Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Figyelő
Késő vénségünkig, szomorú halálunkig - végig a gazdag és sivár életen, egy elhagyatott szegény kisgyerek sír mindannyiunkban. Egy árva kis lény, aki többé nem bújhat senkihez úgy, hogy befödje és megvédje - a mindent elborító és meleg szeretet (az anyáé!) -, aki nincs többé biztonságban, mert a saját erejére van utalva s tudja, hogy ez az erő milyen gyenge - aki váltig szeretne visszajutni a szeretet és biztonság ama paradicsomába, melyből kiűzetett, mert szemei egy pillanatban megnyíltak s látni kezdte, hogy ami körülötte van s akik körülötte vannak, azok egészen mások - a világ egészen más, mint ahogy ő elképzelni szerette volna. Mily elhagyatottság, mily szomorú magára maradás és minő csalódások! Ez voltaképpen az emberi élet legnagyobb tragédiája - heves és mély nyomot hagyó konfliktusok, igazi drámai összeütközések vannak itt, olyan vehemensek s olyan rettentő erejűek, amelyekhez képest a későbbi harcok, az úgynevezett férfikor küzdelmei, az emberi élet mindenféle különös alakulása, sokrétű tapasztalata, szerelmi viharzása: halavány szenvedések - részint mert mindinkább megedzett és kipróbált idegrendszer erején törik meg a hatalmuk, részint, mert olyan élmények ezek a későbbiek, melyek nem először esnek meg az emberen s nemigen hordozzák magukban a legmélyebb konfliktusok mérgét. Néhány egészen egyszerű példa. Érhet-e emberi lényt nagyobb kiábrándulás az életben, mint az, mikor apját-anyját elveszíti a felismerés által, hogy a hibák és bűnök, gyöngeségek vannak bennük, melyeket a gyermek igen friss ösztöne s pompás szeme korán észrevesz, de nem nyilvánít, mert ez tisztességtelenség, hálátlanság és bűn. Pedig a ritka kis gyermek az, amelyik ilyen bűntudatot nem hordoz magában. Vagy mi a férfiember elcsodálkozása és tűnődése a dolgok felett ahhoz képest, mikor a kisgyermek először eszmél a világra, kicsi és bámuló lényét először csapja meg a mindenség rejtelmes lehelete. E sorok írója is sokat foglalkozott a gyermekségével, melynek képei és emlékei nem egyszer gazdag sorozatban vonultak el újra a szemei előtt s ámulva látta, mik feküsznek a gyermeki emlékeiben, milyen igazán tragikus és titkos bonyodalmak, önvádak és végtelen elcsodálkozások. Egy estére emlékezem, amikor mintha először néztem volna fel az égre, s először pillantottam meg a csillagokat - nem tudtam hová lenni a bámulattól e különös dolog felett, melyet semmiféle gyermeknek adni szokott magyarázat ki nem elégített - el nem nyugtatott. Hiszen később is, szinte állandóan izgatott a mindenségnek, a világnak és az embernek tüneményes volta s meg nem fejtettsége, de talán soha úgy, mint akkor, a legelső észrevevés idejében. Gazdag korszak ez, az első megismerés ideje s kilépés a rövid ideig tartó paradicsomi állapotból, mikor az ösztönök uralmát az emberi törvények s erkölcsi dolgok s az azokhoz való kellemetlen alkalmazkodás váltja fel - szenzációs korszak ez, mely azután nyomot hagy az ember egész életében, szinte eldönti a későbbi sorsát. Az újabb pszichológusok, a bécsi Freud és a magyar Ferenczi Sándor a legnagyobb érdeklődéssel kutatják át ezt a területet, bámulatosan becses dolgokat találtak benne, elrejtett magvát sok olyan konfliktusnak, ami később adja ki a mérgét, magyarázatát lélekállapotoknak, amelyeket eddig nem tudtak megfejteni. Minden író és minden költő is rendkívül sokat köszönhet a gyermeksége élményeinek és megfigyeléseinek - a legtöbbje ennek köszönheti a jó finom neuraszténiáját is, amelyet gyermekkori konfliktusok váltanak ki belőle, tudatosan elfelejtett, de fel nem oldott s ki nem analizált nyugtalansági gócok, melyek úgy feküsznek a sötét és homályos múltban, mint a tengerfenéken a hajók roncsai.
Kosztolányi Dezső "A szegény kis gyermek panaszai" címen most egy költeményciklust írt erről a korszakról, mely a Modern Könyvtár vállalatban jelent meg. Az író rendkívüli érzékenysége és finomsága, semmi eddigi munkájában nem nyilatkozott meg olyan kitűnően, mint a visszaálmodások e sorozatában, melyekben kissé tompított és halavány színekkel adja a gyermeksége képeit. Szép kis könyv ez, őszinte és amellett formás - régen elsírt könnyek és régi csodálkozások emlékei remegnek benne. Nem bántuk volna, ha itt-ott durvább színeket is felrak - a gyermek erotikus érzéseiről és emlékeiről, vad, állati képzeteiről, különös, groteszk megfigyeléseiről. De így, e szelíd és melankolikus képek során is meg tudta mutatni e régi kisgyermek lényét, mindnyájunk édestestvérét, akit noha életünk végéig magunkban hordunk, voltaképpen elveszítettünk és megsirattunk.