Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám · / · Figyelő
Nagy gyönyörűségem ez a könyv, jóleső, buzduló és harcos érzelemáramlatok közt olvastam elejétől végig... És miért?... Azért, mert együtt érzek vele; minden gondolata, minden sejtése az enyém is, minden óhaja, minden törekvése az enyém is... Gúnyosan mosolygok a komikus, majdnem-ártatlan emberi félszegségeken, melyeken az író is gúnyosan mosolyog. A helyeslés kellemes, lágy érzelem-kísérői ömölnek át rajtam, amikor az író valamely - ritka! - cselekvést szépnek, becsületesnek ítél. Aggódó feszültséggel figyelek az íróval együtt a sötét zugokba, ahonnan gonosz eredők komponensei iramlanak útnak. És mindannyiszor ökölbe szorul az én kezem is, amikor az író valamely emberien ostoba és fekete galádságnak közéje vág...
Nagyszerű szenzáció ez nekem! Akadtam egy emberre, akinek az élet legtöbb, sőt egyedül fő dolgairól - szerelmi gyönyörűségeinkről és szenvedéseinkről - való gondolkodása és érzéskomplexuma tisztán rokon az enyémmel. Akihez, ha e dolgokról szól, csak azt mondhatom szeretettel, hogy pompás, úgy van, ez a szép és jó, ez az igazság...
Így vagyok ezzel a könyvvel. Tehát ilyenforma ítéletet mondok róla: Ez a könyv egy ritka-kiváló ember szép és okos munkája...
S hogy a bántó szerénytelenség látszatát eloszlassam, kitérőleg némiképp magyarázni óhajtom ez ítéletemet.
Úgy gondolom, hogy ha bármiről véleményt mondunk, ha bármely meglevő dologgal vagy emberi cselekvéssel szemben a helyeslés vagy rosszallás álláspontját foglaljuk el -, s ezt, mikor idevágó energiáink működése éppen nem szünetel, mindig tesszük is - akkor minden tárgyilagos ok- és cél-közti láncolatba illesztett érvelésünk csak megnyilvánulási forma, csak ürügy -, akkor is, ha jóhiszeműek vagyunk. (Másról nem is szólok.) A lényeg mindig: az önmagunk érvényesüléseért való küzdetem. Ezt a küzdelmet persze nem konvencionális értelemben vett önzőnek, hanem olyanformán gondolom el, hogy ki-ki a maga társadalmi, emberi kötelességeit és munkáját is úgy végzi, hogy a benne működő ösztöni erőket - hasznos munkánál: igaz becsület, jóság, emberszeretet, szép és nagy dolgok csodálata, egészség stb. - szabadon, mintegy minden fenntartás nélkül "engedi" érvényesülni, tehát mintegy a saját súlyát veti bele egy "eredő"-áradatba. Ilyenformán minden ténykedésünknek, írásunknak, vélemény nyilvánításunknak, minden gondolatunknak mintegy csak okai vannak, s az objektív célok: egy véges szempontból való látszat.
Ezért van, hogy például igazi szocialisták csak azok, akik proletárok, ellenben a grófok nem szocialisták; - a teória nem, hanem csak az elnyomottság hajthat valakit a szocializmus küzdő táborába. Innen van, hogy például a nemi élet javításáért csak az küzd, aki nemi életében megbántott, míg azok a kisszámúak, akik a mai morál folytán mintegy hatalmon állanak és nemi kizsákmányolók - ma ezek javarészben azonosak a gazdasági kizsákmányolókkal -, legjobb szándékuk szerint is csak helyeselni, vagy legalább szükségképeninek és megváltozhatatlannak ítélni, tudják a mai morált... Most ha egy láncolaton, mely itt végig nem vezethető, homályos sejtéssel keresztülfutunk, a következő megállapításhoz - mint utolsó láncszemhez - jutunk: Fogalmainkról és ítélet alkotásunkról, bármennyire művelt emberek vagyunk is, ha bizonyos formákat lehántunk, a következő brutális váz adódik: aki nekünk kellemes dolgot mond - mellyel a mi fent körül írt érvényesülési törekvésünket támogatja -, az okos dolgot mond, aki nekünk kellemetlen dolgot mond, az ostobaságot mond...
Mindezekkel talán kissé megvédelmeztem magam, amikor Szilágyi Géza könyvéről egész szokatlan szubjektivitással így mondtam ítéletet (ismétlem): Ez a könyv egy kiváló ember szép és okos munkája, azért, mert én minden sorával együtt érzek, minden gondolatát ugyanúgy gondolom... Nem mondtam ezzel azt is, hogy oly vonzó előadással, oly tömören, oly meggyőző-erővel és oly tiszta egységességgel tudtam volna azokról a napi élet által fölvetett témákról írni, mint Szilágyi Géza...