Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: A művész iskolája

A művész igazi iskolája nem az osztályokra bontott, klasszifikáló intézet, ez bizonyos. Bármilyen anyagból próbáljon valaki szépet formálni, ennek az anyagnak s az életnek a megfigyelése, az átértése az alapvető tanulmány. Az író egészen iskola nélkül végzi ezt a tanulmányt, mert a technikai készség, amelyet iskolában megszerezhetne, aránylag csekély, elenyészik a bent megemésztendő anyag nagyságához képest. Ezt az egyénenként változó emésztési processzust az iskola alig bírná elősegíteni. A festő számára az iskola nem egészen haszontalan. De nagyon sok festő boldogul minden iskola nélkül s még több kénytelen egyénisége ébredésekor nehéz küzdelmek árán elfelejteni, elhagyni mindazt, amit tanult. Az anyaggal birkózó szobrász valamivel nagyobb mértékben szorul az útmutatásra. A zenésznek éppúgy, mint az építésznek az ismeretek egész tömegét kell megszereznie, míg maga is alkothat. Mind a ketten adott elemekből teremtenek s az elemek matematikai összefüggésének törvényeit aligha tudnák maguk levezetni. Ha tudnák: nem érné meg a fáradságot. Hónapokig vesződnének azzal, ami jó könyvekből tíz perc alatt megtanulható.

A képzőművészet világában tehát döntő jelentősége az építészet iskolájának van s mindannak, ami a képzőművészet terén közvetlenül az építészettel függ össze: az iparművészetnek. Festők, új festők, nagy festők, egész irányok támadtak akadémiák nélkül, azok ellenére. Nem mellékes, melyik vezető egyénisége kapcsolódik össze egy festő iskolával, de ha nem sikerül a választás, magát a művészetet semmi veszedelem nem fenyegeti. Az építés és az ipar oktatásának rendszere ellenben az új nemzedékre csaknem eltörölhetetlenül rányomja bélyegét. Hatása alól felszabadíthatja magát egy-egy lázadó egyéniség, de igazságait teljes mértékben, önállóan érvényesíteni alig tudja. Az új s régi módon oktatott rajok, amelyek után jönnek, minden tanításait lerontják. Az építés és az ipar művészetének iskolája olyan erős, olyan befolyásos, hogy még e művészetek leggőgösebb zsarnokával, az anyaggal is birokra kél: az új matériák szülte formák nehezen, kínosan, elnyomorodva tudnak győzni, ha jogaikat szuverén iskolák nem hirdetik, ha egyáltalában vannak szuverén iskolák s azok nem az ő jogaikról beszélnek.

Egyik mesterségekkel összefüggő, anyagok feldolgozását tanító, tehát jelentőséggel teljes iskolánk, az iparművészeti iskola most igazgató nélkül maradt s váratlanul azok, akik eddig soha nem szoktak hasonló dolgokba beleszólni, a művészek vetették fel a kérdést: Ki lesz az iskola új vezetője? Váratlanul, meglepetésszerűen avatkoztak a hivatalos gépezet lassú mozgásába, de soha az úgynevezett közvélemény talpra állása igazságosabban, megokoltabban nem történt. Való: ezt az ügyet nem lehet egyszer akta elintézéssel elintézni. Ez nem a hivatalszobák problémája, nem is személyes ügy: ez a magyar művészet alapvető kérdése s nem csupán annyit jelent, amennyit a művészek kimondtak: mögötte ott van az egész iparművészeti oktatás, az egész művészi oktatás minden homályos részletével.

Ezeket a részleteket egy csapásra megoldani nem lehet. Ha egyetlen csoporttal törődünk: az iparművészettel, ennek szövevényes ügyei között sem tudunk hirtelen eligazodni. Tudjuk, hogy van egy méretre erős, hatalmas iskola, amelynek szervezete visszanyúlik ama régi időkre - két évtizednél mindenesetre kevesebbre -, amikor az iparművészet címe a képzőművészettel szemben rangbeli lefokozást jelentett. Azóta mohos agyú, vénhedt álfilozófokon kívül az egész képzőművészet harmonikus egységét alig tagadja valaki. Az iparművészeti iskoláról meg kell állapítani, hogy elméletben ennek az igazságnak hirdetője volt, de, talán régi szervezete, talán fogyatékos emberanyaga miatt a gyakorlatban alig érvényesítette elméletét és nem tudta a magyar iparművészetet döntően befolyásolni. Törekvései azonban becsületesek, jók voltak, a maga körében ez az iskola sokkal inkább igyekezett a ma művészetével összekapcsolódni, mint bármely más rokon rendeltetésű magyar intézet. Ha valami hiányzott belőle mégis, hát hiányzott egy nagy szabású művész vezető, oktató egyénisége, egy az ügyek hivatalos intézésén túlnövekedett férfiú bélyege. A művészeknek igazuk van: iparművészeti iskolára, amely a költségvetésben számára biztosított összeget jól-rosszul felemészti, kevés szükség van. Jelentőséget ennek az iskolának csak a művész adhat, aki szuverén, aki zsarnok, aki nem tanítványokat gyűjt, hanem tehetségeket nevel.

Nem merjük megkérdezni, van-e ilyen nagyszabású, az anyagok minden fortélyát ismerő s amellett az országot, az életet, a kicsinyes követeléseket is ismerő művész Magyarországon. Keresni kell. Szét kell nézni, de nem a hivatalok s nem is ama professzorok között, akik professzorok, mert ifjú korukban segédtanárok voltak. A hosszú közszolgálatnak jogosan megkövetelhető ellenértéke a nagy fizetés. A művészi kérdések azonban nagyon rosszul járnak, ha a szolgálati évek száma szerint intéztetnek el. A művészek, akik e fontos pozíció megfelelő betöltését követelik felvetették - mások mellett - Lechner Ödön nevét. Mi - személyi részletekre kitérni egyáltalában nem akarva - csak azért említettük ezt a nevet, hogy ismételjük, leírjuk Lechner egy megjegyzését, a művész-iskola problémáját pompáson megvilágítót. Lechner Ödön szerint együtt, szervesen, összefüggően kell történnie az egész képzőművészeti oktatásnak, az építészet köré csoportosulva, úgy amint az életben is az architektúra mindnyájuk találkozó helye. A szobrász és a festő sem független az építészettől, iparművészeti oktatás, építészeti kultúra nélkül egyenesen képtelenség.Ez igaz, annyira igaz, hogy az iparművészet tulajdonképpen felsőfokon - nem is külön tudomány, hanem tiszta architektúra. Részlet elágazás mely az általános, alapvető tan tüzetes ismerete nélkül alig művelhető. S a magyar művésziskola sorsa azért oly reménytelen, mert a magyar építész, a most egyedül uralkodó szigorú műegyetemi oktatás keretében művésszé nem fejlődhetik. Nem fejlődhetik az oktatási rendszer s az oktatók miatt. Az egész műegyetemen egyetlen művész van: Schulek professzor, aki azonban természetszerűen nem lehet kellő hatással tanítványira a maga nagyszerű, monumentális, de elvont középkori építészetével. Rajta kívül - igen - ott van Warhtha Vince, a kémikus, a keramika művésze, akinek, sajnos, szintén természetszerűen nincs módjában az építész-generáció nevelése. Azután következnek számos szürke, öreg formákat variáló professzorok: nagyon előkelő, nagyon elfoglalt, megrendelésekkel elhalmozott úri nép. A művészet problémáit itt nem bolygatja senki. Magyar építész művésszé csak véletlenül, csak iskolája ellenére fejlődhet. S a magyar iparművész, ha már van, ha itt marad, ha nem vándorol ki, az elméletben leghivatottabb támogatói között talál a legkevesebb megértőre.

Azt kellene kérdezni most: érdemes-e az architektúra ágainak, az iparművészeteknek iskolájával sokat bíbelődni, ha maga az anyaművészet kellő oktatás híján van? Azt hisszük, igen. Azt hisszük, ha valahol megkezdjük az új, a jó iskolát, nem lehet az hatás nélkül más, rokon művészetekre. Azt hisszük, az anya, a szülő is kénytelen lesz végül a jobb nevelésben részesülő, az alaposabban s helyesebben tanított gyermekek után igazodni. A művészek ezentúl is, hosszabb elmélkedés nélkül megérezték az igazságot: a magyar iparművészet iskolájának élére nem kerülhet más, mint társainál vagy egy fél fejjel magasabb, alkotó, teremtő iparművész. Szinte csodálatos, hogy csak most érezték meg, hogy csak most fejezik ki s hogy olyan szerényen kérik, amit hangosan és energikusan kellene követelniök.