Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Ignotus: Jegyzetek
A Neues Pester Journal Péter-Pál napi számában a szellemes Omikron, amely kacéran szerény álnév a Dóczy Lajos tekintélyét burkolja, tárcát írt Hatvany Lajosnak Én és a könyvek című munkájáról, s e tárcában eine kleine Gilde von Protégés-t emleget, a pártfogoltak egy kis céhét, melyet ha Hatvany meg is hódított, még ne higgye, hogy közönsége van. Minthogy nemrégiben effélét pengetett az Új Idők szellemes Horkaynéja is, kinek juponjában viszont Herczeg Ferenc lobogtatja bájainak zászlaját, e dologról egy-két szót tán nem árt szólani. De elébb mint hálás és ezért illetékes olvasója megerősíteném Dóczynak e tárcájában írt abbeli hitét, hogy ő még nem afféle senex garrulus. Nem bizony, sőt csoda, mennyire megőrizte frissességét és fiatalságát; ma is olyan szellemes, mint, mondjuk, egy huszonnégy éves tőzsdelátogató; sőt mikor a Hatvany könyvének énező előadását úgy forgatja, mintha Hatvany a kritikus személyében valóban magáról beszélne s magát tartaná az egyetlen kritikusnak, a kat exochén kritikusnak: ezzel a huncut pajkossággal Dóczy Lajos visszafiatalodik szinte a gimnazista-szellemiségig. S visszafiatalodik, mindenesetre, addig a bécsi hatásig, mely e szép városnak azóta elhervadt virágkorából áradt; az illat, mely e szellemességből kicsap, emlékeztet a híres Daniel Spitzerre, ki szintén nevezetes stiliszta volt, s egy elmés novellában egyszer s mindenkorra végzett a zenébe betolakodó és be szerénytelenkedő wagnersággal; die verliebten Wagnerianer volt a novella címe, s csattanója az volt, hogy hőse keserűvizet iszik s ennek hatása jelentkezik egyéniségében, mikor magához akarja rántani felebarátja feleségét, kit wagneri szólamaival és motívumaival magába bódított. Egész Bécs vagy legalábbis belvárosa nevetett a finom persziflázson, s a wagnerság csak azért nem pusztult bele végképp, mert a szellemes kritikusnak nem kedveztek eléggé a külső körülmények, hogy szellemessége föltétlen gyilkos lehessen. Ehhez tudniillik az kellett volna, hogy Wagner vagy legalábbis az édesapja, egyúttal keserűvíz-források tulajdonosa is legyen; ebből a pikáns szövődésből pikáns célzásokat lehetett volna kiszálazni; lehetett volna mulatságos hasonlóságokat találni a végtelen melódia szüntelensége s a keserűvíz hatásának folyamatossága között; a wagneri zenekar hangfestése elé témának lehetett volna állítani a hangokat, amik a hashajtással velejárnak - egyszóval még szellemesebbnek lehetett volna lenni. Olyan szellemesnek, mint Dóczy Lajos, és hogy e téren előtte járt versenytársáról sose feledkezzem meg, Herczeg Ferenc, kik Adyt, Hatvanyt, valamennyiünket, akik a Nyugatot mozgatjuk, s azt a rész sajtót, mely ennek jelentősége elől el nem zárkózik, ki tudnak végezni abból hegyezett célzásokkal, hogy Hatvany édesapja cukorgyáros, nagy úr, sokszoros milliomos, s Hatvany az irodalomban vásárol magának afféle szaharai császárságot, melyben pártfogolt emberek és lekenyerezett újságok keresik érdekből a kedvét. E szép beállítás olyik gerendája Herczeg Ferenctől származik, olyik Dóczytól, de a lélek, melyből faragtattak, annyira egy, hogy íme erőltetés nélkül illeszthetők egységes szerkezetbe.
Dóczy pláne annyira megy a szellemességben, hogy egészen külön írói kötelességet szerkeszt Hatvany számára: a szerénységet s a kegyeletességet. Ha szellemes volnék, azt kérdezném, hogy írónak mért volna valaki különösebb szerénységre vagy kegyeletre köteles, csak mert uraapját véletlenül Hatvany-Deutsch Sándornak hívják s nem például Duxnak vagy Herzognak? Ám vannak nem szellemes emberek, akik úgy vélik, hogy e magános természetű vonatkozásnak csak egy esetben volna köze az irodalomhoz: ha Hatvany az ő írói elismertetését társadalmi összeköttetéseinek vagy vagyoni lehetőségeinek címén követelné, s ha csakis ezeknek köszönhetné. Mert viszont aki tehetség, az e tehetségnek tartozik azzal, hogy felhasználja ennek számára a szerencsésebb lehetőségeket, s mondanivalója számára a dobogót, amit a társadalmi véletlenség állít alája. Hatvany ezt, sajnos, nem cselekszi meg, bármennyire figyelmeztetem, tíz éve immár, hogy kötelessége megtenni. Kitért irodalmi vásárunk előtt, ahol ilyenek szerint mérik az írókat; amennyiben vállalt kötelesség köti, künn marad Németországban, hol senki sem ismerte magános vonatkozásait, s a fiatal írót megszerették és tiszteletükbe s érdeklődésükbe fogadták fiatalságáért, írói érdekességéért, vívódó, formakereső. lelkesen küzdő forradalmi mivoltáért. Nyitva állanak előtte a német vezérlő folyóiratok, kiadók vetélkednek munkássága lekötéséért, egy könyve körül két év óta tart a hullámverés és Hauptmann és Harden és Hoffmannsthal fűzik magukhoz barátságukkal. Ezeket is pártfogolja? Tán fizeti is a kávéházban a pikolójukat? S a német újságoknak a Hatvany-cukorgyár minden új évre két süveg cukrot küld, csak hogy jót írjanak könyveiről? Ugyanazon napokban, mikor itthon Dóczy Lajos játszatta a szót az Ich und die Bücher könyvről, e könyvet a mai német irodalom fő orgánuma egy sorba tette a manet-i jelentőségű időfordító művészi jelenségekkel. Szó sincs róla, hogy ez előtt Dóczynak meg kéne hajolnia. De aki annyira a maga tetszését vagy nem tetszését, a maga értését vagy nem értését teszi meg irodalmi értékmérőül, mint ő, az, ha még oly szerény álnéven ír is, tán vét a szerénység ellen, mikor a más impresszionizmusát szerénytelennek tartja, s nem volna szerény, ha talán piedesztál különbségével reklamálná a maga írásának azt a jogát, amit a másétól megtagad. Ha szellemes volnék, azt mondanám, hogy akinek nem sikerült megtermékenyítenie irodalmunkat, még nincs kvalifikálva arra, hogy most háremőr gyanánt üljön a kapujában. S ha még szellemesebb volnék, arra célozgatnék, hogy ne bízzék irodalmi elismertetésében, aki nem tudhatja, nem azért volt-e munkáinak jó sajtója, mert történetesen sajtófőnök volt? De minden szellemesség nélkül: vajon egészen biztos-e, hogy nem tud írni valamely író, csak mert valamit nem úgy írt meg, mint írta volna Dóczy, ha eszébe jutott volna? S csakugyan értéktelen s érthetetlen-e valakinek a költészete, csak mert Dóczy nem érti? Dóczy Lajos ujjongva szokta megírni, hogy ő nem érti Ady Endrét. Ez nyilván így van, már azért is, mert Ady magyarul ír, csak azt nem tudom, miért oly büszke erre Dóczy? S Swinburne-t és Walt Whitmannt sem érti mindenki, s nemcsak mert angolul írtak. S hiszen nemcsak Adyt meg Hatvanyt nem érti Dóczy. Nem értette annak idején Gyulai Pált sem, s a meg nem értésnek immár irodalomtörténeti dokumentumai a fenekedések, amikkel ő és irodalmi társai piszkálták volt e kemény magyarnak munkáját és egyéniségét. Ha most viszont kegyeletes s Gyulai ellen elkövetett post humus kegyeletlenségért leckézteti azt a Hatvanyt, ki a leghívebb tanítvány ellenzékiségével tett mindig tisztességet mestere előtt, s mielőtt közzé tette volna, akárhányszor felolvasta neki s az ő helybenhagyásával adatta ki hatása ellen lázadó írásait - ez a kegyeletesdi s általában a volt kávéforrási forradalmárok mai kenetes klasszikuskodása emlékeztet az új földesurakra, kik elébb, a szent demokrácia nevében, kilicitálják az urat a kastélyból, aztán magukhoz váltják őseinek arckép-csarnokát s az ő címerét festetik az ő hintajukra.
Mindez azonban nem érné meg a bemártás tintát s nem érnék meg a szellemes célozgatások sem, ha nem adnának végre alkalmat arra, hogy amit magánosan elüt egy szemérmes tréfa, nyilvánosan szorítsuk meg kezét Hatvany Lajosnak az okos és leleményes szeretetért, mellyel irodalmi mozgalmainkra és vállalkozásainkra rávitt vagy azokban tovább biztatott bennünket, s mellyel ezeknek éppoly hivatott, szívós és semmit nem hajlandó munkássága és részvevője, mint mindennek, ahol értékek kiváltásáról van szó, nem utolsósorban magyar értékekről, mint ezt megmutatta a berlini magyar képkiállítás megindításával s abban való részvételével, ahol Szinnyeit, Fényest, Rónait, Pál Lászlót s az igazi Munkácsyt állították a meglepett németek elé, az addig magyarnak ismert kárpitos és címfestő festészet helyett. Ha azt firtatják, hogy honnan veszi a Nyugat a pénzét - hát igen is, azt Hatvany adja, legalábbis annyiban, amennyire nálunk, egyelőre, még meg kell toldani a költségvetését egy újságbeli és könyvkiadó vállalkozásnak, melynek semmi egyéb céljai és érdekei nincsenek, mint irodalombeliek, mint tehetségek előtt utat nyitóak, mint a közönséget és üzletességtő elhódítóak. Az áldozat talán nem is olyan nagyon nagy, és ha még oly kényelmetlen is, magukat kiadóknak nevező részlet bútorosaink számára: talán befektetésnek sem kilátástalan. Ha szellemes volnék, azt mondanám, hogy Hatvany nekünk kiadónk, és ideális kiadó, akinek nem kell sem címeket szereznünk, sem állami megrendeléseket kijárnunk, sem nála való alkalmaztatásunkért másokban piszkálódnunk. De ez méltatlan szellemeskedés volna egy írótestvérünkkel szemben, ki személyes ellensége a csüggedésnek, s a közérdek jogán oly ízlésesen tudja meghozni a maga áldozatait ott, ahol elejétől fogva mindnyájan áldozunk, ki-ki mindenéből, amije csak van: tehetségéből, idejéből, munkájából, összeköttetéseiből, megszerzett nevéből, és, akinek jutott, pénzéből - hogy nem is vettük volna észre külön, ha az ízetlenség nem figyelmeztet bennünket rá. Köszönjük, hogy figyelmeztetett s köszönjük, hogy megtanított büszkéknek lennünk magunkra és büszkéknek lennünk egymásra.