Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Ambrus Zoltán: Utazás egy cukrosbolt körül

Ambrus Zoltán: Utazás egy cukrosbolt körül
Befejező közlemény
II.

Különös - szoktuk mondogatni - ez a mi társadalmi morálunk. A világ elítéli a házasságtörést, de érdekes, szimpatikus, kiváltságos embernek tekinti azt, aki feldúlja más ember házasságát. És mindenki szörnyűségnek, becstelenségnek tudja az emberölést, de azért sokan valóságos hőst látnak abban a férjben, aki kioltja az úgynevezett csábító életét.

Az utóbbi mondással egy kicsit elhajítjuk a sulykot. A hősiességről ugyan nagyon különbözők a fogalmak, és vannak olyan gyermeteg lelkek is, akik minden passzionátus kötekedőben egy-egy hőst tisztelnek, de a bosszúálló férjet senki se látja hősnek, a legrémesebb vérengzés után se. A megcsalt férj a rászedetésével a világ szemében olyan megrövidülést szenvedett, amelytől az önáltatás; az alaptalan elbizakodás és a rövidlátás valamelyes komikuma örökre elválaszthatatlan; mindjárt egy bukással, egy csatavesztéssel lép a világ elé, s annak az emlékét, hogy éppen a gyöngeségeivel vagy legalább is szánalmas helyzetben kezdett szerepelni, semmiféle tragikus föllépés se választhatja el az alakjától. Ez mindenkorra megfosztja attól, hogy a hős szerepére aspirálhasson; a hős nem kezdheti megaláztatással. A hősnek mindvégig felül kell maradnia; az első megaláztatás csak akkor érheti, amikor már holtan terül el a földön; hogy emléke nyomban fölemelkedjék a dicsőségbe.

Ellenben tagadhatatlan, hogy a világ elítéli a házasságtörést, de érdekes, szimpatikus, kiváltságos embernek tekinti azt, aki feldúlja más ember házasságát. Ez: az első pillanatban nagy következetlenségnek s a társadalom egy nagy hazugságának, képmutatásának tűnik fel.

Pedig itt se a következetlenség, se a képmutatás nem olyan nagy, mint amilyennek látszik. És ez az ismeretes társadalmi jelenség nem jelent többet, csak azt, hogy az ember gondolkozása nem olyan egy darabból való, mint a márvány; csak annyit jelent, hogy az emberi gondolkozás, ítélet, képzelet és érzés meglehetősen szövevényes, bonyodalmas, kompozit, összetett valami.

Kapcsoljuk ki azoknak az esetét, akik valójában, titokban, magukban, nem ítélik el, hanem a legtermészetesebb dolognak tartják a házasságtörést - vannak ilyenek is sokan, nők még többen, mint férfiak - s akik csak valamilyen érdekből hirdetik ennek a nézetüknek az ellenkezőjét. Ezeknél nem lehet szó következetlenségről, csakis képmutatásról, de ez a képmutatás már más fejezet alá tartozik. Maradjunk azoknál, akik őszinték akkor, amikor elítélik a házasságtörést s akik mégis érdekes, vonzó, felsőbb lénynek nézik a "csábító"-t. Ilyenek vannak a legtöbben; és mi e helyütt "világ" alatt az uralkodó felfogást értjük.

Tehát: igenis, főképpen olyanokból áll a világ, akik meg tudják érteni a házasélet tisztaságának társadalmi, családi, szerelmi és egész etikai jelentőségét, következésképpen elítélni való dolognak tartják a házasságtörést, és azért mégis majdnem mindannyian egyek a "csábító", az asszonyoknál szerencsés ember tiszteletében. Honnan ez az ellentmondásnak látszó valami ugyanazon lélekben?

Onnan, hogy mind a két nézet őszinte lehet és jól megfér ugyanabban az emberben. Onnan, hogy az első vélemény: etikai ítélet, a második ítélet pedig pusztán: materiális becslés.

Az etika - merész rövidítéssel szólva: - összeköttetésünk mindazzal, ami transzcendentális, vagy ha úgy tetszik: összeköttetésünk a világrenddel. Tudata, megérzése, vagy legalább sejtelme annak, hogy az erkölcs nem intézmény, nem épület, nem emberi alkotás, hanem a világrenddel való egybeköttetésünk, egységünk egy természetes következése, a dolgok egyazonságából, a természet egységes törvényhozásából sarjadzott valami, olyan erő, mint bármely más nagy természeti erő, hogy tehát az ember erkölcsi élete: szükséglet, mert. az erkölcs éppen olyan magasabb rendű természeti produktum, mint például az emberi értelem. Bármily különböző az emberek világnézete, az erkölcs szükségének megérzése a kultúra egyik legáltalánosabb jelensége; az ember, mikor a maga kis gödréből magasabb régiókba emelkedik, etikus lénnyé válik; az ember etikus lény az ünnepnapokon, mondjuk: minden vasárnap.

Hétköznap azonban: földhözragadt, csak a matériának élő.

És materiális szemlélődése, hasonlítgatása, becslése azt mondja neki:

Az asszonyoknál szerencsés férfi - más egyéb, de már jelentéktelenebb kiválóságain kívül, amilyenek: a gondosan ápolt külső, a jó modor, a nőismeret és az asszonyokkal való bánásmód ügyessége, az értelmi szuperioritás stb. továbbá azon kívül, hogy az asszonyok lévén a passziója, java idejét, "munkájá"-nak legnagyobb részét szenteli ennek a hódításnak - főképpen, legátalánosabban annak köszönheti ezt a szerencséjét, hogy: erősebb férfi az átlagosnál, vagy legalább erősebb férfi azoknál, akiktől "hódít". A normális nő - aki nem perverz, akiben nincs meg a szerelmi "farkas-étvágy", akiben a szerelem vágya nem fajult szerelmi dühöngéssé - többnyire (mert itt ezerféle más körülményről, ezer kivételről is lehat beszélni, de ez az ezer kivétel mind csak megerősíti a millió esetben beváló szabályt) ...tehát a normális nő legtöbbnyire csak akkor választ új férfit, ha erősebb férfire van szüksége, mint az, akinek az oldalán van. És a nő szervezete már olyan alkotású, hogy ösztönszerűen megérzi az erősebb férfit... vagy menjünk mindjárt egy lépéssel tovább: a szerelmi vágyában ki nem elégített asszonyra a Don Juan már csak azért is érdekes és vonzó, mert ha ennek csupán a puszta hírét ismeri is, e hír mögött az erősebb férfit sejti.

Szóval: az asszonyoknál szerencsés férfit azért találja érdekesnek, szimpatikusnak, kiváltságosnak nem csak a szerelmi vágyakozásában kielégítetlen asszony, hanem más is, az úgynevezett csábítót azért tekinti vonzónak, bizonyos tekintetben felsőbb lénynek, azért respektálja, "tiszteli" az egész világ: nemcsak a kielégítetlen nő, hanem a többiek is, nemcsak az irigykedő férfi, hanem az is, aki közömbösen, hidegen latolgatja, hasonlítgatja össze, vagy egyszerűen csak észreveszi az értékeket, mert a szerelemben szerencsés férfinek a puszta híre mögött is valami természeti adományt, valami természeti kiválóságot sejt az egész világ. A férfierőnek a szuperioritását, mely tökéletesen ugyanaz a természeti kiválóság, mint a női szépség.

Már pedig a természeti adományok, mondjuk: a szép hang vagy a szép női arc, alak, de az összes természeti harmóniák megbecsülésében mindnyájan egyek vagyunk, az is, aki mindezt olyan hidegen, közömbösen és idegenül nézi, mint a virágot az öreg kalmár, akinek a hajói sehogy se akarnak megérkezni. Valaki a legőszintébben elítélheti a házasságtörést vagy a feslett életet és emellett p maga is házasságtörő vagy feslett életű lehet; azért még nem okvetetlenül képmutató, csak gyönge akaratú és könnyen bűnbe eső (bűnnek itt azt nevezzük, amit ez a valaki maga is bűnnek tart); de tegyük fel, hogy e házasságtörést vagy a feslett életet őszintén elítélő következetes is és ő maga kifogástalan életű: azért a feslett életű szép nőt mégis szépnek fogja találni. El kell ítélnie ennék a szép nőnek az életét, de mégse tagadhatja le maga előtt, hogy ennek a szép nőnek az arcában és alakjában csak gyönyörködni lehet.

Sőt, mert közelebb vagyunk a földhöz, mint a felettünk és a körülöttünk lévő más világokhoz, materiális értékbecsléseinket sokkal gyakrabban hangoztatjuk, mint etikai meggyőződéseinket. Még az a gyöngénk is megvan - noha emellett is megmaradhatunk etikus lényeknek - hogy a természeti kiválóságokat hétköznapokon, tehát a legtöbbször, sokkal inkább értékeljük, mint a lelki kiválóságot. Tiszteljük, imádjuk a szent életű nőt, a minden önfeláldozásra kész irgalmas nővért, leborulunk előtte, rajongunk a nagy emberért, aki előbbre viszi a világot, bálványozzuk a lángelmét, a nagy feltalálót, bölcselőt vagy költőt, de a nagyon szép nőt meg a kivételes fizikumú, bikaerejű férfit jobban irigyeljük.

A fizikum kiválóságai: a nő nagy szépsége és a férfi kivételes testi ereje a természetnek legáltalánosabban, legjobban irigyelt adományai. De ezek az irigyelt adományok veszedelmet is rejtenek magukban. Hányszor olvassuk, hogy egy-egy nagyon szép leányt megölt egy bőszülten szerelmes vadállat, csak azért, hogy ha már az övé nem lehet, másé se legyen! Nem tudhatjuk, hogy a cukrosbolt előtt megölt fiatalember drámájában mekkora szerepe lehetett a természeti kiválóságnak. De ha a cukrosboltban megkezdett és rá nézve olyan fatálissá vált hódítását valami vidéki donjuáni hírnek, más nőknél elért sikereinek köszönhette: úgy sorsa hasonlít azoknak a szép leányoknak a végzetéhez,: akiket azért ölnek meg, mert nagyon is szépek. Valami kevéssel jobban járt, mint ezek a szerencsétlenek, akiket végzetes szépségük már akkor megöl, amikor az életet még meg se ízlelhették, amikor a szerelmet, amelynek áldozatai, még meg se ismerhették; ez a megölt fiatalember, ha már a szerelem miatt meg kellett halnia, legalább megismerte a szerelmet; és nem olyan ártatlanul halt meg, mint azok a szerencsétlenek; hibát követett el, vagy: az őt legjobban mentő esetben: részese volt egy hibának... Azért, akár megvolt benne, akár nem, az a természeti kiválóság, amelyet minden véres szerelmi kaland sejtet - bizonyára kár minden természeti kiválóságért - nemcsak a családja, az ő maga sorsa is minden részvétre méltó, mert az kétségtelen, hogy a lelki kiválóság nem hiányzott belőle. Kár érte, de az tagadhatatlan, hogy hibát követett el, vagy legalább: az őt legjobban mentő esetben, részese volt egy nagy hibának.

Kényes, nehézségekkel teli és éppenséggel nem illő dolog egy élő, szenvedő és már bűnbánó asszony elbukásának az okait vizsgálódás tárgyává tenni, még akkor is, ha az az asszony maga tárja fel a nyilvánosság előtt esetének egyes részleteit. (Csakugyan, az élők bárminő boncolgatását meg kellene tiltani.) Tartózkodunk is ennek a témának a feszegetésétől, de egy nagy kérdést mégse hagyhatunk figyelmen kívül akkor, amikor a cukrosbolt előtt elkövetett emberölés nyilvánvaló mentségeivel foglalkozunk. Megkönnyíti ennek a kérdésnek legalább a fölemlítését - és talán felold bennünket az indiszkréció vádja alól - az, hogy a dráma női szereplője maga is előhozakodik ezzel a kérdéssel és tagadólag felel rá, amikor azt mondja, hogy: szerette a férjét, most is szereti, a megölt fiatalembert nem szerette, egy lázas pillanatban bukott el, nem tudja hogyan.

A világ - malíciából-e vagy csak lelki lustaságból, jóra való restségből? - szereti a házasságtörésnek minden esetét a szerint ítélni meg, amely a normális nő házasságtörésének csakugyan a leggyakoribb, legtipikusabb, mondhatni: legklasszikusabb (és legigazoltabb) esete; kivétel nélkül, mindig föltételezi, hogy a nő azért választott új férfit, mert az erősebb férfit kereste. Minden megcsalt férjre ráháramlik annak az ódiuma, hogy sok megcsalt férj van, aki alaposan rászolgált a sorsára. Pedig ismeretes, mindenki tudja, hogy vannak házasságtörések, még pedig elég nagy számmal, amelyekben a nőnek ez a mentsége nincs meg. Amikor a férj ép, erős, egészséges és a nő mégis megcsalja az urát. És a házasságtörő nőknek ebbe a kategóriájába nemcsak a szerelem betegei tartoznak; nemcsak azok az asszonyok, akiknek a szerelmi falánksága határtalan, nemcsak a moral insanity-ben szenvedők, a végképpen romlottak, a lelkük mélyén örök durvaságban maradók, akik csak strucctollas kalapjaikkal, ékszereikkel és divatos ruháikkal különböznek a nőstény állattól -, nemcsak a szexuális élet női nihilistái, akik semmiféle nemi cselekedetet nem tartanak elítélnivalónak, a házasságtörést sem, mert a teljesen szabad nemi életnek a mai társadalmi rendben a házasság egyik akadálya lévén, szerintök a házasságtörés ennek a szabadságra való törekvésnek egyik természetes, bűntelen lépése, végül nemcsak olyan nők, akik ép, erős, egészséges férjükhöz örökkön idegenek maradnak, mert mást szeretnek és mindig csak erre a másra vagy másokra vágyódnak -, ebbe a kategóriába olyan nők is sorakoznak, akik meg tudják érteni a házasélet tisztaságának társadalmi, családi, szerelmi és egész etikai jelentőségét, következésképpen elítélnivaló dolognak tartják a házasságtörést, szeretik is férjüket, nem szerelmesek a másikba és mégis megcsalják a férjüket. Igen sokszor megtörténik, hogy az ilyen nőt csak a könnyelműség, a meggondolatlanság, a lelki üresség, a mulatozás vágya, a műveletlenséggel együtt járó érdeklődések, a gyerekes dac, az unalomból kezdett szerelmeskedő játék viszi bele a házasságtörésbe, az ostobán megengedhetőnek és veszélytelennek tartott flört apró szennyességei, vagy más efféle, néha a megtorlás keresése, máskor a pompásabb élet áhítozása s az a képzelődés, hogy a házasságtörés már ennek az aranykapuja, vagy akármi, mert semmihez se kell olyan kevés, mint a házasságtöréshez... mert ennek a dolognak ezer meg ezer változata van, lásd: a világirodalom nagyobbik felét.

A világért se akarunk találgatásokba bocsátkozni; itt csak annak a megállapításáról lehet szó, hogy: vannak házasságtörések, amelyekben bárminek nagyobb szerepe van, mint a szerelmi kiéhezettségnek.

És megjegyezhetjük, amit könnyű észrevenni, hogy az ilyen házasságtörések elkövetői többnyire éppen azoknak a nőknek a köréből toborzódnak, akikben nem aludt el végképpen a lelkiismeret, s akik a házasélet tisztaságáról utóbb is úgy gondolkoznak, mint a moralista.

- Tehát annál inkább igazunk van! - mondhatnák azok a hivatásos moralisták, akik annyira siettek a cukrosbolt előtt elkövetett emberölés mentségeinek a lekaszabolásával. - Ilyen esetben a férj összeüti a bokáját és azt mondja az asszonynak: "Én jobbra, te balra; viszontlátásra a bíróságnál!" De ölni!... És pláne az úgynevezett harmadikat, aki a tisztelt férj úrnak nem tartozott semmi regard-ral!... Vigyázott volna jobban a feleségére. Micsoda ostobán elvetemedett hiúság, micsoda féktelen, bestiálisan vad önzés kell ahhoz, hogy valaki öljön azért, amit olyan sokan a legnagyobb békességben s a legcivilizáltabban tudnak elintézni!... Ölni azért, mert az asszony mást választott, mert az egyes számú urat nem szereti többé!... Ezen annyira föl kell háborodni, hogy az ember szinte hajlandó volna inkább a párbajt ajánlani megoldásul, a középkori párbajt, amelyet most kezdünk szerencsésen kiüldözni a világból. Az mégse volna ennyire embertelen, lelketlen, brutális dolog.

Mindez megállhat így, a papíron, és az kétségtelen, hogy: embert ölni nem szabad; aki embert öl, annak ezért lakolnia kell. De az, aki afféle jeleneteket állott ki, aminőket a szóban forgó emberölés elkövetője, nem tekinti a dolgokat olyan nyugodtan, mint mi, akik papíron elmélkedünk rajta... efféle jelenetek után a megcsalt férj csak a legritkább esetekben üti össze a bokáját, kivéve talán azokat a megcsalt férjeket, akik a házasságtörés egész kérdésének nem tulajdonítanak valami nagyobb fontosságot, meg azokat, akik úgy találják, hogy rászolgáltak a sorsukra. A többiek, még ha már nem is szeretik a feleségüket, kivált nem olyan bolondul, mint a cukrosbolt előtt hadonászó szegény őrjöngő, irigylik a hivatásos moralisták perfekt nyugalmát, de nekik azért, közvetetlenül az után, hogy jól keresztül szántottak a hátukon, mégis csak fáj egy kicsit a fejük.

Aztán meg a "hiúság" szó ott, ahol ennek az emberölésnek a rugóiról folyik a tárgyalás, bizony, meglehetősen halványnak látszik.

A megpofozott, leköpdösött, összevissza rugdalt embert - pedig az ilyesmiért is hányszor esik emberhalál! - nem éri olyan nagy megaláztatás, mint a megcsalt férjet. Minthogy a nő házasságtörésének leggyakoribb motívuma s egyetlen igazolása: a férj férfiatlansága, a házasságtörés ténye porig alázza a férjet a másik előtt jobban, mintha ez a pofozógép szerepét vállalná magára, megalázza értelmében, jellemében, ösztöneiben, a lelkében is, a fizikumában is, egész emberi mivoltában, abban az évszázadoktól és évezredektől kapott egész örökségben, amelyet testével-lelkével a világban hurcol. Mert a házasságtörés ténye epigrammatikus kifejezése annak az ítéletnek, hogy az a másik minden tekintetben szuperioritásban van vele szemben. A leköpdösött bölcsész fölemelt homlokkal nézett a magasba, abban a tudatban, hogy ő kiválóbb lélek, mint brutális támadói. Az, akit valami sikerült gaztettért összerugdaltak, vigasztalást találhat abban, hogy a fájdalom csak pár percig, a szégyen csak három napig tart, és ő mégis értelmesebb lény, mint azok, akik bosszút állottak rajta, mert a tőlük kicsalt hasznot még se tudták visszaszerezni tőle. A megcsalt férjet minden emberi tulajdonságában pellengérre állították, még az ösztönéletében is; neki nem lehet más flastroma, mint a retorzió, s ennek híján más választása, mint a szégyenbe való beletemetkezés, ahol egyetlen pislákoló reménysugara: a felejtés. A világ is úgy fogja fel a dolgot (s a vidéki városka kis világa, amely szigorúbb, mint a nagyvárosé, ilyen esetekben rettenetes tud lenni), hogy a házasságtörés ténye lesújtó kritikája a férjnek, s ez a kritika annyival inkább megsemmisítő, mert attól ered, aki őt a legjobban ismeri; legilletékesebb kritikusának a kalamárisából. És ha véletlenül nem törődnék a világ ítéletével, nem emancipálhatja magát attól a tudattól, hogy mindenekelőtt éppen az előtt szenvedte ezt az elképzelhető legnagyobb megaláztatást, akit a legjobban kell gyűlölnie, mert hiszen ez őt kifosztotta, csúffá tette s egy kissé keresztül gázolt az egész egzisztenciáján. Talán az is eszébe jut, hogy valaha, amikor ő volt ennek a harmadiknak a helyzetében, minden meggondolása ellenére csak szánakozással vegyes megvetéssel tudott tekinteni arra az emberre, akinek a feleségét titokban ő ölelte. Ha tehát most, őrjöngésében, a szégyenérzettől se tudott szabadulni, itt nem a megsértett hiúságról lehet szó, mint akkor, amikor mást helyeztek eléje, vagy valami kitüntetést elvittek az orra elől; itt csak megkorbácsolt önérzetről, vagy talán a vérig sértett emberi méltóságérzetről lehet szó.

Azt vallja, hogy a cukrosbolt előtt, a végzetes találkozáskor, amikor elhebegte a kívánságát és szóvitába elegyedtek: "Jenő mosolygott"... Ez a mosolygás volt az, mondja, ami fejébe kergette a vért és ekkor kezdett el ész nélkül lövöldözni. "Jenő" talán csak kényszeredetten mosolygott... és meglehet, hogy a szerencsétlen csak rémeket látott. Mindegy; ha így volt, ez a fatális körülmények rovatába tartozik. Annyi bizonyos, hogy a lázas agyvelőn az a villámlás futott végig, hogy: Jenőnek nincs igaza, ha rajta mosolyog!... Mi más cikkcakkozhatott a nagy izgalmak régóta működő villamos áramától túlhevített agyban, ha nem az a gondolat, amelyről előbb szóltunk: hogy ez az ember, ráadásul ahhoz, amit ellene vétett, még meg is veti őt, abban a hiszemben, hogy a megcsalt férj rászolgált a sorsára?!... Az izomzat, az értelem és a jellem megcsúfoltatását könnyebb elviselni, mint ezt a megaláztatást, mely az embert lényének legörökebb, legbensőbb, legérzékenyebb részében karmolja véresre.

Ha tehát arról esik szó, hogy a felbőszített ember vad cselekedetében része volt a méltatlanul elszenvedett megaláztatásnak, annak az érdemetlennek érzett szégyenkezésnek is, amelyet moralistáink a hiúság fellobbanásának kicsinyítenek, tehát nemcsak a szerelmi, hanem a megsértett büszkeségből fakadó bosszúállásnak, a megtorlásnak is - ezt nem igen lehet tagadni. De e mellett is minden arra vall, hogy ezt a szerencsétlent főképpen a szerelmi sértődés izgatta, ingerelte, és mindenekfelett a szerelem láza volt az, ami őrült tettébe bele sodorta. Semmi se olyan szemérmes és titkolózó, mint ez a láz, kivált halálos sérelmében, és meglehet, hogy a boldogtalan még a kimerültségében mindent megvalló asszonynak sem szólt erről. De bizonyíték erre az őrjöngeni kezdő lelki tétovázásán kívül az a kívánsága is, amellyel a magánál szerencsésebbnek vélt riválist megrohanta, hogy ti. a "csábító" vegye feleségül a tőle elváló asszonyt. Ez a szerelmes esztelensége. A szerelmesé, aki a már kétségtelen tisztátalanság után is minden áron tisztábbnak akarja látni szerelmesét, mint amilyen valójában, és továbbra is ennek a fölemelésén fáradozik, noha mindegy lehetne neki, hová jut az, aki számára már elveszett. A szerelmesé, aki mikor büszkeségének és szerelmének halálos sérelmében maga követeli a válást, sehogy se tud belenyugodni kedvesének elveszítésébe, és még ennél is kevésbé tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy azt, akitől az ő lelke nem tud elszakadni, az a másik ember, akit az ő párja szeretni tudott, holmi mosogató rongynak tekinti (amint hogy annak tekint minden olyan asszonyt, akihez könnyen jutott hozzá). Nem; az az ember, aki gyermekei érdekében, gyermekei anyjának a jóhírét akarja összefoldozni, nem delirál így. Így a szerelmes delirál, aki nem tudja, mit csináljon, aki kifosztottságában, kétségbeesésében nem tud kitalálni mást, csak őrültséget.

A párbaj? Bajos azt állítani, hogy a világ ezentúl már meglesz párbaj nélkül is; ott, ahol valamiért küzdelem folyik, sokszor még most is a párbaj látszik a legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldási módnak, néha nem is kínálkozik más megoldási mód. De ahol már nincs miért küzdeni, s kivált az efféle esetekben, a párbajnak soha se volt sok értelme. Hogy az érzelmi életében kifosztott és lénye legbensejéig megsértett, egész emberségében megalázott ember ráadásul még egy legutolsó legyőzetést keressen, amikor nem maradt egyebe, csak a vad elégtételszerzés lehetősége, ezt már nem igen lehet megkövetelni, még az őrjöngőtől se.

Ebben a drámában mindenki sajnálnivaló, de a leginkább sajnálnivaló az a szerencsétlen, aki miközben a gyermekeiért, meg egy elkényeztetett, az élettől érdemtelenül sokat követelő, puhalelkű asszonyért fáradozott, nem is álmodta, hogy a gyötrelmes izgalmak huszonnégy órája és az öntudatlanság egy perce nemsokára a bírák elé juttatja.