Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Mikszáth-adoma, meg oszt' még valami

Kedves atyámbátyám, Quintus,

hát aztán no meg olvastam "Az Ujság" szombatos számában, mert aszongya megírta kedves atyámbátyám az "Esetek"-ben. hogy a Mikszáth (vagy uramfija, talántán Mökszáth mer' Szögeden úgy mondanák, az meg jól van, ha úgy van) egyszer világosan megmondta, hogy ezek a más fajtájú féregfene írók, meg miegyéb, amik itt irkásznak mindencsuda szemlékbe (szemle! nem jól vág ez) nem tudnak ám írni, no.

De meg atyámbátyám meg is magyarázza szóval, hogy hol van a csomó. Hát ott van, hogy ezek a fiatalok meg miegyéb, nem nőlnek ki a haza földjéből, vagy elszakadoztak belőle. Aztán "csak" művészet lesz abból, amit összvekotyválnak, eszi fene, az ember csak olvassa, olvassa, aztán tetszik neki, meg gyönyörűséges az, meg aztán annál szebbet már képzelni sem lehet, meg aztán szép is meg jó is meg okos is meg igaz is, meg olyan szépen magyarul van néha írva, hogy annál már netovább - hanem hát az mégse magyar aztán. Tuggyafene, nem magyarok mégse. Hogy a fenébe lennének magyarok, hasze' még csak egy gatyapántlika se lóg sehol, no né, osztán a regényhősről csak azt tudja meg az ember, hogy milyen ember, meg hogyan gondolkodik, meg milyen az esze, a szíve-lelke-mifenéje, meg hogy hogyan szenved és örül: - de egy kutyateremtette nincs a beszédjébe neki. Pedig, vagy penig (ahogy smakkol) esze meg feje, meg szíve, meg emberi formája, a faranciának, meg az ánglusnak is van: - de "kutya teremtetté"-je meg gatyapántlikája csak a magyarnak, hát azér. Nem is lehet az jó, úgy sajdítom, lehet, hogy nem értek hozzá.

Ugyan kedves Quintus atyámbátyám már hogy ne tetszenék érteni hozzá. És hogyne értene ehhez "Az Ujság" az első, a legnagyobb magyar hírlap, aki büszkén hirdette magáról mindenkoron, hogy európai színvonalat akar teremteni nálunk egy elfogulatlan kultúra tiszta világosságában. Hát persze, hogy persze. Kultúra, az kultúra és irodalom, az irodalom. Hanem hát aki író akar lenni, az annak a földnek a sorját viselje, amiből kimászott. És aki Somogyban született, az írja meg Somogyt, a rosszseb ott egye ki. És aki burokban jött a világra, annak elég életfeladat legyen, ha elmondja többféle világításban, milyen színe-bűze volt a buroknak - és ne akarjon kimászni belőle és ne lefetyeljen mindenféle szamárságot, hogy ő ember és ő gondolkodik, meg érez, mint egy ember. Micsoda beszéd az, már hogy lehetne az ember, ugye, akit már levágtak az anyja hasáról, tisztesség ne essék szólván, azt hiszem, corda ombilicanak, vagy szegediesen ámbilicá-nak hívják a nagytudományúak. (De lehet, hogy másképp) Szóval no, aki magyar író, az nézzen sajátmagának a fenekére. És ahol jóltermő paprikaföld van, ott termesszen mindenki paprikát, csak rá arra a földre, a pofáját neki, húzzuk, nyúzzuk, nyomjuk, gyömöszöljük, hasaljunk rá, kaparjuk ki a szemét - talán bírja még egy kicsit, ád még valamit. Csak nem megyünk föl a hegyre szőlőt termeszteni, hiszen azt meg tudja csinálni a farancia is meg az ánglus is.

Hát persze hogy persze hogy persze. Lehet valaki író, ha még csak a tájszólásokat se használja rendesen? Ugye bizony, hogy nézne ki a Schiller "Glocke"-ja, ha nem úgy kezdődnék, ahogy kezdődik:

"Fest gemajert In dö Irden
Steit dö Glak auszi Lahm gebrennt"

Vagy érdemes volna elolvasni Anatole France-t, ha nem kizárólag a bretagnei paraszttal foglalkozik, hanem "idegen levegő"-be állít be alakokat? Ugye. Ugyi.

De meg aszongya atyámbátyám; csupa bűvészet, meg mesterkedés az, amit ezek (hajbizony) összehordanak, ezek a nyugatosok. (Mer' vágjuk csak ki világosan, ezekről van szó, ugyi.) Hogy ezek nem a világos, egyszerű, természetes emberi beszéddel beszéllenek, hanem mindenféle idegeneket, faranciákat utánoznak, holott nyilvánságos, hogy bolondok azok a faranciák, mer' például az "asztal"-t is "tábli"-nak nevezik, pedig azt minden ember, akinek helyén van az esze, "asztal"-nak tudja. Mer' az az egyszerű (csuhaj, hej) az a természetes emberi beszéd, amit még a nagy feneokos tudomány is, filelógia ide, meg filelógia oda, Ianqua humana-nak nevez, annak semmi se fontos, csak az igazság, az nem utánkozik senki után és (eszi fene eburát) senkit nem utánoz se idegeneket, se Mikszáthot, hanem olyan, mint az a kristályvíz - és nincs tele - példának az ő okájáért modorossággal. Mert nincs utálatosabb, mint a modorosságosság. Aki csak illegeti-billegeti magát. Aki csak szavakat csillogtat, oszt' nem mén féregfenekére a dolgoknak. Aki mindétig egyformán beszél, ugyanegy hangon abajog egyhosszába -: azután másféle beszédet, másféle gondolkodást, másféle művészetet nem ért meg. Csúnya egy dolog az a modorosság. Hát persze, hogy persze, hogy persze, hogy persze.

*

Utóirat. Azt mondja Quintus bátyám: annak a "két iránynak", a mienkének, meg a magukénak, nyilvánosan, a nagy, művelt közönség előtt kellene összeverekedni. Nekem úgy rémlik, kár volna a fáradságér. Nem lehet párbajt vívni egyenlőtlen fegyverekkel: mit használ nekem a finom, toledói penge, ha valaki lőcscsel mászik rám. Aki két ellentétes világfelfogást, két másnemű életcélt - egyrészről az elmélyedés felé való törekvést, másrészről a puszta formák keresését boldog nyugalommal egyszerűen úgy különböztet meg, hogy "két irány"-nak nevezi, mely két iránynak valami választott vezér vezetése alatt, nyílt háborúba kellene összekapni: - az előtt máris letette fegyverét az a "másik irány". Nincs értelme itt a vitának se. És nem is érvül és nem is bizonyítékképpen hozom fel: - csak úgy eszembe jut az orosz irodalom. Amelyik egyszerre és váratlanul ellenállhatatlan áradat módjára úgy borította be Európa térképét, mint maga a krisztusi eszme kétezer év előtt. Az orosz irodalom, mely éppúgy elhatárolt s nemzeti hagyományok talajából nőtt, mint a magyar: - de nem azt látta életfeladatának, hogy visszagörbülve boldogan szagolja a saját talpát, mely a honi földön tapodott: - hanem nyitott szemekkel s forró, szenvedélyes erőlködéssel a mindig és mindenütt emberit kereste: emberi gyönyörök és emberi szenvedések okát és vigasztalását.

De ugyi, kedves Quintus atyámbátyám, igaz magyar íróval nem eshetik meg az a szégyen, hogy idegen is megértse, aki még paprikát se evett. Hogy európai sikere legyen, meg miegyéb. Hiszen ahhoz az kellene, hogy le lehessen fordítani a munkáját: - és megette a fene, ugyi, az olyan magyar írást, akibe nem a szép varrottas szavak és a szép, varrottas tősgyökér a fontos, (amit igazán nem lehet lefordítani) hanem holmi érteménye is van, olyan érteménye, aminek faranciául is van érteménye.

Amivel maradok kedves bátyámnak különben igaz tisztelője (és bocsánatot kérek, ha valahol az "é" helyett rosszul használtam "ő"-t, de még csak kezdő vagyok, tetszik látni).