Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Jegyzetek
Hét évig szolgált Jákob Ráhelért. Hétfőn, 1910. június 27-én, mikor a képére teremtett országgyűlés képviselőháza megalakult, pontosan hét esztendeje lesz, hogy Khuen-Héderváry Károly gróf először lett Magyarország miniszterelnöke. Először, s nyomban rá másodszor, mert közben egyszer megbuktatta Kubinyi Géza, amiért nem tudott az ő magyar szíve szerint megfelelni az akkori osztrák miniszterelnöknek, ki - hogy a Khuent azon ősszel felváltott Tisza István szavára emlékezzünk - mint előkelő idegen kalandozott volt a magyar közjog mezőségein. Kubinyi Géza... az akkori Khuen-Héderváry Károly gróf egész makrokozmusa benne van abban a mikroszkopikus tragikumban, hogy őt, a király kiküldött emberét, a horvátság diadalmas megfékezőjét, egy inventár-kormánypárti malkontenciája buktatta meg, akit így vett át, sine beneficio inventarii, darabont főispánnak a Fejérváry-kormány s ki idén, mint újra képviselő, egyazon napon került úgy a munkapárti képviselőknek, mint a budapesti börzelátogatóknak lajstromába. Mindenki tudta különben, hogy a Kubinyi keze mögül egy nagyobb valaki dirigálta a tőrt: Tisza István, ki megbuktatta Széll Kálmánt, mert lágyan taktikázott az obstruáló ellenzékkel, s türelmetlenül lökdöste maga előtt az udvari embert, Khuent, hogy akkor már szintén vagy hetedik éve ütésre emelt erős kezével maga sújthasson le az anarchikus ellenzékre. Novemberben végre sorra is került a Tisza István miniszterelnöksége, minekutána a Khuené egy utálatos panama-komédia zátonyán végképp megfeneklett - s ugyanez a Tisza István idén a lelkét tette ki, hogy pártot alakítson Khuen-Héderváry számára, aki ismét arra küldetett Bécsből, hogy rendet teremtsen idelenn, rendet mindenáron. Ebben a képben: ahogy most Tisza István a Khuen pártjában ül, benne van a mai Khuen alakjának egész különbsége az 1903-i Khuen-Héderváry Károly gróféhoz képest.
Persze: ez nem az egyéniség különbsége. Ez csak a közt az ember közt való különbség, aki 1903-ban letette az érettségit s 1910-ben berámáztatja immár az ügyvédi diplomát. Khuen-Héderváry gróf akkor is az volt, aki ma, ma is az, aki akkor volt, de akkor csak a horvát báni iskolát járta volt végig, s ez, úgy látszik, nem volt elég kvalifikáció a magyar miniszterelnökség számára. Hogy milyen messze van Horvátország Magyarországtól, amelynek állítólag része, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Khuen-Héderváry gróf, ki annak idején magyar főispánságon kezdte, s akkor két évtizede volt már horvát bán, tehát magyar zászlós úr, a magyar kormánnyal állandóan érintkező s az udvartól minden értesítést megkapó: mennyire nem ismerte Magyarországot s a magyar viszonyokat. Szinte alig jobban, mint valóban egy előkelő idegen, ki Magyarországról csak az állandó frázisokat tudja, hogy lovagias, hogy vendégszerető és jogain s a szabadság ügyén csüggő, s a pártokról annyit, amennyit a Neue Freie Presse egy lelkiismeretesebb olvasója tud például a francia vagy szerb pártokról. Bámulatos volt ez a be nem avatottság. Csak úgy röpködtek az anekdoták, amik mind ezt bizonyították, néha csakugyan rekeszizom-csuklató komikummal. Ahogy, például az új országnagy sorra járta a politikusokat s a függetlenségi Bartha Miklóst, ki protestáns létére a csontja velejéig klerikális volt, arról biztosította, hogy ő immár belenyugodott az egyházpolitikába s hű őrzője lesz az államot az egyháztól elválasztó intézményeknek. Vagy ahogy csak később tanulta meg, s keserves tapasztalat árán, hogy Polonyi Gézával csak tanúk előtt lehet tárgyalni. Vagy ahogy azt hitte, hogy Magyarországon is úgy lehet vesztegettetni, mint Horvátországban, s ebből az a bizonyos vesztegetési ügy kerekedett, melyben Pap Zoltán tanította ki gentlemanségre gróf Szápáry Lászlót s a Nemzeti Kaszinót. De ezek csak részletek. A fő az általános kép volt, melyet Magyarország felől alkotott magának. Az ország, az ellenzék akkor abban a pszichológiai percben volt, mely epedt egy erős kéz után, amely úgy lefogja, hogy igazán ne tudjon moccanni, annyira ne tudjon, hogy hivatkozhassék az erőszakra, mely letiporta, s nem hagy számára egy csepp mozdulhatást sem, mikor is (ha tudniillik van mozgó lehetősége) becsület dolga, hogy mozogjon. Álom, hogy Magyarország s a magyar ellenzék akkor ilyen hangulatban volt, s a Tisza István későbbi balsikere nem bizonyít ellenem. Mert először is Tisza István az erős kezével csak sokkal később csördített közbe, mikor már ennyi sem volt elég. Másodszor a Tisza István erős kezét megbénították egyfelől az ő alkotmányos skrupulusai, melyek szerint az erőszakot a parlamentnek magának kellett elkövetnie magán, nehogy a király kövesse el, akinek ezzel hatalmi köre a nemzeti hatalom rovására tágulna -, másfelől megbénította az, hogy lelkében együttérzett az ellenzékkel, melyet el akart tiporni; hogy legbelsőbb politikai hite, mint azóta eléggé kitűnt, sokkal közelebb állott az ellenzékéhez, mellyel szemben állt, mint a szabadelvű pártéhoz, melynek vezérletére született... Mondom: az ország akkor olyan hangulatban volt, hogy epedt egy balkáni zsarnok után, aki elbánjon vele is, mint elbánt Horvátországgal - s ekkor jött a balkáni zsarnok, jött a horvátok megfékezője s azon kezdte:hogy: jog, törvény, igazság; ő ezeket éppúgy tiszteli, mint Széll Kálmán, ő éppúgy nem ismer különbséget magyar meg magyar közt, mint Széll Kálmán, ő éppoly jó ember lesz, mint Széll Kálmán volt. Széll Kálmánt épp akkor küldték süllyesztőbe, minden jogával, törvényével és igazságával, s mivel olyan jó magyar ember volt. Úgy, szólt az ország, épp olyan jó ember vagy? Akkor mehetsz te is oda, ahova Széll Kálmán. S nem telt bele néhány hónap, ment is.
Nem mintha Khuen gróf valóban olyan jó ember lett volna, mint Széll Kálmán. Hiszen igazában maga Széll Kálmán sem volt olyan jó ember, mint Széll Kálmán. Őnála is - nem rossz értelemben mondom, mert a politikus azért politikus, hogy taktikája legyen - őnála is taktika volt a jog, a törvény s az igazság - de ha ő, aki ismerte az országot, nem boldogult e taktikával, hogy boldogult volna az a Khuen, aki akkor még csak Horvátországot ismerte? Azóta az idő óta hét esztendő telt el. Azt mondják, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ha ez igaz, akkor a magyar életnek legnagyobb művésze Khuen-Héderváry Károly gróf. Mert senki annyit nem tanult a hét év történetéből, mint ő. Most tette le a vizsgát - sub auspiciis regis. Summa cum laude. Ismeri az országot és tud vele bánni és elbánni. Az országgal és mindenkivel az országban.
Mindenkivel. Hogy abban, ami a koalíció bomladozása óta történt, mi része volt a tervszerűségnek, mi része a véletlenségnek, mi része Lukács Lászlónak, mi része Khuen grófnak, mi része összejátszásnak s mi része felhasználásnak: azt egészen nyilván sohasem lehet majd megtudni. De itt vannak a faktumok. A pokoli ravaszság, mellyel elsőbb felbiztatták a függetlenségi pártot, hogy a bankügy erőltetésével szorítsa falhoz Andrássyt és Wekerlét. Aztán a csalogatás, hol katonai engedmények csillogtatásával, hol egyébbel, hogy Kossuth ugrassza ki pártjából Justhékat, akkor aztán Andrássyékkal együtt vagy más kooperációban megkaphatja a kormányt. Kossuth megtette, s mikor jól kompromittálva volt, nem kapta meg a kormányt, mint ahogy Andrássy nem kapta meg a katonai engedményeket, s így nem vállalhatott kormányt. Aztán következett a megmaradt résznek, Justhéknak ugratása. Ezek a derék emberek azt hiszik, hogy a Justh átkozott elvhűsége miatt estek el a kormánytól - én nem hiszem. Nem kapták volna meg a kormányt akkor sem, ha Justh lemond a bankról; kidobták és kinevették volna őket s kompromittáltan állították volna az ország elé, mint ahogy így is, a Justh elvhűségével is, így állottak az ország előtt. Aztán jött a kormányalakítás. Az udvari perfídiának, vagy, mondjuk udvariasabban, diplomáciának iskolakönyvekbe való példája, ahogy Khuen, az udvari ember, s akiért a vesztegetési affér alkalmával a mágnások a lelküket tették volna ki, most udvariassági látogatások halogatásával és szándékos elfelejtésével brüszkírozta, közben a legártatlanabbul szórakozott arcot vágva, a koalícióbeli hatvanhetes mágnásokat, lehetetlenné téve, hogy hozzá csatlakozzanak, miközben szinte ugratás számba ment, hogy viszont az ő pártvezetője, Tisza István, egyre hívta és kapacitálta őket a csatlakozásra. S Tisza István - nem vagyok emberismerő s nem tudom, mit érzett és mit gondolt 1903 őszén Khuen-Héderváry Károly gróf, mikor beült király személye körüli miniszternek ugyanazon Tisza István kabinetjébe, aki őt a miniszterelnökségből lelökte. Azt sem tudom, milyen gondolatokkal ül most Tisza István annak a Khuennak háta mögött, akinek számára ő, mint valami modern Kossuth Lajos vagy Gambetta, légiókat toppantott elé a földből. De látnivaló, hogy Khuen gróf nemrég még sárga földig lepocskondiázta az Andrássy választójogát, amely pedig több volt annál, amennyit Tisza István elfogad. S látnivaló a trónbeszédben a választójogi passzus: teljesen a Tisza István formulája szerint, de látnivaló még több is. Látnivaló, hogy itt lesznek, megszavazni valókul, a balkáni szerződések, a bankprivilégium, a létszámemelés, a Dreadnoughtok, az adóemelések. Mind a választójogi reform előtt - természetesen, mert egyfelől sürgős államszükségletek, másfelől a reformterv megalkotása előtt meg kell várni az új népszámlálás feldolgozását, amely népszámlálás csak idén Szilveszterkor vitetik majd végbe, s feldolgozásához, lelkiismeretes feldolgozásához, aminő egy választójogi reformnak alapul kell, megfeszített munkával is kell legalább egy esztendő. Addigra a nagy munkapárt, élén Tisza Istvánnal, megszavazott majd adót, újoncot, hadihajót, mindent, s ki tudja, hogy ekkor Khuen gróf a népszámlálás adataiból nem jut-e arra a meggyőződésre, hogy az egységes magyar államnak az általános választójog alapján az a legjobb biztosítéka, ha ez az általános választójog egyenlő, titkos és községenként való? S ha Tisza István ezt nem találja, vérző szívvel bár, de lemond szolgálatairól? S hagyja akár ellenzékbe is vonulni, ahová végre sem követnék többen huszönöt-harminc magyarnál, s ahonnan ő, ő végre sem obstruálhat? Qui vivra, verra; Khuen (és, igaz, Lukács) eddig sorra megbirkózott Andrássyval, Wekerlével, Kosuthtal, és Justhtal, és sor kerülhet még Tisza Istvánra is. Ha Tisza István a múltkor némi elégtételt érzett azon, hogy annak a szegény Khuennak, ki eddig minden magyar vállalkozásával pórul járt, végre egy vállalkozása sikerült: még lehet alkalma akkora elégtételt érezni, hogy talán meg is sokallja.
Mindazonáltal Khuen-Héderváry Károly gróf nem nagy ember. Nem végső dolgokon függő értelem, nem minden közön átható elme. De megvan benne, ami rendszerint csak a királyokban s a parasztokban, a mágnások e született kalapácsaiban van meg, s ami a királyokat a parasztokkal annyira rokonná teszi, a - bocsánat ezért a szóért, nem írom ide sem sértő, sem kicsinylő, sem durva értelemben, csak jobb híján, mint egyetlen kifejezőt -, megvan benne a sunyiság. Ezért s ezzel tudta kiböjtölni s megnyergelni a mi mágnásos országunkat. Királyunkról mesélik, egy jó néhány évvel ezelőtt külön kihallgattatást kért tőle egy tudósból, talán professzorból lett osztrák titkos tanácsosa, ki nem nézhette tovább Ausztria bomlását, s élt tanácsosi jogával, hogy császárja elé álljon és felfedje előtte a helyzetet, die Situation (mert mellesleg mondva, Ausztria-Magyarország az a hely, ahol nem élet folyik, csak helyzet van). A császár udvariasan (bár titokban, mert a kormány háta mögött kellett a dolgot nyélbe ütni) megadta az audienciát, s háromnegyed órán át nagy figyelemmel hallgatta, szemét a szeméről le sem véve, a tudós előadását, aki kifejtette, das es so nicht weiter gehen kann, hogy itt kell valamit tenni, különben Ausztria felborul, a népek elzüllenek, a birodalom széjjelhull s a dinasztia elmerül. Mikor a tudós elvégezte, a császár felkelt ültéből, még mélyebben a szemébe nézett, s megkérdezte: Excellenz meinen also, das es so nicht weiter geht? Meinen tiefste Üeberzeugung, Majestat, felelt, még kihevülve, a tudós. A császár pedig elmosolyodott, kezét, ami nála ritka mozdulat, rátette az öreg úr vállára: Excellenz sind eben Teoretiker! szólt, majd összeütötte bokáját, annak jeléül, hogy ő excelenciája kegyelemben eltávozhatik... Ugyancsak a mi királyunkról hallottam, hogy egy kormánytanácson, melyen ő maga elnökölt, már igen bonyolódni kezdő helyzet közepett (mert, természetesen, akkor is helyzetben voltunk) egy nagy magyar minisztert, különben szintén volt professzort, elragadott a heve, s nemcsak hosszas fejtegetésbe sodródott, de mind emeltebb hangúba, sőt, teszik hozzá, még az asztalt is ütögette közben. A király egy kicsit elpirult, s halkan jegyezte meg: Excellenz mögen recht haben, doch mir kann man etwas auch leiser beibringen! S végre: még az ötvenes évekből maradt meg az akkor fiatal Ferencz Józsefről az anekdota, hogy az abszolutizmusnak mindinkább beborult, osztrák tanácsosai pénzügyi okokból (mert abszolút országnak, parlament girója nélkül, a tőkések nem szívesen hiteleznek) sürgetni kezdték az igazi és teljes alkotmányosságot, de a császárnak eleinte nem igen akaródzott. "Nem szeretem, mondta egy ilyen alkalommal, ezt a modern alkotmányosságot, melyben a miniszterek megmaradnak, s a császárokat elkergetik!" Ő Felsége aztán, mind e mai napig, tudott tenni arról, hogy e császár megmaradjon s a minisztereket kergessék el - s ez a felsőség. mellyel mindent és mindenkit eszköznek tud tekinteni a politikában, s mellyel, anélkül, hogy magáról többet tartana a kelleténél, mégis azt érzi, hogy másokról még kevesebbet kell tartani, mindenkiről, a legnevezetesebb elmékről, a leghíresebb tehetségekről is - ez a felsőség van meg Khuen-Héderváry grófban is, elvegyülve azzal a magyar parasztfilozófiával, mely szintén önnönmagának túlbecsülése nélkül a mindennek és mindenkinek lenézéséből szűrődik ki: Valahogy csak lesz, sehogy még sose volt!
Ennek a férfiúnak, és így, mondom, hét évi hallgatás és tanulás után sikerült, amibe hét év előtt belebukott: az országnak a régi egyensúlyi állapotba való visszaterelése. Hogy különböző osztrák bankok adták volna egy nagy részét a választási költségeinek, azt szeretem nem hinni, de nyilvánvaló, hogy Ausztriában sokkal nagyobb örömet kelt ez az úgynevezett magyar renaissance, mint Magyarországon. Sokan óhajtottak nálunk, s éppen a legjobbak, valami ilyes fordulatot -, s most, hogy megvan: tudja isten, nem tudnak neki örülni. Mi lehet a levegőben, hogy gúnynak érezzük, ha idegenből üdvözölnek bennünket kijózanodásunkhoz, s elszorult szívvel olvassuk hazánk dicséretét ugyanazon külföldi lapokban, melyekben nemrég még örömmel olvastuk, mikor a koalíció sáfárkodásáért lehordtak bennünket? Khuen-Héderváry gróf jó magyar ember, ügyes ember. Ugyanilyen szívós és kitartó és kiváltképpen jó magyar ember volt az a Kállay Béni is, aki oly gyönyörűen kolonizálta Boszniát, hogy a törökök renaissance-a után (mert ezeknek is, szegényeknek, renaissance-uk van), érett gyümölcsként hullott a Habsburgok ölébe. Létszámemelés, adóemelés, Dreadnoughtok: Khuen gróf mindezt keresztül fogja hajtani a parlamenten. De mit csinál majd, ha Szarajevón és Zágrábon át egyszerre előttünk áll a trializmus problémája, vagy hogy a trónbeszéd nyelvén beszéljek, kérdése? Ez is államszükség lesz - ezt is rendezni tudja? A magyar birodalmiság alapján? A magyar nemzeti egység biztosításával? Hidat verve a magyar országgyűlések dicső múltja és a szép reménységekkel kecsegtető jövő közt? Khuen-Héderváry gróf bizonyára igen jó magyar ember - de én nem szeretnék az a jó magyar ember lenni, aki ezt az államszükségletet ellátja.