Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Figyelő · / · Karinthy Frigyes: "A szegény kisgyermek panaszai"
Kiáltani akartam és lerogytam
Mint egy hivő:
Karom kitártam s hirtelen megállott
Állt az idő.
Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: - vallás és filozófia a költészetben, transzcendens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket. A színek és képek itt nem önmagukért vannak: e művészet rég túl van céljaiban ama másik, most letűnő művészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket színpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset - de olvassuk el például az "Anyuska régi képe..." kezdetűt vagy az "Első őszt"-t, vagy
A tó! a tó! az eleven poézis,
Fölötte az ég - s összefoly a kék víz
Egymásbaolvadt -, tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel,
A tó! A tó! A messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó,
Ó álom, áldás, szívdobogtató,
Tündéri titkok tükre tiszta tó
Kék habja oly rejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Tovább libegő, lenge ladikot.
Nem képek és nem színek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állít meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerű jelentőségeket takart minden szín idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.
Azon az éjjel
Az órák össze-vissza vertek
Azon az éjjel
Holdfényben usztak mind a kertek
Meredten s gondolatlanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: - s ím egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép - borzongás fog el: - a holtaknak hitt s hideg bútorok libegni kezdenek - valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országút felett. Hangot se hallunk - nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kísértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon - s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan kinyílik az ajtó - s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már - egyszerre, puff, úgy vágódik be mögöttünk, mintha ágyút sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rossz akaratú koboldok hátunkon papírzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bosszúsan fordulunk arra: - de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.
Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek - hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha mesés szeműnek, ki átdereng ez édes, mámoros emlékek ködén - ha a leánynak "kacagása hegedűzene" -: akkor a hegedű fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont úgy rémlenék valami kísértetlátó, látnoki éjszakán, mintha egy leány kacagna - a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.
Tűnődve néztek rám a szürke bércek. Tűnődve nézek szét a bérceken, és mezőkön át - vagy a bércek és mezők tűnődve néznek engem -: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.