Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Figyelő
Tömött fekete bajusza alól megfontolva, lassan, kissé ropogtatva ejtette a szavakat. A katedra mögül alig magaslott ki alacsony derekán nagy méretű, nyugodt koponyája, amit mintha sziklából vágtak volna ki. Széles, ráncatlan homloka kupolaszerűen domborodott felfelé. Apró, világos, enyhe tüzű, komoly szemei elvonatkozva csillogtak mindig fényes pápaszeme mögött. Hajviseletében is ugyanaz a nyugodt tisztaság, szerénység, rend és komolyság nyilatkozott, ami egész személyéből áradt. Az asztalon nyugvó kezének hosszú, sápadt ujjait összefonta.
Folyékonyan beszélt, szónoki cifrák nélkül. Megelégedett az egyszerű, közérthető, talán kissé színtelen előadásával annak a sokféle és nehéz tudnivalónak, amit egy-egy órát egészen kitöltő, kerek egésszé tudott csoportosítani.
Ez a megjelenés és ez az előadási mód inkább csodálkozást és tiszteletet keltett hallgatóiban, mint rajongó szeretetet. Egyetemi törtetők tolakodása és lármás tömjénezése nem zavarta; tőle csak tudományt vártak s rendes hallgatói a komolyak közül kerültek ki.
Bejött a terembe, leült, beszélt. Hihetetlen mennyiségű adatba vitt rendet, tett felfedezéseket feltűnés nélkül, bizonyos udvarias szerénységgel, mintha azt mondta volna: "Bocsássák meg, hogy ilyen sokat tudok". S ha előadott, semmivel sem törődött. Egy kis moccanás, egy hangosabb szó nem zavarta meg, sőt észre se vette. Fel-felvetette világosan csillogó szemét és körülnézett, de hideg nyugodtsággal. S ettől a hideg tekintettől a betolakodott idegen, aki nem tudta, hogy milyen órán van s hangosabban viselkedett, elszégyellte magát és elhallgatott. Mert nem nagyon sok állandó hallgatója volt a tudós magántanárnak, de a kis csoport kitartott mindig mellette s óráján ritka komolyság és csend uralkodott.
A térben és időben távoli rokonságokat kereste a népköltészetben. S annak az útnak végigjárása, amelyen egy motívum változásait kereste, szinte elkápráztatta az embert. Alig megfogható pszihológiai ok útmutatásán elindulva, segítségül híva a történet, a folklór, a nyelvészet (hisz a nagy Schuchardt tanítványa volt!) adatait, megállapította az eredeti szöveget, a variánsokat hozzáviszonyítva felderítette a téma viszontagságait a hosszú vándorlás alatt. Tisztázta a variánsok időrendjét és rokonságát, s visszaadta a motívumnak -, a töredezett gyémántnak, eredeti tüzét. Az ilyen tárgyú előadásai helyezték igazán a kellő fénybe tudományos módszerét, amelynek csodálatos tiszta rendjében minden adat úgy helyezkedett el, hogy világosságot nyert és adott.
Tudományos ösztöne a rekonstruálás felé vitte. A legszebb, a legnehezebb szellemi feladat felé. Az író kereső szeme egy mozdulat nyomán meglátja az egész alakot, a régész a csonka kövekből hibátlan vonalú oszlopcsarnokot lát kiemelkedni. Katona egy kusza népköltemény soraiból ősi tömör népvers mélázó ütemét hallotta ki.
Ez a rekonstruáló ösztön épp úgy fordult maga a szöveg, mint a szöveg rejtette motívum felé. S ez a nyelvészkedés, mely folytonosan néppszichológiai vidékekre lépett át, s ez a néppszichológiai vizsgálódás, amely nyelvészeti eredményeket termelt, oly adathalmazból hámozott ki újat, amit már százan összegyűjtöttek, százan megnéztek s ami mellett százan haladtak el. Hibátlan szövegben teljes motiválás -, ez volt tudományos kutatásainak célja.
Néha inkább a folklór, néha inkább a filológia felé fordult, de igazán jellemző tulajdonsága volt, hogy e két tudomány eredményeit, módszerét szoros egységbe foglalva jutott el felfedezéseihez. Mert amely kérdéshez hozzányúlt, azt tisztázta is.
Kollégiumainak címe is mindig olyan meglepő és sokat ígérő volt. Élénken emlékszem egy előadás-sorozatára, amit az 1903-04. tanév második felében tartott a népköltés műfajairól és műformáiról. Egy hátsó padon görnyedve ámulásból ámulásba estem egyik órán úgy, mint a másikon. Nem tudtam, mit csodáljak jobban benne, tudása széleskörűségét, alaposságát, vagy rendezettségét-e. Egy-egy népköltési témát keresett végig népeken és országokon, nyugodtan, módszerrel és hidegen, idézve tömérdek élő és holt nyelven, irodalmi és táj-használatban; itt egy "a múlt hónapban" Bombayban megjelent könyvre híva fel a figyelmet, melynek tartalmát röviden ismertette; ott emlékeztetve egy észak-amerikai egyetem tanárára, aki különösen ezzel és ezzel a kérdéssel foglalkozik: most egy középkori angol szöveget magyarázva, majd latin szövegkritikát végezve, magyar népdalt fejtegetve lassan, nyugodtan, nagy anyagán ritka biztonsággal uralkodva s szokatlan mélységekre hatolva.
...Egy órán elővette az Ajgó Mártonról szóló székely balladát, kimutatta rokonságát világszerte s a rokonságból megállapította, hogy a mi balladánk érthetetlensége nem művészi homály, hanem csonkaság és motívum-kuszáltság. S ekkor fölvett egy papírlapot s kijelentette, hogy fel fogja olvasni a ballada valószínű eredeti szövegét, vagyis rekonstrukcióját. S felolvasott egy verset, amit ő költött újra tudományos kutatásai eredményei alapján. A szép vers hallásakor érzett művészi emócióhoz hasonlót keveset éltem át.
Egyetemi pályám aztán más irányok felé sodort s Katonát többet nem hallgattam, csak még utolsó félévemben írta nevét indexembe, amikor Petrarcáról adott elő.
...A télen a Philológiai Társaság gyűlésén voltam. Előttem nem messze ült egyedül Katona Lajos. Oldalról felém villogott kristályos szemüvege. Ülés után távolról tartózkodva üdvözlöm. Felém jön, kivesz egy ifjú-tanár csoportból, biztosít jóakaratáról, ha folyamodom utazási ösztöndíjért, értesítsem, lesz egy jó szava érdekemben, mindig becsült. Ott hagyott. Úgy hiszem, nagyon elérzékenyülhettem úgy magamban. Katona ismer engem? Sajnálja. hogy tavaly hiába folyamodtam ösztöndíjért? Mit csináltam én, hogy eszében tartott? Hogy támogatni akar? Hisz alig hallgattam! Az életben alig háromszor három szót váltottam vele!...