Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Tóth Vanda: Az üvegfal
A fülledt utcákat beragyogta a kora tavaszi napsugár. Mária tétován állt meg a kis szalonban nagy születésnapi virágcsokrai közt, melyek a szobát betegesen szomorú, már hervadozó illattal töltötték meg, és elgondolkodva húzta ki a hosszú tűket kalapjából... Ezek a napok, hiába, minden évben kicsit elvettek szokott nyugodtságából; szinte bántón érezte magán ezt az idegen nyugtalanságot, mely ilyenkor a csukott szobákból kifelé késztette, hogy elfáradva, sajátos csalódottság és üresség érzésével jöjjön haza. Pedig mit is keresett volna odakint?
Milyen nehéz is volt itt benn a levegő... kinyitotta az ablakokat, de a frissen ázott kis kertből is nehéz földszag szállott fel; a koratavasz fárasztó illata. Hogy visszafordult, egy különösen nagy, fehérrózsa bokrétát érintett... az Andrásé... olyan szépek voltak, hogy hirtelen fáradtsággal rájuk hajtotta a fejét. E pillanatban eddigi élete mintha nagyon nehézzé válna és be szeretné fejezni, másképp, mint ahogy eddig képzelte. Az ember nem lehet mindig egyforma... ma fáradt volt és egyedül. Egy ilyen évforduló, mégis bizonyos mementó... hogy fiatalsága és annyit magasztalt szépsége, miket soha igazában ki nem használt, de mikről olyan biztosan tudta, hogy megvannak, mint énjének legfontosabb kiegészítő részei... olyan biztosan a rendelkezésére, hogy sohasem kellett törődnie vele... hogy véges dolgok és elmúlhatnak akkor, mikor bensejében még nem mondott le róluk és szüksége lehet rájuk. Hogy lehet, hogy az ember nem öregszik meg; vagy rosszul öregszik, mert énjének folytatása nincs... hogy ennek a szép, tiszta és ünnepelt nőiségének a vége tán nem lesz az... nem lesz semmi... Mindig úgy érezte s az volt a vágya, hogy a nőiség csak gazdagítsa lényét, hogy asszonynak lenni, az: embernek lenni s még valami több... asszonyi érzéseknek sohasem volt rabszolgája. Eddig nem vágyott kifelé hatni, de e percben homályosan érezte, hogy sajátmaga talán nem lehet elég egész élete betöltésére... hogy szép lenne ha most... nem most még, egy pár év múlva... meg lehetne halni... mert addig élete, minek teljességére olyan büszke volt, igazán az lett volna... míg azután szürke és csonka... Szentimentális kezdene-e lenni?
Elmosolyodott. Oly távol volt lényétől minden beteges érzelgősség... még az a jóság is, ami a női lágyságból szokott fakadni. Szigorú volt maga iránt azelőtt, míg nem érezte teljesen a kezében... és a halálfélelmeken mindig szánakozott. Csak valami nyugodt elszakadásnak gondolta mindig... de miért jutott épp ma, a virágok közt az eszébe?
Az ő élete mégis szép volt és boldog eddig... Úgy ahogy ő akarta... de mégis voltak, akik mosolyogtak, mint egy gyerekasszony rokona a múltkor, és azt mondták, hogy ő ezt nem érti, honnan is tudhatná. Volt tehát egy másik és igazibb is... egybeolvadás a többi emberrel, vágyaikkal és örömeikkel... nagy fájdalmakkal is talán... egészen emberré lenni, hogy ennek a hideg és tán titkosan fárasztó különállásnak vége legyen.
András... ezt a fiút is csak kihasználta eddig. Milyen önző is volt vele szemben... úgynevezett kifogástalan magaviseletével és barátságával egyszerűen lefoglalta magának az erősebb jogán. Ő volt az erősebb, közeledései elől oly könnyen ki tudott térni ügyes és fölényes mozdulattal, hogy még csak észre se kellett venni. Még csak nem is volt egészen ártatlan benne, hogy viszonyuk így fejlődött... sohasem az a nő... régen, mikor tavaszuk egész boldogságában ez a fiú először nézett rá úgy...: nem érzett-e ő is olyan egészséges örömet, hogy szinte melege lett tőle? és nem kezdődött-e a szívében egy tiszta és meleg érzés, amit nem növesztett nagyra, hanem önző közönyösséggel el hagyott pusztulni.
Meg szokták mondani a barátnőivel, hogy a férfiakon nincs mit szánakozni. De ez a fiú szerette őt; mennyire másképp, mint ezeknek a lányoknak egyénileg alig differenciálódott érzése, kiknek latens szerelemvágya, sajátmaguk se ösmerte érzéki és anyagi ösztöneik tárgyat kellett hogy találjanak. De ez az ünnepelt és szép fiú őt választotta és most még bárkinél is jobban szerette... Most még mindene volt... még nem egészen kifejlődött férfiassága támaszt, megértést, segítséget keresett... amíg önérzetesebb, közönyösebb nem lesz s alázatos és ragaszkodó, alárendeltebb individualitású kis társat keres majd magának.
Különös, hogy sose gondolt rá s csak most érti meg, hogy azt az elfelejtett, fiatalos vágyódást valami nagy érzés, tiszteletteljes, bámuló odaadás után már régen nem érzi, nem is akarja, hogy valaha érezhesse. Fejlődő éveinek szüksége az úgynevezett megértésre is mát mögötte maradt. Nem kell senki... szerette hűvös önállóságát és kompromisszum nélküli éveit; de vajon igazán nincsen már tovább? Nem lesznek-e hideg és ösmeretlen rémületekkel tele az évek majd egyszer? Nem lesz-e szükségé erőteljes fiatalságra és őszinte odaadásra?
"Mit csinál az ablaknál olyan sokáig Mária? régen nézem és meg se mozdul."
"Magára vártam, András" mondta a lány önkéntelenül.
A fiatalember elvörösödött.
"Miért mondja ezt nekem?" mondta hirtelen fölindulással. "Mikor idejöttem, olyan nyugodt voltam és..."
Mária meghökkent és hangsúlyozott könnyedséggel mutatott helyet: "Köszönöm a szép virágait," mondta barátságosan, de a másik nem hagyta abba.
"Még sohasem várt reám, miért mondja hát... Én... nem akarom bántani Mária,... de maga tán sohasem gondolt rám is és... én nem kívántam magától semmit, de ne játsszon... Nem érezhet másképp velem szemben azt tudom... miért bánt akkor..."
A lány hallgatott, meglepődve, hogy ez a fiú mennyire átértette amit most elgondolt úgy, hogy őt nem vette semmibe, mint valami örökös gyereket, akit ki lehet fizetni egész életére egypár játékpénzzel.
Hát olyan gyermek volt, hogy nem gondolta el, hogy a másik a szerelmes kegyetlenségével már most sem enged meg neki egy percnyi gyöngeséget sem, hanem megkívánja, hogy mindig erős és tökéletes legyen, hogy boldogítania kell és nyomorúságos lenne magát visszavenni stb. Már nem hallotta a fiú megbántott és szenvedélyes szavait; egy pillanatra homályos nosztalgia fogta el a régi, elfeledett és kinőtt érzés után, ami egyszer ehhez a fiúhoz kötötte s amihez visszatérni sohase lehet többé.
"Pedig maga szeretett egyszer engem Mária, ne is mondja, hogy nem volt úgy."
A lány nem felelt. A másik is igyekezett megnyugodni, visszavonni magát, dacos arccal állt fel, de hogy nem szóltak, hidegen meghajtotta magát és távozott. Mária alig nézett utána... nem lehetett, ő sohasem tudna másképp tenni...
Hát olyan gyermek volt-e, hogy elhitte, a testi odaadást semmi lelki változás, fájdalmas szégyenérzet nem fogja követni a férjjel szemben, akit nem a szükségszerűség adott melléje. Ö, aki tudott az élet realitásairól, álmodott-e, mint egy gyereklány?
Most már sohasem. De vajon mindig úgy volt-e? Mindig csodálkoztak-e rajta titokban az emberek, érthetetlennek, majdnem természetellenesnek és semmi esetre sem őszintének mondva az ő életét, ami mögött titkolt keserűségeket, csalódásokat vagy annál is rosszabbat kerestek.
Mindig így volt-e? A hervadó rózsák illata szuggesztív emlékeztetésben eléje hozta a régi kertjüket falun... A levegő tele volt az érő eper édes illatával, ami összevegyült a régi, barna fabútorok száraz és fanyar szagával... ő az ablaknál ült, tétlenül... a szét befújta a fehér függönyöket a szobába s a haján végigsimogatott egy könnyed érintés... be-betakarta a fejét és ő látta magát tovább ott ülni, határozatlan és fájó sejtésekkel a szívében.
Oh, hogy utálta olyankor magát és az úgynevezett "fehér álmokat", "lányos ábrándokat", azt a határozatlan bágyadtságot magán, a testén, amiről a lelke alig tudott, de mi ellen alig lehetett küzdeni. Jól látta, minden leánybarátnőjével közös, s azok magától értetődéssel is viselik a húsz esztendő sajátságos és elkerülhetetlen krízisét, ami egy-két évre őt is megváltoztatta, szinte megöregítette. Akkori képein egészen más, idegen kifejezése volt, most, hogy visszanézett rá, kellemetlen és kínzott, szinte átmenet nélkül a gyereklány boldogan önfeledt arca után. Ő, aki annyira érezte mindig egész életét, arra az időre alig emlékezett. Semmi sem történt akkor... talán baj volt, hogy semmi sem és azután ő "megváltozott", legalább így mondta az anyja... lassan és észrevétlenül, de teljesen más képzetek és kívánságok foglalták el a régi, megunt "lány"-világ helyét, anélkül, hogy maga ezt egészen tudta volna, míg valami véletlen... talán egy kis utazás, más emberek... éreztette vele, hogy más lett és szabad. Homályos érzések nélkül, egészen érintetlenül élhetett... mint, ahogy múltkor mondta az az ember "királyi ajándéknak egy férfinak"...
Csak nem azért lett volna eddig mindez?
Mária megrázta a fejét, felkelt és a zongorához ült. Schumann beszédes tisztaságában mihamarabb elfelejtette az egészet.