Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Hatvany Lajos: A kis város
Belotti ügyvéd egy Garibaldi, kicsiben; don Taddeo egy Rampolla, kicsiben; Dorlenghi karmester akárcsak bármely nagy művész kicsiben és a regény szüzséje: egy komédiáscsapat hatása egy kis város népére, a francia forradalom energiáinak játékát kis színhelyre-szorítottságban akarja megmutatni. Nem parafrázisul, nem paródiául, hanem leginkább csak azért, hogy egyazon energiáknak kis téren való szabadjára-engedettsége révén ezek az energiák annál jobban vizsgálhatók legyenek. Ahogyan egy-egy bacilusgóc révén az egész test állapotára következtethetünk.
Fiziko-pszichológiai, a Wahlverwandtschaftenhez hasonlatos kísérlet ez a regény. Hadüzenet a forradalomnak taine-i értelmezése ellen, amely Mann szemében gyűlöletes.
Rousseau-t a francia író afféle lázas szellemnek látta, akinek szabadságról, egyenlőségről, testvériségről való beteges képzelmei az embereket haszontalan, hallatlan durvaságra és erőszakoskodásra ingerelték. Mintha a kohókat s kályhákat vádolná meg valaki, amiért hogy izzanak, a kerekeket és a hengereket, amiért hogy oly borzalmas-szédítően forognak irgalmatlanul mállasztva szerte mindent, ami útjukba kerül s nem gondolná meg, ekképpen panaszkodván, hogy rongynak és szemétnek így, ily borzalmas úton kell a gyárat megjárnia, ha belőle sima fehér papirost akarunk.
Fenyegetőn görcsösödő öklei a vérszomjra és ragadozóvágyra tüzelt mobnak, a Marat- és Robespierre-féle alakok csak az eszmének tettre váltódása volt, e megnyilvánulásokban öltött testet a mögöttük izzó szellemi hajtóerő: Rousseau. Ez a, bár Franciaország rovására, de mindazonáltal jótékony hatalom. Aminthogy minden idealizmus, még ha vészes jakobinus ideológiává s pillanatra még oly brutális megnyilvánulássá is fajul, in fin finali mégiscsak hasznos és üdvös hatású lehet.
A dolgok ilyetén fölfogása holmi otromba pozitivizmus helyett világnak-örvendő, élettel-közös idealizmus lehetőségeit adja meg.
Szép, szép! De regény minek e hasznos és okos fölfogás szolgálatában? - Hiszen ez csak moralista eszmecserécske anyaga.
S mégis: itt e regény. Alakokkal népes alkotása egy nagy alakítónak, akit látszólag játékos alkotóvágy ragad el, amikor ír. A l'art pour l'art-nak csupán téves értelmezése nem ismer tendenciát, ami pedig az egyetlen kapocs élet és művészet között -, az igazi művész alkotásában a magától értetődőleg bennerejlő tendenciát épp a beledolgozottsága tünteti el, a művészi tudás szívja föl.
S mint áll a Mann állítólag oly rideg részvétlenségének dolga, már ebből is nyilvánvaló. Ez a részvétlenség tulajdonképpen igen elégedetten vesz részt e világ mindenféle soraiban. De hogy e regénynek rejtett, hogy úgy mondjam jeges melegét érezhessük, a tolakodóan érzékeny lelkek, az örökös önregények honában előbb meg kell szoknunk, hogy egy-egy műalkotás holmi sors-kérdésekre mindig csak közvetetten felelhet és sohasem közvetlenül.