Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám
Mire e sorok olvasó elé kerülnek, Ferenc József királyunk két nap híján betöltötte születésének nyolcvanadik, változatos uralmának közel hatvankettedik évét. Ez a nagy idő az ő számára még sokszorta érdekesebb lehet, mint a mi számunkra. Mert a mi számunkra, ma dolgozó harmincöt, negyven, negyvenöt éves emberek számára, ez az idő korszakokra oszlik; olyanokra, melyeket csak a történelemből ismerünk, de ez a történelem viszont rájuk is világít - olyanokra, melyeknek történetei; a félmúlt rejtezkedésében bujkálnak -, s olyanokra, melyeket azért nem látunk jól, mert szemünk előtt folytak le. Ezen, a mi érzésünkben élesen különváló három korszak közül az elsőben, mely 1848-tól 1859-ig tart, Ferenc Józsefnek alakja háttérbe szorul, mert fiatal ember, aki helyett mások uralkodnak. A második korszak, mely 1859-től 1873-ig tart, alkalmasint egyénisége kibontakozásának, alkalmasint legszemélyesebb cselekvőségének ideje. Csakhogy ez az az idő, melyről a távolálló semmit sem tud, a beavatott pedig többet, mert több zavaró részletet a kelleténél. A harmadik korszak Ferenc Józseféről ugyan vissza lehetne következtetni a másodikéra, de ez meg két ellentétes képet mutat; 1889-ig a remélve engedékenyt, aki a fia számára dolgozik, 1889-től a makacsul ellentállót, ki a dinasztia megszemélyesítőjének tekinti magát. S itt már nehéz megtudni, hogy ez a makacsság e szívós politikusnak személyes tulajdonsága-e, vagy aggastyáni kiütközés, mely végre sem kerülheti el ez egyébként bámulatosan ép fizikumot sem Valami ágya e tulajdonságnak lehet az egyéniségében; egy régi francia napló - igaz, hogy a politikai ellentét mérgében - azt írja róla, hogy önfejű Ő maga bizonyára tudja, s ő előtte uralmának mindhárom korszaka elevenül egybefolyó s egybefolyóan egységes lehet, legfeljebb foltonkint homályosabb, ahogy a memória érce kiszámíthatatlan szeszéllyel pattogzódik meg ez élet símára csiszolt, hideg, de kristályos üveglapja mögött Amennyit mi ez egyéniségből ismerünk: nem olyan, mintha hajlanék a miszticizmusra. Erősen és hívően vallásos, de vallásossága az a józan, az a gyakorlati, az a, hogy úgy mondjam, katonai, mely szereti az előírásokat, a rendszert, a mindenre kiterjedő intézményességet, hogy mindenütt nyugodtan s biztosan érezze magát, minden percben előre láthassa, hogy a következő percben mit fog cselekedni, s minden helyzetről előre tudhassa, hogy abban meg fog állani s mint fog megállani. Mondom: Ferenc Józseftől távol áll a misztikum, s mégis, zárkózottságánál s tartózkodó voltánál fogva e hat évtizeden át három nemzedékünknek szakadatlan emberi közelségben szeme előtt állott férfiú szinte titokzatosabb és távolabb előttünk - notandum, az osztrákok előtt is - mint a tibeti, a kínai, vagy a japán uralkodók, kiket nem az önön vallásosságuk, hanem a sokaságé zár és burkol el e sokak bizalmaskodása elől. Ez izgató, s még izgatóbb tudni, hogy míg kevés uralkodó volt, aki jogosabban viselhette az alkotmányos jelzőt; mint ő, viszont e hatvankét év alatt igen kevés történt e monarhiában, ami ne az ő akarata szerint történt volna. Innen van, hogy míg e hatásvadászástól idegen egyéniség semmit sem kedvelt annyira, mint a csendet, a békességet: személye mindig foglalkoztatja az embereket, ezer problémánk közt a legérdekesebb probléma, s harmadik nemzedékünket nyugtalanítja immár a kérdés, hogy: mit gondolhatott s mit érezhetett Ferenc József az alatt, mialatt mi oly keveset tudtunk róla?
Mert nyilván sokat gondolt és sokat érzett. Talán nem sokfélét, talán nem messzetervűt, de annál jobban végiggondolhatta, annál egyformábban újraérezhette. Ferenc József ő felsége a legnagyobb, vagy már azért is a legnagyobb, mert az egyetlen farkasszem-néző, akit a magyar történelem ismer. Pedig azt az erőt, amivel az ember a szeme héját mozdulatlan tartja, csak gondolat tudja megadni, amit az akarat érzéssé szívósít. Nagyszerű kiböjtölő, s erre csak az képes, aki vele érez azzal, akit kiböjtöl, mert kiváró ereje csak úgy gyarapodhatik vagy maradhat meg legalább is egyenletesnek, ha minden tovatűnő pillanattal együttérzi a másiknak kedve, reménye, ereje csökkenését. Wir können warten, szólt egyszer egy híres miniszter, aki éppúgy nem szólt egy szót sem, melyen keresztül ne az ő fejedelmi ura beszélt volna, mint ahogy Ferenc Józsefnek minden minisztere az ő minisztere volt, s amit mondtak, azt ő mondotta. Ferenc József tudott várni. Ha olykor úgy tetszett, mintha a várást abba kellene hagynia, az csak optikai csalódás volt. Nem a várást hagyta abba, csak azt a minisztert, aki a tudománya végére jutott. A miniszterek váltakoztak, de a politika nem változott. S ha lassankint mindkét országa minden politikusának fölébe kerekedett, azt nemcsak azzal érte el, hogy túlélte őket. (Ugyan: ez a túlélés is személyes cselekedet, mert, jegyezzük meg gyorsan és öntudatlan élő emberek: a hosszú élet tudatos önfegyelmezésnek sikere és gyümölcse, tehát munka és eredmény, amit az embere a maga művének tekinthet és büszke lehet rá.) Nem; nagyrészt lebírta őket. S ma nem csak tapasztalatra a legerősebb osztrák és magyar államférfi. Sokat írtak arról a tragikumáról, hogy mennyi mindent elveszített abból, amit apáitól örökbe vett. Pedig a dolog úgy áll, hogy Lombardiát, Velencét, a német árnyékuralmat mindenki más is elvesztette volna az ő helyében. De nem mindenki tudta volna olyan okosan, szívósan s elfogulatlanul, úgy meghajolva az új idők új parancsai előtt s engedményeivel még sem menve atomizáló túlságokba, úgy összefogni és együtt tartani romlandó birodalmát, mint ő tudta 1867-ben. Ha elveszített abból, amit apáitól örökbe vett, viszont, mint a német költő mondja, a megmaradtat újra megszerezte. Nem isten kegyelméből ura ő ennek a mai monarhiának, hanem a maga esze erejéből. Ez az ész nem bölcselkedő, de egészséges és munkabíró. Van benne valami abból a kispolgáriságból, mely őseinek, például Ferenc császárnak csak családias hajlandóságaiban ütközött ki, de amely hogy politikai és népigazító erő és hatalom lehet, azt megmutatta éppen Ferenc József korának egyik leghaladottabb jelensége gyanánt a luegerizmus.
És elfogulatlan - a Ferenc József eszének talán legnagyobb ereje az elfogulatlanság. Az ő ajakán nem frázis, hogy apai szívéhez egyformán közel áll uradalmának minden népe és felekezete - kivált mert ez azt is jelenti, hogy, ha úgy fordul, egyformán távol is tud állni. A saját németségét, kultiváltságát s katolikus voltát csak mint állammegtartó közép-európai princípiumot engedi, s csakis bizonyos fokig, magára hatni, és ő maga sohasem volt az a fajta osztrák-német, kinek számára kifogyhatatlan forrása a mulatságnak, hogy valaki nem német, hanem cseh vagy magyar, vagy szlovén. Van benne valami - mutatis mutandis - a régi római katonacsászárokból, akik nem is Rómát, hanem magukat és hadseregüket képviselték a sereg élén, minden talpalat földjén rengeteg birodalmuknak, s mindenütt okosan, felvilágosodottan, kit-kit a maga gusztusa szerint boldogulni hagyva az egésznek keretein belül. És roppant becsületes is ebben a dinasztikus voltában; sohasem akarta elhitetni, hogy ő magyar vagy lengyel vagy akár osztrák; ő: ő, a Habsburgok a Habsburgok, akik nélkül a Duna mente, le a Fekete Tengerig megint népvándorlási pusztulások színhelye volna, s azonkívül, e monarhia tompító vánkosa nélkül, a németség s a szlávság halálos összeroppanásáé. S viszont nem is érzelgő, és bármily konzervatív és békevágyó, amit most hajlott kora is nevel, nem szánja eldobni, ha kell, a legszeretettebb régit, s nem ijed meg a végeláthatatlan újságtól sem. Nem Deák és nem Andrássy, akik első sorban magyarok voltak, osztrákok közt meg éppen senki nem volt dualista; 1867-től 1909-ig, negyvenkét éven át, igazi dualista csak egy volt a világon: Ferenc József. 1909-ben történt a bosnyák annexió, mely, legyünk ezzel tisztában, azon születő percében megölte a dualizmust, de melyről Ferenc József nem titkolja, hogy élete legszebb sikerének tekinti. Ha sora kerül: Ferenc József éppoly hűvösen nézi majd a dualizmust, mint amily hűvösen hallgatta 1867-ben az osztrák centralistákat, akik a dualizmusról akarták lebeszélni. Kemény és objektív tud lenni minden és mindenki iránt, a saját érzései iránt is. Nem titok, hogy amily mélyen és büszkén szerette nagytehetségű fiát, annyira számot vetett azzal és bizonyos fokig preveniált is annak, hogy e geniális természetű férfit túlfeszült idegzete végletességbe hajthatja - s mikor ez másképp történt, legalább is annyiban, hogy a túlpezsgő erő nem kifelé pusztított, hanem magát pusztította el: mialatt Ferenc József, az ember, a legfájóbb sebtől vérzett, ami apai szívet érhet, Ferenc József, az államférfi mintegy vonást húzott egy politikai valószínűségi számítása alá és moccanás nélkül nyitott politikája számára új lapot. Aki maga felé ily kevéssé szentimentális, mások nevében sem érzi át a személyes fájdalmakat, s amennyire számításba veszi, mert kell, hogy az emberek szeretnek miniszterek lenni, annyira nem törődik, mert nem is szabad törődnie azzal, hogy a miniszterek nem szeretnek megbukni. Légiónyi miniszterei között a legnagyobb, az igazán nagy, az öreg Andrássy Gyula ebben egyetértett vele. A külügyminiszterséget (vagy mondjuk őszintén: a kancellárságot) ambicionálta, majdnem hogy követelte - s mikor elvégezte a legnagyobbat, ami e megújult monarchia negyven éves történetében történt, szó nélkül ott hagyta az egész dicsőséget. Bismarcknak Ferenc József nem lett volna öreg Vilmosa, s nem hagyta volna unokájára, hogy megváljon tőle.
Nyolcvanadik születése napjára letiltotta az ünnepeket, de maga igenis ünnepel, még pedig nagy családi ebéddel, Ischlben, az ő kedves nyaralóhelyén. Nem kell az embernek megerőltetnie magát, hogy ebben szimbólumfélét lásson. Ez a szépszámú család, melyet az agg nagyúr maga köré gyűjt: nem is birodalom a birodalomban, hanem a birodalom, az a Velence vagy Róma vagy Anglia, mely tengertől tengerig terjedő országoknak, népeknek, álladalmaknak együtt tartó ura. S magán a nagy családon belül, melyben egyenes vére kevés s szétszálazó ágai talán már idegenek is tőle, maga az öreg imperátor is ilyesféleképpen áll, princípium gyanánt, amely mikor parancsol, együtt tart. Talpig ember s ezért talpig fejedelem; élete végig élt élet és munkája egész munka.