyar költővel. Ady költészete ti. az éj költészete. Ha köteteit végigforgatjuk, csapatosan feketéllik ránk az Éj, az Este neve. Az Istenre találás szaka is az éjszaka nála: nem szép tüzes nappalon, hanem háborús éjjel jön el hozzá az Úr. Gyónni, vezekelni is csak álmatlan éjórák során tud. Sokszor emlegetett csillaga nem a Nap, hanem a hideg Hold. Ködös, süket nótát zengő őszi estén vár valakire; holdvilágos éjszakákon látja a felénk ügető halál-lovakat. Regék halk éjén vall titkot neki a Margitsziget is. A bukó-csillagos éjeket el sem tudja képzelni maga nélkül; hiszen a mámoros kusza estnek nevezi magát. Nagy, ifjú, éhes, piros éjszakáit idézi untalan. Azt mondja egyhelyt: "Én magyar daccal ébren voltam akkor, mikor mindenki aludt." Ez a lélekbeli, belső értelmen kívül egész naiv módon azt is elárulja, hogy írója testben is átvirrasztgatta a boldogan aluvók éjszakáit. Adynak az élete: egy átvirrasztott szakadatlan éj. Minden elemét ez adja költészetének, mert az életét kell dalolnia. Az éjszakai élet: mámorosabb, álomszerűbb, ködösebb, mint a nappali. Nem rikoltanak ránk a napsugár éles fényében kigyulladt tárgyak, alszik az élet nappali zúgása, de sejtelmes ködök bolyonganak az éggel sötétbe folyó föld határain; a hideg Hold néha ezüstös fátyolt tereget a felhőkre, vizekre, csak azért, hogy az árnyak még sötétebben hatalmaskodjanak; halk és babonás nesszel jár az éjfél, minden dolog szimbolikus álarcot ölt, s ha még hozzá az agyunk is mámoros, egész új világ vadonába estünk, amelynek mások a törvényei, mások a szólamai, mások a szerelmei, diadalmai, örömei, bánatjai, mint a szürke nappaloknak. - Ha valahol, úgy itt tapinthatunk az Ady Achilles-sarkára, arra a pontra, ahol a legérzékenyebb és legsérthetőbb. A képzeteknek ez az éjjeli járása, magyarázza meg gondolatainak furcsa ugrásait, de egyúttal nagyszerű villanásait is; ez érteti meg velünk, miért olyan szomorú minden fény ebben a birodalomban, miért van sokszor íze a szavaknak, miért nem találjuk meg sokszor magunkban a megfelelő segítő hangulatot. Ady költészetében mintha soha nem volna tiszta kék az ég, a Nap mintha számkiűzetett volna egészen. A májusi zápor után azért olyan szokatlanul üde, nappalos csengésű a többi éjjeli dúdolások közt. Költészetének különös hatása, triviálisan kifejezve, onnan van, mert a legtöbben mégis csak éjjel aluszunk. Ez az éjszakai lázas munka fejlesztette ki Ady képzeletét vizionáriussá. Ez teszi sokszor fakóvá gondolatait. Költészetének általában valami barnás-fekete, kékes-fekete tónusa van, ha egészben gondoljuk át. Mennyivel tüzesebb, pirosabb, naposabb a Petőfi világa! Mintha soha nem ismert volna ködöket, sem a természetben, sem a lelkében. Ha áll a Rostand Chantecler-jének mondása: "O Soleil! toi sans qui les choses ne seraient que ce qu'elles sont!" nagy igazság rejlik Adynak is abban a sorában: "Mámoros éjszakák, nekem hajnalt hoztatok". Jó az éjszakát szeretni, mert belőle szakadnak a hajnalok.

Ady Endre, mint minden ember, két lélek. Az egyik a csatás, sokszor káromkodó, rendbontó és bálványdöntő külső ember, a másik az élet sötét vizének partján ülő, minden titkok-titkát álmodozó, szomorúan igaz ember. Harcosnak indult, de győzelme az lesz, mikor önmagát győzi meg s ennek a nagy fordulónak tisztább, fehérebb jövendőt mutató határvonalán áll ma. Minden harc: félkudarc; Ady sem háborúskodó verseivel nyer bebocsátást a számottevők gyülekezetébe, hanem a magamegadás, a vergődő embertestvéreinek sorsát sirató dalaival. Különben új dallamokat, új színeket is ezekben a magát szinte elfelejtő költeményeiben hoz; duhajabb dalai ősi, szokott magyar hangok. Új kötetében kevesebb a káromlás, több a halkan zengő szó; a heródesi kegyetlenségek, azok a lelketlen, bár megdöbbentő szavak: ha én pusztulok, pusztuljon más is! - átszelídülnek emberszerető, emberbánat-megértő testvérszavakká. Az arany nyomorult dicsőítése, mint egy hamis drágakő, kiesett költészetének nemes foglalatából, s helyébe falusi kis mártíroknak, a jövendő fehéreinek, a ma feketéinek igazán a fájásig megindító kísérő dalait illesztette be. Egyszóval: költészete mélyebbült, mert megbocsátóbbá, emberiebbé lett. - Mi a hazaszeretet, ha nem az a kitéphetetlen, szívünkben gyökerező érzésszál, amely visszaránt az idegen, fényes tornyok magasaiból a mi szürkén is szeretett bölcsőhelyünkre? Az Ér befuthat a nagy Óceánba, de mégis csak addig Ér, míg a maga útján a maga vizét görgeti; s minden megérkezésnél szentebb a kiindulás. Ady a feldobott kőnek remek példázatával festi meg a maga sorsát, a maga mivoltát: ha százszor feldobtok, százszor visszahullok hozzátok, reátok, s példás alakban orcátokra, lelketekre ütök. Ennek a nehány sorból álló nagy igazságnak szárnyat és zenét ad a bibliás ódonsággal zengő szavak hullámzása.

Szimbolizmusa a "Szeretném, ha szeretnének" kötetében éri el legtisztább, legművészibb fokát. A régi homályosság, a kusza összevisszaság megszűnt, a chiaroscuro festészetbeli alkalmazása Adynál költészetivé lesz. Alig tudok a télbe lépő ősznek, a természet és az emberi lélek elalélásának szomorúságára érzékeltetőbb hangokat, mint a Nem először sírok-nak ezt a négy sorát:

Tél-támadás: őszi lugasban
Légy zümmög, árván messze-messze.
Sajgó mezőt felhő ereszt be,
S dong az össze-vissza szél.

Az utolsó sor maga annyi emlékképet bír fölverni lelkünkben sajátságos monoton zsongásával, amennyit festmény talán soha. Én az ilyenekért szeretem Adyt. Az elátkozott vitorla: a legérdekesebb Ady-látomások közül való. A templom tornyán forgó szélvitorla madár volt valamikor; de egyszer nagyon fázott, elgubbaszkodott odafenn, megfogta a madárátok, és most ott forog keleti, déli szél vigalmában, örökké. Nem repülhet el a társaival. Akár a magyar lélek szimbólumának lássuk, akár a bajok keresztjére feszíttett Ember sorsának lássuk, felejthetetlen költemény marad. Pedig az egész csak tizenhat sor; nincs benne egy vasárnapi szó, nincs benne egy kivillanó kép, s a maga egészében mégis drámaibb, mint pl. a Vörösmarty Vérnász-a. - Az Ázott széna-rendek fölött elárulja, mennyire magyar talaj az Ady talaja; a szénarend-forgatásról ki gondolta volna, hogy valaha egy magyar költő költészetének kegyetlenül igaz, s éppen a költőjétől kimondott példázása lesz? A szivárvány halála, nehány idétlen szó híján, szintén kiváló bizonysága az Ady átviteles fantáziájának; s ebben az objektív leírásban hogy reszket, hogy fáj egy maga nevében kimondott szó nélkül is az író keserű szíve: "Nem valók az izzadt mezőkre eféle bolond és nagyszerű, szent, égi komédiák". - Hogy menynyire el tud lágyulni ez a különben is nagy gyermekember, akit sokan démoninak próbálnak kifesteni. legszebben hirdeti a Fehér lyány virág-kezei verse. Nem merem megbontani virágszirmokhoz hasonló finomságát; olvassa el mindenki csöndben, késő délután, alkonyulat felé, a szobájában. A hóvár-bércek alatt: egy mozgó festmény; a szavak és sorok visszatérő fülünkbe-zubogásának szuggesztív hatásával. S aki nem érti Ady költészetét: ebben megtalálja legméltóbb magyarázatát. - A lelkek útvesztőjének ködbe vesző képét szinte babonás bravúrral írja meg Az elsüllyedt útak-ban.

Az a közvetetlenség, amellyel Ady lelkének ajtaját hol kinyitja,hol beteszi: érzéseinek szinte gyermeki őszinteséget ad. Újra le kell írnunk, amit már százan leírtak: Ady Endre testestől-lelkestől lírikus; olyan ember, akinek még káromlásaiból is dallamok születnek. Ezelőtt szerette magára ölteni a démoniság ijesztő ruháját; volt a szavai lendítésében is valami póz, valami színészi gesztus. Ebben az új kötetében lehullottak a sallangok; a hang elvesztette csináltságát, a szívtől a szájig tartó út megrövidült, úgy hogy a szavak mindig nemes árulói lesznek az érzéseknek. Nem kell szégyellnie a költőnek, hogy kritikusai, azok, akik rámutattak fogyatkozásaira, hatottak reá az örök dicsőítők mellett is. Ady, az ember, csaknem mindig rokonszenvesebb volt eddig Adynál, a költőnél; most a kettő eggyé lett s a jó elmosta hatalmával a rosszat. A bánat, a léleknek ez az alkonyatias félgyásza, igazán megindító dalokat csal vallomásképpen az Ady zeneszerszámjára. Aki megírta a Négy-öt magyar összehajol-t, a Küldőm a frigyládát, az Egyre hosszabb napok-at, és különösen a gyönyörű Mentő glóriát, annak a vergődések hosszú hidján kellett átvánszorognia, míg meglátta az égre és az emberek szemébe fölírt világigazságot: akik ezen a földön élnek, nyomorultak és szenvedők; mindannyian egy nagy eleven test részei vagyunk, s ha valakit megbántunk: mindig magunkat is megbántjuk benne; ennek a világi tragikomédiának csak egy becsületes szerepe van: a Szeretet, s ez is olyan, hogy nem lehet eltanulni, sem megtanulni addig, míg szívünkre reá nem találunk. Ady Endre rátalált magára, azért nekünk olyan becses és olyan jóleső ez az új könyve, amely talán őszintébb minden eddigi köteténél.

Ha fogyatkozásaira vetnénk ítélő szavunkat, fölhozhatnánk, hogy gondolatai néha elszíntelenítik verseit, s rímekbe foglalt szentenciákat kapunk költemények helyett; hogy pongyolasága néha bántó gondatlansággá fajul; hogy sokszor nem tud vagy nem akar egészet adni, még ha témája siratja meg,sem; hogy itt-ott még föl-fölvillan a szó zsonglőr bravúroskodása; hogy fantáziája a szakadatlan hajrában el-elveszti rugékonyságát, s ilyenkor zene helyett disszonáns dallamtalanságot, színes képek helyett fakó prózaiságot, célra jutás helyett félúton abbamaradást hoznak a szeszélyes percek. De egy művésznek a nagyságát sohasem a gyönge, hanem mindig a legjobb alkotásai mérik; s Adynak még a gyöngeségeiben is van egy erőssége: az, hogy előtte még nem igen jártak azon az úton, amelyen megbotlott.

Ez a költő: bányász, aki sötétben kergeti a "vak eret", lent, a lélek mélységeiben. Isten gyönyörű napját nagy néha látja, s szeme mintha nem bírná el ezt az erős fényt: rebeg belé. De az éjszakának magunkba mélyítő hangtalansága rejtelmes fekete sátorként borul föléje; mint a Pythia papnője, a szerelem-mámor-baj székén ülve: sokszor érthetetlennek tetsző szavakat suttog, amelyekből nekünk kell kihüvelyezni az igazi jelentéseket. Ahányan próbáljuk, annyiféleképpen magyarázzuk: mert az igazi költőnek sok oldala van, s minden irányból mást mutat, bór ugyanaz. De abban valahányan egyetértünk, ha komolyan beláttunk Adynak a lelkébe, hogy ő igazi fia korának; s ennél nagyobb címet ne várjon senki. Én a magam nevében így mutatnék rá, ha idegennek kellene elárulnom:

- Íme egy ember, aki a poklot megjárta. És szenvedett, mert szeretett.