Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Jegyzetek
Kedves Ignotusom! Ne feledd, hogy Wilhelm Ostwald azokat a fiatalos hitű és hevű sorokat, melyeket könyvemről írt, Leipzig melletti villájában: a Villa Energiában írta. Mi, kedves barátom, ebben a villában, sajnos, sose laktunk, sohse is volna elég férfias, szinte olympusi ízléstelenségünk, hogy így nevezzük el villánkat. Pedig kár! Ha volna ilyen villánk, lám, most hihetnénk benne, hogy könyvben, papíron el lehet intézni a világ sorsát, s hogy évszázados intézmények egy nekivadult magyar diáknak (- de jól ismertem ezt a diákot, szeretem is egy kissé, a hevéért, a haragjáért -) szavára megdűlnek két év alatt.
Én annak idején könyvemben kifüstöltettem a mérgemet - aztán mentem szépen tovább és, bevallom neked, nem törődtem többé se az iskolával, se a philológiával. Minden fiatalember "Werthert" írt. Ha megírta, csinálhat a jó Lotte, amit akar, mindegy már nekünk!
Én is így jártam. Szinte szédültem belé, ha egy-egy vasmarkú német iskolareformátor vállon ragadott hirtelen és tapferer kampfgenosse-nak vagy minek szólított. Én már azt se tudtam, hogy van ilyen kampf a világon.
És míg én ily léhán élem az életemet, azalatt egy nagyon nagy valaki ült a Villa Energiában, ült, ült és két évig várt, hogy mikor dűlnek be az én vékony sípszavamra Jerico falai. Ha ez megtörténik, én azt hiszem, hogy (o ja meine tapfern Kampfgenossen!) iszonyúan megijedtem volna. Szaladnék fűhöz-fához segítségért.
Nemcsak jóságból, hanem egy kis gonoszságból is. Én már nem járok gimnáziumba, egyetemre se járok - azok a kölykök pedig (amúgy is oly higiénikusan rendezik be számukra az új iskolákat, hogy azt hiszem, ott már köpni se szabad) csak szenvedjenek egy kicsit. Miért ne?
Ezt csak veled közlöm, drága Ignotusom, mert ha a Villa Energiába találnék kerülni valamikor, igyekszem majd ezt a rút egoizmust, mely még az apámat is, sőt főleg az én jó apámat háborítja fel, lehetőleg elpalástolni. Ott, sör és mazsola mellett, mert ott mazsolát adnak a sörhöz (s ily régime-n az én rendíthetetlen egoizmusom is megtörik), sikerül majd adnom az altruistát. Itt, amíg a Nyugat redactiójába szép, bár ismeretlen hölgyek Kugler-süteményeket küldenek, nincs rá okom, hogy erőlködjem és rút önzésemen színt vallok. Én örvendek, hogy bogaras urak sanyargatják a gyerekeket - a fő, hogy nem vagyok többé köztük. Az én közügyeim mind magánügyek. Apres moi: nincs latin-görög kérdés. Az iskola kérdése számomra végképp elintézett ügy. Nem tudok róla vitatkozni. Még véleményem sincs róla.
De azért van valami, ami még most is arcomba kergeti a vért. Nem az öreg Maywald József piarista tanár és gyermekinkvizítor tanítása és görög nyelvtana, nem is Johannes Vahlen, a berlini egyetem Catullus körül szendert árasztó előadásai, még csak nem is Wilamowitz istenkáromló Odyssea-kritikája - hanem egyszerűen ennek az emberfajtának rabszolgalázadása azok ellen, kik az általuk szolgáltatott és elismerésre méltó szorgalommal gyűjtött anyagot szintézisbe foglalják. Amit Eduard Meyerék, Diehls-ék, Wilamowitz-ék - Burckhardtról, Taine-ről, Renanról, Paterről, Grimmről, Nietzschéről mondanak, ahogy például Kassner Plato-fordításait, Schrőderer nagyszerű Homerosát, Hofmannsthal érdekes és művészi, bár nem sikerült Sophocles-fordítását és igen sikerült Euripides-fordítását (ez a görög utód hozzá rokon lélek lévén) tudomásul veszik, szemináriumaikból száműzik és munkásságuk e kultúrába lendítőit kitagadják, az arcpirító és földühítő. Hisz nem egyéb, mint philologia végcéljáról való megfeledkezés. A szintézis ideje még nem érkezett el - mondják ők - megfeledkezvén arról, hogy ha a teljes anyaghalom felrakodásáig várnak, sohse is fog elérkezni. Ahány ma van, mely a tegnappal keresi kapcsolatát, annyiszor kezdhetünk bele a nagy összefoglalásba, mely a múlt ismeretétől épp úgy függ, mint a jelen átérzésétől. Tulajdonképpen, minden tíz évben új görög irodalmat kellene és lehetne írni, ha a tanárok nem fojtanák el már csírájában diákjaik szintetikus - vagy isten neki, akár impresszionisztikus - hajlamait.
Én főleg erről írtam a könyvemet - és nem áll, hogy "Hatvany lenézi a philologiát", erről, mint jól informált, biztosítalak. Hogy tendenciám fiatalos, mindent leperzselő méregbe vész, az könyvemnek főhibája. Ha ma írnám, nem így írnám. De hál'Istennek, így írtam - és valószínű, hogy e fogyatékosságának köszönhetem a könyv félremagyarázóit, tehát olvasóit, tehát sokszoros visszhangját. Bölcsebb legyen nálam, aki emiatt haragszik!
"Mna" - mint te szoktad mondani. - Ismét végképp elintéztünk egy kérdést. Ami persze csak annyit jelent, hogy holnap kezdhetjük elöről. De ez nem a mi logikánk hibája, drága barátom, hanem a világmindenségé. Legyen vigaszunkra, hogy ezen még a Villa Energiában sem lehet segíteni.
Legigazibb barátsággal
Hatvany Lajosod