Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám
személyek:
Anando, buddhista barát, hindu, 60 éves.
Yaso, európai; be akar lépni a szerzetbe és próbaidejét tölti a buddhista kolostorban Anando mellett.
(Szín: A Buddha-testvérek háza a tengerparton. Lapos tetejű, fehér ház, helyenkint elfödi a sötét pálmalomb. Fényes-levelű, elevenzöld növényzet. Keleten izzó vörös az ég alja s a lilakék tengerbe beletükröződik a felkelő nap. Az égbolt sötétkékje derül, a vörös fény aranyszínűre sáppad, a halványuló fellegeket az ég alján hagyja az emelkedő nap és nagy, fényes, remegő foltokat fest a lassan hullámzó kék tengerre. A napkeleti szél csendesen ingatja a susogó pálmalombot, a kék vízen aranysávot von a napsugár s a tenger halkan veri a partot.
A fehér házból két testvér lép ki. Sárga köntösük van. Az öregebbik, Anando napsütötte arcú, sötétszemű, izmos ember. A tekintete biztos, beszéde nyugodt, egyenes. Az öntudatosság és az értés világít a szemében. A fiatalabb, Yaso, sápadt, szomorú ember. Arcában több a komor és keserű, mint a szenvedő vonás.
Szótlanul közelednek. Anando leül egy pálma tövébe telt lapos kődarabra, Yaso a földre.)
Anando (lassan, inkább önmagához szólva): A nap a tengerbe mártja sugarát, füröszti friss, reggeli fényét. A pálmák elsúgják egymásnak álmaikat, a mimóza reszket a hajnali széltől s a sziklán még harmatos a piros-kelyhű kaktusz. Felnyitja szemét a világ, ébred az élet, az ezerszínű, ezerlelkű, öntudatlan élet, aki éli és nem csodálja önmagát. És mi ámulva nézzük, naponta hogyan nyílik fel és hunyódik le az az óriási szem, melynek felnyílása a nappal, lehunyódása az éjszaka. És érezzük, hogy ez a nagy élet eszmélettől terhes, hogy a lelkünk lelkeket érint minden rezzenésében, szomorú, küzdő, magukat sem sejtő lelkeket, akik életre várnak A levegővel beleheljük őket, szenvedéseinkben megérezzük őket, gondolataink ölelik, álmaink viszontlátják őket. Leheletük érinti homlokunkat s az elborul, alaktalan, elsuhanó árnyuk fátyolt von szemünkre. És halljuk a természet hangtalan zokogását, látjuk a láthatatlanok könnyeit - mert a lelkünkön síró lelkek úsztak át, akik az életre várnak. Remegő küzdés, rakoncátlan szándék, szédítő akarás tör át a természeten s apró egyénekké zúzódva megy feltarthatatlanul előre. A még nem éltek zokogva várják az életet, az élők sírva-sírnak vissza abba a nagy megváltó fehérségbe, mely beburkolja a létet s adja és visszaveszi tőle a lelkeket. És ha éltünk és érezzük a fehér nirvána közelségét, akkor a lelkünkre száll az a nagy nyugalom, mely csak azoké, akik megszabadultak önmaguktól.
(Csend.)
Yaso (komoran): Megszabadultak önmaguktól.
Anando: Hiszel benne Yaso?
Yaso: Talán -, nem tudom. Annyi mindent hittem s annyi hitet elvesztettem, hogy már nincs ítéletem. Beteg vagyok. Az élet nyomorékja vagyok.
Anando: S a feledés, Yaso? A szenvedő lelkek nagy orvosa -
Yaso: Hagyd el, atyám. Még nagyon színesek az emlékeim. Sebet hagytak a lelkemen tövestől kitépett érzéseim, a jobbik felem szakadt ki velük. És mégis élek. Kábult vagyok, még szédülök a csalódások tompa ütéseitől. De még élek. Talán még reszket bennem a kiirtott bizalomnak egy utolsó gyökérszála. Talán még van bennem vágy - aminek ki kell aludnia.
Anando: Igen, testvérem. Még van benned vágy, aminek ki kell aludnia. Ahonnan te jöttél, ott a vágyak nem alusznak el soha, ott csak szenvedni tudnak az emberek. Ott nem látják a világosságot, ott nem hallják az igazság szavát, ott nem tudják, hogy új vágyak sarjadzanak minden teljesedés nyomán s nincs más boldogság, mint a vágyaktól való megszabadulás.
Yaso: Anando, te ismerted a világot?
Anando: Ismertem. Meg kell ismernünk a világot, hogy elkívánkozhassunk belőle.
Yaso: Testvérem, volt idő, hogy én szerettem a világot.
Anando: Mert nem ismerted még, Yaso. A világot megismerni és belőle elkívánkozni egy és ugyanaz.
Yaso: Azért mondod ezt, mert gonoszak az emberek?
Anando: Az emberek nem gonoszak. Csak szánalomra méltók. Nagyon sokat szenvednek. Mert azt hiszik, hogy vágyaik hajszájában egyik megváltójuk leszen. Nem gonoszak ők -, csak nagyon szerencsétlenek.
Yaso: És milyen szerencsétlenek! Hogy javítgatják összetört életűket, hogy mentenek mindent, amit lehet, csak azért, hogy újabb hajótörésbe vigyék mindaddig, míg a nagy éjszaka el nem borítja őket fekete, fullasztó árjával... és ez talán az egyetlen szép és nagyszerű ebben a százszor beteg létben...
Anando: És ha ez sem volna a vég? És ha csak azért hunynók le szemeinket, hogy azok újabb létre nyíljanak fel, ha a meghalás csak egy lépés volna egyéni vágyakkal terhelt életakaratunknak reménytelen tusájában, mely minden halál után kíméletlenül új létbe taszít mindaddig, míg föl nem ismerjük a minden vágyak és szenvedések célját, a saját énünktől való megszabadulást, - ha csak ez volna az igazi vég?
Yaso: Talán így van, testvér. És mégis, mintha hideg és üres volna, amit kínálsz. Mintha ez az é n, ez a nyomorék, agyongyötört én akarna még boldog lenni. Hiszek neked és mégsem hiszek. Elveszni szeretnék s mégis fogódzom ennek a létnek ezer szálába. Oh, ellentmondásokkal van tele a lelkünk és csak az nem látja meg őket, aki sohasem nézte meg önmagát. De aki ismerte, nézte. nézte a lelkét az undorodásig... oh testvérem, ne hagyj beszélnem, lásd -, nem lehet rajtam segíteni.
Anando: Még nem látlak tisztán, Yaso. Látom szomorú, meghasonlott arcodat, látom a szenvedések redőit fiatal homlokodon, de még keresem a lelkedet. Nem ismerem az utadat, nem tudom honnan jöttél és merre tartasz. Nem tudom, fehérre mostak-e már könnyeid s most az életakarat utolsó foszlányai borítják el szemed, vagy hosszú sírások előestéjén vagy-e s az eljövendő könnyek fellegei borúinak a lelkedre. Sorsodat kellene látnom, azt a hosszú múltat, ezer és ezer anyagi létnek beláthatatlan sorát, melynek utolsó láncszemét tartja csak emlékezetünk. Éned átalakulásainak hosszú sorát kellene látnom, melyek mindegyike egy-egy emberélet s melyek emléke eltűnik, mikor az újba lépünk s hosszú történetünkből, amit ismerünk, csak egy pillanat.
Yaso: Hosszú, kínos, végtelen pillanat, testvérem. És minden szenvedésünk forrása az, hogy ismerjük, az, hogy emlékezünk.
Anando: Igen, de ugyanez az emlékezés a tudásnak, a világosságnak is forrása, ugyanez az emlékezés vezet a hosszú, fáradalmas út végére, hol az a mélységes nyugalom fogad, mely minden vágy megszűnésének, a nirvánának hírnöke. A nagy, mindent beborító nirvána várja a te fáradt lelkedet, vár és magába ölel, átölel és elveszi énedet és te minden időkre megszabadultan merülsz el a világosság fehér tengerébe. Mindnyájunk útja ez, Yaso. Egy nagy akarás megtörheti a fátumot s egy mozdulattal megváltottad magad. Nincs hatalom fölöttünk - csak a saját akaratunk.
Yaso: Anando, ha a múltba nézek, visszarettenek a folytatásától - s ha a jövőbe mélyesztem kereső pillantásomat, várok valamit, keresek valamit, élni akarok.
Anando: Beszélj a múltról testvérem és nézzünk együtt a jövőbe, ami azután jön, a küzdelem, a határozás a tiéd.
Yaso: Nem jobb-e eltemetni a múltat? Félek a kísérteteitől, félek, hogy újra megérzem a vágy reszketését, hogy újra megérzem a bizalom sarkalását, félek, hogy elhiszem újra a boldogságot... lásd Anando, ellentmondok megint önmagamnak s mégis ez a rettegés a múlttól épp oly igaz, mint az az ezerszálú csábítás, mellyel befon s a jövő felé terel. S én nem hiszek a jövőben - és mégis, mégis, félek, hogy elhagylak benneteket és visszamegyek oda, azokon a nagy kék vizeken túl, amerre lehanyatlik a nap, ahol vágyódnak és szenvednek az emberek.
Anando: Szegény, szenvedő gyermekem. Értelek, mert átéltem mindezt én is. Nem tudom, hogy eljött-e időd. Nem tudom, mert egész múltadnak kell egyetlen akarattá tömörülni, egy utolsó nagy akarássá, mely elszakít önmagadtól - s én múltadat nem ismerem. Nem tudod magad sem, mert e nagy megszabadító akarásig minden pillantásod belejátszik s múltad akkor telt be csak, mikor már akarod a nemlétet, a nirvánát. Én nem segíthetek neked, magunkba zárt, magunkra hagyott szomorú lelkek vagyunk mi, elszakadt porszemei az egymásba olvadt lelkek végtelen áradatának, amelybe visszavágyunk s nincs nyugalmunk, míg véle újra nem egyesültünk. Földi létünk talán büntetés, amiért elszakadtunk; a keresztények hűtlen angyalainak meséje ez. De van gyógyulás, van nyugalom. Én nem vihetlek oda Yaso, neked kell elindulnod. És akarásod múltadból fog sarjadni, mint a megérett gyümölcs a fán. Én melletted leszek, beszélj - a múlt, és amit az termel, az dönti el sorsunkat.
Yaso: Milyen tiszta és nyugodt a te lelked, Anando. S a beszéded igazságból és jóságból van szőve. A gondolatod átlátszó és igaz, és jóságod megnyugtatóan simogatja az én remegő lelkemet... milyen kék a tenger, milyen tiszta a napfény... szálljunk le hát, szálljunk alá a múltnak kék vizébe, ahova már alig hat el önismeretünk fénye... hosszú lesz az út, atyám.
Anando: Hallgatlak Yaso. Megkönnyebbül a lelked, meglátod. A szenvedések emlékeit nem szabad rejtegetni, rájuk kell világítanunk, szembe kell néznünk velük. Az eszméletlenség homályában ijesztők, borzalmasak, de az öntudatosság tiszta fényében meglátjuk, hogy semmiségek s nem bánthatnak többé. N szenvedések emlékeit nem szabad élve eltemetni, mert felsírnak a föld alól és zokogásukra fájdalmasan rezzen meg a lelkünk; nyílt küzdelem tüzében kell őket elhamvasztanunk, hogy hamujokat fölismerhetetlenül hordozza szét a naplementi szél.
Yaso: Ha ezt meg lehetne tenni... talán veled, melletted igen. Anando, én már elfeledtem, mi az emberekhez vonzódni, de benned hiszek. A te nyugalmad rám parancsol, lassú, őszinte, nagyszívű beszéded leköt, s mintha megbűvöltél volna, egy pillanatig hiszek a gyógyulásban. Nem tudom meddig tart, mert nem hiszek többé a saját hiteimben. De most a lelked érintésének hatása alatt állok, kérdezz és felelni fogok.
Anando: Az életedről beszélj, testvérem, a nagy, akaratszülő múltról, mely fáradás nélkül termeli bennünk a jövőt, az ismeretlent, növeszti az egyént s amelyet ha egy mozdulattal átöleltél, talán ugyane mozdulattal átvetetted magad az egyéni lét határán, oda, ahol nincs más, mint nyugalom.
Yaso: Testvérem, az én életem is olyan volt, mint a többi emberé. Egészen olyan és egészen közönséges.
Anando: Tudom, Yaso. Minden ember élete egyforma. Legalább is az, mit elmondhatunk belőle egymásnak, az egyforma. Kívánunk, tervezünk, akarunk és teszünk. És mikor cselekedtünk, minden újra kezdődik. Ez az életnek ezer új alakban és szakadatlanul újraszülető ritmusa. Ugyanaz és mégis más, várt és mégis ismeretlen. És ha százszor hisszük, hogy újrakezdünk, még mindig az ismeretlen felé tárjuk ki karjainkat, melyet elföd elölünk a múltnak a jövőre vetett képe. Csak a szavaink szegények, Yaso, a lelkünk gazdag, a múlt kimeríthetetlen s míg elbeszéled, a színtelen szóhalmaz alatt belsődnek ezer titka éled újra, eltompult színeken fény ömlik el, alvó kísértetek életre kelnek s a jelen átható pillantása elé idézett emléksereg a lelki élet egy mozdulatára egyetlen akarattá olvad, tetté, mely előre visz, előre a sohasem volt felé és talán - a nyugalom felé.
Yaso: De atyám, elég-e az akarat? Elég-e az egyéni múlt szűk körén belül maradó, talán vak szándék? Miért keresünk mást mégis? Miért nem vagyunk elegek magunknak? A gyermekima tiszta hitére vágyom, egy gondoskodó hatalomba, egy hatalmas jóságba vetett bizalomra, Anando, én a vakmerő, a hitetlen, a szitkos ajkú, az agyonszenvedett -, valami nagy szeretetet várok, valami megváltást keresek.
Anando: Értelek, Yaso. A gyermekhitek ereje nagy. És tiszta leheletük felüdít, megkísért, biztat - és mégsem segíthet rajtunk más, mint önmagunk. Gyöngeségünk támasztékot keres, imákat mormol -, de sorsunkat magunk döntjük el.
Yaso: Anando, ez hideg szó, -
Anando: De egyetlen előforrásunk.
Yaso: Nekem erőt adott az imádság, amire tanított az anyám, aki szelíd volt és jó -, szerettem öt. Úgy szerettem, mint ahogyan az anyánkat szeretjük, öntudatlanul, gyermekesen, összehasonlítás nélkül, amint szeretjük a levegőt, melyben élünk, anélkül, hogy tudnók, hogy életfeltételünk. És egyszer elhagyott. Lehunyta a szemét s nem nyitotta fel többé. Oh, mennyi hitem veszett el vele! Gyermekként bíztam egy rólunk gondoskodó hatalomban, reszketve kértem, ne vegye el anyámat, imádkoztam, Anando, imádkoztam gyermekkorom utolsó hitével. És aztán... és aztán, siket vastörvényt ostromolt az én síró szavam. Üres lett a világ. Azt mondják, a gyermek vigasztalódik. Nem, nem igaz. Nincs nagyobb bánat, a gyermek bánatánál -, mert az az egész életre szól.
Anando: És te mégis tudtál hinni újra. Másban és másképp, de hinni, kívülről várni boldogságodat, segítségért epedni, embereket kívánni magad köré, szeretetre vágyni...
Yaso: Jól tudod, Anando. Gyönge voltam. Feledtem és ezer új szándékkal, az ifjúkor lázában sarjadni próbált a bizalmam. Hittem, hogy vannak szerető lelkek körülöttem s talán voltak is - voltak barátaim. Tudod mi az, hinni egy másik lélekben, feltalálni benne a magunkénak mását, együtt tervezni, együtt akarni, munkánkon érezni egy szerető tekintetet, és gyönyörködve nézni a társunk akarását. Tudod mi az?... És aztán egyszerre, nem tudjuk honnan, valami idegenszerű, szürke fátyol vonódik közénk, egyszerre nem értjük egymást, hazug lesz az őszinteségünk, álarc a mosolygásunk, élettelen az együttérzésünk... mintha csak kívülről volnánk egymásnak teremtve s ha elég mélyen belenéztünk egymásba, múlhatatlanul meg kellene éreznünk az idegent, az érthetetlent, a. megközelíthetetlent...
Anando: Mert nem egymásnak vagyunk teremtve. Mert hasonlításunk kényszer, és mindég egyedül vagyunk. Senki sem lát bennünket és mi sem látunk senkit. És így senki sem ment meg bennünket és mi sem mentünk meg senkit. Egyedül vagyunk mindég és hazugság az egymás megértése kezdettől fogva, csak későn vesszük észre. Saját lelkünkkel ékesítjük fel barátainkat s ők a magukéval minket. És hasztalan csalódunk egyszer, százszor. Fáradhatatlanul keressük tovább a lelkünk mását...
Yaso: Igen, a lelkünk mását. Hisz csak emberek vagyunk. És talán jól tesszük, hogy keresünk. Mert a bízás pillanataiban nyugodtak vagyunk és jók. És nem is mindig csalódunk, Anando - -
Anando: Nem mindég?
Yaso: Nem. Egyszer, egyetlen egyszer, nekem is volt barátom, meghittem, testvérem, a lelkem mása. Lány volt, Anando, lány, de nem kellene őt szóval neveznem, olyan egy volt, olyan merész, olyan senkihez sem hasonlító. Én voltam ez a lány, mert éreztem a lelke minden rezzenését és ő volt mégis, mert naponta ezer váratlan csodát termelt nékem az ő gazdag, színes világa. Én voltam, mert nekem szólott minden gondolata, enyém volt jobban, mint az mi bennem fogant s ő volt mégis, mert az ő lelkének meleg zománca volt valamennyin és az az üde, simogató virágillat áramlott velük a lelkembe, melyet csak azok ismernek, akik nagyon szeretnek valakit. Tudod te mi az, belehelni egymás gondolatait, végigremegni egymás érzéseit, sejteni, tudni, akarni egymást, élni egymást, élni a másiknak lelkét a magunkéban s nem keresni többé, hol kezdődik az övé s hol végződik a mienk. Anando, tudod te mi az, együtt szeretni álmokat, miket csak ketten ismerünk, együtt szeretni a gondolkodást, amit oly kevesen szeretnek; együtt akarni a munkát, ezt a csudálatos vonzódást az ismeretlen felé; együtt mélyeszteni tekintetünket abba az igazságoktól terhes nagy homályba, mely köröskörül kísért s melyből ezer hazug fantóm bontakozik ki szüntelenül, leplezve, burkolva az igazat... És tudod mi az, együtt, egy lélekkel, egy akarattal űzni el sorra a valóság holt kísérteteit és aztán egyszerre megérezni s átölelni a forró testű, élő, remegő, szűzi igazságot, a sohasem látottat, a mienket, csak a mienket, tudod mi az, alkotni együtt? - -
(Szünet)
És a pihenő órák ezer üde szépsége. Járni fiatalon, kézenfogva, tavaszi napsugárban, sarjadzó fűben, őszről maradt barna zörgő leveleken, szívni a teremtő föld illatát, simogatni a meleg tavaszi szellőt, ölelni a lágy, szerelmes levegőt és egymás szemébe mélyedre, szeretni, istenítni egymást; ölelni, összeolvasztani egymás testét, mint az imént a lelkét - élni egy pillanatig a természetnek a gyönyörűségek kábultságától duzzadó vak életét - nem látni, mert nem akarunk, nem gondolkozni, mert nem akarunk... Játszani pajkosan, gondtalanul, kacagásunkat az élet ezer vidám hangjába olvasztva, mint két fiatal, hajlékony állat s érezni mindezen az elmúlt percek tiszta glóriáját, azokét a percekét, melyekben az igazság szerelmében egyesült a lelkünk. Oh csak egyszer még, csak egy pillanatra hallhatnám még azt a néma szimfóniát, melyet a lelkeink ezer összehangolt hangszere játszott azokon a csodálatos délutánokon, amikor már elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár és sápadni kezdett a lomb. Csak egyszer szeretnék még a hegyek közé menni és végigfeküdni a sárga füvön, amit vastagon borít a száraz lomb és végigsüt a hidegülő őszi nap. Szeretnék végignézni a hegyoldal vörösbarna lombján, aztán behunyt szemmel rágondolni arra, mikor majd nem leszünk. És legyen ott mellettem egy leány, egy feketeruhás nagyszemű leány, akiről tudom, hogy szeret s akiről tudom, hogy érzi, amit én érzek. De ne szóljunk egymáshoz, csak heverjünk szótlanul a félig holt avaron, csak nézzük a sárgabarna lombot a hegyoldalon, a nevető eget, aminek a nevetése már hazudik, csak érezzük a lehullott levelek illatát, szívjuk be ezt a halálszagot és gondoljunk arra, mikor már nem leszünk. Aztán gázoljunk a zörgő barna levélben, ami egyszer tavaszillatot küldött szerteszét, míg leszáll a nap s a télnek szürke ígérete ráborul a világra... Aztán menjünk még egyszer dalolni a sima vízre, a sima, ringató vízre, amire rásüt a hold és néha felfodrozza a tükrét egy halk evezőcsapás. Világítson az arcomba a hold, lássam a tányérját a vízben remegni és legyen mellettem egy leány, egy feketeruhás nagy szemű leány, akinek fehér homloka van. Ne szóljunk egymáshoz, csak nézzünk a vízre, nézzük a hold sápadt arcát, mely reánk bámul a tófenékről, hallgassuk az evezőcsapást... (lehunyja szemét).
(Szünet)
Álmodom - jó volna álmodni mindég - ne nyissuk fel a szemeinket, ne nyissuk fel eszméletünket, tartsuk vissza az álmot, kérve-kérjük, hogy maradjon s engedni fog, mint azok a félig éber hajnali álmok, melyekből nem akarunk felocsúdni s melyeknek homályosodó képe felé remegve tárjuk ki karjainkat... csak még egy pillanatot...
(Yaso fölnyitja szemét, összerezzen. A pálmacsoport mögül halványarcú nő lép elő. Fekete hosszú görög khiton van rajta, s lassú léptekkel megy a tengerpart felé, anélkül, hogy Yasora nézne. A parti sziklánál megáll, visszafordul s hosszasan, szomorúan néz Yaso szemébe.)
Yaso (Egy pillanatnyi megrezzenés után némán követi szemével a nőt. Mikor az visszanéz rá, karjait kitárja feléje): Hogy élsz! Oh hogy élsz! És tudom, hogy látomás vagy csupán. Tudom, ha közelítek hozzád semmivé válsz, eltűntél. Tudom és remegő mozdulatlansággal nézlek, hogy még ne menj... Hasztalan hívlak, de jössz ezerszer hívatlanul. Ha elhihetném, hogy a lelkekből is jő veled valami! Ha elhihetném, hogy amit látok, nem puszta árnyad, nem az én beteg lelkemnek kísértete. (A látomás eltűnik, Yaso kezébe rejti arcát.)
Anando (gyöngéden végigsimít Yaso sötét haján): Szegény gyermekem.
Yaso: Szenvedni sem tudok már, Anando. Többet veszítettem, mint amennyit siratni lehet. És másképp -, oh másképp...
Anando: Meghalt?
Yaso: Nem. Él.
(Szünet.)
Yaso: Él. Most is él, dolgozik, álmodja tovább megkezdett álmainkat, ostromolja, vallatja a jövőt, imádja a gondolkodást - nélkülem - egyedül...
Anando: És mért nem veled?
Yaso: Anando - én hagytam el őt. Oh ne kérdezz, ne nézz rám értetlen szemekkel, ne találgass, nem, nem lesz igaz, amit gondolsz. Hallgass rám. Észrevétlen volt, nem tudtam, mikor történt, hogyan, történt, Nem tudom, mikor vették észre a többit mindaddig csak önmagunkat látó szemeim. Nem tudom, mikor tett szűk nekem a magunkba mélyedés világa. Nem tudom, mikor éreztem meg hogy csak egy vagyok a milliók közül s olyan egy, aki segíthet rajtuk, oh Anando, nem tudom, mikor kábított el a tömeg szerelme, mikor kívántam meg jobban a tettet, mint a gondolkodást. De megtörtént. Nem tudom, minek nevezzem azt a nagy meleg, sugárzó valamit, mely ezer szállal fonta körül a lelkemet. Valami emberszeretet, valami prófétaság, valami nagy, ellenállhatatlan segítni akarás fonódott össze bennem a megváltók hitével. Valami nagy, meleg áradat öntött el egyszer - egyszer -, talán mikor rosszul öltözött s munkától eldurvult emberek jobbra vágyódó csapata vonult el előttem. De nem azért, mert láttam őket, hisz ezerszer láttam azelőtt is -, nem azért, nem azért. Megérett bennem az emberszeretet - közéjük mentem, valami nagy hit hurcolt előre és hárította el utamból a kiábrándulások leskelődő kísérteteit. Nem tudom, mikor kezdődött, Anando, csak azt tudom, hogy hideg lett nékem a gondolkodás, mikor a tettek forrósága égette a kezem. Üres szóvá fakult bennem az igazság, csak egy forrott bennem és vitt előre - a siker.
Anando: És ő -, nem ment veled?
Yaso: Nem jött velem. Idegen volt néki a külső ember - csak a belsőt ismerte, csak azt szerette. Nem bírta a küzdelem szennyét, ezer megalkuvását, égette a ráfreccsenő sár, a szitok. A lelkében ott élt a tiszta, a kívánt jövő, nem akart a jelen sarán keresztül bámulni annak messze képére. A gyűlölet fájt neki, nem szította fel tettvágyát s a harcitársak féltékeny őrködése egymás tettein elriasztotta a közös munkától. Hitet, bizalmat eggyé olvasztó szeretetet keresett az egyért dolgozók között, a tiszta meggyőződés erejével egymásnak szegezett szellemi fegyvereket az ellenségek között. Amott súrlódást, irigységet, itt vak rosszindulatot talált s nem tudtam a harcba vinni. A jóhiszemű hazugságot, a rosszakaratú igazmondást nem tudta megtanulni. Nem tudott hűtlenné válni első szerelméhez, csak a gondolkodást szerette, bennem is csak azt. Nem tudott velem jönni -, nem tudott velem jönni...
Anando: Valami nagy igazságot kellett éreznie. Talán azt, hogy a teljesült vágyak újakat szülnek, hogy a boldogság szenvedést hordoz méhében; hogy az egyéni boldogság hajszájában csak kimerül, csak mindinkább szomjazik a lélek; hogy az, ki emberboldogításra vállalkozik, délibábot kerget és csak növeli az emberek szenvedését, mert csak arra tanítja meg őket, mi hiányzik nékik; hogy az, aki vágyaik felé viszik őket, mindjobban eltávolítja lelküket a megváltást adó igaz látásoktól, a gondolkodástól.
Yaso: Talán ezt érezte. Vagy talán nem érzett mást, mint a saját lelkének parancsoló szavát. Hasztalan mondottam neki százszor, hogy a testi embert kell védeni, ha menteni akarjuk a lelkét. Hitte - de nem vállalkozott rá. Megtértem esténkint, megittasodva a cselekvés lázától, a lelkemben hoztam a tömegek örömzaját, mely az én szavaimból szőtte a bizalom akkordjait - és ott találtam fehér karjára támaszkodva, nagy szemével a gondolkodás tiszta mezőin járva és fogadott az álomból felriasztottak zavart tekintetével... én tele vággyal, hogy kiöntsem a lelkemet, ő tele vággyal, hogy felfedje az övét és zavartan, mint két bűnös, bezárt lélekkel álltunk meg egymás előtt, mert mindenik csak adni szeretett volna és elfogadni nem tudott.
Anando: Mondottam Yaso, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve; hogy mindég egyedül vagyunk, csak nem vesszük észre mindjárt. Szűz és érintetlen talaj a lelkünk, nem látta soha senki és ő sem látott senkit sohasem. Minden hitünk csalódások csírája, mert minden hitünk emberbe vetett hit - másokba vagy magunkba, és nincs nyugalmunk addig, míg mindenkitől - ön-magunktól is - meg. nem szabadultunk. Élni fogunk, oh élni mindaddig, míg élni akarunk. A halál csak egyéni létünk emlékeit törli el, de csak azért, hogy életvágyunk folytathassa szomorú útját, a születések és meghalások vigasztalan körforgását mindaddig, míg át nem láttuk, hogy csak azért szenvedünk, mert boldogságot keresünk - és nem keressük többé. Addig szenvedünk, míg az egybeolvadt lelkek tiszta áradatának, a fehér nirvánának ősharmóniájából kiszakadt pártos lelkűnk, független. egyéni létre vágyódó, szegény, tudatlan lelkünk be nem látja tévedését és vissza nem vágyódik abba a tisztult világba, hol megszűnik az én, szétfoszlanak a kívánságok és velük elcsendesül a szenvedés.
Yaso: Nehéz odajutni, Anando. Mert szeretjük kis énünket, szeretjük a parányi munkakört, melyben végigjátsszuk ezt a parányi létet, szeretjük és féltjük, nagyon féltjük azt a pár pillanatnyi múltat, ami az életünk, egész magunk. Szeretjük ezt az élő anyaghalmazt. ami a testünk, szeretjük a napfényt, a meleget, a tavaszillatot, a múlt ezer színével átfutott jelent és szeretjük a többieket, azokat a szegény, szomorúan örülő lelkeket, akik olyanok mint mi vagyunk, akik oly tanácstalanok, sírva várók, reszketve akarók, mint mi vagyunk. És szeretünk közülök egyet-kettőt nagyon. - -
Anando: Hogy legyen mit megsiratni Yaso. Nem látod, hogy a boldogság talajába a fájdalom veti el magvait s az élet csak azért szór tele ajándékokkal. hogy megríkasson mikor kifosztogat?
Yaso: Nem tudtam én ezt meglátni. Kis tetteim megnőttek szememben, mert én tettem őket s mert feláldoztam értük észrevétlen, akaratlan -, a legnagyobb kincsemet, azt az enyémbe olvadt lelket. Elment, Anando - elment -, úgy nézett vissza rám, mint az imént onnan a szikla mellől, hosszan, melegen, szomorúan, nyíltan. Nem tudott velem jönni s enélkül nem tudott velem maradni sem. El kellett szakítani ami összeforrt - - nem lehet azt elbeszélni Hányszor látom azt a búcsúzó arcát! - - Akkor költözött el az életemből a világosság, vele ment minden, ami szép volt és meleg.
Anando: Tudom, Yaso. Aztán elindultál a boldogság-keresők hitegető útján és nem tudtad, hogy a lépteid mögött elmaradt messze vidékek hazug képét kergeted. És magaddal vontad erre a reménytelen útra az emberek millióit és szőtted magad körül mind szorosabbra az emberi kötelékek ezernyi szálát, kibonthatatlan hálóval szőtted körül az egyedülvalóság tiszta szabadságára vágyódó lelkedet. Nem láttad, hogy az egymásba-fogódzás mindnyájatok tragédiája, hogy ha ketten nem élhettetek együtt, még kínosabban fogtok együtt élni sokan, hogy amit egymásnak nyújtott kezetek segít, azt lerombolja az egymást zsarnokilag letörni vágyó akarat. Egyetlenegy, számodra termett lélekkel nem tudtál egy melódiává olvadni, de hitted, hogy a lelkek disszonanciáinak ezerhangú összezúgásából harmónia születik. Egyetlen hangra nem tudott tisztán rezonálni a bensőd; de hitted, hogy a hangok zűrzavarában megtalálod az egésznek uralkodó alap-melódiáját. Az ezerszívű, de érzéketlen tömeggel próbáltad meg azt, amiben egyetlen mélyenszántó lélekkel kudarcot vallottál. Nem vetted észre, hogy kisebb küzdelem sebeit nagyobb harccal akartad gyógyítani, nem vetted észre, mert ember vagy, és ilyenek vagyunk mindnyájan, míg észre nem vettük hogy egyedül vagyunk, s boldogság nincsen számunkra, csak nyugalom.
Yaso: Talán igazad van testvér, de én nem tudtam ezt elgondolni. Nem gondoltam én arra, hogy új és nagy munkára indulok, egyetlen nagy akarás dolgozott bennem, amelynek csak lehullott virága volt az első, a másik. Fájt, égetett a veszteség és nem akartam magamra gondolni. Már nemcsak önmagáért szerettem a munkát, hanem azért is, mert tanítja a felejtést, az önmagunk elfelejtését. A szerencsés kevesek közé születtem, de odaálltam az elnyomott, az elfojtott akaratú sokaságba. Beszéltem, írtam, cselekedtem, hisz tudod, hogyan szokás; éltem azt a munka-lázat a maga ezer apró kiábrándulásával és mindannyiszor újraszülető hitével, amit csak azok ismernek, akik megpróbáltak hinni a tömegek álmaiban. Emberekkel kerültem egy táborba, akiknek lelkétől távol állt az enyém, akikkel nem tartott össze más, mint a külső célok közössége. Ezerszer éreztem, hogy nem tartozom közéjük, ezerszer akartam tőlük elszakadni, de hozzájuk fűzött a munka, az az egymásba szövődött, szétbonyolíthatatlan munka, melyet idegen, sokszor ellenséges lélekkel végeznek együtt azok, akiket messzehangzó, és talán nem is mindég üres szólamok egymás mellé sodortak. Csak a nevünk volt egy, az akaratunk ezerféle és kiegyenlíthetetlen. Talán jóhiszeműek voltunk mindnyájan és mégis egymásra gyanakvók; segítettük egymást, de ott leselkedett bennünk a bizalmatlanság: haladni akartunk egyszerre, együtt, és mindnyájunk léptein ott őrködött a féltékenység. Én is olyan voltam mint ők, hazudtam én is, színeskedtem én is, elhallgattam sokat és csaltam őket én is, mint ők engem, mindannyiszor, mikor hiteink egymás útjába álltak. Mégis mértékletesen ámítottuk egymást, úgy, hogy kifelé még lehessen egynek látszani. És a napi munka őrlő kicsinységein, a bizalmatlanság apró félakadályain újra meg újra szétmorzsolódott a mindenikünkben őszinte hitekből fakadt munkavágy hulláma. Nem bántam, mert jött utána másik, fáradhatatlanul, s én a munka ittasságát akartam csupán, azt a szédületet, amit a túlfeszített munka s a kimerültség szakadatlan váltakozása borít reánk. Ez a láz kellett nekem, hogy mikor átlopózott rajtam az az emlék, akkor megrázzon és fölélesszen; hogy ne akarjak mást, mint dolgozni, dolgozni, míg bírja a rózsaszínű hús, a sötétvörös vér s a fehérszürke idegháló. Dolgozni örökké, fáradást elfelejtve, míg lüktet a halántékunk, míg kergetődznek a gondolataink, míg tudást, igazat keres a lélek és sikert a kéz. Dolgozni, dolgozni, mert eljő a nap, mikor a lélek nem kíváncsi többé, a gondolat futása megáll, elhallgat a lüktető vér, béna, süket és vak lesz a szürke idegháló és barnásan feloszló a test -, mereven nyúlik el a cselekvő kéz - és akkor nem mozdulunk meg többé. Dolgozni szakadatlanul, igen, most is, ne kicsinyeljük a pillanatot, mert drága lesz, ha már csak kevés lesz belőle; dolgozni, dolgozni, míg mienk az idő, mert fonala megszakad és nem leljük meg a folytatását; dolgozni, mert különben átsuhanunk a léten nyomtalanul, mint az árnyék, mely nem hagyja ott barna színét, ha elvonult. Dolgozni, igen, élni önmagunkat, mindenkitől elszakadt magános önmagunkat, belemarkolni az életbe, ott hagyni énünk nyomát, lenni és megmaradni, gyötrődve megmaradni, de lenni, lenni, ezer új nagyságra kitárt lélekkel, növő elmével, bomló hitekből összeforrt új hitekkel, átsírt, megutált szerelmekből fakadó új szándékokkal, gyűlölve, de rogyásig tartva egymást, ámítva, de vérig segítve egymást - miért? miért? - talán mert szeretjük ezt a fájdalomtanyát, a világot, talán mert testvére vagyunk a lakóinak... nem, nem, nem azért, hanem azért, mert lenni akarunk, lenni, lenni...
Anando: Mily féktelen életvágy tombolt benned, Yaso. És milyen kicsinyek vagyunk önmagunknak e határtalan szerelmében, mely átöleli egész fajtánkat s nagynak, nemesnek érez mindent, ami emberi! Minő gyöngeség mindaz, ami erő, ami apró, egyéni létünk javítgatására serkent s mily szomorú, tanácstalan és sikertelen út az ember boldogítás útja. Ápoljuk és gyógyítgatjuk ezt a beteg létet és nem látjuk, hogy sebei halálosak. Őrömet keresünk, mikor szenvedéseinktől sem tudunk szabadulni. Emberek közt, emberben keressük a boldogságot és nem vesszük észre, hogy a szálak, melyek szeretteinkhez fűznek, ostorrá válnak sorsunk kezében, hogy minden vonzalom, szomorú énünk terjeszkedése, csak arra való, hogy mindinkább kiszolgáltasson bennünket a lét nyomorúságának, hogy szenvedhessünk ne csak a magunk, hanem mindazoknak a lelkével, akiket szeretünk. Minden érintés, melyre megrezzen és visszhangot ad a bensőnk, aggodalmak és sírások közvetítője, mert ez a világ a könnyek világa. Oh, Yaso, ismertem én is azt a világot!
Yaso: És el tudtad felejteni. El lehet felejteni! Mondd; hogy igen, mondd, hogy lehet, csak egy pillanatig álljak a hited varázsa alatt, csak egyszer fusson át rajtam a nyugalmad, az erőd, csak egy sóhajtásnyira hunyhassam le a szemem a nem-akarás, felhőtlen. színtelen, néma, álmatlan álmára...
Anando: Nem feledünk, Yaso. Nem feledhetünk, míg vagyunk, mert az emlékezés maga a lét, s amit énünknek nevezünk, az nem több, mint a múlt. Én sem feledtem. Yaso, az én nyugalmam is a sírók és a lemondók nyugalma, a múltat siratóké s a jövőről lemondóké. Emberek vagyunk és emlékeink köde burkolja jelenünket mindaddig, míg emberek maradunk. A légkörünk sötétség, amelyen a fájdalom sikoltásai hasítanak át és nem tudjuk honnan jönnek s merre mennek. Mert mindenki szenved, a levegő nehéz és fojtó a sírók leheletétől, ólomsúlyú tőle a mellünk és szakadozott a lélegzetünk. Hernyó tejére ne lépjünk, utálatos férget ne tapossunk el, ne szaporítsuk a szenvedést, elég van belőle már... De tompítsuk el az érzékeinket, hogy ne kívánjanak, hunyjuk le a lelkünket is, hogy ne érezzen. Tiszta, egyéntelen hitté váljék az énünk, egy nagy személytelen igazság hitévé, s ez az utolsó nagy várás oldódjék fel a múlt hidegülő színeiben és födje be őket a maga sápadt fényével a feledés. És engedjük a távolság iránytalan ködébe veszni emlékeinket és ne nézzünk vissza a távolodó partra, mikor kifelé evezünk magános hajónkon a nirvána fehér, napfényes tengerére. Hadd szunnyadjon el ott az énünk, hadd tűnjék el ott mindaz, ami voltunk, hadd olvadjunk össze azzal a várva várt némasággal, hadd álmodjuk azt az álomtalan álmot, hadd éljük teljesültét az egyetlen vágynak, mely teljesülhet. az utolsó vágynak, melyről már nem tudunk, mikor teljesült.
Yaso: Anando, a beszéded csábít és megborzaszt egyszerre. Mert halálosan fáradt vagyok, de irtózom a nyugalomtól. Némaságát telezúgják a múlt melódiái és a megsemmisülésben nem hiszek. Nem tudom, mit szeretnék Anando. A panasz nem könnyít rajtam, csak undorít. Leporlott rólam régen a fájdalom vigasztaló romantikája, nem szép, csak fáj, csak keserű. Van-e még szép a világon? Van még kívánni való, van még elsírni való? Nem tudom, mit szeretnék. Talán egy pillanatra valakinek a tenyerébe hajtani a fejem. Mégis szép a világ, és tiszta a napfény és olyan kék az a nagy határtalan, élő víztükör; és én úgy szeretnék egy pillanatra mindent elfeledni, ami fáj. Szeretném valakinek a kezébe hajtani a fejem. Szeretném, ha lefognák a szemem, szeretném, ha megsimogatnák az arcomat, ha megcsókolnák a homlokomat. Szeretném, ha valaki vigasztalna, de némán, úgy, hogy senki se hallja, én se halljam, csak érezzem, és tudjam, hogy annak nem fáj az én szenvedésem, csak nagyon sajnál, nagyon szeret. Az a hűs keze milyen jó volna ide a homlokomra, milyen jó volna, ha szeretne valaki. Óh, milyen kicsiny vagyok, milyen gyönge vagyok. Csak ember. És embernek lenni mégis milyen nehéz. És milyen kevés. Ne beszéljünk a múltról Anando. A gazdagsága oly szegény - és csak fáj, de nem gyógyít -, és úgyis tudod a folytatását.
Anando: Tudom, és mégsem tudom, Yaso. Tudom, mert itt vagy és nem tudom, mert mindenikünket más út vezetett ide. Nem élhetünk egyforma életet s a világok hosszú élettörténetében nincsen két egyforma pillanat. Nem ismerjük egymást. Saját lelkünk ködén át nézzük társainkat s ez a pára elnyel és látatlanná tesz mindent, mi néki idegen, megszínez, átformál mindent, ami vele rokon. Hallgatom a történetedet s az enyémbe olvad - mert nekem is van egy elfelejtett, elfakult történetem. Hallgatom a tiédet, de nem tudom folytatni, mert a tiéd, mert nem az enyém. Nem láthatlak, hasztalan kereslek. Önmagamra találok mindig, mert a lelkeknek tükörfal a bezárója, nem látunk beléjük soha. Saját lelkünk maskarája gúnyol bennünket ha belenézünk s annál inkább hisszük, hogy a másikat látjuk, minél kevésbé ismerjük önmagukat... Erre gondolsz Yaso?
Yaso: Hosszú, végtelen, magányos éjszakákra. Mikor már fogytán volt az erőm és vele tűnt az álmom. Mikor száraz szemmel gondolat nélkül bámultam órák hosszat a sötétet és vártam, hogy a reggel szürkesége beléömöljön. Mikor először jött el a szobámba akit elhagytam.
(Csend.)
Reggeledett. Az asztalomnál ültem egy átvirrasztott éjszaka után. Az ablakok halványan, szürkén rajzolódtak elém s én üres lélekkel bámultam rájuk. Ő ott állt, alakjának körvonalai a reggeli sápadt levegő színéről váltak le előttem. Nem tudom, mikor láttam meg -, mintha mindég ott állt volna, mindég, mióta élünk. Rám nézett. Alig láttam az arcából valamit, mert sötét volt. De éreztem szomorú tekintetét, éreztem azt a nagy barna mélyrenéző szemét. Bámultam rá, nem tudom meddig, nem tudom, egy pillanat volt-e vagy órákat töltöttem így. Azóta mindenhova követetett az arca. Olvasni nem tudtam többé, mert a szótalan lapokról az ő szemével találkozott a szemem. Írás közben megbénult a kezem, mert a beíratlan, fehéren váró papírlapon az ő halvány, szomorú arca bontakozott ki előttem. A szürkülő reggelek visszahozták és magányos sétáimon ezerszer lépett elém váratlanul. Tudtam, hogy beteg vagyok. Közömbösen, néha titkos örömmel ismertem fel magamon a közeledő lelki feloszlás számtalan jelét.
Anando: S a munkád, Yaso?
Yaso: Még folytattam. Kettőzött erővel folytattam, mert tudtam, hogy nem tarthat már soká. Mégis tartott még egy darabig. Éreztem, hogy maradék erővel dolgozom, de folytattam. Nem vártam már, hogy megértsük egymást, mikor értették egymást az együtt dolgozók? Az együttlét hazugságok forrása és megtanít hazudni önmagunknak is. Társaink véleményeiből szőtt burokba rejtőzik igazi énünk és csak akkor mozdul, ha cselekednünk kell. De akkor megmozdul és ezért nem értjük egymást, ezért nincs összehangzó munka a világon. Míg csak beszélünk, jóbarátok vagyunk, mikor cselekszünk, ellenségek leszünk. Hogy az eredmény haladás-e, hogy jobb-e ami lesz, mint ami volt, ki tudja? Csak annyit láttam már, hogy minden esemény egyéneken, összeforraszthatatlan, összemérhetetlen, egymást nem értó egyéneken át veszi lendületét. Láttam, hogy a nagy tömeg-akarások egyéni szándékok laza törmelékei és eltévedt a tekintetem az előreláthatatlanban. Láttam születni nagy-hullámú eseményeket apró érdekek súrlódásaiból s láttam, hogy a tervet, az akartat mindenütt letéríti utjáról a véletlen. Láttam, jóltevőkként ünnepeltetni kis embereket, mert egyéni érdekeik a tömeg boldogítás utjára estek. Láttam nemes lelkű, nagyszívű gyengéket önző, érzéketlen erősek szolgálatában, és vezetésre termett gondolkodókat apró cselekvők igája alatt. Romlani kezdett az értékmérőm, nem találtam többé a nagyot, a kicsinyt, a kívánatost, az üldözendőt, a küzdésre méltót, a kiirtásra termettet.
Anando: Értelek. Yaso. Értem, hogy elmosódnak az értékek, ha beléjük mélyesztjük tekintetünket. Elsápad a színes világ, ha reászegezzük érték kereső szemünket, mint a hogyan színtelenné válik a mindenség, ha rámered ez emberiség kutató szeme, a tudomány. Az a gazdag, szeretett. kívánatos világ fakó, hideg, szétfoszló homályossággá válik, melynek minden atomja reszket. Az egész mindenség reszket, mintha aggódnék a jövőtől, mintha félne lenni, mintha az ő sápadt, határtalan lénye is tudna szenvedni. És mi akik benne küzdünk, mégis hisszük, hogy boldogságot lehet találni egy szenvedéstől átitatott mindenségben.
Yaso: És mennyire hisszük! Hogy kergetjük magunktál a szenvedést, hívjuk az örömöt s mindig az elűzött közelít s a hívogatott menekül. És mikor kiterjesztjük énünket az egész emberiségre, ugyanezt próbáljuk s ugyanez a kudarcunk. Aztán kifáradunk és eljön a meghasonlás, nem lehet kikerülni. Számomra is eljött. Ezerszer lejátszódott tragédia, annyira nem új, hogy nem is szomorú. Meg akartam küzdeni az előreláthatatlannal és csak egy módját láttam: kizárni a játékból a tömeget. Segíteni akartam őket, de nélkülök. Mindent akartam nekik, mindent, amit kívántak, de nem az ő erejükkel. Bevilágítani a jövő sötétjébe az értelem fényével, igazságot sejteni s azzal próbálni meg a sikert. Ezt akartam. Utamban állt az ezerszavú, ezer akaratú, tudatlan tömeg, vak szimbóluma az előreláthatatlannak, ami ellen küzdöttem; féltudatos szándékai, világtalan kívánságai megkötötték a kezem. Szerettem és gyűlöltem egyszerre, mert nem engedte, hogy úgy szeressem, mint én akarom. Nem hittem, hogy emelheti önmagát, én akartam emelni. Nem hittem, hogy az emberi akaratok vakon összehányt szabad versenyére kell bíznunk a társadaimat, hogy a nemzedékek jövőjét magára hagyott tervtelen fejlődés játékául kell odadobnunk. Éreztem, hogy az erkölcsi igazság disszonál az okosság szavával, mert amaz mindenek egyenlőségét, emez az előrelátó ész uralmát sürgeti. A többség szava csak összeöntött akarat, s honnan tudjuk, hogy amit akarunk, az okos? És ha a tömeg nagyszavú és üres lelkű embereket akar vezetőkül, ki menti meg őt önmagának? Nagyon is szerettem őt, nagyon is féltettem önmagától. Választottam, nehezen, kínosan, de választottam. Erkölcsi igazság helyett természettörvényt kerestem s az előrelátó okos cselekvés kedvéért el akartam zárni a haladástermelő nyers erőket a tömeg szenvedélyeit. Nem használt semmit, hogy segíteni akartam rajtuk. Érezték, hogy a tudás melegágyába holt növényt ültetek, ha gátolom életadó nedveinek körútját s nem engedem a maga önmagát tisztító zavarosságában érvényre jutni a társadalom forrongó féltudatos vagy eszméletlen erőit. Érezték és elfordultak tőlem, a társaim, a híveim mind. Hatástalan lett a szavam, idegen lett nekik a szándékom -, egyedül maradtam. Úgysem volt hátra más. Nem lehet minden akarattal összhangzón cselekedni. Mert minden akaratnak van ellensége, minden akaratot megöl egy másik és egybeömlő hatásuk semmi. Nem lehet cselekedni. Nem szabad cselekedni. Elfödött arccal menekültem a tettek világából.
Anando: Talán az utolsó csalódás volt ez, Yaso. Szerettél, cselekedtél s életednek nagy ritmusa lezártnak látszik. De nem veszítettél el mindent, nem veszítetted még el az egyedül levők orvosságát. Maradt számodra valami. Az ismeret. A tudás. A gondolkodás. Ez a hármas út vezet a világból kifelé. Az ismeret megmutatja a világot. A tudás megmagyarázza a világot. A gondolkodás elfeledteti a világot. Ezért a legjobb a gondolkodás, a magunkba merülés, amit a nagy megvilágosító, a világ Buddhája megváltásunk útjául kijelölt. Jó egyedül lenni, jó egyedül maradni, jó elfeledni, hogy vagyunk. Jó visszamerülni a nyugalom ölébe, honnan elszakadtunk. Jó elfeledni a vágyakat, megfürödni az ismeret hűs vizében, megtisztulni a gondolkodás kék levegőjében, megtérni a pihenésre vágyódó lelkek fehér hazájába. Jó tudni, hogy már nem sokáig leszünk, hogy nemsokára összeolvadunk elhagyott társainkkal, hogy bennük, velük elveszítsük azt a pártos ént, mi szenvedéseink forrása volt.
Yaso: Nem tudom még akarni, Anando. Ha tudnám akarni, már nem fájna semmi, hisz csak azért fáj, mert még tele vagyok a megcsonkított vágyak panaszos hangjaival. Még élnek, mert még hallom őket és talán még kinőnek újra és én küzdeni fogok... küzdeni... vájjon igazán küzdenék, tudnék küzdeni újra? Nem, hisz beteg vagyok, hiszen rom vagyok. A testem bírná, de a lelkem beteg. Az az esztendő, amit ott töltöttem egy szomorú nagy házban, egy szomorú nagy palotában, amelynek bizonytalan tekintetű lakói sírva és kacagva nézik a rácsokon át az épek siető világát -, az az esztendő nem ment el nyomtalanul fölöttem. Mint egy nehéz álom, olyan az emlékem róla. Járok ott a kert utain, minden olyan súlyos és minden olyan ismeretlen. Ember alakú árnyak járnak kelnek körülöttem - néha ott van az is, akit elhagytam, akkor, régen. Nem szeretem, senkit sem szeretek, semmit sem akarok. Mért nem hajlik le rám a falomb, hogy betakarjon? Mért látom újra naponta az árnyakat s mégis mért maradnak olyan idegenek? Emberformájuk van, de csak látomások. Magam is csak az vagyok, fantomja önmagamnak. Mikor még éltem, akartam és szerettem, akkor más volt minden. De meghaltam - és visszajárok. Látom, hogy megfogják a kezemet, de nem érzem. Mintha mondtam volna valamit - de nem emlékszem rá, nem hallottam. Mert csak árny vagyok magam is, mint a többiek. A falombnak arca van és rám néz. A porond kavicsai nem járnak kelnek -, miért nem járnak kelnek, mint az emberek? A kertet már sokszor láttam, és mégis most látom először. Minden, amit ismerek, idegen. Nem ismerek semmit. Néha felébredek, ágyban fekszem, ismeretlenek állnak körülöttem. Mit akarnak velem? Nem bánom, mindegy, lehunyom a szemem. Nem szenvedek. Mindég itt voltam, mindég mióta élek. Nincs világ e falakon kívül, ez is csak az én álmom, a látomásom. Semmi sem bánthat, nem árthat.
Lassan tisztul a világ. Tompán ébredek, arra ébredek, hogy régi fájdalmakat érzek. Mintha álomból ocsúdnék lassan. Gyógyulok, mert már tudok szenvedni. De a szenvedés más, mint volt; egészen más. Nem oly metsző, csak fojtogat lassan. Minden nagyon régen volt, nagyon régen. Jobban szeretek álmodni tovább. És fel kell ébredni mégis - mert az álmot mondják betegségnek s a fölébredés az erő. Egy reggel magamhoz térek. Átbúg rajtam a veszteségek emléke - csak tegnap volt minden - és én nem éltem azóta. Nemsokára azt mondják, hogy meggyógyultam - s én érzem, hogy most vagyok csak igazán beteg. Elhagyom azt a szomorú házat - de velem jön egy álom, egy ólomsúlyú álom, ami egy-egy pillanatra rám borul megint, sokszor. Aztán megyek és járom az üres világot - az üres világot, melyben nem lakik senki, melyből nekem nem kell senki, melyben én nem kellek senkinek, melyben én nem vagyok a legdrágábbja senkinek. Senkivel sincs dolgom, senkinek sincs mondanivalóm. Egy volna tán -, az a feketeruhás nagy szemű leány, aki álmodik valahol velem szőtt álmokat, akinek mélyre néző sötét szeme a gondolkodásba szerelmes és akihez én nem közelíthetek, mert nyomorék vagyok.
Anando: Nem érzed Yaso, hogy minden új kísérlet új keserűségek forrása volna csupán? Nem érzed a kérlelhetetlent a szakadásban, a visszavonásban, nem érzed az elkerülhetetlent az élet kápráztató játékában, mely csak felületén oly gazdagon színjátszó, belül egyforma szürke és szomorú? Nem érzed-e, hogy minden kezdéssel a lemondások talaját gazdagítod, hogy minél biztatóbbak reményeid, annál keserűbbek és fojtóbbak lesznek azok feloszlási termékei? Nem érzed-e, hogy minden boldogság a saját fölemésztésének magvait táplálja, mint a növény, mely parazitájával egyszerre születik?
Yaso: Nem érzem, legalább még nem érzem egészen Anando. Halványan, de még él bennem a hitnek valami homályos árnya. Kísértet vagy valóság, nem tudom. De érzem, hogy más vagyok, mint voltam, nyomorultabb és mégis gazdagabb. Másképp tudnék élni, másképp tudnék szeretni, másképp tudnék dolgozni. Lehet, hogy neked van igazad, lehet, hogy ezt a mást is csak hajótörésbe vinném. Lehet, hogy a hit kioltása az egyetlen menekülésünk, elképzelem, de még nem tudom hinni az igazságát. Talán gyógyulok, mert mindig jobban szenvedek. És félek. Félek magamtól. Félek a születni akard reményektől, félek, mert mintha lassan halmozódnék bennem egy alig kezdődő akarás új próbák, új tettek felé. Sarjadzik bennem valami ebben a tétlen bolyongásban, amint járom a világot és nézem fáradtan az életet, melynek száműzöttje vagyok. Lehetne még szeretni valamit? Talán a természetet, a gondolkodást?... Néha elönt valami melegség; idegen arcú, sohasem látott emberek lelkének megérzem a rezzenését, de nem szólhatok nekik, ismeretlenségem elföd előlük, nem látnak, nem vesznek észre. Van-e még hátra valami? Nagy szemű, nagy feketeszemű gyermekeket szeretnék magamhoz ölelni néha, szeretném, ha az enyémek volnának. Lehetne még örülni?... Nem tudom, és talán bizonyos, hogy nem lehetne. Nem lehet kétszer születni. És mégsem tudom, hogy az a fel-feláramló melegség a lelkemben születés-e vagy haldoklás csupán. Születés vagy agónia - ki mondja meg, hisz úgy hasonlítanak. Valahonnan jövünk, valamerre megyünk ki mondja meg honnan és merre? Csak azt tudom, hogy elmenni még nem akarok. Nem bírom még kívánni, hogy itt hagyjam ezt a meleg napsütötte világot, ezt a csodálatos reggeli nedves föld illatot, ezeket a reszkető lombú fákat s azokat a nagy kéklő víztükröket. Nem tudom, mit várok, de még várok valamit. Tiszta örömök már nem lesznek soha, a múlt sötét árnyai beszőnek mindent, de talán vannak még szépségek. Nagy, szomorú, halvány szépségek, ködös, elmosódó vonalak, nem szabad őket megvilágítani, mert mögöttük ott van a keserű, az elviselhetetlen, amire nem merünk gondolni, mert élni akarunk. És talán megkívánom még a gondolat szépségét, minden gondolatnak ezer kínos emléktől átjárt szépségét, nagy meglátások, megfogyatkozott, koldussá vált báját, a teljesületlen vágyak romjain fakadt beteg álomvirágokat... Szeretni tudnám, oh talán még tudnám szeretni a könnyeket ivó munkát, a befelé sírás néma kísértetjátékait, és talán még tudnám keresni a megtalálhatatlant, nem azért többé, hogy megtaláljam, hanem azért, mert keresni élet, mert megtanít várni, hitetlenül hinni, akarni, szeretni. Nem úgy, mint azelőtt, semmit sem lehet újrakezdeni. De talán lehet kezdeni mást, egészen mást, mint a régi. Nem gondolok rá örömmel, nem kívánom, de élném, mert élet, mert a legbelsejétől ha megfosztott is, de élet. Élném emberekkel való összeolvadás nélkül, emberboldogító vágyak nélkül, nem várva derűt, és nem várva sikert, hitetlenül és megalkudottan. Élném elfogadva azt, amit még adhat, nem kérve semmit, ha nem kínál. Élném fáradtan, félálomban, maradék erővel, nem siratva a sírókat, nem undorodva attól, ami szennyes, nem félve attól, ami bánt. Élném a lemondók, a keveset várók, a soha meg nem riadók életét. Nézném száraz szemmel és száraz lélekkel a világot, lennék gonosz és szelíd, igazmondó és hazug, segítő és ártó, aminők mindnyájan vagyunk, de nem gyűlölnék és nem szeretnék senkit, nem akarnék, nem félnék semmit. Szeretni akarni -, még mondanám talán, de vértelen volna amit alatta érezek... vagy volna bennem még egy vékony ere az életvágy vizének? Volna még egy atomnyi lelkem, egy rezzenésnyi kívánságom?... Nem tudom. De ha nem volna, nem élnék már talán.
Anando: Nem, Yaso. Ha nem volna, élve közelítenél a megváltás felé. Aki erőszakkal tépi le a lelkéről az élet köntösét, annak zabolátlanabb az életvágya a megalkudva sírókénál, az türelmetlenebbül keresi apró énje boldogságát, mint a kudarc után új harcba menők. Az menekül, mert életakarata nem tudja elviselni a nyílt legyőzetést. Nem tudja, hogy lázadó tette csak új létbe taszítja, melyben még több lesz az elsírni való. Nem tudja, hogy sírásra termett a lelkünk, hogy a boldogság tiszta levegője szenvedéssé fertőződik bennünk, mihelyt beleheltük. Nem tudja, hogy hasztalan az a remegő kapaszkodás az öröm felé, a mi lelkünk a fájdalmak melegágya s a bele vetett örömmagvakból könnyeket termő bánatfák nőnek. Sötétlombú, lassan ingó, halkan zúgó bánatfák nőnek belőle, minden levelük a maguk vádolása, minden ingásuk alig élt hitek megtagadása, minden zúgásuk jövőbe kiáltó várások eltompítása. Halálszagú tubarózsák nőnek rajtuk, betegen született virágok, halálváró lelkek szomorú, könnyes talajából, odanőnek és sós harmatot sírnak szakadatlan... Örömcsiráknak ez a sorsa, örömcsirákból bánatfák teremnek és sűrűsödnek, és sűrűsödnek és már úttalan bozóttá nőttek, már nincs hova vessünk újra, már világtalanul tévelygünk benne, kábít a síró fák párája, kábít a bánattól viselős talaj kóros lehelete, meghalt hitek elhullott tetemén járunk, mert még mindig várunk, kívánunk valamit. És nem tudjuk, hogy akaratunk egyetlen mozdulatára eltűnnék a fájdalmak sűrűje, átlátszó, nyugalmas világossággá válnék az ismeretlen rémekkel teli vadon -, csak önmagunkat kellene elfelednünk. Csak vágyainkat kellene többé nem akarnunk. A szenvedést csak esztelen örömhajszánk idézi fel, kísértet, eltünteti a kívánságok elfeledése, egy nagy akarat, melybe beleömlik, melyben felolvad egész énünk, egy nagy mindenható akarat a megszabadulás felé. Az egyéni vágyaknak kell elhallgatniok. Énünk szerelmének kell kialudnia. Akarásunk hiú tárgyainak kell szétfoszlaniok. Múltunk jövőt sürgető lendületének kell meglassúdnia. Sápadjon el a színes világ, hűljön lassan a meleg szándék és tisztuljanak a lélek látásai. Eszméletünk szeme nagy világosságra nyíljék, lássunk keresztül az életnek verejtékcseppektől felhős láthatárán. Nézzünk még egyszer vissza és előre. Nézzünk vissza és öleljük át emlékezetünkkel a múltat, a hosszú múltat, az ezer életből álló, ezer égő csillag alatt átsírt végtelen hosszú múltat. Lássuk még egyszer életakaratunk szomorú harcát és ne érezzük, hogy a mienk volt; ne fájjon, amit elsírtunk, ne égessen. amit elszenvedtünk. Lássuk magunkat, valamikor szeretve védett s ezer léten áthurcolt magunkat, most utoljára lássuk és nézzük hideg lélekkel azt a beteg lenni akarást, mely már a múlté s melynek könnypárás légkörében oly mohón tenyész a fájdalom. És nézzünk előre, a tisztaság, a világosság, a nyugalom felé. Kívánjuk meg szomorú énünk elfelejtését és akarjuk az utolsó akaratot, az elsőt és egyetlent, amit megvalósíthatunk. És érezzük szétfoszlani egész valónkat, szétáradni a lelkünket, feloszlani a magunk szeretetét az egymásba ömlő és önmaguktól megszabadult lelkek nyugalmas légkörében. Érezzük az elfeledés utolsó borzongását és kezdjük meg az örökkévaló, az egyéntelen tiszta létet, álljon meg az idő, olvadjon össze a múlt és a jövő s az elszunnyadt eszmélet s a kimerült akarás fölött ömöljön el sima vizével az egymásban önmagukat elfelejtő szerelmek végtelen nyugalma...
Yaso: Most megéreztem valamit a hited nagyságából, Anando. Nem tudom, miért most, nem tudom, miért így. Ismeretlen hangok szólalnak meg bennem. Lehet-e kívánni önmagunk elvesztését? Minden homályos körülöttem. Rettegek és kívánok egyszerre, hiszek és tétovázok, akarok és félek. Mi az a te nirvánád? Honnan a varázsa és honnan ez a névtelen szorongás, amivel rágondolok? Vannak-e titkai az életnek, melyeket még nem kerestem, kérdései a léleknek, melyeket még nem kérdeztem? Nem látok tisztán, oh sohasem látjuk tisztán magunkat, sohasem tudjuk, hogy hova megyünk. Azt mondtam az imént, hogy még keresek valami szeretni valót. Igaz -, de oly csábító a nyugalom. Megkívánom s újra jő a "mégis", mert iszonyú az ára. Lehet feledni, de akkor mindent, mindent el kell feledni, úgy, hogy ne maradjon a múltból semmi, hogy a lét ne legyen más, mint hosszú, éntelen, örök jelen. Lehet megszabadulni mindattól, ami fáj, de önmagunkat kell érte adnunk; ha nem akarunk sírni, nem szabad örülnünk; ha nem akarunk szenvedni, nem szabad remélnünk; ha nyugalmat akarunk, nem szabad lennünk. Oh, kegyetlen a vigasztalásod, Anando, ostor ez a simogatás. Minek a megváltás, kinek szól ez a megváltás, ha benne semmivé leszünk? Semmivé, mert énünk a minden és elmúlása a semmi. Miért szép a világ, miért szeretjük a gondolkodást, miért? Mert a mienk. Ezen a szenvedő, nyugtalan énünkön át a mienk. Ez az én a mi létünk s minden, ami abból kivezet, a halál. Ennek a nyugtalan én-nek kell a nyugalom s ha elveszed, semmivé válik az is, amit érte kínálsz. És én sajnálom odaadni ezt a síró énemet a megsemmisülés nyugalmáért. Nem jobb-e szenvedve lenni, mint eltűnni a hidegajkú nyugalomnak pillanatnyi csókja alatt? És nem lehetne élni a nyugalmat? Nem a tétlenség holt nyugalmát, hanem ennek a haladni, emelkedni akaró fáradhatatlan én-nek fejlődő, gazdagodó, szépülő egyensúlyát, teljesülések nyomán, ki nem mondott reményekben fogant új vágyaknak hitekké olvadt harmóniáját. Oh, én nem adom ezt a múltat Anando, ez az enyém, ez az egyetlen, ami az enyém, ez én vagyok...
...Miért mondod te azt, hogy feledni jó, hogy a megsemmisülést várni jó, hogy eszméletünk lehunyódását remélni jó? Nem értelek. Igazat mondasz te Anando? Hiszed te azt, amit mondasz? Hiszed, hiszed, ezerszer jobban hiszed, mint én a legnagyobb hiteimet hittem valaha, mert nyugodt vagy. És mondod újra meg újra, egy nagy ismeretlenre szögezett mozdulatlan tekintettel; emberi szavakkal mondod és ember maradsz, míg mondod. Próbállak megérteni és borzadva kívánom, hogy ne értselek. Kívánom a nyugalmat, de úgy. hogy az az én nyugalmam legyen - ami benned van, az nem a te nyugalmad. Keresem szavaid mögött az életet és merev holttestekre találok, egy eltemetett, megkövült, ismeretlen múltra - ember vagy te Anando és van lelked? Félek tőled, hol van a szíved, több vagy-e, mint beszélő gondolat? Nem rettensz vissza önmagadtól, a lelked mozdulatlanságától, egész belső világodtól, ahol élők helyett sírkövek állnak és mindent elborít az élettelen gondolkodás halálos nyugalma? Nem, te nem félsz magadtól, a külsőd, beszéded mást mutat, - több vagy te, mint ember? Milyen a te világod te benned? Azt mondtad önmagunkat látjuk egymásban -, az én lelkem hát az a temető, amitől benned megborzadtam és a te igazi lelked, nem az enyémben tükröződő, hanem az én akaratommal megközelíthető lelked az egyetlen kívánni való? ismeretlen világ él benned -, vajon szerethetném azt a világot, ha már bennem élne? Nem tudom, de, de... de félek megtudni, hogy igen. Félek, hogy nem vagyok messze tőled, félek az álomtól, félek a te érzéketlen, fehér nyugalmadtól. Mert ismerem a tompultságot, mikor már nem szenvedünk, mikor fantómmá válik a valóság körülöttünk, árnyakká a társaink, kísértetté magunk; mikor idegenné lesz az ismerős világ és a saját hangunktól megriadunk. Ismerem és érzem mikor száll reám, nagy felindulások után, nehézkesen lassan, így - mint most. (Hirtelen növekedő fáradtsággal, mindinkább vontatva.) Érted Anando? Egy-egy fellobbanó vágy a múlt felé, egy szigetnyi hit a jövőben - és hosszú fáradság utána - hosszú, ólomkarú, álmos fáradtság... ilyen a nirvána? Mondd, hogy kövesselek, Anando, mondd -, megpróbálom talán. Mert csak kívülről borzalmas, míg rám nem borult egészen, de azután már jó. Ti azt mondjátok, hogy benne elfeledjük magunkat... mondd még egyszer Anando, hogy maradjak veletek, hallani szeretném, most mikor száll, száll le rám az a nehézkarú, ölelő fáradtság ...ugye még itt vagy mellettem Anando... megpróbálom, mert csak várni kell, várni és keresni néha, fáradtan keresni (a pálmatörzshöz támasztja fejét s a következő szavak alatt lassan Anando ölébe hanyatlik) ugye csak várni kell Anando, csak fáradtan várni, a homályosságot, a csendet, a nirvánát.
Anando: Várni, Yaso, és hinni benne, és akarni is, hittel akarni, nem tétlenül várni -, de te még nem hiszel, Yaso.
Yaso (lehunyt szemmel): Nem tudom, Anando... nagyon fáradt vagyok... talán hinni fogok, ha majd felébredek, most álmodom s az nem fáj...
(Ősszerezzen, felnyitja szemét és tágra nyitott, mozdulatlan szemekkel bámul a tengerpart felé. A sziklához támaszkodva ott áll ismét a feketeruhás nőalak. Nem Yasora, hanem a nyílt tenger felé néz, melynek az éggel összeolvadó kékségén, messze, egy fehér vitorla éles körvonalai rajzolódnak. Yaso úgy érzi, mintha a látomásnak a tengerre szegeződő tekintete vonná erre a közeledő vitorlát. A tenger aranysárga reflexekkel kevert kék hullámaiból emberarcok bizonytalan körvonalai bontakoznak ki lassan, lassan, míg végre az egész messze tengerfelület olyan, mint szónoki emelvényről belátott ezerfejű embertömeg. Yaso a hipnotizáltak lassú mozdulatával emelkedik Fel, kitárja karjait, mintha magához akarná ölelni mindazt, amit lát. Egy bárányfelhő hirtelen eltakarja a napot s minden eltűnik. A sziklán nincs egyéb, mint merev kaktuszbokrok, a kék tenger vitorlátlan és sima. Yaso karja lassan lehanyatlik, tekintete közömbössé válik, amint a pálmatörzshöz támaszkodva s Anandotól Félig elfordulva bámul maga elé a földre. Lehunyja szemét, hosszú, félig elnyomott sóhajtás szakad fel melléből s arca lassan visszanyeri az őszinte fájdalom kifejezését. Eszméletének észrevehetőleg birtokában van. Vontatva, halkan, önmagához beszélve.)
Látomások,... betegség,... elfáradunk s akarás nélkül olvadunk át egy tompán, fásultan ölelő semmiségbe... Ha az utján vagyunk, lehet elkerülni? S ha úgy keressük, lehet rátalálni? És ki tudja magáról, hogy hová megyen?... Elfáradunk lassan -, de ki vallja be magának, hogy elfáradott?...
(Függöny.)