Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Figyelő

Feleky Géza: Greco Velazquez ellen

Mint hajdan szép emlékezetű nagyatyáink olasz földre, úgy indult áhítatos és felkészült lélekkel az ígéretes Spanyolországba Julius Meier-Graefe, hogy elzarándokoljon a nagy és örök grand földi pályájának állomáshelyeire, ahol közöttünk tartózkodásának dicső emlékjelei újra jelenvalóvá elevenítik a századok óta pihenőt. Meier-Graefe hitte és tudta, hogy csodatételeknek lesz tanújává. A csodák elérkeztek, de nem az előkelő, kecskeszakállas spanyol állott mögöttük, hanem egy Velencén át Ibériába verődött bolond görög. Velazquez alakja összezsugorodott, megsápadt, bizonytalanná foszlott, körül pedig egyre növekedett és hatalmasodott Domenico Theotokópuli el Greco, hogy végül Rembrandt, Michelangelo és Rubens mellett a negyedik tömérdek és sokaságos világrésszé teljesedjék.

Meier-Graefe fél kezével épít, fél kezével pedig rombol. Velazquez oltárának köveiből emel templomot Greconak. Amilyen kérlelhetetlenül harcol a tegnap hőse ellen, olyan szenvedelmes rajongással hirdeti a holnapi nagyság dicsőségét.

A hatalmas útinaplónak vezérmotívuma a régi és az új titán közötti harc. Ahol Velazquez és Greco kerülnek össze, egészen elhallgat az élet polifon zöngése és a szépen táncoló cigányrajkók és a többi tarka kis emberek egyszerre csak nagyon messze vannak. A küzdelem sorsa már előre edöntött; Greco győzelme szükséges és megnyugtató. De van valami bántó abban a buzgalomban, amellyel a bukott Velazquez körül ide-oda futkosó Meier-Graefe igyekszik még alig hajdani bálványának nagyságából itt is, ott is lefarigcsálni egy darabkát. Csak kellemetlen azonban és éppen nem meglepő a finom és igazán kultúrás germánnak a szárazfüvű prérik fölött megcsillanó tomahawkokra és a siou-siou indiánok különböző hadi szokásaira emlékeztető viselkedése.

Meier-Graefe ugyan nem tulajdonképpeni fölfedezője Greconak, de ő mérte most föl először egész szélességében és hosszúságában és megmászta a még szűz csúcsokat. A néhány esztendő előtt rendezett párisi Greco-kiállítás már nagyszerű sejtésekkel gazdagította a művészet rajongóit és azóta kezdett testvéresülni egy sereg kép, amely addig megnézetlen magánoskodott egyik-másik gyűjtemény velencei vagy spanyol termében. Csak most kezdünk ráeszmélni arra, hogy a louvre-beli pálcatartó király ajkán a mosoly nem egy messze gondoló bölcs titokkérdését jelenti, hanem egy új és nagyszerű világ felsőbbrendű embereinek egymásra ismertető titokzatossága.

Ha azok a mi számunkra még összefüggéstelen Grecók, amelyek Spanyolországból keletre vándoroltak, csakugyan eltörpülnek az otthon maradott képek mellett - és ezt Meier-Graefe leírásai és fényképei valószínűvé teszik -, akkor háromszáz esztendő hozzáérlelt bennünket egy olyan festőhöz, aki teremtésben Rembrandttal egyenlő. Újra indulhatunk egy legfőbb és lezárt művészet meghódítására és olyan világba nyílik kapu nekünk, amely önálló és magában teljes és a mienkkel lényegében mégis azonos.

A mérések még nincsenek hitelesítve, de belső valószínűségi okokból nem kétségeskedhetünk. Ha Meier-Graefe meglátásai kiállják az ellenőrzést, a velencei festői hagyomány betetőzőjeként kell majd Grecot magyarázni. Tintoretto nagy alkotásai Tizián képeihez hasonlítva komorak és sötétek, bennük már kétségkívül az ellenreformáció fojtott és egységesítő levegője ömli körül a formákat. De ha Tintoretto valahogyan Velence életén kívül maradt is és elvonultságban teltek évei, mégiscsak a csillogó és puha lagúnaváros terült el körülötte. Greco Krétából került Velencébe, és Spanyolországban vonultak föléje a teremtés esztendői. Velencében mindent megtanulhatott, anélkül hogy teljesen azonosult volna tudásával. Megőrizhette idegenségét és némiképp fölülről nézhetett mindent. Az igazi velencés életformája számára még szabadon gyúrható matéria maradt és ellenállás nélkül engedett a katolikus renaissance aszkétaságra hajló, miszticizmussal telített szellemének. A bolond krétai elkészült Velencével és azután indult Spanyolországba, ahol a legtüzesebb volt a vallásosság. Ott azután oly nagyon egyedül maradt a benne szunnyadó, megéledésre törekvő művekkel. Lassanként korának fölfelé törekvésére kizárólagosodott, neki nyílt meg a mennyek kárpitja. Egymásután formálta valósággá látomásait. Mindjobban elmaradt mögötte a körülötte élők szánalma és gúnyja. Szólott a zene házában, futott az ecset a vásznon, megvalósult a miszticizmustól keresett egység és egynek beteljesedett az egész kor meddő vágyakozása.

Ilyenformává konstruálható kétségkívül adottakból Greco művészete. Ha többnyire nem is egészen megbízhatóak Meier-Graefe képrombolásai és istenhirdetései, annyi bizonyos, hogy most a dicséret mámoros, jubiláló himnuszai nem érthetetlenek a kisebb értékűeknek nyilvánított Greco-képekkel szemben sem. Rembrandt is sok emberöltőn át értetlen maradt. Csak a festői látás átfejlődésével jutottunk el a kisebb és lezáratlanabb képeken át a nagy alkotások birtokbavételéhez és ismertük meg a nagy alkotásokat összekapcsolva Rembrandtot. Külső nehézségek itt nem voltak; a főművek nem rejtőzködtek a nyilvánosság elől.

Az idegenebb Greconak egy pár kisebb és javarészt fiatalos képe volt elszórva néhány európai múzeumban. Azután jött egy felületes és véletlen gyűjtemény. Most először látta meg nem spanyol ember, a kis templomok oltára fölött függő, koromlepett alkotásokat és a spanyol múzeumok pincéinek kincseit. Az egyes képeken szépen eloszló apró rejtelmek egyszerre világzáró határra kapcsolódtak.

Ha nekünk talán nem is fog megnyílni Greco világa: Meier-Graefe kétségkívül látott akkor egy új, nagy és szent művészetet. Egészen eltelt a dicső művésszel, aki életét egyedülségben töltötte, halálában pedig háromszáz éven át a feledésé volt. Nem csoda, hogy fölgyűlt benne a jó német elkeseredés Velazquez ellen. Velazquez előkelő maradt és fölényes ott, ahol a másik őrüléssel küzdött. Övé volt az udvar hódolata és a királyi kegy. A globetrottereknek nemzedékei esküdtek reá és térdet, fejet hajtottak előtte a ma uralmas festés nagyjai. Márpedig koncepcióban Velazquez fölé magasodik nemcsak az a Greco, akit Meier-Graefe könyve állít elénk, hanem az a kevésbé csudálatos művész is, akit most már a hozzáférhető képek szerzőjében becsülünk.

Velazquez nagy szemmel látta a valóságot és megnyilvánultak neki a kormányos törvények, de Greco megteremtette a maga világát és saját törvényeit érvényesítette benne. Velazquez fölismerte a nap csodáinak természetét, Greco pedig egy új napot hajt végig az új égen.

Lehet, hogy Meier-Graefe téved és Greco nem tudta oly tökéletesen és teljesen nyilvánítani művészi meggyőződését, mint Velazquez a magáét. Greco művészetének nagy belső egysége és lezártsága mellett azonban Velazquez alkotásai mindenesetre töredékesek. Ha Velazquez volt is a nagyobb megcsináló, Greco a nagyobb ember. Velazquez sokat vett Grecoból és mégsem híd hozzá.

Az eddig elfogadott értékarány a két művész között borzasztó igazságtalan. De nem jutunk közelebb az igazsághoz akkor sem, ha Grecot a legnagyobbak mellé emeljük és Velazquezben csupán az ügyes kezű és érzékeny befogadóképességű iparost látjuk. Ma természetesen vakít még és perzsel a krétai új világának fénye és forrósága. Az előkelő, hideg spanyol volt az örökös előkép. Sokat tanultunk rajta és szinte már tudunk szemével látni. Ezért nem állítja őket Meier-Graefe, mint nagyobb és kisebb művészt, egymás mellé, hanem harcra küldi Grecot, a nagy embert és a nagy művészt, Velazquez, a kontárkodó, szűkre szabott kisiparos ellen, akinek nagyságát pedig még esztendeje az övénél nagyobb meggyőződéssel senki sem hirdette. Nem juthat a művészet birodalmában a bukott hősnek még oly szűk helyecske sem. Ahol Grecók székelnek, ott nincsen hely Velazquezek számára.

Greconak ez a kijátszása Velazquez ellen jogosulatlan és a nagy ős érdemeinek teljes tagadása már taktikai szempontból is szerencsétlen. Ha a túlzás az egyik oldalon ennyire nyilvánvaló, hajlandók vagyunk a másik oldalon is túlzást föltételezni. De Meier-Graefe-nek legfőbb értéke éppen az önmagával szemben való teljes őszinteség. Képekhez és szobrokhoz kapcsolódnak legviharosabb és legteljesebb lelki élményei. Nem próbálja egyeztetni és egyensúlyozni érzéseit, hanem végigérzi és végigküzdi minden ráeszmélését és minden kételyét. Könnyedén és rugalmasan siklik át az egyik végletből a másikba, habozás nélkül fordul tegnapi felfogása ellen és sohasem feszélyezi saját magával szemben sem a pour épater les bourgeois gyanúja. Spekulációi nem födnek fel rejtett mélységeket. A kritikai formának mások nálánál nagyobb mesterei. De megbecsülhetetlenné teszi őket a priori-kat nem ismerő művészeti átéléseinek roppant intenzivitása. Kivált a rombolás körül olyan nagy érdemeket szerzett magának, hogy meg lehet bocsátani neki, ha egyszer keményebbre is fogta kelleténél csákányát.

A "Spanische Reise" különben elejétől végig szép és érdekes. Egyik-másik ítélkezése véglegesnek érzik. A szertelen és boszorkányos kezű Goya csakugyan nem igazi nagy ember és nem igazi nagy művész, bár erős a marka és óriási szerencsével hibáz bele néha az élet forgatagába. Nemcsak a spanyol művészet Parthenon-fríze vonul az olvasó elé, hanem az egész spanyol élet a maga tüzes színű és élénk formájú teljességében. Meier-Graefe úti írásaiban néhány pompásan, meglátott és megrajzolt érdekes embert állít elénk. Az ő spanyolországi életük által elevenebbé lesz a könyv; a rájuk való váltakozó beállítás fordulatosabbá és mégis áttekinthetőbbé teszi az óriási művészeti anyagot. Az önjellemző részletek talán kissé el vannak rajzolva. A Prado előtti habozás, a múzeumban várakozó eseményektől való félelem nem jóakaratot kelt az író iránt, hanem inkább a komikumba hajlik.

A politikai elmefuttatások művészettörténészre vallanak: de a művészeti fejtegetéseknek bizony nem politikus a gazdájuk. A könyvnek igazán örülni kell. Egész ember egész könyve és talán még több is ennél.

A festészet ma átalakulás előtt áll. Az uralkodó irány kiélte magát: újra várunk. Nem mintha a ma mindig megenné a holnapot. Ami egyszer igazán új volt, az új marad mindvégig. Csak az múlik el, ami vén volt már születésétől fogva. Mi már a régi módon nem tudunk újat és fiatalt hozni. Újra ránk köszöntött a nagy próbálkozások ideje. Próbál Picasso és próbál Matisse, próbál Klossowski és próbál Kernstock. Vannak sikerülések és vannak csalatkozások. Mulat Párizs és mulat Budapest és néhányan egyre mennek előre és mennek fölfelé.

Eddig még minden kor, ha becsületesen önmaga akart és tudott lenni, talált hatalmas segítőtársakra a múltban, akik a múlté maradtak és valahogyan mégis belenőttek a jelenbe. Ezek a nagyok utat mutatnak és más voltukkal mégis tisztaságra és eredetiségre edzenek.

Talán éppen a félig még homályba vesző Greco a mi emberünk. Az, amit belőle, a múltból és az, amit a reánk váró jövőből tudunk, ezt jelentős lehetőséggé teszi. Ha a lehetőség valósággá válik, akkor a kritika elébe került a művészösztönnek, a kutatókritikus és az alkotó művész által érvényesül a munkamegosztás a művészet birodalmában is. A sereghajtó esztétikát felváltja a tettek esztétikája, amely kíméletlen kézzel félretolja a fölösleges, petyhüdt Velazquezt és méltó helyére emeli az elérkezett, termékenyítő Grecot.