Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Figyelő
A napokban egy igen finom és elegáns vacsorán voltam. Mindenki égett a vágytól, hogy a vérbajról beszéljen. Mert Ehrlich tanár világmegváltó találmánya óta, a vérbaj a legvonzóbb s legkecsesebb társalgási téma. A legjobb családok kedvenc eszmecseréje az arzenobenzol. Die Mondscheinsonata.
Már a desszertnél tartottunk, amikor a szeretetreméltó háziasszony hirtelen a szomszédjához fordult, aki e társaságban a legautentikusabbnak s a legostobábbnak tűnt s azt kérdezte tőle:
- Mi a véleménye, kedves tanár úr, a vérbajról?
- Oh a vérbaj, a vérbaj - felelte a tanár s miután látta, hogy mindenki roppant figyel, így kezdte az előadását:
Háromféle vérbajt különböztetünk meg.
Az elsőt a szemérem kezeli, vagyis senki.
A másodikat egy hozzáértő orvos, kivétel nélkül higannyal vagy jóddal és kivétel nélkül eredménytelenül.
A harmadikat, holmi művészi vagy irodalmi színészet az alkotó zseni dicsőségének tette meg.
Ez a harmadik a legérdekesebb. Mert a legkevésbé titkolózó, sőt büszkélkedő.
- "Viens pres de moi ma belle syphilitique" - dalolta Verlaine.
Ez andalgó felszólítás örömmel van tele. Syphilis syphili gaudet.
Ámbár nem tudom. Olyan sok író van, akinek még vérbaja sincs. E rettenetes betegség csak költői póz és úgynevezett írói egyéniség a legtöbb esetben.
Ellenben a zseni eredetét csakugyan holmi homályos terheltségekből, romlásokból és elfajulásokból számítgatja egy francia tudós. Műve: "Les origines syphilitiques du genie." Igen becses olvasmány.
Különben is a francia életfelfogás a pittoreszk szavak színével és zamatával telítette az első fokú betegség minden jelenségét. Az úgynevezett roseolát "fleurs de péché"-nek mondja, a vétek virágának, csekélység. A homlok megbélyegző vérförtelme, költőiesen: a Vénusz koszorúja.
Majdnem minden nagy ember vérbajos.
Én is.
Néró császár gyújtogató és lírikus dilettantizmusa vérbajos eredetű. Phédra és Hypolite, az anyját imádó Don Carlos és Donna Juanna, aki a vörös ebtől rémüldözik, mind vérbajos eredetűek.
Hamlet vérbajos.
Milton vaksága, Beethoven süketsége, Nietzsche őrjöngése, Maupassant beretvametszése, Lord Byron sántasága s a Heine halála, vérbaj.
A vérbaj továbbá az előkelők betegsége.
Egyszer Párizsban, egy amatőr színész-társaságban a Lear király előadását láttam. Mikor az öreg Lear, felosztván birodalmát, sorra megkérdi három leányát, ki miként szereti őt, a legifjabb, akinek nagyon jó kedve volt, így kiáltott fel:
- Úgy szeretlek apám, mint a higanyt!
Bizonyos arisztokratikus nemzetségek fizikai elfinomultsága vérbajos eredetű.
Vérbaj nélkül az egész emberi faj úgy festene, mint kövér, zömök s pirospozsgás mészárosok hada.
Szó sincs róla, a vérbaj gyógyítása, az Ehrlich tanár meseszerű arzénkeveréke, ha csakugyan beválik, úgyszólván megváltja a világot (amint ezt már annyian leírták) s a jövendő nemzedék tekintetében az üde és ragyogó újjászületést jelenti.
De zsenik nyilván nem lesznek többé. S nem lesz meg többé a gyógyulás mennyei érzete. Mert a szifilisz olykor még az egészség illúzióját is megadta, ellenben az egészség sohasem adja meg a szifilisz illúzióját.
És antul jobb, ha nem lesznek zsenik. Lehet, hogy e földi dolgok szédületes és megfejthetetlen logikájában csak addig dúlt a vérbaj, amíg zsenik kellettek. S e hirtelen és varázslatos gyógyszer nyilván azt jelenti, hogy a világnak többé semmi szüksége reájuk.
Az Ehrlich tanár találmánya a zsenik csődjét jelenti. Ezentúl nem kell majd okvetlenül lángésznek lenni, hogy az ember paralitikus lehessen. Enélkül is el fogjuk hinni.
A világ elfáradt, kimerült. A legutóbbi évtized szellemi és technikai csodavirágzása, minden értelmünket elbódította, az idegzetünket agyoncsigázta. Mindenki egy jó kis egészséges elbutulásra vágyik.
Azonban...
De itt hirtelen a tanár elhallgatott.
Ugyanis észrevette, hogy míg ő előad, a többiek eleszik előle az összes gyümölcsöket.
Mire gyorsan bevágott egy őszibarackot.