Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Ignotus: Jegyzetek
König György, fiatal esztétikus. a Franklin-társulat életrajz-sorozata számára Alfred de Musset költészetét és életét rajzolta meg, egyiket a másikból igyekezvén levezetni, amiben igaza van, boncolgatván a költő egyes munkáit, amit finom pengével finoman végez, s oly helyesen állítván be e magános jelenséget mégis a francia irodalmi fejlődés folyamatosságába, hogy az ember kezd hinni olyasmiben, amit a közhelyesség az idők szellemének nevez, s amely még azoknak harci módjára is rányomja bélyegét, kiknek munkája vagy élete éppen az idejökkel való háborúságban emésztődik meg.
Komoly könyv, nyereséges könyv -, mindazonáltal nem ok nélkül írtam az új Musset-biografus neve mellé a különben irigylendő jelzőt, hogy: fiatal. Fiatal ember, tudniillik, nem lehet tökéletes biográfus - és, ha költészetet életekből kell levezetni, vagy költői munkákat emberi figuráik szerint értékelni, nem lehet tökéletes esztétikus sem. Emlékszem gyerekkorunkból egy heves becsvágyú társunkra, kit egy ízben úgy találtam, amint nyitott könyvvel a kezében, mély olvasásba merülve járt föl-alá a Városliget egy néptelenebb tisztásán, egy ugrásnyira a fenyvestől, ahol akkor tavaszi pompában sürgött-forgott, nevetett és udvarolt Budapestnek úri társasága. "Mit csinálsz itt?" kiáltottam rá. "Tanulmányozom az életet!" felelte. Kivettem kezéből a könyvet: a Spielhagen Problematische Naturen regénye volt. Tíz lépésre tőle ott zajlott az élet, s ő ebből a könyvből tanulmányozta... Gyerekes dolog s a fiatal ember többé-kevésbé mind ebben a gyerekes helyzetben van. Nem ismerheti az életet, mert nem vehetett még annyi mindenféle részt az életben, hogy ismerje. Könyv, olvasmány nem használ, mert könyvből is csak azt érti meg, tehát tudja megtanulni az ember, amit már az életből ismer.
Musset megértésében ismerni kell azt a kétféle embertípust, amely a tehetséges alkotókban találtatik. Azt, amely mindig s egyben mindvégig ura minden tehetségének, s ezzel munkáinak s annyira amennyire felebarátjainak és életének is - és azt, amely szívszorongva áll a saját maga egyénisége mellett, mely amily ismeretlen előtte, éppoly kiszámíthatatlan, és soha nem lehet tudni, hogy mikor mi ragadja meg és mikor mit tud termelni. Ezek nem urai maguknak, mert hiába akarnának azok lenni: kisiklanak a saját kezükből. Nem urai munkáiknak, mert ha nem jut eszükbe semmi, hiába akarnak alakítani, ha meg eszükbe jut, oly váratlan bukkan elé, hogy már meg is találta a formáját. Nem urai felebarátjaiknak, mert nem urai annak a hol meglevő, hol elapadó okosságuknak, ravaszságuknak, kedvességüknek vagy félelmetességüknek, amivel emberekre hatni lehet. S így nem urai önnön életüknek sem, melyet az embernek munkájához és felebarátjaihoz való viszonya határoz meg. Eolhárfa természetek, melyeknél kiszámíthatatlan, hogy mely kósza szél szólaltatja meg őket. S kiszámíthatatlan, hogy tudja-e megszólaltatni, s a levegő valami nyirkosságától nem ernyedtek-e a húrjai.
Ilyen eolhárfa természet volt Musset. Amit König György kétszer is fölemlít: hogy vakon hitt az inspirációban, s nem értette meg szeretőjét, a kemény munkás George Sand-t, aki mindennap megdolgozta a maga hat óráját: a klasszikus ellentét példájában mutatja meg a kétfajta típus különbségét. Musset inspirációnak nevezte azt, amit invenciónak nevezhetett volna, s bátran nevezhette így, mert neki inspiráció nélkül nem volt invenciója. A poéta non fit, sed nascitur-t ő nála a poémákra lehetett elmondani; az ő munkái nem csinálódtak, hanem kinőttek belőle, szinte hozzátétet nélkül, mint - hogy bár undok képpel, de pontosan meg tudjam mondani, amit gondolok: mint a pörsenés a bőrből. Fiziológiai dolog volt nála az érdeklődés, az élet s a költői munkásság, és, hogy tautológiát mondjak, amely nem az: csak azt tudta érezni, amit testében érzett. Innen az a különösség, hogy e művelt, elmés, sokfelé járt ember egész munkássága szinte kizáróan szerelmi érdeklődésű - pedig, s ezt nem szabad elfelejteni, szerelmi szenvedélye, bármennyit kínlódik és bajlódik a szerelemmel, nincs oly heves, mint a tettek emberéé, ha egyszer megragadja az indulat. A neuraszténia képtelenné teszi a nagy érzésekre, de a legkisebb fájdalmat úgy megnagyítja számára, hogy minden fájdalma halálos -, ha némiképp lassan ölő is.
Mondani sem kell, hogy ez a fajta férfi minden szerelemben szerencsétlen lett volna, nemcsak a George Sanddal valóban. Ha az asszony mindvégig ragaszkodó és önfeláldozó lett volna - hiszen eleinte az is volt az idegek természetes betelésével hűlt volna le iránta a férfi, aminthogy tulajdonképp le is hűlt s a George Sand Pagello-kalandja csak fogadj isten volt arra a sok adjon istenre, ami már akkor a Musset lelkét nyomta a nálánál idősebb asszonyszeretővel szemben. Boldogtalanságra rendeltetett lények, mert amijök nincs, azt kívánják, de amijök van, az terhökre esik. Boldogtalanná tesznek mindenkit, akinek sorsa az ő érzésükön épül mindenekelőtt tehát önnönmagukat. George Sand erős volt, s életét vissza tudta költöztetni a saját egészséges érzéseire. Tiszteletreméltó asszony volt, egész ember volt, s König Györgynek nincs igaza, mikor Musset-t túlzottan nemes lelkűnek tünteti fel, amiért ez áldatlan viszonynak minden bűnét magára veszi. Nem, Musset nem volt túlzottan nemes lelkű, csak igaz és tisztességes ember, s mint értékeivel, úgy fogyatkozásaival is fájdalmasan tisztában volt. Sokkal inkább, mint a jóakaró barátok, akik, rövidlátó pedagógiával, mint a lusta lovat noszogatták munkára őt, aki epedt azután, hogy bár megragadná, bár kikívánkoznék belőle valami, amin szorgalmas lehessen. Hiába, a fiatalságnak vége volt; nem volt, ami meg tudta volna rázni a kihalt test érzékeit, s ezzel vége volt a költészetnek. Az ambíció, például, nem testi érzés, s hiába vágyott Musset, mint König György kiemeli, az akadémiába, hiába fájt neki, hogy megbukott, hiába örült amikor mégis bekerült: ez az elégtétel nem inspirálta értékre.
Aki nem így látja Musset-t s nem ismeri az életből ezt a fajta embert, az csak külsőségesen viheti végbe az érdekes műveletet, hogy a Musset költészetét a Musset életéből vezesse le. Hogy pontosan összefoglaljam fentebb szétszórt megjegyzéseimet: vannak emberek, nagyszerűen felszereltek, akik azonban e képességeikkel, a szerelmiektől legtávolabbnak tetszőkkel is, csakis szerelmes indulatban rendelkeznek teljességükben, viszont szerelmi hullámzásaikban sem erősek, nem egyenletesek s hamar kimerülőek. Musset ez a fajta ember volt, s költészetének még az artisztikuma is olyan, mint a szerelmes madár mámoros billegetődzése. Innen azok a csodák is, melyek fiatal kritikusának és biográfusának annyi gondot okoznak: hogy és mint van, hogy eposzai tulajdonképp lírikusak s lírájukban kalandosan, terjengően, szeszélyesen és modorosan reflektálóak, s mégis oly elevenül és egységesen hatnak, mint a legkeményebb kompozíció? Honnan, hogy színdarabjaiban az emberek árnyékok, s tulajdonképp egy s ugyanazon ember, ugyanaz az Alfred de Musset valamennyi - s mégis az egésznek el nem múló életszaga van? A legéletebb élet remegéséből váltak ki a Musset költői munkái, s e remegés a ritmusuk, a formájuk, a hasonlíthatatlan személyességük. Egy-egy ömlés minden egyes verse vagy munkája, mint a kaucsuké a fája kérgéből, s annyira kiszámíthatatlan saját maga számára is, hogy nem csoda, hogy valami találomra felkapott edénnyel siet jelentkezése elé, hol byroni, hol népdali, hol egyéb hagyományos vagy divatos formával. Ez csak legkülsőbb külsőség; a formájuk belül van, az ömlésükben van, s így lehet ö, kinek százféle utánzást vetettek szemére, egyik legegyénibb költője a világnak.
...Milyen hideg szó ez, annyi drága, bájos, múlhatatlan melegséghez képest, amit ez az egyéniség jelent, minden jövendő nemzedékek számára változatlanul, mint ahogy van egy-két, talán nem is a legnagyobb, latin vagy görög, aki ma is változatlanul bájos, friss és elragadó. Ez is, hogy munkája nem romlandó, s minden új nemzedékkel újjá születik, azt mutatja, hogy nem csinálmány, hanem lettség, kinövöttség, nem tükörképe az életnek, hanem valami annak anyagából formálódott, elevenből elevenül elevenné született. S épp ezért sok el is vérzik belőle, a, mondom, finom és szerető boncolás alatt, melyet a König György fiatal komolysága kritikusi kötelességnek ismer. Azt hiszem: tíz vagy tizenöt év múlva, ha megmarad ily komoly, ily előkelő és szerető munkásnak, König György meg fogja írhatni, talán meg is írja majd, a Musset-hez teljesen méltó Musset-könyvet. Melyhez ez a mostani könyve becses és hasznos előmunkálat lesz.