Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
A Sicrôle elegáns negyede úgy karolt a tarka-piszkos ősi Váranásziba, mint a világváros selyemruhás cédája a gazdag, de mocskos disznóhajcsárba. Széles utcájának nehezére esett amott egy régi, szűk közbe szorulnia, de Bihar i Lilal föllélegzett, mikor kiért belőle a tágas avenue-ra.
Belépett egy üveges ajtójú borbély-boltba. Leült egy karosszékbe, kezébe vette a Daily News egy háromhetes számát, beletekintett s így szólt a bifsztek-képű mesterhez:
- A Dekhánból jövök. Arany és ezüst brokát kelméket hoztam, elefántcsontot és gyümölcsöt. Baj ért bennünket. Egy faluban töltöttünk sok-sok napot. Beteg is voltam. A szakállam nagyon megnőtt. Borotválja le; a bajuszomat is.
Bihar i Lilalnak esze ágába se jutott fülét és körmeit is megtisztíttatni a borbéllyal, akinek a kezéből frissen és idegenszerűen került ki. Egészében véve is egy sok fáradalmat kiállt, lesoványodott angol gyarmatkereskedőnek látszott, csak nagy, barna szeme csillogott tüzesen. A Daily News-t korrektül végigolvasta az utolsó sorig, ahol az áll, hogy hol nyomták. A távozó vendége után bámuló borbély nem sejtette, hogy borotvája mennyire felszínre segítette Blackbirthnek a bráhmán keble mélyén vergődő lelkét.
A borotvált képű gyarmatkereskedő hosszúra nyújtott léptekkel érte el a Hotel Kaisar-i-Hind-et. Az előcsarnokban tétovázva állt meg. A szobájába akart menni. Nézik, de nem ismerik meg. Mit mondjon a portásnak?
- Olyan régen mentem el innen, hogy elfelejtettem a szobám számát - gondolta magában - ... Ó, Mahádéva, ó Mahádéva - szólalt meg benne egy hangtalan hang - ... Tat Szavitur varengam bhargo dévaszja...
Erőt vett magán s egy arra haladó pincérfiúra rákiáltott:
- Brandy and water!
Az italt fölhajtotta s belépett a pankától hűs ebédlőbe. Az egyik asztalnál Rudyard Macmillan és Frank Phillpotts beszélgettek egymással. Macmillan májbajról panaszkodott.
- Persze - szólt Phillpots, agyaráról véve az oxfordi pipát -, sokat iszol. Barátom, vagy az ópiumnak élsz, vagy a szerelemnek; épp így: vagy Indiában laksz, vagy iszol. Ez a hőség nem való italt szerető embernek. Szinte fáj az orrom a hőségtől, mintha dér csípte volna s nagyobbnak érzem a fejemet.
A panka lengése megállt. A forró levegő olyan erővel zúdult rájuk, hogy végigborzongott a hátuk. A pankavála elábrándozott s kieresztette kezéből a húzó zsinórt.
- Boy, panka! - kiáltott Macmillan.
Phillpotts azt nézte, min bámészkodott el a kölyök: szétterjesztett lábain feszesen állt a bejáratnál Bihar i Lilal szivarral a szájában. Phillpotts felpattant:
- Bill!
Ráütött Macmillan vállára és mindketten odasiettek az érkezőhöz.
- De Bill, hogyan jött... Bocsánat, nem tévedek? Te vagy Bill?
- William Blackbirth, mi lelte önt? - kérdezte Macmillan.
Erre a névre az érkező szeméből eltűnt a lebilincselő, mély, fekete csillogás, hogy helyet adjon valami hideg és merev nézésnek. Kezet nyújtott a két férfinak s az asztalukhoz ült.
- Hol járt, William? A rendőrséggel is kerestettük. Valami szép nács-lány ezüstcsengős lábai nyomán tévelygett?
- Uram - szólt Bihar -, baj ért. Az az urdu gazember, akit a... a...
- Fox kapitány.
- ...Fox kapitány ajánlt, elcsalt, nem dél-nyugatnak, hanem dél-keletnek vitt és eltévedtünk a Gangesz deltáján.
- És az üzlet? a pénz?
- Semmi! - legyintett lemondóan Bihar. - Elrabolta. Egy este - ezer tükördeszka feküdt a fényes hold alatt; fölöttünk köd ült s a csend húzta fátylát végig rajtuk. Egy szellő rohant el s a tükördeszkák színe fölcserepezett. Ez a "Gangesz-delta pusztasága!" - kiáltottam. Túl, a sötétség fala mögött vajúdó tigris ordított.
Pír szökött Bihar arcára s sötét szeme zavartan csillogott.
- Maga beteg, William! Láza lesz - szólt Macmillan. - Alig ismertem meg, úgy lefogyott.
- A gazembert nyakon ragadtam.
- Bolondság volt nem vasútra ülni! - pattant föl Phillpotts.
- Lenyomtam a földre. "Disznóhússal fullasszon meg egy síita kutya! Félrevezettél!" Könyörgött, ígérte, hogy elvezet a helyes útra. Mentünk. A zsombékon sakál-fióka vinnyogott, a sötét Indra gyémántjai sziporkázva csillogtak a fejünk fölött. Elhagytuk a terméketlen részt, ingoványon, nádon, bambuszon keresztül csörtettünk, mint a tigris. Végre egy tisztásra értünk. A gazember hirtelen hátrafordult és egyszerre villant meg az égen a világos nappal s a tőr a kezében. Rám vágott, én elestem... Ott feküdtem... A lelkem úgy szorongott és kezdtem semmit se látni, pedig a nap már fölkelt... Aztán nem tudom... hirtelen hideget éreztem s lassan csúsztam-másztam valamerre... mintha hirtelen a magasba emeltek volna... aztán megint melegség csapott meg... és... aztán... ö... ö... Sivájaháma! Sivájaháma!
Bihar elharapta a szót s merev mozdulattal fölkapva poharát, fölhajtotta.
- Bill, mi bajod?
- Semmi Frank. Elszédültem.
- Ne igyál annyit, te is májbajt kapsz... Rágja ki a skót fene, Gotama igen dühös lehet.
- Önök az okai - vélte Macmillan. - Azért, hogy egy rongyos Hadisten-bálvány karbunkulus szemeit s egyéb jószágát akarta elprédálni Gotama, nem kellett volna még Blackbirthnek bújósdit játszani. Mért nem ment vasúton?
- Bill állítólag növényeket gyűjtött s úgy kellett volna véletlenül kilyukadnia Gotama falujában. Mit gondol, nem tűnt volna-e fel mindenkinek, hogy abba az elhagyott fészekbe egy európai érkezik, a templomúr vendégül látja s aztán hamar elutazik? Nem kormányhivatalnok, nem utazó, nem kereskedő! Hát ki, mi? Ha valaha kisült volna a drágakövek kicserélése, visszaemlékeztek volna a szokatlan vendégre s nyomra jutottak volna. Milliókról volt itt szó, Rudyard!
- S most szó sincs! Jobb ez így? Vagy börzét játszik az ember vagy főtt gesztenyét hámoz. Tetszett volna gyorsan cselekedni.
- Mit ír Mary-Ann? - kérdezte nyugodt, fakó szemmel Bill.
- Sok kedves dolgot - felelte Frank. - Persze nem írtuk meg, hogy eltűntél.
- Igazán, nemcsak eltűntem, de mintha meg is haltam volna... Néha egész határozottan emlékszem rá, hogy meghaltam.
- Különben jól van, alig tudja kivárni visszatérésünk idejét, illetőleg a te visszatérésedét.
- William, önnek határozottan megártott a hőség. Tanácsos lenne a Hegységbe vonulnia egy klimatikus gyógyhelyre.
- Eh, úgyis indulunk holnapután. Szerencse, hogy Bill éppen jókor jött haza. Ki is pihenheti magát addig.
- William, ön igen kimerültnek látszik, menjen és feküdjék le. Sose fáradjon, majd felküldöm a pankaválát.
Bill fölkelt. Kezet nyújtott a két angolnak, akik bámulva néztek hol a távozó után, hol egymásra.
- Nem gondolod, Frank?
- Igazán...
- Én azt hiszem...
- Mintha... csakugyan... szeretném, ha miss Wharton átvenné már a kezemből.
- Ez a klíma, ez a klíma! A májam is ezt sínyli.
- Az erszényünk is.
- Kétszer akkorának látszik a szeme, amióta úgy megfogyott. Van benne valami furcsa, idegenszerű, zavaró...
- Mégis mit gondolsz, Rudyard?
- Egyszerűen...
- ...hogy
- ...a hőség... megzavarta.
- Félek, Rudyard, hogy csakugyan megbolondult. Ne igyál többet. Na, mi is menjünk.
Bill ezalatt, mint a hindu, ha otthon van, szépen lehúzta a nagy hallban a cipőit és fölmezítlábalt a második emeletre. Kihajolt szobája ablakán és sokáig nézte maga alatt a piszok, a fehér leplek, a tarka ruhák, a zöld lombok, a szőke Ganga, a viskók s a paloták aranyban remegő színünnepét. A szivarját ledobta az utcára s íróasztalához ült:
"Édes Annie-m,
nem tudom, hogyan, miért, most eszembe jutott az a zöld repkénnyel tetőtől földig befuttatott ház, ahol először öleltem magamhoz karcsú termetét, míg kedves atyja ura a szomszéd szobában biliárdozott a gróffal s következetesen nyert. A gróf káromkodását most is hallom. Akkor maga epret evett ebéd után s nyelvecskéje piros volt, mint egy kis kígyó..."
- ...Kígyó! - kiáltott Bill és felugrott.
A nesz az ajtó felől jött. A pankahajtó fiú állt ott.
- Szahib, feküdni kívánsz?
- Még nem. Menj.
Bill csukott szemmel és összeráncolt homlokkal állt a szoba közepén és nem találta meg az elejtett fonalat. Közben lassan ingre-gatyára vetkezett s meztéláb elosont a hátulsó lépcsőn.
Az utcán az Éj játszott bújócskát a teliholddal. Billnek eszébe jutott, hogy jó hindu a telihold napján templomba megy. Megindult egy úton, ami csakhamar kivitte a Sicrôle-ból. Késő volt. A bálványokat mindenütt most fektették éjjeli nyugalomra. A gópuram-tornyok lépcsősen egymásnak haladó két oldala fogazott árnyékot vetett a földre. Bihar i Lilal tovább ment. Egy másik templom mandabam-csarnokában most dűlt éjjeli nyugalomra fáradt harangszó és fáradt zenész. Bihar tovább ment. Egy templomudvar széles kövein zarándokok aludtak, mint óriási, durván sodort cigaretták, fehér gyolcsaikba burkolva vagy tűz körül guggolva métán köpködték a bira levét a lángba. Bihar tovább ment. A pálmafák sejtelmes suhogó koronájából álmodó papagáj hökkenése vagy szerelmes majom óbégatása hatolt le. A föld tele volt egymást keresztező apró árnyékokkal, mert a hold fényével birokra kelt a csillagoké is. Bihar a mezőkre ért. A rizsföldek zöldje feketésen ömlött szét. Az út elhagyott volt.
A kanyarulatnál egy margózafa emelkedett figyelmet kihívóan. Lombsátra alatt ült Ganésa. Nagy elefántfejének recés ormánya már nem ért le hatalmas köldököt mutató hasára, csonkán lógott olajtól, vajtól patinázva. Előtte egy üveges, pléh keretű lámpás gyertyája égett a nagy csendben hosszúra nyúlva. A szobor fegyveres kezét letörte az idő, és lapos homlokú skót középiskolai tanár vitte el magával. A csonka, hallgatag isten körül apródad, marcona darabontok düllesztették agyagmellüket. Kijjebb, összefordított fejű, merev agyag lovak, zebuk, elefántok, patkányok, kutyák valószínűtlen szobrai gyűrűzték körül.
Bihar arcra borult és sokáig imádkozott.
A Hajnal gyors kézzel rántotta le a világról a sötétséget és Bihar i Lilal homályosan látott gondolatában egy derékig meztelen, fehérbe burkolt bráhmánt, aki egy szűk szentély küszöbére lép a mandabam-csarnok reggeli hűs árnyából, hogy felkeltse az Istenséget. Dobpattogás és klarinétsírás kísértett föl lelkében s apja isten-keltő reggeli imája áhítatosan ült meg agyában:
"Üdvözlégy, Élet,
Te legkülönb,
Fő élet-ok,
A Vágynak célja!
Most kél a nap,
Jövünk imádva,
A hódolat üdvözletével
Dicső, szentséges lábaidhoz.
És illatozó koszorúkat
Hintünk szentséges lábaidra,
Melyek fehérek, mint a lótusz,
És örvendezve látjuk ajkad
Sugárzó napfényként díszítő
Kegyes, vidám mosolyodat.
Ó Síva, ó Nagyúr, ki egymagad
Trónolsz Perunthureinek szentélyében,
Amely körül széles, zöld íveléssel
A rizsföld enyhe zöldje ing,
A ahol a lótusz felsugárzó arca
Iszapban nyit föl tűz-szemet -
Tied a zászló felmagasló dísze
A szent bikával!
Aki szolgáddá tettél engemet -
Eltűnt az Éj,
Most kél a nap!
Szentséges Úr,
Kelj kegyesen fekhelyedről!"
Bihar i Lilal ős hindu lelkében csöndes visszhangot súroltak e szavak, mint egy meztéláb siető bráhmán léptei a templom iszamós kockakövein.
Szúrya fényes arca mozdulatlan-mereven csúszott följebb az olvadt ezüsttel kevert kobalt-égen.
Az úton egy dühös arcú bráhmán közeledett; karját pörkölt rizs, jázmin-koszorú és kókuszdió terhelte. Megállt Bihartól pár lépésre és haragosan fordult Ganésához:
- Te európai barom, ügyetlen disznó, hát hiába hordtam lábadhoz a virágot és gyümölcsöt? Hiába kentem pofádat a legfinomabb tábla-olajjal? A lányomat mégis el hagytad menni azzal a szőr-bokros pofájú angollal?! Hát engeded, hogy Angliában legyen belőle pénzért táncoló, éneklő nács-leány? Tűröd, hogy ökörfaló-kezek tépdessék teste virágait? Itt van ez a pár dolog, ezeket még elhoztam, de kijelentem, hogy utoljára adok valamit, te pocakos léhűtő, ha a lányomat nem világosítod meg a kellő józanésszel! Hogy ne feledd, ki volt itt ma s ki beszélt veled, hát nesze, nesze és úgy emlékezz rám, hogy adj észt leányomnak.
A csonka ormányon elkopogó kókuszok után arcába vágta az Istenségnek a dühöngő apa a rizst, a fonnyadó jázmint s hogy mindent megtegyen, amit kell, hatalmas pofont mért az olajtól barna, sima elefántfejre.
Bihar i Lilal pedig már közel járt a városhoz.