Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Figyelő · / · Karinthy Frigyes: "A szegény kisgyermek panaszai"
Ő a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Őt, ki elment.
A szegény kis gyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a múltban volt s most nincs többé Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger túlsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: - meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sűrűsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül: idegen bolygók imbolygó foltjai. Íme innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; - s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymás közt susognak.
Este este... Árnyak ingnak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre,
Egy vonatfütty, messze-messze
És a csend jő
Alszik a homályos éjbe
Künt a csengő.
A divány elbujik félre
Szundit a karosszék
Álmos a poroskép:
Mindez mélységes s végtelen jelentőségű megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségű Abszolút Létnek: - a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör - és a tó, az eleven poézis - s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a szédítő messzeségen át.
Én félek
Az élettől és a sötéttől
Mely mindenütt kegyetlenül éles
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj
A végtelen s az ismeretlen éj
Mert íme valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; - valami szörnyű és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült húr minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyű boltozat s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állítja meg a szívünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.
A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbízni a makacs és rosszindulatú anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenetes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel bennünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higgyétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámíthatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.
A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: - mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk - utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanítá a bölcseket az Írás szavaira.